Nyári megjegyzések

Meleg van.

 

Ha valakit ezért vagy azért állásából izomból kirúgunk, akkor nem szerencsés azt mondani, hogy azért rúgtuk ki, mert 59,5 éves volt (hisz például eszünkbe juthat Theodor Fontane, aki ennyi idősen még egy árva regényt nem sok, annyit se írt volt meg), hanem már-már szellemesen azt kell mondani, hogy az illetőt ezért vagy azért állásából izomból kirúgtuk.

 

A kormány nem kér lojalitást, mondja a kormány. A probléma az, hogy ha nem kér is: kap! Ezt fontos volna észrevenni. Azt, hogy ha negyven évig fal mellett éltünk, akkor ennek a szabályait, törvényeit tanultuk meg. A félelem, az óvatosság, a bizalmatlanság törvényeit. Ez nem tud megváltozni márciusról áprilisra. Az ilyen ember nem azt mondja örvendezve, hogy végre!, ha akarom, taníttathatom hittanra a gyerekem, hanem talán azt mondja: Aha. Akkor ezeknek most ez kell. Akkor pedig te, fiam, most hittant fogsz (fogol) tanulni. Ebből természetesen nem az következik, hogy akkor tapintatból ne legyen hitoktatás, az végzetes hiba volna – de bizonyos tapintat következnék a beszédmódban, kis megfontoltság.

 

Így őrizgetjük a mi–ezek polaritást. Nincs mi és ezek. Ez a kormány már nem ezek. És fordítva: nem is mi. Tehát a kormány mindenkori ellenzői sem: ezek. Mert ez oda-vissza működik. – Sok kis mi lett.

 

A kormány kissé indignálódva észleli, hogy nem kapja meg azt az erkölcsi támogatást és föltétlen bizalmat, ami pedig minden elnyomottnak jár. Valóban, aki régen ellenzéki pozícióból beszélt, annak egy kis igaza mindig volt, ha szamárságot beszélt is, mert a helyzetének volt igaza. Ez az előny a miniszteri bársonyszékből már nem jár. Ez nem a bizalom hiánya, nem gáncsoskodás és kukacoskodás, ez a helyzet következménye. A győzelemé. Megszoktuk, hogy a pálya szélére kényszerülve ácsorogjunk, s most kiderült, mi vagyunk a center.

 

Hallom a tévében, hogy az MDF vagy a kormány nem akarja és nem is tudja befolyásolni a sajtót. Hogy nem akarja (nagyon), azt elhiszem. Intelligens párt nem akarhat rabszolgákat, mert ha veszít, veszti a rabszolgáit is. De hát ha ilyen meg ilyen a sajtóirányítás struktúrája, akkor ha akarná, akkor tudná. De nem akarom. De ha akarnád, tudnád! De hát, öregem, ismersz jól, tudod jól, hogy nem akarom. De ha akarnád… Süketek párbeszéde. A demokrácia nem baráti viszonyban álló egyedek jóindulatára, hanem a jogrendre kell épüljön, megjegyezve, hogy a jog egyedül nem old meg semmit, szinte semmit.

Mégis: a jogszerűséghez való ragaszkodás nem időhúzás, szőrszálhasogatás (jogászkodás), hanem az egyetlen esély, megengedem, lassú esély.

 

Kifogásoltatik, hogy a sajtó úgymond nem kért bocsánatot, mert ezt meg azt tette a Kádár-korszakban. Valóban. De a kifogásokkal itt nem állhatunk meg. Mert kérdezem: kik kértek itt bocsánatot? Vajon bocsánatot kértek a volt politikai vezetők? Nem emlékszem. A gazdaság vezetői? Nem emlékszem. A főmérnökök? A szilikátmérnökök? A kultúra irányítói? Nem emlékszem. Vagy mondjuk bocsánatot kért-e a katolikus főpapság, mert nem nagyon emlékszem, hogy nem is halált megvető, csak olyan egyszerű, természetes bátorságra adott volna egyházának példát. És bocsánatot kért-e az egyház (én, te), mert nem vett magának máshonnét példát? Vagy bocsánatot kértek-e az írók? Nem emlékszem. Lehet, hogy nem is kell. De ha föllapozom a könyveimet, sehol nem látom, hogy pl. 56-ról egyenesen beszéltem volna. Jelzéseket látok, melyekben szerző integet, hogy ő is úgy gondolja. Mások könyvei se járnának sokkal jobban.

Azaz: hangsúlyozva, hogy felelősség és felelősség között van különbség: bocsánatot kért-e a magyar nép önmagától, hogy megtörténhetett vele az, ami megtörtént?

Ez a szembenézés, morális mérlegkészítés nem szűkíthető le az újságírókra, akkor sem, ha valószínűleg itt volt a legnagyobb a kompromisszumhányados (értsd: hazugság), ez az egész értelmiségnek a kérdése kell legyen. Mert minden akkori kompromisszum mára érvénytelenné vált, tökéletesen fölöslegessé: minden vacsora, minden kimondott elvtárs szó, minden János, minden különtalálka, minden elterelő jelző, minden maszk. Akinek itt diadalittasan cseng a hangja, az hazudik vagy buta. Győztünk, de nem vagyunk győztesek.