Egy irodalmi szenzáció

Az úgynevezett irodalmi szenzációk többnyire nem irodalmiak, bár mivel azt, mi az irodalom, nem tudja senki élő ember, azt is jótékony homály fedi, mi az irodalmi szenzáció. Talán itt is úgy van, hogy az az, amit annak mondanak.

Akkor én most mondok egyet, pontosabban elkezdek mondani egyet: BERTÓK LÁSZLÓ PRIUSZ CÍMŰ MUNKÁJA A NYÁRI JELENKORBAN.

Utószószerű szép írásában a következőket mondja a műről Balassa Péter: Nincs helye itt semmiféle elemzésnek és magyarázatnak. Meglepően áttetsző szövegeket olvashattunk: egy „vádlott” 35 évvel későbbi, egyszerű hozzáfűznivalóit (olykor az egykori kérelem évezredes hangján) 1955-ös, 56-os ügyéhez, amelynek dokumentumai szintén itt állnak. Mi a különös mindebben? Éppenhogy semmi. Az, hogy semmi szenzációt nem tartalmaznak. Az, hogy minden ismerős. Az, hogy az egészben van valami fájdalmasan távoli, valami poros, „érdektelen” és néma. Hogy bizony ez kicsi ügy, kis per, kis ítélet, kis gazságokkal, kis megalázkodásokkal, ócska koncepcióval és konstrukcióval – nagy és végtelen védtelenséggel –, vacak, unalmas emberi mechanizmusokkal: cserbenhagyásokkal és „beismerésekkel”.

Eltelt 25 év nyom nélkül, írta valaki nemrég. Hát itt van, ez az, itt a nyomnélküliség nyoma. Alaptörténet, kis, magyar. Megkockáztatom, Bertók ezen a 40-50 oldalon megírta az elmúlt 35 évet. (Mondhatnánk: kipipálva; ha ez nem volna: marhaság.) Ez az igazi történetünk, ez a nemtörténet, ez sokkal igazabb, mint a sértődések története, nem beszélve a bátorságok és hősiességek és meaculpázások (ál)történetéről. A megaláztatás története ez, ahol nincs megalázó és megalázott, csak megalázók és megalázottak vannak, profanus vulgus, valami irtózatos személytelenség, súly, amit nyakába vesz, kap a személy. Egyszer azt mondtam, hogy az összes történet, az a kevés, ami ebben a kelet-európai térben van, az mind ott van Danilo Kiš Holtak enciklopédiájában. Több történet itt nincs is. Hát ez még van, a Bertók metatörténete.

Bertók írása nem akar semmit, nem szenved és nem pöröl, nem vádol és nem kér elégtételt. Mondja magát, és én ugyan, ha lehet, kerülöm a „mi”-t, de mond minket, a szenvedéseinket, pöröléseinket, vádjainkat, elégtételkeresésünket. Nincs elégtétel. Nincs, aki bocsánatot kérjen, nincs, aki adjon. Mi történt? Múlunk, ez történik.

Szerintem az írás így, ahogy van, „kicsin”, megérne egy kötetet, hon- és önismereti kötelező olvasmány.

 

Volna még két utóirat. Az egyik, amit Fogarassy Miklós Alföld-beli tanulmánya juttatott az eszembe (ti. ebbe a nyilvánosba), hogy OLVASSUNK TANDORI-VERSEKET! Költészetéből végre válogatott kötet jelent meg Vigyázz magadra, ne törődj velem címmel.

A másik: jelentem, hogy az alapítottam Torgyán-díj kiosztása körül átmeneti nehézségek adódtak. Konkrétan botrányok. Híre jött ugyanis, hogy a kuratóriumban, ugyanis döntést hozni kuratóriumot rendeltem magam fölé, többségben vannak a ceglédiek. Ez a nép arcul csapásának számított, illetve én számítottam, elcsaptam hát egy ceglédit. Erre viszont a protestánsok kerültek többségbe. Azonnal útilaput kötöttem egynek a talpára. Erre meg mi történik? A buzik kerültek túlarányba. Talpig igaz magyar férfi, erre aztán dühbe gurultam, egy túrót nektek demokrácia, az ember itten töri magát, toleráns, hogy a saját anyja nem ismer rá, ti meg itten hol ceglédiek vagytok, hol, már elnézést, lófasz, a számból vette ki, uram, most már mindegy, elzavartam mindenkit, lennék én az, ki döntést hoz. Ez jó döntés volt, azt leszámítva, hogy nem tudtam döntést hozni. Mégpedig azért, mert állandóan magának Torgyánnak akartam a Torgyán-díjat adni, és megmondom őszintén, az az igazság, hogy sajnáltam tőle. Jónak jó ő, de nem ennyire.

Így most egy új díjat alapítok, a Ki nevet az elején? díjat (később majd egy Habsburg uralkodóról fogom átkeresztelni), és ezt az fogja kapni, az a politikus, aki egyszer végre elnevetné magát, például tűnődve azt mondaná: tényleg, uram, önnek igaza van, és itt kicsit elnevetné magát. (A fidesz nem indulhat.) A díj egy tajvani út lesz.