A félelem esete a hittantanítással

Olvasom, hogy a kultuszminiszter úr Bécsben annak a véleményének adott hangot, hogy a magyar sajtó nagy része kritikus, sőt időnként ellenséges az új kormányzattal szemben. Az ilyen magatartás példájaként említette, hogy amikor a kormány lehetővé tette a fakultatív hitoktatás bevezetését, számos tömegtájékoztató eszköz valamiféle „klerikális diktatúra”, a materializmus és az ateisták elleni megkülönböztetés veszélyének fölidézésével próbált félelmet kelteni.

Miniszter úr! Ön téved, a félelmet, azt nem keltik, az van. És kérem: az indokolatlan félelem is félelem. És erre nemcsak illő és hasznos, de kötelező figyelemmel lenni. Azért tudniillik, mert nagyon sokféle félelem van. Kétségtelen, van köztük festett is. És van, aki a zavarosban halászik. De van másmilyen is. Ez az, amihez lassan szokunk hozzá. Hogy egy ország az nem: mi és ők. Hanem sok hülye ember, én, te, ő, együtt. Az ember ül egész nap a Parlamentben, dolgozik, akár egy állat, jut is valamire, és akkor jönnek mindenféle emberek és morognak. Igen, ez a dolgok rendje. Ki ezt akar, ki amazt. És rossz iskolákba is jártunk. A félelem egy része tényleg a demokrácia iránti bizalmatlanságból fakad. Azért, mert pluralizmust valójában nagyon kevesen akarnak, kevesen tudnak akarni, a reflexeinkből inkább az következik, hogy egypártrendszert gondolunk el, csak éppen most már egy jó párttal. Innét a félelem. Mert kizárólagosságra való törekvést látunk a másikban, mégpedig azért, mert magunkban ezt találjuk, nevezni persze nem így nevezzük, hanem jóra való törekvésnek, őszintén meggyőződvén, hogy a jót mi birtokoljuk.

Úgy látom, hogy a kulturális kormányzat is ahelyett, hogy megérteni akarna egy helyzetet, védekezik, tehát támad. Rossz a hang, és ez nem formai kérdés. Mert hiába van az a nyilatkozatban, hogy tulajdonképpen legyen az, amit ki-ki akar, úgy hangzott, mintha azt mondanák, hogyne-hogyne, de azért a rendes ember az hívő. Hogy az a természetes. A magától értődő. Ami, nemde, szamárság. (Zárójelben megjegyzem, amit tulajdonképpen csak vallásüldözés esetén volna ízléses, hogy mindezt olyan valaki teszi szóvá, aki alapvetően fontosnak tartja a hittant, a kormány jó részéhez hasonlóan a Piarista Gimnáziumban végzett, s családja, egy rövid, financiális megfontolásoktól ugyan nem mentes hezitálás után, úgy 3-400 éve szemrebbenés nélkül pápista, s meglehet, ő maga íróként lézengő ritter vagy efféle, de négy darab gyermeke, kit szigorúan hittanra járat, még Fekete Gyula Magyarországában is előkelő helyet biztosít neki, für alle Fälle általa nem fogy a magyarság satöbbi, satöbbi.)

Osztom az általam nagyra becsült Beke Kata nézetét, a tanítónak meg kell mutatnia mindazt, amiből majd választani fog az ifjú, világos, nem lehet megkérdezni az újszülöttet, mondja meg, akar-e beszélni tanulni. És avval is egyetértek, hogy nevetséges dolog az európai szellemről a vallás nélkül beszélni (ahogy, elvileg, eddig). De avval már nem érthetek egyet, hogy e vitára csak legyintsünk, mondván, vihar egy pohár vízben. Mert ez igaz lehet ugyan (hát most tényleg ez a legnagyobb probléma?) – csak hát ott vagyunk mindannyian a pohárban. (L. sokféle félelem van… Hivatkozhatnék még az ősi futballanekdotára. Mester, nagyon fáj a lábam. Azt te csak úgy érzed, fiam.)

A következő, már-már kompromisszumos javaslatom volna: vonná vissza üstöllést a miniszter úr ezt az elkapkodott és végig nem gondolt rendeletét, és egyszersmind vezettesse be a vallástörténet- s a biblia- (stb.) ismeret okítását. Ez tényleg hozzátartoznék a magyar népi kultúrához. A hittan közvetlen tanítása az egyházi iskolákra maradna, amelyek lassacskán visszanyernék régi jelentőségüket, pontosabban a nekik járót.

E visszakozással nem veszítene senki, se hívő, se diák, se tanár. Mert nem hit- és erkölcstant akar az állami iskola tanítani, remélem, mert azt nem lehet, hanem a föltételeit megteremteni a hitnek és erkölcsnek. Biztos tudás itt nincs, a reményt kellene megteremteni a tudásokhoz.