Rózsa Sándor a zsiráfját ugratja

A kultúrpolitika volt az a varázsszó, mellyel annak idején úgy riogatták az embert, mint a gyerekeket a krampusszal, rút varanggyal, boszorkánnyal vagy az Erzsi nénivel (bár ez utóbbi politikai felhangjait nem vállalhatom, lévén Erzsi néni a gyerekorvos, az enyém is ő volt, s most a gyerekeimé, aki tehát jót akar, de – pincisek és szurík formájában – fájdalmat okoz). Én végül is oda lyukadtam ki, hogy a kultúrpolitika az többé-kevésbé olyan, mint a zsiráf az egyszeri viccben: hogy hát egyszer láttam, de az se az volt.

Azazhogy kultúrpolitika nem nagyon van, és nem is nagyon kell hogy legyen.

Az első szavak ez ügyben, megítélésem szerint, nem voltak szerencsések; ha akarnék, tárgyszerűen meg is neszülhetnék. De nem teszem azt, részint hajlamaimnál fogva, részint mert nem hiszem, hogy valóban úgy gondolná az új seprő, ahogy olykor mondja, vagy ahogy hallani vélem. Szóvá azért teszem, mert úgy vélem, mindent azonnal szóvá kell tenni (ez nem mond ellent a türelemnek), valamint azért, hogy látszódjék, a hatalmi pozíció fölerősíthet értelmezéseket, és erre ügyelni kell, sőt érdemes, nem formális kérdés, hozzátartozik a hatalomhoz. Az ország az nem egy nagy család, nem is kocsma, nem katedrális, nem is népünnepély vagy művelődési ház – e helyeken elegendő a jó szándék, mert magunk között vagyunk. Az országban nem vagyunk magunk közt; hála Istennek, magunkon kívül sem, miként régebben. (A kettő közt, azaz magunk vagyunk, zárhatnám le a magammal folytatott vitát.) Az ország az egy és sokféle.

Az országgyűlésen történt, a kérdést nem hallottam, de a válasz az volt rá, hogy a válaszoló majd most szívesen megmondja, milyen népi kultúra leend a kultúrpolitika vezérlő csillaga, a magyar népi kultúra! Puff neki. És hogy még jobban lehessen érteni, elhangzott Bartók, Kodály, Ady, Nagy László neve. Itt van az a pont, amikor azt mondom, állj. Ezt, kérem, nem! Nekem ne mondja egy kormányzat, egy párt, egy szenátor, hogy Ady. És azt se, hogy Babits. Politikai térben tudniillik azt mondani, Ady, az azt jelenti (szándéktól függetlenül), hogy nem Babits, és Babits, hogy nem Ady. Képzeljünk magunk elé, mondjuk, egy francia szenátort, egy derék hazafit Cagnes sur Mer-ből, ahogy fölugorva kollégája orcájába vágja az igazságot, kiáltván: Rabelais! És ezen értenének valamit!

Szóval, ilyen nincs. Hogy kicsoda Adybabits, az a kultúra belügye; mindenki mondja a magáét. Czine Mihálytól Garaczi Lászlóig, és majd így kiderül. Egy politikus (mint politikus) ne mondja Adybabits nevét, mert csak rosszul tudja mondani, emblémának használja, hivatkozási alapnak. Akar valamit tőlük, s nem megérteni akarja őket. Magyar népi kultúra?! Hát persze! És? Ez olyan jól van definiálva? Dehogy van, és nagyon jó, hogy így van, hiszen éppen azért lehet belőle élni, mert olyan meghatározhatatlanul gazdag!

Ez az, amibe a kulturális kormányzatnak nem kell beleártania magát. Majd az Adybabits társaság beszél Adybabitsról, meg akinek fontos. Mert hisz csakis innét van meg az esély róluk szólva róluk beszélni. Hogy kit tűz az irodalom a zászlajára, vagy hogy akar-e zászlót egyáltalán, azt majd az irodalom maga eldönti.

Itt jegyzem meg, hogy az elitkultúrát s a tömegkultúrát sem érdemes így szembeállítani – hiszen természetesen igaz az, hogy mindennek a tömegkultúrából kell kinőnie, de akkor nem egyszerűbb (értsd: okosabb és hasznosabb) azt mondani, hogy a legfontosabb, valóban, az oktatásügy?

Dolga maradna ezernyi a kulturális kormányzatnak, lehetne zseniális például a rémületesen meg nem oldott kiadó–nyomda–terjesztés szerelmi háromszögben, szegénykémnek persze főként pénzt kellene szereznie, és el kell hitetnie a társadalommal, hogy mindez neki is fontos, azaz törődnie kell a kultúra presztízsével, mindeközben nagyvonalúnak kell lennie és bizony tanulnia kéne abból, amibe megítélésem szerint a Kádár-korszak kultúrpolitikája belebukott, és ügyelnie kéne arra, hogy fogadásokon, díjkiosztásokon ne édes és meleg legyen a pezsgő, és hiába nép-nemzeti étel a töltött káposzta, délután háromkor azt ne tessék adni, főleg ne langyosan, hogy már széjjelvált a zsírja meg a tejfölje, mert így aztán, láttuk, tényleg nem lehet kultúrpolitikát csinálni.