Hrabal meg én, két valaki

Most, hogy megjelent a Hrabal könyve című regényem, értelemszerűen sokat fecsegek Hrabalról, és azon kapom magam, hogy nem vagyok figyelemmel arra, hogy élő személyről van szó, van szóm.

Persze jó okom van így tenni. Mert ugyan másfél esztendőig valóban egy prágai illetőségű, 1914-ben született öreg férfi fényképe nézett rám az íróasztalomnál, nem állítom, hogy mondjuk ironikusan vagy szkepszissel nézett volna, hogy kinevetett volna, vagy mulatott volna rajtam, és azt sem, hogy segítőkész lett volna, biztatóan hunyorgott volna, egyáltalán, hogy belém helyezte volna a bizalmát, ezt sem állítom, csak nézett, azaz ha ránéztem, rám nézett, ott volt, nem kértem a segítségét, és ő nem is ajánlott fel semmit; de hát mint rendesen, én kitaláltam magamnak egy Hrabalt, vén mitikus pofát, minden kelet-európai fájdalmak tudóját, egy bölcset, egy szeretőt, aki eligazít az erő és a szív zűrjeiben, sőt még afféle Vater-Figur is lett belőle, pedig arra aztán már az égadta világon semmi szükségem sincs, van énnekem atyám elegendő, reálisan létező, Oidipusz-komplexusaimat dúdolva akkor élem ki, amikor akarom, nem szorulok rá senkire…, illetve hát az édesapámra.

Másfelől, vagy némileg másfelől, ha magamról beszélek, akkor sem igen veszem figyelembe, hogy élő személyről van szó, és ha én így járok magammal, mért legyen Hrabalnak jobb – velem. De megértem őt, hogy amikor újságírók megkérdezték tőle, hogy tud-e egy ilyen s ilyen című regényről és mit szól hozzá, azt válaszolta, igen, rémlik neki valami – még szép, hogy rémlik! előző este hosszasan beszélgettünk erről is –, és aztán szigorúan még azt mondta, hogy örülni ennek ő kevéssé örül, mert hogy még él. Ebben bizony igaza van, és én ezt valóban sehol se kalkuláltam be (vagy bele?).

Mindenesetre, ha azt írom, Hrabal meg én, azt ha lehet, ne tessék dicsekvésnek venni, tessék alanynak venni, nekem a Hrabal és az én mondatokhoz kell, nem a jó vagy rossz híremhez. Idén a szokásos párizsi könyvszalon témája mi más is lehetett volna, mint Közép-Európa, ezért lettünk néhányan odacsődítve, többek közt a fent nevezett két egyén is. Az idősebb egyén meglehetősen rapszodikusan viselkedett a fiatalabbal, olykor gyöngéd barbársággal rápillantott, mint a fiára, máskor meg szinte ráordított (mint a fiára), például amikor az megkérdezte tőle, hogy ott lesz-e a pozsonyi konferencián, föl se emelte a tekintetét, úgy sziszegte, most én Párizsban vagyok, és Párizsban nem gondolok Pozsonyra, Párizsban Párizsra gondolok, érti?? Párizs! nem Pozsony! Párizs! A fiatalabb egyén azért olyan fiatal már nem volt, így nagy – közepesen hatékony – erőfeszítéseket kellett tennie, hogy ne sértődjék meg. Viszont azután meg egy kávéházból a cseh egyén csókokat intett ki az utcára neki, illetve nekik, mert a feleségével sétált, és akkor ők ketten odaléptek a nagy ablaküveghez, amely mögött, potyka az akváriumban, amaz ült, s mintha őt, csücsörítve megcsókolták – az üveget. Az egyének vigyorogtak, és mindenféle nők sokat sejtetően összenéztek.

Este pedig meg voltunk, Hrabal meg én, híva vacsorára, amelyet egy kiadó adott számunkra, minthogy hála Istennek, hátsó szándékai voltanak velünk. A hely csillogott-villogott, arany váltott ezüstöt, kifinomultság, gazdagság, ízlés, azt hiszem, kevés elegánsabb étterem van a világon. Végül is ezért mentünk Párizsba – én legalábbis. Hrabal fáradtan érkezett aznap Dél-Franciaországból, Van Gogh-helyszíneket nézett meg. Olyan zöld nyakkendő nincs is, mint amilyen a nyakában lógott, nem is lógott, lófrált, akkora boggal, amilyent élő ember utoljára a hatvanas évek elején kötött. És azt se lehetett eldönteni, hogy pulóver vagy zakó, ami rajta van.

Nem tudott hibázni. Előételnek sört kért, aztán abszintot, nem volt, és így tovább. Bármit tett, bármi úgynevezett nem oda valót, azt olyan nyugodtan, magabiztosan, azaz hitelesen tette, hogy az abszolút kétségbevonhatatlanná vált. Ugyanúgy viselkedett, mint a prágai kocsmákban, azaz – és ez volt az este tanítása – ő mindig hazai pályán játszik… Az öreg lassan eluralta a terepet, pincérek hada hegyezte a fülét sorfalat állva, miközben ő kiselőadást tartott nekik talán nem egészen makulátlan franciasággal Hegel és Van Gogh belső összefüggéseiről, különös tekintettel és művészetben elengedhetetlen zsidó hücpére. A fiatal fiúk figyeltek.

Mikor már nehezen forgott a nyelvünk – bor –, ügyelve, hogy ne halljam, azt mondta a szomszédjának: Ha nagyon sokat innék (?), úgy írnék, mint ez, itt…, bökött felém. Majd betuszkoltuk egymást egy taxiba, és szótlanul hazamentünk. Jojcakát, mondtam az ajtaja előtt, és finoman belöktem a szobába.