Inventár

Vörös pestisnek ugyan nem nevezném, de most, hogy elmúlt rólunk e keserű pohár, a szocializmus, érdemes volna megnézni, mi maradt utána, mi maradt vonultán az árnak.

 

Már említettem, főleg mi maradtunk itt. Azután rögtön ez a szó, hogy „mi”. Egy nem létező közösség nevében idézték ezt a fejünkre állandóan. A „mi” volt a jó, az „én” a gonosz, a mi a nagyvonalú, az én az önző, ég és föld, hűség és árulás. Erre a virtuális mi-re hivatkozva épült föl a történelem talán legegoistább társadalma, amelyben szinte semmiféle közösség nem létezett, csupán a közösségre való hivatkozás mint alibi és fenyegetés.

A mi valóban nagy erő, és a fázósan összekucorgó én-eknek talán nem is volt más választásuk, mint a mi akolmelegébe bújni; így keletkezett a „mi” és az „ezek” differenciálatlan, egyszerre hamis és igaz párosa. De hát honnan is tudtuk volna, mi ez a mi, mikor az én-ekről nem tudtunk semmit, dallamtalan kor, nem tudtunk és mertünk erre vonatkozó kérdéseket föltenni.

Hogy milyen is ez az én, ez hosszabb tractatus tárgya lehetne. Vagy, mondjuk, regényé. Óvatos és mérlegelő elemzés beszélhetne erről az elhagyatott, piszokkal, műanyag vörös csillagokkal, mocskos habbal, törmelékkel teliszórt tengerpartról – amely az agyunk.

 

Most e szegény tengerpart mintha legfeltűnőbb kacatja a bizakodás hiánya és a tehetetlenség hangsúlyozása volna. A félelem. Attól félünk, hogy hiába van más, ez ugyanaz. Ez bizony marhaság. Hogy piros helyett piros-fehér-zöld lesz, Marx országa helyett Mária országa leszünk.

Leszünk, ha hagyjuk! Mert valóban most alakulnak ki a közmegegyezések, az, hogy mit fogunk botrányosnak, elfogadhatatlannak tekinteni, és az, hogy mire hunyunk szemet. Az erő persze, ha nyugodt, ha nem, ha tudja, ha meri, ha teszi, ha nem, érvényesíti az erejét, azért erő, és egyébként is mi adtuk neki. Ám ha ezt nem a közmegegyezések szerint teszi, abból botrány van, és a botránytól az erő gyöngül, ami nem áll érdekében, következésképp majd tartózkodni fog tőle.

Bizony: a bátor és szabad emberek hona ily szép jövő előtt áll.

Node az ember milyen? Az ember egy rút szibarita váz, gyáva, ostoba és megalkuvó, legalábbis fennáll ennek a lehetősége. Ez rendben is volna. Én tulajdonképpen arról beszélek most itt, hogy azt kellene elérnünk, ez volna a valóban hatalmas országépítő föladat, hogy csupán a saját hülyeségünk, gyávaságunk és így tovább juthasson szerephez, és ne adódjék ehhez, mint eddig, a struktúra fenyegetése. Azaz: hogy változzék meg a hely szelleme.

A hely szellemét talán a legérzékenyebben a hatalom és a sajtó (láthatóan nehezen alakuló) viszonya mutatja. Theo Sommer, a Die Zeit-főszerkesztőnek szavait ajánlom minden újságíró figyelmébe: Ők megpróbálják, mi meg ellenállunk. Elmúlván negyven, izgatnék kicsit állam ellen, és fölhívok minden újságíró kollégát a lázadásra, arra, hogy semmit ne tűrjön el, ami (neki) nem eltűrni való, és a célból, hogy a hatalom – mint a kismacska a tűzzel – tanuljon belőle, minden igaztalan hatalmi beavatkozást bocsásson azonnal a nyilvánosság elé. A nyilvánosság mint hatalom: ez új és létezik. (Itt jegyezném meg, hogy a hatalom az nem azonos az MDF-fel, hatalom például az SZDSZ is, minden ötödik magyarországi ember erejét bírják. Éppen itt volna a dolog veleje. A világ nem MDF-re és SZDSZ-re oszlik föl. A hajdani egyszem pártunkhoz tartozni vagy nem tartozni valamelyest vízválasztó volt, mindenesetre magyarázatot igényelt a párthoz való tartozás. Ez most nincs így, ez a két párt nem vízválasztó. Pedig most nem kevesen gondolják így. Szerintem azt kell elérni, hogy az ne legyen fontos döntés, milyen párthoz tartozik az ember. Döntésnek döntés, de nem jó és gonosz között, mert hisz úgymond mindegyik jót akar majd, ebben az lesz jobb, abban amaz, és remélni lehet, hogy akkor meg ezt az csinálja, azt meg amaz, majd. Rolling Stones vagy Beatles: tudjuk, nem mindegy. De azért mégiscsak az a legfontosabb, hogy nem diszkó…)

A sajtónak tehát nem segítőkésznek kell lennie, nem jó szándékúnak, nem progresszívnak (ez mind következmény volna, ha), a sajtónak SZABADnak kell lennie. Az újságíró akkor a legjobb, ha szabad, ha szabadon beszél – összevissza. És mi van, ha szabadságában szamárságot beszél, pontatlan, tendenciózus stb.? Az bizony nem jó, az árthat, ez a szabadság megkerülhetetlen rizikója. Viszont azt, aki állandóan melléír, annyiban szabad csak, hogy szamár, pontatlan és tendenciózus, azt majd elsöpri a szakma vagy/és a nép haragja.

Úgy. Azt hiszem, az ország minden jelenlegi problémáját megoldottam, pá.

 

Utóirat egy, avagy a lélek csipkéi

Most, hogy az MDF győzött, és a Hitel nem kiköpötten ellenséges viszonyban áll mondott párttal, barátaim és ellenségeim egy részhalmaza szerint nem úszhatom meg a döntést, hogy írjak-e a lapba továbbra is vagy se ne. Én meg azt látom magamon, hogy bizony éppen azt akarom, megúszni. Ton aludatus, tudus nimeratus, ahogy a nagy Publius Ovidius Naso írja keserves tomi száműzetésében, sem megoldva, sem feloldva, még csak nem is a magány kevélységével.

Utóirat kettő

Többeknek. Posztumusz Torgyán-díjat nem adok ki; az a Kossuth-díj, amire tetszik gondolni.