A legrosszabb demokrácia is

Micsoda széllelbélelt, tré és hitvány elefántcsonttorony ez – ami eddig rossz volt, vacak, esetleg alma, passzé s ergya, horribile dictu nudli, az mostan, így a gyerekek, zselé (lásd és ismét: zselé vagy, papa) – szóval ez egy zselé, állampárti, posztsztálinista elefántcsonttorony, mindazonáltal megtartom, főként mert nem tehetek másként, amiként az életünket se tehetjük zárójelbe, ha azt hittük, hogy ez a negyven év nem számít, hogy nem ér a nevünk, akkor tévedtünk, mert lehet, hogy ellopták tőlünk ezeket az éveket, de akkor ezek az ellopott évek voltak a mieink, ez a negyven ilyen év az életünk, az elefántcsonttornyom meg olyan, mint a moszkvai társbérletek a hetvenes évekbeli finom kis szovjet filmekben, átjár mindenki rajtam, behallatszik minden, egyszerre szól három tévé, mialatt valakinek az esküvője folyik a fürdőszobában, a nappaliban meg az üzemi négyszög ülésezik…

Tényleg! Nincsen is már üzemi négyszög! Belefacsarodik a szívem, ha arra gondolok, hogy eztán egy ilyen vákuumban kell tengetnem az életem. Most sok minden megszűnt és sok minden lesz! Váteszként, munkaköri kötelességem, megmondom, mi az a legfontosabb új, ami lesz-lett.

Már fölemlítettem e helyt azt a hajdani nyugat-berlini tévés élményemet (régi szép idők! még volt nyugat és kelet, volt Fal, amelyen nem tudott átjönni az a sok büdös Trabant, nem számítva nemdebár az enyémet, de hát az embernek, örök emberi paradigma, a saját Trabantja sose büdös; a büdös – az a többiek), amikor a tévés ember gondolkodás, pontosabban fontolgatás nélkül rászólt a választásilag vitatkozó két hatalmasságra, Schmidtre és Straussra, hogy tessék abbahagyni ezt a kiabálózást, ellenkező esetben ő hazamegy, hát micsoda dolog ez! Én evvel évekig nem tudtam betelni, ez a kis botrány számomra azóta is a szabadság és demokrácia bicebóca jelképe.

A félelem hiánya – ezt vehettem ott észre, és ezt észre vehetni akkoriban ki kellett ebből az országból utazni. Volt itt is, aki nem félt, de bármilyen bátor volt is valaki, félelemmel, de kiszolgáltatottsággal mindenképpen átitatott környezetben cselekedett.

Itt éltünk, tehát itt éltünk. Hol zsarnokság volt, ott zsarnokság volt, még akkor is, ha már nem volt zsarnokság, csak lehetett volna zsarnokság. Amiből az következett, hogy bármelyikünk ha szituációba került (kontaktált!, Zitat Ende) úgymond a hatalom képviselőivel, vesztett. Akkor is, ha labanc volt, akkor is, ha kuruc volt, akkor is, ha egyik se. Én például nagyon nem tudtam megoldani ezeket a helyzeteket. Éppen azért, mert volt valami, noha láthatóan nem volt semmi, amit meg kellett oldani. Az én nem-megoldás megoldásom az volt, hogy kerültem őket. (Az esetleges díjak átvételekor pedig szigorúan összeszorítottam a szám szélét!) Igaz, csak az a baj, hogy talán többé-kevésbé mindent ki lehet kerülni, de azt nem lehet kikerülni, amiben kerülgetek.

Rémes emlékeim közé tartozik a ’86-os íróközgyűlés, és minél keményebb szavak hangoztak volt el a „mi” részünkről, annál rémesebbnek tetszett. A párbeszéd által magunk mellé fölemeltük a megszólítottakat, miközben ők végig fölöttünk voltak. Oda lett küldve a hatalom, ahová kell, csak épp nem ment oda. Ezt persze nem tudta mindenki, csak „ők” és „mi”. Aki meg nem szólt, például én, az meg abba vörösödhetett bele. (A vörösödést kiváltó konkrét mondat: amikor Berecz kijelenti, hogy az épp betiltott Tiszatáj az egyik kedvenc lapja.)

Ezt nevezzük kiszolgáltatottságnak, és ezért volt, szerintem, minden ilyen „párbeszéd”, konszenzuskeresés vagy hogy a francba hívták – vereség.

Ennek van vége. Nézem a tévében Orbán Viktor és Szűrös Mátyás szóváltását. Két évvel ezelőtt kapásból a feléért lecsukták volna mindkettőjüket. Már ez is nagyon jó. De a legeslegjobb az az, hogy két független embert látok beszélni, kénytelenek egymást elfogadni, és nem azért, mert ők személy szerint olyan kiváló férfiúk volnának, megengedem, azok, hanem mert most ilyen a helyzet, ilyen a tér, ilyen az ország. Tudom, hogy ez nem ennyire diadalmas, sok függőség marad, és sok fog majd keletkezni is, lesznek főnökök, újak, és így tovább. De nem lesz semmi előre lefutva. Elvileg történhet jó is ezután velünk.

Vége van valaminek. Ez ünnep. Hogy az általam méltatlanul elfeledett Lukács Györgyöt forgassam ki: A legrosszabb demokrácia is jobb, mint az, ami eddig volt itt.