A falra hányt borsó sorozatból (2.)

Ha jól számolom, ez az utolsó „elefánt”, amelyik a régi rendszerben jelenik meg, a régi porcelánboltban. Hatódjunk meg kicsit… Hát csak vége lett… Drága anyám, ha megérhette volna…

Most, ezen ünnepi órán fölhívnám ezredszer is a nemzet figyelmét egy olyan gondra, amely elkerülhetetlen, és láthatóan nagy erőkkel kerülgetjük. Egy új országot kéne építeni egy új Európa újszegényeiként. Az említett probléma úgy foglalható össze, hogy minden új itt, csak mi vagyunk régiek. Minden új, de a Duna marad.

Akkor ezt most kifejtem.

Míg itt voltak az oroszok – az oroszokat most, régi, kollektív vágy, metaforaként használom ennek az egész ’45 utáni ízének a jelzésére –, minden, az országban tapasztalható rosszat rájuk testáltunk; nem ok nélkül. Most, úgymond, elmentek (menőben vannak). Sok mindent itt hagytak maguk után, legfőképpen azonban minket. Elmentek, és itt maradtunk egyedül. De jó, sóhajthatunk föl. Azután körbenézünk, s ugyan leljük honunkat e hazában, de jónak nem jó.

Kiderült, amit azért eddig is tudtunk, csak ha nem akartunk, nem kellett rá gondolnunk, hogy nem minden hülyeség oka a rendszer. Hogy ez nehezebben van. Hogy itt az évek hosszú során önerőből, sok emberi szenvedés, fenyegetettség, meghunyászkodás, keserv és könny nyomán összegyűlt egy nagy halom pártsemleges hülyeség!

Erre a hülyeségre azonban nincs jelentkező. A leghatározottabban fölhívnám az ország régi és új vezetőinek a figyelmét, hogy az ilyen gazdátlan, kollektív hülyeség nagyon veszedelmes, robbanhat is, de főként megrohad, s az illető országban olyan büdös támad, hogy menekülne onnan boldog s boldogtalan.

Ám ne feledjük! Ez a hülyeség a nemzeti vagyon része, ne hagyjuk hát, hogy újra kisemmizzenek! Honfitársaim, vegyétek észre, hogy a levitézlett állampárt álnok manipulációival átmentené ezt is a maga számára! Kisajátítaná a nemzet saját hülyeségét, amihez pedig egész életünk munkája tapad, az egyéné és a közösségé.

Legyünk résen! Csak ahhoz ragaszkodjunk, ami jár! Tiszta tulajdonviszonyokat! Le a hülyeségnagybirtokkal! Vissza a hülyeséget a jogos tulajdonosnak! – Azt írtam régebben e helyt, hogy földet vissza nem veszek, ezt állom továbbra is (nem ecsetelném itt, hogy mit kaptam ezért az öcséimtől, mért nyilatkozom én hűbelebalázs módjára az ő nevükben, de hát ők nem tartván a nemzet ütőerén a kezüket, partikuláris érvelésük érthető), de a hülyeségrészemhez, amelyből most ki akarnak forgatni, mondván, hogy minden baj a komcsik miatt van, ehhez ragaszkodom.

Hozzunk létre parlamenti különbizottságot (és persze kis kuratóriumot is föléje; ha valamit szeretek ebben az országban, akkor a kuratóriumokat!), és azonnal reprivatizáljuk ezt a meglévő és csak ránk váró hülyeséget, kulturálatlanságot, durvaságot, öncsalást, gyávaságot, rossz kompromisszumot, visszamenőleg is, mindenki vegye ki a részét, nem többet, csak ami az övé, abból, amit itt látunk magunk körül, vegyék ki a részüket az ország siralmas volt vezetői, de vegyem ki én is, a legjobb barátom, a szilikátmérnökök, a sztárriporterek, a birkapásztorok, a papok, a lírikusok, a halálraítéltek, mindenki, de csak azt, ami az övé, ha nincs neki, nincs neki, de ha van, vigye!

Éppen nem azt mondom, hogy itten senki sem jobb a Deákné vásznánál, hanem ellenkezőleg, így derülhet csak ki, hogy van, aki jobb a Deákné vásznánál, és van, aki nem jobb. De senki se mondhatja, hogy nem tudja, milyen Deákné milyen vásznáról beszélek.

Az így igazságosan és szükségszerűen felosztott országos hülyeség nem szűnne meg, maradna nehéz teher, de legalább a megfelelő vállakat nyomná, és ez talán a mozgást is megkönnyítené, és állítom, valamelyes nyugodtságot is szülne, nem kéne izgatottan díszhülyéket keresnünk.

Mindez nem nagy dolog. Ez a dolgok rendje. Minden a miénk itt.