Agota Kristof: A Nagy Füzet

Ez a könyv, gondolom, a kóbor szekuritátésok megtévesztésére jelent meg a Magvető ra-re sorozatában; nem hiszem, hogy volna élő ember, élő jovánovics, aki meg tudná mondani, mi alapján kerül valami e sorozatba, magyarán, hogy mi is ez a sorozat; egy jó látszik benne lenni, hogy jó olcsó a könyv, s mint ilyen manapság raritás, huszonöt egység. (Ugyanilyen kiállítású könyvért száztizennyolcat is tudok fizetni, ha akarok, és a minap akartam, mert megjelent egy új Pessoa-könyv [aki fontos szerző, és akiről a magyar olvasó elég keveset tudhat], az irodalomszeretőnek tetsző Kráter Kiadó kiadásában [felelős szerkesztő: Turcsány Péter, fordította Pál Ferenc], a Kétségek könyve, és csak későbben vettem észre, hogy ez nem az egész, hanem csak részletek, és még csak nem is igazítanak el, hogy hogyan részletek, és ez az eljárás, trehányság, figyelmetlenség és kisstílűség, mely mintha lassan általánossá válnék, nemcsak félrevezető, de barbár is, az öncenzúra egy fajtája. Nem értem, mért kell ezt így.)

 

A plébános azt mondja:

– Soha nem látlak benneteket a templomban.

– Nem járunk templomba.

– Imádkoztok néha?

– Nem, nem imádkozunk.

– Szegény báránykák! Imádkozni fogok értetek. Tudtok olvasni?

– Igen, plébános úr. Tudunk olvasni.

A plébános átnyújt egy könyvet.

– Tessék! Ezt olvassátok! Szép történetek vannak benne Jézus Krisztusról és a szentek életéről.

– Mi már ismerjük azokat a történeteket. Van Bibliánk. Olvastuk az Ótestamentumot meg az Újtestamentumot is.

A plébános felvonja fekete szemöldökét.

– Hogy Olvastátok az egész Szentírást?

– Igen, plébános úr. Sok részletet könyv nélkül is tudunk.

– Például melyik részleteket?

– Részleteket a Genezisből, az Exodusból, a Prédikátor könyvéből, a Jelenések könyvéből és máshonnan.

A plébános hallgat egy darabig, aztán azt mondja:

– Ezek szerint ismeritek a Tízparancsolatot. Meg is tartjátok?

– Nem, plébános úr, nem tartjuk meg. Senki sem tartja meg. Meg van írva: „Ne ölj!”, és mindenki öl.

A plébános azt mondja:

– Hát igen… sajnos háború van.

 

Agota Kristofról csak azt tudom, amit a túl szűkszavú „fül” elárul, hogy Magyarországon született, Svájcban él és franciául ír. Meg még azt, hogy külföldön járva az utóbbi 2-3 évben többször is kérdeztek róla, azaz ez a könyve kint eléggé híres lett.

Két gyereket látunk, akik magukra hagyatva fölépítenek egy világot, egy értékrendet abból és csak abból, amit tapasztalnak. Fölkészülnek. Gyakorolják a vakságot, a süketséget, a kegyetlenséget, a koplalást, a koldulást. És mindent fölírnak a Nagy Füzetbe. A fogalmazvány aljára azt írják, hogy „Jó” vagy „Nem jó”. Ha a fogalmazás „Nem jó”, tűzbe dobják, ha „Jó”, bemásolják a Nagy Füzetbe. „Nagyon egyszerű szabály alapján döntjük el, hogy a fogalmazás Jó vagy Nem jó: igaznak kell lennie. Azt kell leírnunk, ami van, amit látunk, amit hallunk, amit csinálunk.”

Agota Kristof ritka következetességgel viszi végig ezt a programot. Csupasz mondatai, tudom, nagy szó, egyszerre idézik a Vásott kölykök Cocteau-ját és a rettenthetetlen Csáthot. Gondolom, ha az ember nem az anyanyelvén ír, akkor többé-kevésbé szükségszerűen jut ilyen mondatokhoz (a fordításért Bognár Róbertnak tartozik az olvasó köszönettel), ezek a mondatok majdnem szürkék, majdnem jellegtelenek, a regény majdnem egy regény kivonata – nyaktörő mutatvány, melynek eredménye e bátor, fölkavaró, kopár mű.

 

Agota Kristof nem magyar szerző, hanem svájci vagy francia, minthogy franciául ír. Azonban az emlékei magyarok, a táj, amit a szemében hordoz, az magyar. Ami nem érték vagy érdem – hanem nagyon érdekes. Hogy van egy nem magyar író, aki magyar könyveket ír, hogy messziről nézi valaki ugyanazt, amit mi innét. De ezt csak mellesleg említem. És megkülönböztetett figyelmükbe ajánlom ezt a valakit, Kristóf Ágotát, azaz Agota Kristofot.