Láz, ár, er, Wien

Aki már keresett könyvet a saját úgymond könyvtárában, és hiába, és ki ne járt volna már így a kerek egy erdőben, az tudja, hogy ez: rossz. Rossz, mert nem enged el, napokig csak evvel lehet foglalkozni; a kezdeti, tárgyszerűen önkritikus elemzéseket általános búval gyakottság váltja föl, immár nemcsak könyveink rendszerét látjuk trehánynak, nemcsak magunkat, nemcsak a szeretett, keresett könyvet utáljuk, hanem mindegyiket, a könyvespolcot is, a szobát is, a házat is… Védekezni lehetetlen, tapasztalataim szerint három-négy évenként e krízis ránk köszönt. Eltekintve attól az őrülettől, hogy könyveink közt rend van, két hiteles meghaladását ismerem a problémának, mindkettő radikális és bátor: J. úrnak az a módszere, hogy benyúl a könyvhalomba, és kiveszi a könyvet, ennyi; a másik Cs. Szabó Lászlóé, ő nem nyúlt, nem keresgélt, kikölcsönözte a könyvtárból, úgy gyorsabb. Két szép véglet, követni kicsik vagyunk…

Napok óta nem találom a Bab Bercit. Már nem is keresem. Ülök a szobámban, és búslok. Lógatom a fülem, farkam. Olykor panaszkodom. Következésképp már három kölcsön kapott Bab Berci… nem is van, hanem tornyosul… hogy hol, azt nem tudom, nem kell, nem érdekel, nekem az enyém kell. Én már semmit nem várok az élettől, csak a Bab Bercimet.

Ám borítsunk, mint rendesen, fátylat a valóságra, s képzeljük el, képzeljem el, hogy megvan a Bab Berci. Nosza. Felütvén, látom, oda van írva, kilenc éven felülieknek! Lényegében erre akarom fölhívni a figyelmet, e felszólítás következményeire. Negyvenéves lévén, és 40 > 9: tehát a könyv nekem szól-hat. És szól is. Azaz ne hagyjuk magunkat megtéveszteni.

A magyar irodalom mintha tele volna megtévesztő alakokkal. Vagy inkább az irodalom önértékelése ingatag, figyelmetlen, hagyja magát megtéveszteni, így lesz Móricz őserő, s nem látszik az esze. Mikszáth a nagy anekdotázó, és nem látszik a szomorúsága, ahogy nem látszik Karinthy következetessége, egységessége, mert úgy kell tudnunk, hogy ő elaprózta magát… Nemrégiben Mándy kezéről értekeztem, hogy az milyen félrevezető, minthogy az a selymes, finom kávésnéni kéz egy tigris mancsa… – Lázár Ervinre most nem mondok állathasonlatot, nem akarván őt a könnyebbik végénél megfogni, hiszen alig lehet hibázni, a medve, a rozmár, de adhatjuk alább, a mormota, a panda maci, mind ülne. (És akkor persze katonák, poroszlók, rendérek és csöndérek vigyáznák őket.) Állítólag, én nem hiszem, van egy kisebbfajta kenguruszerűség, és valabi volna a neve. Hát ha valaki, Lázár Ervin egy valabi.

Valabi, valabi, de bicsoda? Itt jön elébb a félrevezetés a bajusz képében. A bajusz egy kedves bácsit állít elénk, a gyerekek kedvencét, aki esténte addig mesél, míg el nem alszunk, és majd jót is fogunk álmodni. A bajusz nem hazudik, de nem az igazat mondja. Nem mondom, hogy nincsen ebben a meseformában valami önkorlátozás, de hát minden forma önkorlátozás, és egyik forma olyan (lehet!), mint a másik, ha meg nem olyan, azt neki kell megoldania, a valabinek.

Ezek a mesék teljes érvényű látomások, nem idillek, de mindig van benne egy lény, aki-amely jó. Vagy ha miszlikbe aprított cédulákat szórunk a szélbe, segélykérésül, akkor reménykedhetünk. A kért segítség persze nem érkezik meg, de érkezik egy másik segítség, tévedésből! És így tovább. Ezt állítja ez a Lázár Ervin, és hol igaza van, hol nincs.

Húsz évvel ezelőtt, matematikushallgatóként olykor betértünk a közeli Astoria eszpresszóba. A kaszinótojás volt akkor a favorit. Többnyire egy Nádai László nevű fiúval eszegettem együtt, aki olyan okos volt, mint a Nap, és most valahol Amerikában van.

Néztem, titkos író, ahogy az egyik asztalnál, rémlik, fönt a Galérián, Lázár Ervin dolgozott. Máig nézem.

P. S. Drága Hon! Nemzetem! Tudom, sok gond emészt, hát legyen Neked most kicsit könnyebb: megvan!!! (Tudod, mire gondolok…)