A boldogult hérics

Újfent valami múlhatatlanul fontos és egyszersmind éterien finom poétikai változásról kívántam nemzetemnek beszámolni, amidőn, úgy látom, egyszer csak belegabalyodtam egy szóba. Ez amúgy rendes szokásom, ahogy más a jégeralsóba, nejlonharisnyába, sajátba, idegenbe. Mit csináltál délután? Gabalyodtam. Így telnek a napjaim, s ezt nem panaszképp említem, és nem is sőt.

A boldogult pangás éveiben, akartam kezdeni, amikor szinte arcul ütött a szó szépsége, muzsikája s gazdagsága: pangás! Ki találta ezt ki? A zseniális kolléga a pangás éveiből. Pang. Pa-anggg. Kissé idejét múlt hangverset lehetne írni a motívumra, pang, egy Schwitters-utánérzést, pang! pang-pang!, ne lőjetek, én is a Putyilov-gyárban dolgozom… Pa-aang, távoli templomtornyok meghitt zengése, s magunkon uralkodni nem tudván és nem es akarván, máris b-vel kántálunk, ba-ang, ba-ang, zeng, bong, zsong, jajong, búsong a tájon, s ont monoton bút konokon és fájón, elnézést, egyszóval ott rezegne, ba-a-a-ang, a mi kis életünk a szocializmus hanyatló korszakából.

Atlasz hanyatlasz, figyelte volt meg Kosztolányi.

Tőle való levelek vannak a 2-es Holmi-ban Réz úr gondozásában. A következőket olvasom egy 1928-ból származóban (akkor Kosztolányi 43 volt, tehát olyan „korunkbéli”): „Milánom, szomorúan olvastam kedves, nekem kedves leveledet, s nem értettem. Milyen távol vannak egymástól az emberek.

Mi fáj neked?

Nekem fáj, hogy itt vagyok az életem közepén, haszontalanul, kezemben egy mesterséggel, melyet úgy ismerek, mint kevesen, elég tudással, bírhatatlan becsvággyal, jóindulattal, szorgalommal, s nem figyel rám senki.

Értsd meg: senki.

Az írás ma a legérdektelenebb dolog. Ez a levegőben van. Lassanként meg fognak győzni az emberek, hogy nekik van igazuk.

(…) Ölellek – nagyon szeretlek:”

Mért is másoltam ezt le? Na, mindegy is.

A pangás éveit szépségben legföljebb a héricshez tudnám hasonlítani, a Szőcs Géza emlegette héricshez. „Figyeli, milyen baljós hangzású ez a szó: hérics?! Mennyi alattomosság és sunyi vicsorgás van benne, milyen görögös romlottság?! Például Nyikoláj Hérics, rendőrségi besúgó… Nem szeretnék kettesben maradni éjszakára egy hériccsel. – Engem, azt hiszem, valami betegségre vagy szörnyetegre emlékeztet. »Nem érte meg szegény a tavaszt sem. Elvitte a hérics.«”

Igen, a hérics és a pangás évei egy tőről fakadnak. Mit fakadnak?! – szinonimák! A pangás éveinek kártékony kultúrpolitikája, a héricsé, a héricset a három té jellemezte, Turai–Táncos–Titkos, elnézést, ismét a tiltürtámoga. Brezsnyev, a hérics hérosza. A hérics mint a kései Kádár-korszak, azaz jobb ma egy hérics, ha Nyikoláj, ha nem, mint holnap egy osztályharc.

Egyébiránt a hérics, mint azt minden óvodás gyermek tudja, sallangos levelű mérges gyógynövény. A tavaszi hérics ennek nagy sárga virágú fajtája, az adonis vernalis. Adonisz! Hát itt van a kutya elásva. Ki gondolta volna, hogy a pangás évei adonisz volna! A nyelv, az gondolta ezt, és milyen okosan! Hisz a pangás éveinek emblémája vajon nem leginkább a smároló első titkárok, a nyelves csók a híradóban, te istennő, te!, a legjobb, messziről legalábbis úgy tűnt föl, Honecker volna a megmondhatója, most jó, most ne mozogj, csak pangj, csak pangj, ahogy a csillag megy az égen, szóval ahogy a vezető szerephez illett is, Brezsnyev csókolt a legjobban, egy medve érzékenysége és a szláv melankólia csapott ott össze a repülőtereken abban a húsos szájban… Csókot lopni és tirara-ra-ra, kis Adóniszom nem fogsz te már: amikor meghalt, a költő Petri György is az adoniszt siratta benne, a héricset, mondván:

Nem veszi elő többé / a húgyfoltos sliccből a Nagy Októberit.

Pang. Fujj. A pangás éveit hallották, rendezte… Istenem, ki is rendezte? Magyar hangja lángjózsef.