Az átmenet

Kezdetben vala a Koch Strasse. Egy szép nap kettévágták a Fallal. Mondjuk, mintha az Úttörő Áruházat összefalazták volna a Puskin mozival. De jó film volt… Ez a fal lett a háború utáni Európa emblémája, annak az ocsmányságnak és butaságnak, amelybe Európa került, Kelet és Nyugat egyként, ha más módon is, épp mert kettőnek mondta magát, elfeledkezvén a másik félről, tehát önmagáról.

Most ledőlt a fal, nagy dolog, történelmi pillanat.

És azután mi van? Azután megint a Koch Strasse van. Nagy dolog ez? Ez már nem olyan nagy dolog, egy utca, hol süt a nap, hol fúj a szél, olyik üzlet virágzik, olyik nem, van, aki jól érzi magát, van, aki nyüszít.

 

Nálunk is a történelmi pillanatok egymás sarkára hágnak. Ennek jelentőségét nem lehet eléggé hangsúlyozni. Egy hallgatásra kényszerült, illetve a hallgatást választó ország beszélni kezdett. Nem hiszem, hogy túlzás volna, hogy ez a negyven év az államszocializmusnak nevezett őrület előli menekülésben telt el; odaszámítva, a meneküléshez, mondjuk így: egy szintig, a beépülést is. Nem heroikus volt ez a negyven év, hanem szahar és még egyszer szahar. Már bocsánat a szóért. Elrontottuk az országot. Sokan most csak úgy tudják mondani: elrontot-ták. Megértem őket, bár félő, az ország közös mű – azaz éppen azt mondanám, ha így, ha úgy: el van rontva az ország. És valószínű, a beszéd első, kásás szava a gazemberek megnevezése kell legyen (nem a bosszúé, a megnevezésé), de a második bizonyosan önmagunké – mert ez a legnagyobb vereségünk, az, hogy e negyvenévnyi bujkálás alatt a legegyszerűbb kérdéseket sem tettük fel magunknak, hogy hogyan is szeretnénk élni, mik a terveink, milyen zakókat szeretnénk, és milyen pástétomokat, pártokat, nőket és milyen férfiakat … Mindig csak az a félóvatos húzódzkodás, hogy ránk ne találjanak az új meg új ötleteikkel… Csak lassan elfelejtettük, vagy soha nem is tudtuk, hogy ki is az, aki így bújik, védekezik, és mit is akarna, ha nem azt akarná, amit akar.

Kiábrándultak vagyunk, és kiábrándultnak lenni nem nagy üzlet. Az mindenkinek veszteség, hogy ez idő szerint ha egy mondatban a szocialista szó szerepel, akkor az egész bekezdés komolytalanná válik, az mindenkinek veszteség, hogy a kommunizmus az nem az emberiség örök ilyen-olyan álma, hanem gyilkosok, őrültek, akarnokok piti összeesküvése… Ahogy mondani szokás, ez nem volt mindig így. Most így van, mert talán nem lehet másképp. De majd jó vagy jobb lesz, ha nem így lesz, ha a szavak visszanyerik higgadtságukat, nagyvonalúságukat.

 

Az ember nem történelmi koordináták közt él. Ezért háládatlanul, és gondolom, épeszűen, lassan már nem örülök mindannak, ami egy éve a vágyaink netovábbja lett volna, lassan azt kell néznem, mi van, mert rendben, negyven év alatt fölé ült egy varázslatos képződmény, és most összedőlt, fölszívódott, volt, nincs ez a csók – állj! a rendszer összedőlt, ez igaz; a rendszer összedőlt, mintha nem is lett volna, ez nem igaz, mert nem dőlt össze (csak csődöt mondott) a gazdasági rendszer mint hatalom, és nem dőlt össze a mindennapok rendszere sem mint kifosztottság – szóval akkor most mi van. Mi az, ami van? Regényeink történelmi regények lettek.

 

Lehet, túl korai így beszélni. Még gyorsan le kéne szavaznom a komenistákat…, de azután majd elkerülhetetlenül ott ácsorgok a teljes hosszában üres Koch Strassén. Ne heveskedj, és ne légy érzelgős, mondják, átmeneti időszak. Valóban, bármikor átmehetek az Úttörő Áruházból a Puskinba, matiné, majd vissza, a Puskinból az Úttörő Áruházba, árleszállítás.