Egyé’ apa, egyé’ csak…

„Engem nem az bánt, hogy itt vannak az oroszok, vagy hogy a demokrácia pimpós, mint a hányavetin kezelt bor, avagy gyöngécske, akár a tavaszi hagyma, igazán nem ez a nullapártrendszer zavar, a subpártok és az überpárt, amely épp nagy erővel szalonképessé szeretne lenni, dinoszaurusz, pedikűr, manikűr, szasszon, a kozmetika megannyi kétezer csodája, én nem csinálok abból ügyet, hogy úton-útfélen kitüntetnek – a barátom neves építész –, még akkor sem, ha épp azok tüntetnek ki, akik kést döftek a hátamba, spongyát rá – – –, de hogy ezeken a fogadásokon mindig, de kivétel nélkül mindig meleg és édes pezsgőkkel kelljen pszeudo-marxistákkal koccintanom, s lehet e fogadás délelőtt avagy a délutáni csöndes nap lebukó fényében, ezt majd még javítjuk, mindig, mindehhez mindig langyos töltött káposztát kelljen velláznom – ez sok. Ledisznózott nyakkendőim holtan csüggenek a Kádár-rendszer mementójaként.

Ha egy párt ennyire nem ért a pezsgőkhöz, annak napjai meg vannak számlálva. Előre melegítették vajon, miközben a káposztát hűtötték? Marx még tudott enni, igaz, Iljics már nem, viszont, ha csak a fele igaz a Gyilasz emlegette éjszakai politbürókulináriáknak, akkor Joszip… bonyolult hagyomány, ha nem is egészen az enyém.

Ne tévedjünk, ebbe buktak bele, a botrányos pezsgőkbe meg a trehány töltött káposztákba. Így nem lehet országot vezetni. Mert jó, nincs nehézipar, hiába ígérték, jó, nincs mezőgazdaság, hiába volt, jó, nincs kultúra, az úgyis hun van, hun nincs, illetve annak nincs, aki nem képes birtokolni, jó, hogy nincsenek éttermek, hát ha mindent tönkretettek, és mindent tönkre tettek, akkor mért pont ezt ne tették volna oda, tönkre, annyira, hogy lassan Krúdyt már nem is értem, nem tudom, miről beszél, Vendelin komám, mintha a holdról, valami távoli édenről, ahol a kocsmárosok apja is kocsmáros volt, nix dajcs, a blöff virágzik, a csicsa, ahelyett, hogy a szolid szakma virágoznék, attól még nem szeriőz egy konyha, hogy tikmonynak írja a tojást és lévnek a levest, jó, hogy tehát nincsen semmi – – –, de hogy aranyifjúság se legyen – ez sok.

Ennyit nem tudtak 40 év alatt összegányolni, ez nem aranyifjúság, még csak nem is aranyozott, ez bak-elit, pévécé! Pedig egy ország erős aranyifjúság nélkül nem eleven nemzet. Hozzál, apa, egy kis húst krumplival, hallom, egy »dán napok«-on… Ennyi. Ehhez nem fűzök kommentárt. Bakelit-élet.

Mért nincs nekem egy állandó éttermem? Mért nem tudok százával felsorolni budapesti helyeket, kiskocsmát, vendéglőt, elegáns éttermet, ahová érdemes volna beülni? Mint a kódisok, őrizget az ember 6-8 címet, amiből 3-4 eleve olyan, hogy muszáj, hogy más fizessen, egy ún. másik ember, nem azért, mert garasos vagy potyázó volnék, hanem olyan fölháborítóan drágák, hogy egyszerűen nem tudnék megnyugodni, ha én fizetnék, remegő gyomorral meg mért épp enni akarnék… Tisztes haszon – ki érti ezt a kifejezést? Nyilván valami tükörfordítás…

Törzsvendégnek lenni – mit jelent? A törzsvendég nem protekciós, amit ő kap, tárgyilag, az mindenkinek jár, hisz ha nem így volna, a törzsvendég se tévedhetett volna ide annak idején; az ilyen helyre el sem kezdünk járni. A törzsvendég és a protekciós közt az a különbség, ami az utazó és a turista közt. Az idő. A törzsvendégnek van ideje. Neki tehát nem protekció jár, hanem elkényeztetés, hogy lesik minden lépését, s az öreg pincnök már a szeme állásából tudja, sert kell-é hoznia, vagy egy kis vereset, mélabús muskotályt, vagy baj van, és kis tálcára kettős sorban olcsó konyakokat avagy unicumot kell állítania…

Idő, nyugalom, szokások, otthonérzet. Hit, hit nemcsak a serpenyős krumpliban, de az egészben. A törzsvendég az Úristent jóságos, szakállas főpincérként képzeli el, hogyan is volna baja hát a teremtéssel…

Magyar törzsvendégnek lenni – mit jelent? Harminc éve lakom, ahol lakom, húsz éve járok abba a halászkertbe, ahol így esélyem lehetne… De ennyi nem elég. Kell még, hogy az egyik pincérrel együtt futballoztam lettem légyen vagy hogy is, mikor meglát, meglapogatja a vállam, jól van, apa, súgja a fülembe, elintézem az ikrát meg a tejet a halászlébe. Ez még kevés. Mert még az is kell, hogy a szakács az öcsémmel járjon, megint lett légyen, együtt hittanra, kijön tehát mocskos fehér köpenyében, vállamra teszi a kezét, jól van, apa, most olvasztottam ki a mélyhűtőből a belsőségeket, én, apa, azt a trutymót nem nyomom bele a te halászlevedbe, még fogadni kell a pincérfiú hunyorítását, el van intézve, apa, nem látta a kijövő szakácsot, kösz apa, s amikor végre kihozza a halászlét, és nincs benne ikra és nincs benne tej és nincsen benne semmi – mi volna akkor a szívünkben más, mint hála és boldogság…

Még elgondolni is rossz, mi lett volna, ha nincs testvérem, és nem futballoztam volna, akkor úgy nem volna semmi a levesben, hogy minden rossz volna. Aki meg a pincérrel focizott, de egyke, vagy tele van testvérrel, de botlábú – hát az egy peches magyar ember, balsors, akit régen tép. A jóságos szakállas főpincér majd megveregeti a vállát, egyé’ apa, egyé’ csak…”