A lóláb

Nem igaz az, hogy ebben az országban egyáltalán nem lehet élni, hogy ez elvileg is kizárt volna, és hogy csak túlélni lehet, kivárni, hogy csak rosszkedvűen ődöngeni lehet, bár minderre körülményeink, mondhatni, ideálisak, a szocializmus a kedvetlenség melegágya, alimentuma, ahogy Trockij szerette mondani Mexikóban, ahol egy jégcsákánygyárban dolgozott maga is búval telten, aminthogy jócskán túlzás, és vallom, hamis az a pangás éveiből származó rezignált vélekedés, hogy ez egy olyan ország, amelyben még, illetve már, hogy már itt rendesen ba…, hogyan is kell ezt itt?, hogy a nyelv tisztasága ne szenvedjen, csorbát ne szenvedjen, legalább a szellem embere ne mutasson rossz példát, vigyázni kell, ilyenkor mindig lebasszák az embert, írástudók felelőssége, szóval hogy oda jutottunk volna, hogy itt már egy jót ba… gyerünk már!, baszk sapkában közösen ülni, hogy már azt sem lehet, nőszni, miszerint hágni, föl, föl, mire hágsz föl? üres váltóval, ki fedeztetsz, ó Vándor – közbevetőleg: vajon az angol fül is így rí a fuck-ra?, nem tudom; emlékeztetnék itt, egyszerűen csak a népszerűsítés végett, Kornis Mihály eléggé zseniális Kosztolányi-parafrázisára: Üllői úti fuck –, hogy mindez nem igaz, ezt-azt lehet azért csinálni – például, újabb kitérő, lehet sírni, az elmúlt hetekben alig telt el nap, hogy valaki a tévében ne sírt volna, de nemcsak a várható helyeken, kis színes a keletnémetekről, kukában turkáló öregekről, félmúltunk iszonyatai, hanem sima, konszolidált kultúrműsorokban egyszer csak megbicsaklott a beszélgetés, mindig valami megaláztatásra csúszott a véletlen szó, valakit fölpofoztak és el kellett kullognia, valakit kitettek az állásából, valakinek az apja elé tettek egy belépési nyilatkozatot, ezer és ezer ilyen csapda, és bármikor bele lehet lépni, esztrádműsor idején, kötetlen beszélgetéskor a poszméhekről, vagy amidőn a lottószámokat húzgálják, tehát, látható, sok mindent lehet sokféleképpen ebben a mi országunkban csinálni, egy dolgot azonban bizonyosan nem: nyugodtan gasztronómiai sorozatot írni. Most például éppenhogy bevégződött egy éhségsztrájk. Akkor most arról, hogy mit nem eszik konkrétan az illető? Vagy hogy a nem evés jellege hogyan függ attól, hogy mi ellen sztrájkolunk? Én most akkor mit nem ennék nagyon? Vagy a különböző nációk mit nem ennének, egy lengyel például kijevi jércemellet, s finom Paulaner sert nem inna hozzá… Keserű tapasztalás, hogy így az egész világ konyhaművészete terítékre kerül, mindenkit gyűlöl valaki.

A legfőbb akadály az „én”, aki mégsem meri vállalni a direkt céltalanságot, lenni léhán csak úgy, mint egy biftek szö jajsom, és elkalandoz, és a legtöbb, mit elér, kevés, ismét csak egy metaforikus nyelv, csak épp a szavait, éljen a szabad cseh knédli!, a kulinária szótárából veszi. Kézenfekvő hasonlatokat mond, hogy mi is volna ez a rezsim, a közétkeztetés sárgaborsó-főzeléke és a zöldellő gyíkhús találkozása a terített konyhaasztalon, borscslevesen átúsztatott Gundel-palacsinta, kalóriaszegény locsadék beáramló működő leveskockával, hatalom és habcsók, diktatúra és diós béles, szocializmus és szotyola, hogyan készítsünk pirogból marhaperkeltet, jelzem, ahogy luftballonból atomreaktort, túrópuliszkából zsályamártást.

Bismarck szerint az élet egy ügyetlenül összeállított menü, ahol az ember várja, csak várja az előételt, s már réges-rég túl van a főfogáson. Rettentő buta ez az okosság, jegyzi meg Kafka.

E hasonlatszerűségek legfőbb tévedése, hogy lényegében egy polcra teszi az államfőket és a szakácsokat, s ez olyan aránytévesztés, amit magára valamicskét adó falánk ember nem engedhet meg. Gulyáskommunizmus? Kilógott a lóláb. Mondják, a lóhús-ellenszenv előítélet. Lehet. Főúr. Kérjük a következő lólábat, the next, please. Íme, befejezésül, Pap Jancsival szólva édességül: Az ember körbenéz ebben az országban, s dörmögi, mit dörmöghet: Hát kuglóf az, vagy mi a, lásd fent, lóláb…? – Itt folytatom.