Az emberarcú vízágyú

E sorokat augusztus 21-én írom, innét a cím. Nemsokára Prágába kell mennem; úgy döntöttem, a munkám odaszólít, nem ettem tehát meszet, hogy e huszonegy éves motívumot itt bővebben részletezzem, fennáll ugyanis a veszély, hogy nem engednének be, hiába volna érvényes passzusom, az pedig baj volna, nem tudnék tovább dolgozni, érthető hát tartózkodásom, van eszemben arra emlékezni, hogy múltkor knédlit ajánlottam föl Havelnek, és akkor most talán a cseh, csehszlovák rendőrségről és titkosszolgálatáról és katonaságról kéne gondoskodnom, hirtelenjében, így este improvizálva, talán valami egytálételt!, ne tessék azt fumigálni! egy jó eintopf: abban, Örkény szép szavával, megvan a lélek melege, az eintopf az nem szedett-vedettség, nem trehányság, nem időhiány (aki konyha környékén időhiányra hivatkozik, az más gonoszságra is képes, hasonlatos azon személyhez, aki… nem is az, hogy fokhagymaport használ, de fokhagymaport konyhájában, akár a legnagyobb passzivitásban, de megtűr!, óvakodj, barátom, az efféléktől, kígyó az ilyen, Maggi-levesre való), aki így fogna hozzá, hozzá se fogjon, titkosszolgálatot, ávót etetni így nem lehet, most nem arra gondolok, hogy verőembernek kalória kell, bár, igaz, verőembernek kalória kell, munka ez, piff-puff, emberpróbáló, izzasztó, ám ha valakinek az eintopf csupán rohanó világunk praktikus találmánya, ahhoz egyrészt nekem semmi közöm, másrészt becsületesebb és őszintébb a vízágyúsoknak – Gábor Áron vízágyúja brassói aprópecsenyével, elnézést, nem tudtam uralkodni magamon –, szóval nékik gyári kosztot vagy menzát adni, amit én egyáltalán nem lekezelőleg említek, tudom, sokan esznek, sőt étkeznek így, többek közt én és családom is. Két hét gyári, utána egy hét pihenő, munkaszünet. De az nem igaz, amit a gyerekeim állítanak, hogy ehetetlen. Az ötből háromszor biztosan ehető, igaz, a gyerekeknek egyszer akkor is meg kell enni, amikor én… finoman, a sarok körkörös mozgásával a parkettba pásszírozom, a gyerekek csak egyszer hagyhatják ott, ezt nevezem én nevelésnek. Azért gondoltam egyébként az eintopfra, mert azt rendszerint kanalazni, vellázni lehet, a másik kéz tehát szabadon, ismétlem, szabadon maradna a vízágyúnak, bár én még közelről nem láttam vízágyút – konszolidált pangás –, lehet, hogy egy kéz nem is elég hozzá, hanem kettő kell vagy három vagy még több, ez esetben etetni kell az éhezőt, kitátja a száját, hamm bekapja, ott még azt a vénasszonyt, ahogy iszkol, azt, ha ügyesek vagyunk, még el bírjuk kapni, „a véres nap lenyugvóban Prága felett, és a nyugati égbolt előtt torlódó fahéjszínű felhők szélvihart jósolnak, az Óvárosi teret hatalmas, sárga, rácsos, Rendőrség feliratú autók zárták körül, és a Kaprovka utcában vízágyúk fröcsögnek, beseperve a járókelőket az autók alá, egy beugróban emberek eszmélnek, akiket az előbb vertek agyba-főbe, egy francia mankó és egy nyolcvanéves öregasszony, aki ezt sikoltozza: Ki fizeti meg a ronggyá ázott gyönyörű kis bundámat?” – Hraballal szólva.

Prágába készülvén, fogom én most leírni, hogy éljen a Vencel tér?, nem fogom, fogom én most leírni, hogy nyugodj békében, Jan Palach?, nem fogom, hogy míg a metró-aluljáróban sírtak az emberek, nem a megrendüléstől, hanem a könnygáztól, az utcán a rendőrség sorra tartóztatta le azokat, akik bőrig áztak a vízágyúk sugaraiban, és én nem a Méregzöldbe mentem, mert az műszaki okok miatt zárva volt, hanem az Ottakocsmában ültem, a szomszéd asztalhoz letelepedett egy zöld pulóveres fiatalember, aztán három férfi jött, és leültek a mögöttünk levő asztalhoz, és ezek is álcázott, dzsekibe és színes pulóverekbe bújtatott, szolgálatban levő fiatal rendőrök voltak, és úgy néztek ki, mint a focisták, és a szemünkkel körbeszimatoltuk egymást, és én féltem, és rezzenéstelen tekintettel bámultam bele a csend és némaság szívébe, mert az istenek elhagyták ezt a világot, és ezt a várost…, inkább óvatosan, a fal mellett megjegyezném, pártfőtitkárok mennek-jönnek, akár az emberi bánat, de egy pofa ser az Aranytigrisben, az marad, a knédlit meg, fiam, szitálja meg egy kis szafttal, zu Fuss, és vigye oda annak a négy embernek, s mondja meg nekik, én küldtem.