Barátom, a haspók

Van egy barátom, jó, aki mindent a gasztronómia szempontjából vizsgál és értékel. Nem aránytalan és nyegle ez? Megengedi, a kérdés logikus. Az aránytalanságot szó nélkül el is ismeri. Attól tart, hogy ételeknek, étkezésnek ilyen fontosságot tulajdonítani közép-kelet-európai országban nem is volna szabad, csupán a kissé megfáradt jogállamokban, ott volna idő ilyesmire. Lehet-e beszélni a fájdalomról, látván e mai tojások vizes álsárgáját, míg van ember, ki igaztalanul börtönben ül, nem visszataszító finnyásság-e számon kérni a sorstól a csirkéket, azt tudniillik, hogy átlag magyar pesti ember talán nem is látott életében csirkét, hájas, vén rántott tyúkokat eszik, újházi rántott tyúkokat – lehet ezt, míg a szomszédban éheznek?

Egyébként, folytatta barátom, miközben még csak rám se pillantott, a művészettel kapcsolatban ugyanezeket a kérdéseket föl lehet tenni. Csak a művészet ezt úgy próbálja megúszni, hogy erkölcsi szószokat alkalmaz, morális előétkeket tálal föl, etikai fűszerszámokkal és pour le bonne bouche: erények! Szánalmas.

– Legalább nézz rám! – kiáltottam.

– Kérlek. Most jobb?

De még ez is csak mellébeszélés, mondja, a nyegleséget visszautasítja, a helyzet ennél rosszabb, azt állítja, az ő nyeglesége nem személyes, legalábbis ez ügyben, mondhatni, ez európai nyegleség, Európa nyeglesége, beleértve az összes egyházakat, pártokat, mindent és mindenkit, hát tessék neki mutatni valakit is (egy-két szentet kivéve, kapásból csak Teréz anya jut az eszébe), aki valóban gondol arra, s ebből következtetéseket is levon, hogy percenként hány s hány ember hal éhen a világban… Nem akar nagyszájúskodni, de nem is akarna csámcsogva részvétet hazudni (ha elveri is a gyerekeit a kidobott kenyér miatt), csöndben kéne inkább lenni, noha ez nem az ő személyes botránya, hanem ezé a civilizációé, ezért ő sem ártatlan, és rosszul is érzi magát, hogy ezt ilyen folyamatosan, dadogás nélkül tudja előadni. És fél, hogy mára európainak lenni már csak ezt az önzőséget jelenti, a kuporgatást, ülni az évszázados javak fölött kisstílűen, felelőtlenül, tehetetlenül.

Egyébként már Ady is csak a bort tudta tágasabb összefüggésekbe beállítani, és hol vagyunk már azóta… Ez a mostani rendszer, így a barátom, szóval, hogy ő nem volna semmi rossznak elrontója, de tényleg semmi jót nem tud ennek a rendszernek a nyakába varrni. Sajnálja, hogy ez nem kevés embernek talán rosszul fog esni, de például tudja rólam, hogy némi családi elfogultságból én a javukra írtam a földosztást. Hogy hát akármi lett is az egészből, az mégiscsak történelmi tett volt. Tévedés. Azt sem ők oldották meg, hanem az idő; ma Európában sokféle földtulajdonforma létezik, nagybirtok, kisbirtok, ilyen-olyan szövetkezet – a föld birtoklása sehol sem probléma. (Talán mi most itt majd csinálunk – ez ügyben jól citálható nyilatkozatunkat már megtettük…)

Most ez a vasfüggönybuli, ez jó, konstruktív, van húzása, szögesdrótszuvenír, kicsit ízléstelen, picikét hazug, egy parányit piti, de ezt abszolút támogatja, negyven év legjobb ötlete, a kitelepítésnél és az eocénprogramnál jobb, dőlne a pénz, az acélipar átállna, végre ipari országgá válnánk, a sztálinvárosi kohók okádnák a szögesdrótot, lehetne adni hozzá Petőfi-fotót vagy kicsi, hitelesített csontokat, nőne az életszínvonal, mint a dudva, később mindenféle szögesdrótot árulnánk már, exkluzív jogaink volnának Pinochettől vagy hogy hívják, a kínaiaktól, kis Duna-delta – az ízléstelenebb ötleteket nem is sorolva…

Itt minden annyira formátlan lett ebben az országban, hogy aránytalanul vágyunk a formára. A formák kiürüléséről szinte nem is tudunk (elfelejtettük!), pedig ez is általános európai érzés (nem divat, hanem történelem), de mi nyakló nélkül hálásak vagyunk a bécsi kereskedők bornírt gépies mosolyáért, a rezervált udvariasságért, a puha semmitmondásért; kétségbeesetten fölértékeljük a szalvéták rendjét, szeretetnek gondoljuk a pincér előzékenységét, és morális tartást olvasunk ki egy tisztességgel megterített asztalból.

Most a barátom kiáltott föl: – Egyébként még sosem ettem ebben az országban egy jó Esterházy-rostélyost. – Vállat vontam, tekints zicsinek.

P. S. Olvasom – még jócskán augusztus 21-e előtt –, megint letartóztatták Václav Havelt. Kérdem én, mikor? Amidőn éppen a német nagykövet ebédjére volt hivatalos. Ebéd előtt letartóztatni valakit, ez tényleg nem vall finom lelkületre. Václav úr, ha vége ennek az izének, lesznek errefelé mindenféle ebédek. Tudok egy knédlis helyet is, illetve nőt.