Kedv, remények, goethék

Öt napon át irodalomról beszélni: az nem embernek való. Június 19-től öt napon át Budapesten tanácskozott a New York-i illetőségű Wheatland Alapítvány szervezte írókongresszus.

Sokféleképpen lehet erről beszélni, mondjuk rögtön úgy, melyből kitűnnék egy ilyen nagy presztízsű rendezvény fontossága, kulturális jelentősége, helyünk vagy helyre rázódásunk a világban, Nobel-díjasok a Halászbástyán, valóban sok nagy név volt jelen, hogy csak a sztárokat soroljam: Susan Sontag, H. C. Artmann, Nadine Gordimer, Danilo Kis, Claudio Magris, Adam Michnik, Voznyeszenszkij, Milosz, Robbe-Grillet, Dürrenmatt.

A provincializmus szerintem nem más, mint a kizárólag önmagunkra való figyelés, ez egyként állhat Párizsra és Budapestre, hol azt gondolva, kultúránk oly gazdag, hogy minden más csak alig érdekes ráadás, hol azt gondolva, életünk oly gazdag s főleg nehéz, hogy másra már nem kell s lehet figyelni. Itt most idegenek beszéltek egymással, és ez nagy szó, még akkor is, ha ez a kölcsönös meg nem értés jegyében zajlik.

Érdekes volt látni azokat a különbségeket, melyek vannak közöttünk, és folyamatosan nyilvánvalókká is lettek, látni azokat a különböző módokat, ahogy az irodalomhoz közelítünk (vagy éppen nem közelítünk), látni a különböző viszonyítási pontokat; hallgatni az angolokat, akik azt mondták, Angliáról fognak beszélni, de az emberekről beszéltek, és persze Dickensről, mert Dickensről mindig beszélnek, s így beszéltek egy ezerarcú Angliáról, miközben cafatokra, sőt miszlikbe tépték azt a dolgozatot, melyet egyikőjük ott felolvasott, s ennek az embernek az arca is tanulságos volt mindez alatt, vagy hallgatni egy afrikait – jellemző, hogy nem tudom már, honnét való, Szomáliából vagy Etiópiából, lásd: Budapest-Bukarest –, akinek országában 1972 (!)-ig nem volt hazai írásos nyelv, író tehát úgy lehetett ott valaki, hogy el kellett hagynia anyjának nyelvét, vagy jó volt hallgatni az okos Robbe-Grillet-t, ahogy a törmelék-nyelvről beszélt, és arról a tendenciáról, hogy az irodalmi nyelv már csak egy nyelv a sok közül, nem első és nem összegző, egy marginális nyelvjárás, melyet egyre kevesebben értenek s beszélnek, és tanulságos volt hallgatni az osztrák Artmann hallgatását is.

Lehetne személyesen is beszélni (vanitatum vanitas), arról, ami tulajdonképpen minden konferencia igazi hozadéka, a folyosón történtekről, és például elmesélném, ahogy Dürrenmattnak tolmácsot játszottam, újságíró kérdez, én fordítok, Dürrenmatt hallgat, csönd, én válaszolok németül, Dürrenmatt bólint, én fordítok, újságíró jegyez, kérdez, fordítok, hallgat, válaszolok, bólint, fordítok, jegyez, pofás kis nyilatkozat lett, stílben tartva, utána lehet olvasni, és elmesélném az örömömet, amit éreztem, amikor Göncz Árpád átvette Sontagtól a fordítói Wheatland-díjat, s ott tapsolt neki kvázi az egész világ, két nappal előtte nem tudtunk egymástól elválni, ez 17-én, szombaton volt, mert még együtt akartunk maradni, hogy ha beszélni nem is, de hallgatni hallgassunk együtt az előző nap történtekről meg a börtönről meg az elcsellózott életekről.

De tudom máshová is tenni a hangsúlyt. Megpróbáltunk öt napon át irodalomról beszélni – és ez nem sikerült. Lehet, hogy a saját irodalmunkat sem kéne annyit csepülni, hogy nem fér az irodalom közelébe? A világ együtt hülyül. A művészetnek meg, vagy legalábbis a művészeknek lelkiismeret-furdalásuk van, ezért bizonyítani kívánják nélkülözhetetlenségüket, s szeretnének jófiúnak mutatkozni a társadalom szigorú, de igazságtalan tekintete előtt, e célból aztán elterpeszkedett egy szeriőz politikai, szociológiai beszédmód, az ideológia, a fontos-ság nyelve, Goethe a köbön…

Abbahagyom a nyilatkozatokat a nyilatkozatok ellen, nem mondom el újra, vagy csak alig, hogy én ezt unom, s hogy egyszerre volnék lekötelezettje, hálatelt fia s terméke a magyar irodalomnak, s volnék valaki, akit ezen irodalom néhány nagyon fontos hagyománya hidegen hagy, az például, hogy a közösséget teszi az értékek centrumába, nem vonz az ebből fakadó heroizmusa, akkor már inkább vagyok nőíró, mint talpig férfi, a Milosz–Gombrowicz-csatában (tessék már lefordítani!) Gombrowicznak volnék kissé következetlen fegyverhordozója, nem akarok megfelelni valami globális világirodalmi mércének, és miközben tudomásul veszem az elszigetelődés (szellemi) veszélyét, nem gondom, ami a magyar irodalomnak nem személyes és évszázados problémájának tűnik: az ismeretlensége és a félelem, hogy kimarad valamiből mindezt, túl elegánsan szólva, a recepció kérdéskörébe utalom, s mint ilyen nem érdekel.

Élet és irodalom közül mindig az irodalmat választom, mert azt hiszem, ez az életem. A világ tényei nem az irodalom tényei. De a világ igazsága-i az irodalom igazsága-i.

Nádas Péter, aki egyébként nagyon fegyelmezetlenül viselkedett az egész konferencia alatt, nevetgélésével zavarta a tanítást, óra alatt evett, és fecsegett is állandóan, konkrétan velem, az ő nyomán elgondolom, hogy miképp is hangoznék mindaz, amit a konferencián elmondtunk mondjuk a balett-táncosok tanácskozásán? Vajon nemcsak annyi állítható igazából, hogy… pádödö?… troá…