Ami változik, és ami nem

Harminc éve, mondjuk most így, országos bosszúk, gyilkosságok, a takargatott terror (egyik) évében jelent meg a magyar irodalom egyik legszelídebb, radikálisan szelíd könyve, Ottlik Géza Iskola a határon című regénye.

Lehet, hogy van a regényeknek idejük, hogy eljő az ő idejük, akár többször is, jön-megy egy könyv ideje, s mikor ideje van, s az itt, akkor hangosabban szól, lehet, mindenesetre én azt is gondolom, hogy az irodalmi műveknek, és nemcsak a remekműveknek, mindig és akárhol van, lesz egy fölülete, szintje, dimenziója, egy oldala, ami mutatja magát, ami él, ami nézhető. Ami felénk fordul. Változik az idő, változunk benne mi, a mű pedig végtelen. Akár egy élőlény: kimeríthetetlen. Ez a legelső, ami Ottlik könyvéről eszembe jut.

Sokféleképpen olvastuk ezt a könyvet. Másként és másnak olvasta édesanyám a dermedt 59-es évben (gondolom, Márai helyett), másként és másnak én, először 1969-ben egy laktanyában, ahol napról napra tételesen igazított el egy olyan világban, amelyről semmilyen elképzelésem nem volt; ez a regény tartotta kordában a félelmemet, megtudtam, hogy hiba volna semmitől sem félni, és hiba volna csak félni, másként és másnak olvastam 1972-ben, amikor az első könyvemet írtam (a fejemben), nem mintha gőgös lettem volna, és kollegiálisan merészeltem volna olvasni, de emlékszem, volt bennem szemernyi ingerültség, hogy annyira más lett az, amit én csináltam, és másként és másnak olvastam 1982-ben, amikor, szolga íródeák, lemásoltam az egész Iskolát egy darab rajzlapra, heves és szentimentális szeretetben, olvashatatlan fekete képpé átírva. És másként és másnak fogom még, mondjuk, két-háromszor elolvasni életemben – így terveztem.

 

Nemcsak a könyveknek, nemcsak az íróknak és olvasóknak, de ennek a közép-európai olvasásnak is megvan a maga sorsa, fata sua-ja. Itt bizonyos szavakra görcs áll a gyomrunkba, s az irodalom természetes módon támaszkodott erre az esztétikai hozadékra, az ökölbe szorult gyomorra.

Ha nem lehet – teszem azt – 1956-ról nyilvánosan beszélni, csak hazudni, akkor a „Szeredy az uszodában 1957-ben (Nyelvészeti és egyéb bonyodalmak. Kitérő felelet)” – fejezetcím, ill. összefoglalás egészen mást jelent, más súlyozást és izgalmakat, mint talán most, amikor ez a korlátozás megszűnni látszik.

Magyarországon nem azért áll nagy becsben az irodalom, mert ez az irodalom jobb volna, mint másutt, vagy az olvasója érzékenyebb és elszántabb, hanem azért, mert jobban egymásra vannak, voltak szorulva. Volt a tényeknek és álmoknak egy sávja, ahová a köz, a közírás, a közgondolkodás, a társadalmi cselekvés nem léphetett be, részint ki volt tiltva, részint nem mert, megijesztették és megijedt és el is fáradt, viszont az irodalom, némi maszkírozással, hírt hozhatott onnét. Ennek a maszkírozásnak – a társadalom, a szellem, a hatalom, az egyén bonyolult összjátéka – nagy ára volt, ellenállás és megalkuvás együtt, kompromisszumok, túlélés és némi elhülyülés; a pusztulás mértékének fölmérése (legjobb esetben) folyamatban. (Bár ez idő szerint inkább úgy tetszik, hogy itt 40 éve mindenkit elnyomtak, azok, 10 millió színkuruc, labancnak se híre, se hamva…)

 

Mindez most másként lesz. Vége, az irodalom más, súlytalanabb, kevésbé kitüntetett helyzetbe fog jutni (már ott is van, csak még eltart egy kis időig, míg észrevesszük). Ez tulajdonképpen jó, de legalábbis rendben lévő dolog, mert igaz, bár nem túl vidám, ha a művelt Nyugatra pillantunk, ahol mindez már lezajlott.

Ez, ami itt folyik, békés forradalom talán, de azért igaz ide is, hogy fegyverek közt hallgatnak a múzsák. Egy izgatott, türelmetlen társadalom nem szereti az oktalan dolgokat. Márpedig az irodalom ilyen, ok nélküli. A türelmetlen társadalom a hasznosat keresi. Az irodalomban is azt keresi, ami hasznos. És hát, aki keres, talál. De az irodalom maga erre nem sandíthat. Az irodalomnak nincsen célja. Az irodalom nem olyan, mint ahogy a tévében látszik. Hogy színes, kicsit szélesvásznú és megnyugtat és fölemel. A központi fűtés és a lottó ötös, az ilyen, megnyugtat és fölemel.

Az irodalom továbbra is olyan sávokba merészkedik, ahová mások nem, ez elvileg (azaz, ha észreveszik) a létjogosultsága, a léttel szembeni bátorsága, őszintesége, kérlelhetetlensége, csak épp mostanság e sáv határait nem kultúrrendőrök védik, s a határok nem változnak attól függően, hogy ki van kormányon, vagy hol vannak az orosz katonák elszállásolva (nota bene: menjenek ki).

Az olvasó főként az író függetlenségét becsülte, a saját elvesztett szabadságát szerette, tisztelte amazéban. Mostantól kénytelen lesz beérni a könyvvel, szöveggel, szavakkal. Megszűnnek a fontos és rossz írások, ezek már csak rossz írások lesznek, s azok a mondatok, művek, melyeket csak a tiltás éltetett, elhalnak. Nyugodjanak békében. De, ismétlem, a valódi irodalmi mű, nem is okvetlenül a remekmű, mint egy élőlény: kimeríthetetlen. És szabad.