Magyarok! Véreim!

A meghaltok mind verssor elemzését ígértem, melyet szonett-töredéknek neveztem. Vajon miért? Miért nem tercinahulladéknak, époszfragmentnek, családregényrészletnek vagy kormányprogram-morzsaléknak? A bizonyítás szigorúan illeszkedik a mostanság szokásos szinthez. Tehát: a „meghaltok mind” sor tizennégy szótagból áll, négyet ebből közvetlenül megszámolhatunk, a másik tíz a tízes számrendszerből adódik szinte kötelező erővel, de mindenesetre nagyon nyitottan, nagyon érthetően és demokratikusan, mármost ha ezt tizennéggyel, illetve éppen tizennéggyel osztjuk, nem mást, mint egyet kapunk, a szonett, mely tudvalevőleg tizennégy sor (!), egyetlenegy, tegyük hozzá a bizonyításon kívül, magányos verssorát, és vajon nem volt-e az, amit bizonyítani kívántunk. De. Qud erat demonstrandum.

 

Ahogy mondani szokás, vadászsólyom legyek egy BM-üdülőben, ha ez nincs annyira logikus, mint a nem létező autópálya autópályadíjának meglehetősen posztmodern előadása, vagy a hogyan alázzuk meg magunkat Bécsben célkitűzésű népi gorenye-futás föltételeinek megteremtése, sőt itt még bizonyos szimmetriák szépsége is kárpótol az elmaradt népuralomért…

Apropó népuralom. Két aktuális szóról beszélnék, az egyik az ütőképes, a másik az ottó.

A minap megváltozott az MSZMP Politikai Bizottsága, azért, adták hírül, hogy a testület ütőképesebb legyen. Ütőképes. Mármost tudván tudom én, hogy az ütőképes nem azt jelenti, hogy valaki vagy valami ütni képes, mindazonáltal, ha én volnék az MSZMP (vagy az MSZMP volna a kifejezés Paganinije), akkor én bizony még egy kis időt keresgéltem volna az amúgy nem nyomasztóan jó minőségű szinonimaszótárban.

Ha én volnék… Erről a ki kicsodáról jut eszembe egy történet Turán professzor úrról, aki minket hajdanán számelméletre okított. Igazi finom ember volt. Megkövetelte mindig a tiszta táblát; akkor épp évfolyamtársunk, távoli barátom, Dervaderics Károly tisztogatta a táblát, nem mondom, hogy tetű lassan, akkurátusan inkább. A prof vár, nézi, nézi, aztán nem bírja tovább: – Bizonnyal, kolléga, ezt gyorsabban törülné Balczó. Ő úgy mondta: Bálcó. Ez 70-ben vagy 71-ben volt, Balczó-évben ( + Onyiscsenko). Amikor ezt kimondta, látni lehetett, hogy abban a fantasztikus agyban, a Turán tanár úréban, most valami fontos dolog zajlik, kimondott egy mondatot, és most talán azt vizsgálja, hogyan változott meg ettől a világ, mi következik ebből a diákokra, érzékelni lehetett ezt a nagy belső történést, amikor aztán hirtelen fölemelte a fejét, és csöppet sem vidáman, de mintha megnyugodva, azt mondta Dervadericsnek: – No persze, mondhatná ön erre, igen, mondhatná, hogy ön nem Bálcó. – Ez azóta sokszor eszembe jutott, hogy ki mindenki hányszor nem Bálcó, s főként én.

Ottó. Én az Ottó szót először első általánosban hallottam (nota bene a népfölkelés idején), ottó ütött, talált ötöt, ez volt a példamondat, itt a tó, itató. Később a legemlékezetesebb Ottó-találkozás egy Ernst Jandl-versben volt, Otto’s Mops kotzt, azt hiszem, ez a címe, Ottó mopszlija rókázik, Otto: Mops! Mops! Mops: kotzt. Ogottogott! – kb. ez a mondanivalója.

Most mindehhez hozzájött dr. Habsburg. Aki jött, látott és győzött. Teljességgel érthetően, kedves és intelligens férfiú, kenterbe ver itt bárki hivatalos politikust, rokonszenves, nyílt egyéniség és így tovább. Az ő részéről rendben is minden.

Azonban. Ami engem illet, nem vagyok kifejezetten Habsburg-faló család sarja (legitimista nagyapám, amúgy mellékesen, súlyt vetett arra, hogy a hozzá vadászatra meghívott Horthy Miklós ne lépje át házának az ő küszöbét), néhány pikírt megjegyzést azért tennék, drága magyarjaim, kurucok.

Vajon például miért kell a tévében látványos performance-t szervezni, melynek lényege, illetve tétje, hogy az amúgy profi és rokonszenves riporter vajon kezet tud-e csókolni a kamerák közt rémülten menekülő minden magyarok királyának? Lekattintottam, így nem tudom, végül is fölajánlottuk-e neki Mária országát, vagy maradt a proletárdiktatúra.

Szóval: Magyarok, véreim! Lehet, hogy a komcsik rosszabbak, mint ezek a Habsburgok, de azért nem kéne megfeledkezni arról, hogy több száz év magyar történelme éppen arról szól, hogy ők, a Habsburgok sem, meddig?, fenékig tejföl. Csak annyit jegyeznék meg, hogy a világ nem Isten kalapja, a Monarchia tehát ugyan természetes tere volt ennek a vidéknek, nagy lehetősége, de nem bokréta! A Kossuth nevűt nem kell okvetlenül szeretni, de azért emlékezni rá – érdekünkben állana.

És természetesen rehabilitálni kell Mindszenty hercegprímás urat is. De azt már nem kéne gondolni, hogy ő XXIII. János pápa és Teilhard de Chardin ötvözete. Isten látja lelkem, nem ötvözete. És persze a pörben szereplő nagybátyámat is rehabilitálni kellene, herceg Esterházy Pált, egy füst alatt az édesapámtól is bocsánatot lehet kérni – szintén doktor –, hogy így, ennyire igyekeztek elcsellózni az életét, meg fog bocsátani, egy nagyvonalú ember, de azért csöndben mondanám (tessék nyugodtan beapplikálni a szaporodó platformtervezetekbe), hogy FÖLDET VISSZA NEM VESZEK.

Hát így. Meghaltok mind, erre most nem maradt hely; ha marad kedvem, visszatérek rá, végül is életről, halálról, azaz versről volna szó.