„Kelj föl, te szemét, itt a kibontakozás…”

Magamfajta ember szívesen babrál a szavakkal, túlzással azt is mondja, hogy legszívesebben evvel babrál, s ugyanolyan hévvel mesél egy a hetvenes évek elején megismert asszonyról, mint az Erdélyi Szótörténeti Tárról, amin aztán mindkettő, a nő is, a tár is, megsértődik; de hát két szék közt a pad alatt lenni – lehetne akár ambíciónk is.

Olvasgatok egy cikket a Die Zeit-ben a szavakról. Hogy hányan is volnának, milyen nehéz őket megszámolni (szó volna az, amely két szó közt volna s nem szóköz?, nem túl bátorító definíció), s mi legyen a szakszókkal, hisz a biológia minden élőlényt meg tud nevezni, és az van vagy hatmillió…

Aztán hogy a német szókincs mintegy 250 000 szó volna, 500 000 lexikális értelmezéssel, a minimális passzív szókincs 8000 szó, az aktív 2000, egy hatéves gyerek 27 000 szót ért meg, és 5200-at használ, tehát éveken át naponta 3 szót tanult meg használni és 17-et megérteni. Egy felnőtt passzív szókincse 180 000 szó, az aktív 10 000.

Egyébként egy normál szöveg 10%-át három szó teszi ki: a die, a der és az und. 66 szó adja a szöveg felét, névelők, segédigék – szolgáló, segédkező szavak tehát. Az angol szókincs a leggazdagabb, 700 000 szóra taksálják, nagy szótárukba, a Websterbe ebből 460 000-et sikerült befogniok.

Írók is ritkán birtokolnak 20 000-nél több szót. Kafka Perje 6500 szóból lett felhúzva. Melville Moby Dickje 16 000-ből. Theodor Storm szóvagyona 22 000 körül van. Shakespeare 25 000. Goethe persze 80 000. Van, aki szerint Joyce-é eléri a negyedmilliót, az Ulysses egymaga 32 000 szót használ, mások szerint nem haladja meg a 100 000-et.

A lírikusok kevesebbel is beérik, Rilke 5000 szót rakosgatott különböző sorrendekbe (leggyakoribbak: élet, éjszaka, fehér, világ, Isten, halkan); Gottfried Benn beérte 2700-zal (favoritjai: éjszaka, tenger, vér, óra, világ); Hesse viszont 15 000 szóra rúg.

Magyar író, 89 tavaszán, tűnődve ilyesmikről, soha az életben nem jut el Arany legkedvesebb szavaihoz. Hisz már a szavakhoz is azért nyúl, mert fél a mondattól, a gondolattól fél, s attól nem azért, mert gyáva vagy buta volna gondolkodni, hanem a hazugságtól fél, a gondolattól, mely ápol s eltakar. Azért emlegeti annyit rémülten az alanyt meg állítmányt, mert hazudni mindahány a nép nevében szokott, tehát annak kijelentése (meglóbálása), hogy valaki a nép nevében beszél, úgymond abban s nemzetben gondolkodik, az semmit, ismétlem, semmit sem jelent, ha tehát valaki mégis mondja, a semmit valaminek állítva, akkor mégiscsak megkérdeném, miért.

Itt mindig minden rendben volt. Népben, nemzetben. Soha nem gazemberek regnáltak és ártatlanok senyvedtek, hanem a hatalom a népé volt, Rajk meg elárulta az országot. Egy ellenforradalmat le kell verni. Ha meg egy vízlépcső olyan fincsi, mint ahogy mondják, akkor azt föl kell építeni, de izibe. Ugyancsak így, izibe, a kommunizmust is, ha csak egy fél mellékmondat is igaz a vízióból.

Ez viszont azt jelenti, hogy szamárság bízni csak úgy a szavakban, olyan nincs, hogy rossz a mondat, de jó a szó, az elemek tiszták, a szabályok világosak, csak az egész piszkos és sötét. Szó, jelentés, egyéni tudás és közös nem tudás viszonyáról Nádas Péternek van egy alapvető írása, a Mese a tűzről és a tudásról. Nézve némely vitákat, javasolnám újraolvasni.

Jönnek-mennek a szavak, divatoznak, leáldoznak, el is bújnak, mutatják is magukat, segítenek is, meg nem is. Ahogy mindig. Ahogy a szél, nem az a fényes, hanem ez a matt, elém fúj szavakat és szövegeket, fogom őket szemrevételezni, ad notam: bolond lyukból bolond szél fúj.

A címbéli mondat – Kelj föl, te szemét, itt a kibontakozás! – nyakszirtrugdosás közben hangzott el egy azóta a testületből elbocsátott valaki szájából. Én még vesébe, nyakszirtbe nem rúgtam, de sípcsontba már igen, s állítom, messzi voltam akkor ettől a szellemi összeszedettségtől és teljesítménytől. Hiba volna rohanó korunkra vagy épp a remélt kibontakozásra hivatkozva nem észrevenni például a felszólítás finom és elegáns parafrázis voltát (Kelj föl, és járj!), amire bravúrral csap vissza, akár egy rím, a szó: kibontakozás, egy szó, mely önmagáért beszél. Egy fölös jajt nem hallunk, egy kócos gondolatot se. Még a népi rigmusok ormótlan báját és tréfáját, trufáját is érzékelhetjük, ahogy a földön fekvő, úgymond szemét – kinyitja, s korántsem, haha, kibontakozást lát, hanem egy csizmát lendülni. Már ez önmagában marha jó.

Itt folytatom majd a MEGHALTOK MIND című, tartalmú, üzenetű korszakos vers (szonett-töredék) elemzésével.