Most, hogy így

 

Most, hogy így lassacskán, megengedően, szép nyugodtan, nem elkapkodva, kényszerítve, kénytetve és adagolva, fölismerve, fogat szíva, egy-két nemzedék életét tönkretéve kiderült, hogy mi is volt itt 56-ban, vagy legalábbis, hogy mi nem volt itt 56-ban, népfölkelés, hogy az volt, de nem azonnal, hanem kisvártatva, mert előbb ez, az ellenkező, és ellenkezőleg csak később amaz, hát ezért volt annyira jó, hogy bejöttek az oroszok, ők időben, szicsasz, még ha azt hitték is a Dunára, hogy az a Szuezi-csatorna, deviszont mi meg tudtuk, hogy ez a Duna, tehát ezt tisztázni lehetett, amúgy meg Kolumbusz is azt hitte, hogy Indiába érkezett, mégis ment a dolog tovább, csak az álnok Amerigo Vespucci röhögött a markába, beleülvén a készbe. Én meg elvesztettem a mondat végét. Itt van a gond, addig-addig kanyargatjuk – ki tudja már, hogy népben, nemzetben, alanyban? –, amíg oda az állítmány… Keressük.

 

Tehát: most, hogy 56 ilyen kristálytisztán, persze nem egy szóval, egyszóval dialektikusan – megint ott vagyunk, hol is másutt, ahol az előbb, mindegy, tovább –, szóval, akárhánnyal, itt áll előttünk 56, talán akkor szó kerülhet 68-ra is.

Hogy mi is történt… Mert messziről, történelmietlenül, úgy tetszett, hogy be lett menve útlevél nélkül Prága szép városába, és pangva le lett az ott tiporva. Viszont ha kiderül, hogy Dubček CIA-ügynök volt, ez nem jó, ez most már nem szokott kiderülni, hanem hogy titoista, az se, elnézést… hogy viszont a jó morva hercegekkel karöltve, mindegy, hagyjuk ezt is, majd kitalálják maguk, akkor viszont, hogy úgy, internacionálisan be, az… az igen, bár nyilván tragikus.

56 még javában ellenforradalom volt, amikor már rég tragikus volt. Kíváncsi vagyok, hogy kit hoznak itt ki nyertesnek. Meg hogy ki adott parancsot? Neki adtak-e? Honnét? Ki?

De eszem ágában sincs, hogy politizáljak vagy ez ikes ige? én politizálok, te politizálsz, ő politizálik… igen, ikes ige, akkor viszont politizáljam, dzsem, lám ez is megoldódott: ha lehet politizálni, ikes, akkor nem kell –, én csak nyelvileg akartam ezt itt körbeellenjárni, elvileg.

 

De félre a tréfával, melyre az életünk megy rá.

Én nagyon szeretem a cseheket, a cseheket mint olyanokat, a cseh kultúrát, Švejket, Prágát, mostanság éppen Hrabalba bonyolódtam bele, lehet mondani, művészileg. Művészileg csehül állok.

Ilyen eltiporhatatlan cseh alaptípus, remélem, nem haragszik meg a skatulyázásért, Antonin Liehm, párizsi lakos. Életútja ismerősnek tűnik, lelkes kommunista fiatalság, mindhárom fokozatos múlása, reformok, 68 szellemi előkészítése, majd Prága „lassú elhagyása”, hón alatt Kundera Tréfájának kézirata. Megjelentetett egy dokumentumértékű szép könyvet, Beszélgetések a Moldvánál (Bécs, 1969), 1984-ben pedig megalapította a Lettre Internationale-t.

Az esszé angolszász hagyományait követő (kimondatlan példaképe a New York Review of Books) nagy alakú újság, mely formátum megnehezíti a terjesztést és megkönnyíti a hosszabb, elemző írások elhelyezését, negyedévenként jelenik meg. A Lettre folytonosan Európára gondol, mind szerzőit, mind olvasóit nézve, Európát sok-ságnak látja, s nem néhány ún. nagy kultúra díszfelvonulási terepének, sőt éppen a nagy kultúrák provincializmusára figyelmeztet, és arra, hogy Nyugat-Európa érdeke is volna, ha Kelet- és Közép-Európára (és a Szovjetunióra) nem mint távoli, egzotikus vidékre gondolna, hanem mint Rész-Európára, amely, ennyiben, olyan, mint ő.

Azóta már önálló szerkesztőség működik Rómában, Madridban és legújabban Nyugat-Berlinben. Ez évtől kezdve előfizethető a Kulturá-nál. Ajánlom az olvasók és a könyvtárak figyelmébe. És ha már csehekről esik szó, kihasználom az alkalmat, két születésnapot is ünnepelhetünk a napokban: Bohumil Hrabal volt éppen hetvenöt éves, és milyen szerencsés egybeesés, Václav Havel pedig éppen ötvenkettő egész öt tized esztendős. Isten éltesse magukat, kollégák, éppen ahol vannak, kocsmában, íróasztalnál, börtönben.