Kossuth Lajos azt üzente

Továbbra is Lukácsy Sándor Nemzeti olvasókönyvét lapozgatom, saját indulataimat ismerve föl a néhány száz év előttikben, „apró harcok a sík mezőn, változékony apák, emléktelen kor, szalmafedelű várasok”.

Olvasom, hogy mikor a nemzet lecsúszott az önálló nemzetek magaslatáról, életének köre szűkebb, színvonala alacsonyabb lett, olvasom, hogy a magyar alkotmány súlyos válsággal küzd, és hogy most már széles körökben tudják, hogy csak addig fest szépen, amíg szükség nincsen reá, de abban a pillanatban mihelyt a szükség beáll, felmondja a szolgálatot, olvasom, hogy ki helyzete iránt tisztába jött, rosszul értett ildomosságból talán tagadni fogja ezt, de belsőképp bizonyosan elismeri, hogy hazánkban csak a gyökeres reform (kurzív Eötvöstől) nem kivihetetlen, olvasom, hogy a Duna völgyének népei nem ellenségei egymásnak (és rögtön kérdezném Károlyi Mihályt, merre folyik ez a Duna), olvasom és hangsúlyozom, hogy a román századok óta együtt szenved, együtt örül a magyarral, s hogy külön-külön kevésre mehetünk, együtt sokra, olvasom, hogy a sajtókorlátoltság (be szép szó!) butaságban és szellemi sötétségben tartja a népet, hogy az állami cenzorok mellett különböző pártok, érdekcsoportok és foglalkozási ágak cenzúrái élnek, működnek és virulnak mindenfelé, olvasom, hogy ahol szabadság nincsen, ott a kutató elme is elveszti merészségét, őszinteségét, s nem mervén elmondani az író, amit gondol, utóbb gondolkodásában is tartózkodó lesz, s hogy a nagy tárgyak, nemes érzelmek tiltva lévén, a nagy szellem is szükségképp kicsinyessé válik, és olvasom: Vigyázzatok, hazámfiai! Ne féljetek annyira az anarchiától, hogy túlfélelemből a szabadságtól is irtózzatok!, és olvasom, hogy vannak jussok, melyekre ember mindég meg van érve, és olvasom, hogy nyelvemet Istentől vettem, és csak Istennek adom a halálba.

Sokáig tudnék még így olvasgatni, mondjuk Karinthy Frigyest az új rizsáról, ahogy halálbüntetést kér a „mi” felelőtlen használóira, s vajon ki lehet az a laza, hedonista, már-már léha figura, aki szerint hivatásunk nemcsak meg nem semmisülni, hanem élni életvidoran…

Ugyanaz, akinek ötletét zárásul vegyük komolyan. Azt írja Kossuth: Uraim, írósereg, ugyan tartsatok egy gyűlést egyszer, és szedjétek össze a cenzúra törléseit, melyek birtokotokban vannak, és nyomassátok ki. Soha még tanulságosabb könyvet nem látott a magyar ég. Látni fognók a rendszeresített honalkotmány és szabadság rombolását, az ész vértanúságát, a becsületes hazafiság kínpadát, és látni némely cenzor kozmikus, elírás: komikus butaságát, miről hétköznapi embernek bizony fogalma sincs. És én ez utóbbitól, a nevetségestől várnék legtöbbet. Egy egész nemzet megvetését, átkát ki tudják állani némely emberek, látjuk mindennap, de egy nemzet egyetemes kacaját talán mégsem bírnák kiállani. Uraim, írósereg, tegyétek meg ezt!

Valóban, tegyétek meg ezt. Nem gyónás kéne, nem följelentés és nem számonkérés. Amúgy se feledjük, a cenzor nevetségességéből jut a cenzúráltnak is. Nem tetemre hívás, hanem törekvés a látásra. A megbékélés híve vagyok. De a megbékélés nem békés hazudozás, nem a különböző dolgok gyöngéd összemosása; tehát mélyen, ha tetszik, a megbékélés jegyében nem értek egyet mondjuk Faragó Vilmossal, amikor azt állítja, hogy aki kortárs, az kollaboráns, hogy mindenki kollaboráns. Ez nem igaz. Mint ahogy persze az sem igaz, hogy az a helyzet, amelyben vagyunk, az kizárólag egy maroknyi élcsapat grandiózus teljesítménye volna, az ország csöndes ellenkezése közepette, részvétele nélkül.

A helyzet nem ilyen szép, valóban, nem ilyen tiszta. De azért mégiscsak más egy szemét (vagy zseniális) cikket leközölni, és más azt elolvasni. És ismét más azt megírni. Ez három különböző dolog. Ezek akkor is különböző dolgok, ha mondjuk az ember azért nem írt cikket, mert nem kérték föl rá, mert még ovis volt. Ez nem személyes érdem, ez a kései születés kegyelme. Ha pedig korábban születtünk volna, akkor meg vagy megírtuk volna ezeket a cikkeket, vagy nem. Ez pedig akkor kettő dolog.

A „mindenki kollaboráns” kijelentés, számomra olyan, mint a vicc, hogy mért zárták ki Kohnt a pártból. Hát mert együtt látták 44-ben egy nyilassal – a Duna-parton. Ugye, például ez is három különböző dolog: a nyilas, a Kohn meg a Duna. Ha a pártot is hozzávesszük: négy.

A szerkesztőség tehát várja a kéziratokat. Azt meg máshonnét tudjuk, hogy Kossuth Lajos nem szokott még egyszer üzenni.