Ami nincs

Azt gondolom, hogy kevés úgynevezett nosztalgikus reflex van bennem (nem lévén más választásom, most szeretek élni), azaz nem vágyom régi szép vagy egész (vagy annak képzelt) dolgokra. Ez alól mintha egy kivétel volna: a könyv, az olvasás, az olvasóság. „Élt egyszer egy Író, maga is Olvasó”, teszem azt. Ez ügyben szemellenzős vagyok, maradi, vaskalapos. Engem például se íróként, se olvasóként nem nyugtalanít a tévé, a video, a képregény, és nem is vonz vagy csábít az innét származó új esély, nincs szövegszerkesztő, kék spirálfüzetek vannak, Parker golyóstoll (Pax betéttel) és egy kissé már krákogó Pelikan töltőtoll, a dereka celluxszal megtámogatva, állandó diszkrét szivárgásban, amitől a fülemig tintás vagyok, akár számolatlan gyermekeim (csak nekik tiltva van, én tiltottam meg). Amúgy nem hivalkodom avval, hogy nem haladok a korral, mert az, a nem haladás, az nem olyan egyszerű, mint általában képzelik, de az említett tárgykörben (csöndes esti olvasás fotelban, síró-rívó íróeszközökkel a háttérben) ez igaznak látszik.

Nemcsak az egyes regényhősökre gondolok személyes ismerősként, Anna, Emma, Effi, hanem magukra a könyvekre is – ahogy mindegyikőnk, régi olvasók. És a könyvek együtt, egy könyvespolc, az is személyes. Belépve valahová, rögtön ezt nézem. Az azonnal kitűnik, milyen időkből való a „törzsanyag” (hány éves a hajóskapitány?). Aztán a főkérdés, a hogyan, azaz a rendszer. Tudom, alfabetikusan és irodalmak szerint. Mi van az antológiákkal? Tudom, antológiák külön, de mi van a sorozatokkal? Besorolni. Hát igen. Aki a sorozatokat megingás nélkül (Magyar Tallózó! – illetve azt szétrombolták, hogy Hírmondó maradt) besorolja a helyére, az komoly ember. És így tovább, az az ezer gond és foglalatosság, szamárság és tudálékosság, ami a könyvekkel jár, míg múlik az idő. És mi van a szabálytalan méretű könyvekkel? Nem albumok, verskötetek, Nemes Nagy, Géczi, Szőcs Géza, Határ Győző – mennyi vesződség! És arra ki tudna válaszolni, hogy vajon mért mindegyik gyermekem Gide: A Vatikán titka című könyvét szaggatta a megfelelő korba érvén? (Az kevés, hogy kéznél volt, bár kétségtelen, hogy bizonyos könyvek szétcincálásához, pl. Akutagava, közel kétméteres dedekre lett volna szükség…)

Nem kell nagy kort megérni, hogy az ember tudja, bármilyen osztályozás, bármilyen rendszer szerint teszi is a könyveit, csődöt mond, és egy idő után egyelemű új és új alosztályokat kap, magyarán oda teszed, ahová akarod, azaz ahol hely van, de ekkorra az ember már azt is tudja, hogy rendben van ez így, a rendszer csődöt mond és a rendszer jó, azaz a rendszer érdektelen, mert hisz úgy is minden könyvet egyenként kell ismerni (ezt 72-ben a Múzeum körúton vettem, és a nyolcvanas évek elején beesett a mosógép mögé, német eredetije Plotinosz mellett, aki, tévedésből, a régi Jelenkorok közt, a kettővel arrébb való szomszéd birtokolja a könyvet, tőle mindig gyorsabban megszerezhetni, mint a mosógépet birizgatni, még ha el van engedve is a kutya, a szomszédé). Mert ha valaminek nem ott a helye, de ott van, akkor az a helye.

Most nem beszélek múltkori fantasztikus kalandomról Effi Briesttel (megint minden úgy történt, ahogy legutóbb, pedig hogy reménykedtem!), sem arról a máig tartó nyugalomról, melyet Bibó olvasása okozott (pusztán az, hogy az összes nyugtalanság, rossz reflex, zsidó, nem zsidó ostobaságunk szinte tételesen és okadatoltan föl van sorolva, igen, pont ilyen hülye vagyok, az pedig, jé, a barátom, amaz meg, akinek részigazsága mindennél világosabb, az az a szemét…, katartikus szituáció, mit nekem kibontakozási program, többpártrendszer, konszenzus és… és még valami, de azt most elfelejtettem), mindezt hagyom, mert vissza akarok térni néhány megjegyzés erejéig Lukácsy Sándor Nemzeti olvasókönyvéhez.

Elő-elővéve nem tudok betelni a gazdagságával, azaz a magyar literatúra gazdagságával. Erről el szoktunk feledkezni. Pontosabban arról, hogy ez a sivár, ideges, önző, rövidlátó és az a dús, nagyvonalú, az ugyanaz, tehát hogy ez az is, tehát hogy nem igenre s nemre vagyunk fölfeszítve, tehát hogy ez másképp van. Azazhogy manapság mintha túl könnyen lennénk lelkesek és túl könnyen esnénk kétségbe… Régi, rossz kérdésekre próbálunk új válaszokat adni, pedig ahogy az orosz mondja: hülye kérdésre nincs válasz.

Ezt én a piaristáknál tanultam. Na glupüj vaprósz nyet atvéta. Ez volt a példamondat arra, hogy ami nincs, az genitivusz, atvé-ta! Ezt jegyezzük meg, ami nincs, az valóban genitivusz.

Itt folytatom.