A demokrata félelme

Elolvastam megint Bibó István Zsidókérdés Magyarországon 1944 után című tanulmányát, és most számomra teljesen magától értődő és nyilvánvaló, hogy helytelenül (rosszul, szokásosan rosszul) viselkedünk a keletkezett Püski-ügyben. A „mi” most jól definiált: mi, nem zsidók.

Pedig olyan egyszerű. Így mondom, egyszerű, akkor is, ha már harmadjára próbálkozom írni erről, és mindig visszafordultam, akkor is, ha van valamelyes félsz bennem, akkor is, ha Bibóval takarózom. Amit Püski Sándor a II. világháborúba való belépés és a zsidók „összefüggéséről” mondott, az tarthatatlan állítás. („… a háborúba is azért kellett belépnünk, és 42-43-ban azért nem léphettünk ki időben, nehogy a német megszállást és ezzel együtt a zsidóság végzetét provokáljuk…”)

Amit mondott, az nem agyrém, nem antiszemita uszítás, van valóságalapja, csak nem igaz. Bizonyos feltételek mellett igaza lehetett volna egy ilyen érvelésű hajdani politikának, ha – ahogy Bibó írja –: „a zsidóellenes törvényhozás terén a politikailag indokolható minimumra szorítkozik, egyidejűen a szélsőjobboldali elemek politikai érvényesülésének a lehetőségét egészen határozott és éles intézkedésekkel elvágja, s kellő pillanatban a német szövetségből való kiugrás alkalmát megragadja. Magyarországon mindennek az ellenkezője történt.”

Érdemes őt idéznem általában az ország és a magyar zsidóság akkori kapcsolatáról szólva: „Bármennyi együttérzés, segítőkészség volt itt is, ott is ebben az országban, az üldözöttek nem érezték és nem érezhették azt, hogy az ország, a közösség egészben mellettük áll, egészben velük együtt érez. Elmondhatunk annyi igaz történetet, amennyit akarunk, az emberszeretet és a segítés hazai hőseiről; azt komolyan egy percig csak képzelni is, hogy az üldözött zsidóság egészének a magyarság egészével szemben hálára van oka, hogy az üldözések alatt a magyarság viselkedése folytán vele jobban összeforrt, mint addig – mint ahogy igenis jobban összeforrt a dánokkal, hollandokkal, jugoszlávokkal, franciákkal, sőt olaszokkal is –, azt komolyan nem állíthatja senki sem. S ez a döntő, a többi csak mese.”

Igen, a többi csak mese. Akkor pedig mért nem lehetett ettől a mesétől egyértelműen elhatárolódni? Mért olyan nehéz? Ki veszítene evvel? Mért hívják föl ismét a figyelmemet a zsidók „jogos érzékenységére és fájdalmára”? Hát nem inkább az én jogos érzékenységemre és fájdalmamra kéne apellálni (hogy mindaz megtörténhetett)?

Nem ebből kéne kiindulni mindig? És innét kiindulva nem sokkal messzebbre lehetne jutni? Például megvizsgálhatók volnának az említett vita körülményei, időpontja, szempontok, esetleg idegen szempontok vagy a sugalltak, minden, ami, tudom én, oly nehézzé teszi az egészet.

És mégis újra leírom: ez ilyen egyszerű. Egy közülünk rosszul beszélt, erre tehát azt kell mondani, hogy egy közülünk rosszul beszélt. Ezt nem lehet megúszni. Ez a sorrend. Ennek a beismerésnek a szükségességét nem csökkentheti semmi. (Illetve egyvalami: ha úgy gondoljuk, nincs mit beismerni, minden úgy jó, ahogy mondatott. Az új helyzet volna – számomra is.) Nem csökkentheti semmiféle nemtelenség, zsidó vagy nem zsidó ármány… (Ezt január végén írom, és február közepén jelenik meg, nyilván addig összejön ez-az.)

Tudom, ha így beszélek, volna, ki megfeddjen, hogy légüres térben beszélek és kívülről és felülről. Valóságos reflexeim szerint ilyenkor szentségelnék, de most a békesség és főleg a szót értés kedvéért nem vitatom, jó, legyen így, én onnét, legyen ennyivel kevesebb, amit mondok; de mondom, és itt. Akit meg nagyon bosszant ez az írás, zsidót, nem zsidót (más nincs!), azt kérem, olvassa el Bibót. És ha meghallja azt az okos, bölcs, körültekintő, nyugodt és szeretetteljes hangot, meg fog kicsit változni.

Agyoncitáltuk, hogy demokratának lenni annyi, mint nem félni. De ez nem csak annyi, hogy nem félni a hatalomtól, a labancoktól, a rendszertől, ettől az egész nevesincstől. Ezt is jelenti. De főként nem félni tisztán gondolkodni, nem félni önmagunkra rákérdezni, nem félni a ránk vonatkozó kérdéseket mind föltenni. S csak azután meglátni a másik szemében a szálkát vagy gerendát. Nem félni élni.

Egyébként amikor ezt írta Bibó, 37 éves volt. Hol vagyunk az ő érettségétől? Mindkét fél hol? Mert ebben az ügyben két fél van, de csak ebben, mert amúgy… amúgy egyedek vannak, olykor fantasztikusak és tündöklők és vagyunk mi, acsarkodó, figyelmetlen, sértett, megalázott, elbutult, egymással röhejesen kijátszható (és van is, aki röhögjön a háttérben), Európától egyre inkább elszakadó, saját lehetőségei alatt teljesítő, szabadságnak, függetlenségnek – így – még csak közelében se lévő magyarok, együtt.