Az új rizsa

Lapozgatva (mert lapoztatják velem) kedvenc hírlapíróm, Megyesi Gusztáv „pregnáns cikkeit” – a gondolkodom túlzás –, mélázok az újságírásról.

Mióta élek (de nem ezért), hiányoztak ebben az országban az újságírás minimális társadalmi föltételei. Az írással foglalkozók közül az újságírók (olykor csak újságot írók) voltak a legsanyarúbb helyzetben, a legnagyobb nyomás alatt, a fenyegetések és mézesmadzag tényleges, napi rettenetében, gyerekes cenzúrácskák rontásában. (Még tavaly is például 3-4 telefont kellett egy karácsonyi cikk alkalmából váltanom, meglepődve, nem szoktam, cigány, a szántást. Volt talán egy jelzőm, mely összeomlással fenyegette a KGST-t, sértette népünk méltóságát, vagy melyre még nem érett meg a helyzet. Minden résztvevő szégyellte magát, olyan nevetséges volt. És még jelentősége se – hacsak nem az a szégyen.)

„A szocialista újságírás leglényege, sine qua non-ja, hogy hazug. Nem az ott dolgozó emberek mindenestül, nem minden írás: hanem az egész.”

Az újság akkor jó, ha hangjában meghalljuk a magunkét is; az az irdatlan távolság, amely a nyilvános és magánbeszéd közt fennállt, lényegesen csökkent.

De. De mintha egy új hazugság kezdődne (immár fejlettebb színvonalon, nagyon nyitottan), egy Új Rizsa. Mintha megint kialakulna a stilizáltság, az egymás hülyítésének új rendje, most már bevonva a széles néptömegeket. (Ma hallottam a rádióban, egy telefonozó asszony mondta, akit épp átvertek, becsaptak, kifosztottak, majd bocsánatot kértek tőle, vagy majdnem: „nem is az bosszant, hogy ez meg az, hanem hogy megint eggyel többször néznek hülyének, mint amire kalibrálva vagyok.” – Szép.)

Egyrészt van ez a „mi”. Mi-ügyben minden érdeklődőt Beke Kata ÉS-beli cikkéhez (88/49. sz.) irányítok; szenvedélyesen és higgadtan kéri ki magának ezt a sanda és pontatlan mit, mondván, ő – hogy egy példával éljen – nem vett föl nyakló nélkül külföldi hiteleket, nem épített erőművet Bicskén, és így tovább! Hogy az én, te, ő, mi, ti, ők nélkül a mi sem azt jelenti, amit jelent: együvé tartozást, szolidaritást, szeretetet és hazaszeretetet. Hanem csak a személyesség és a felelősség hiányát. – A számból vette ki, drága tanárnő.

Azután miközben kezeljük a konfliktusokat, vállaljuk a felelősséget, tanuljuk a demokráciát, siratjuk Erdélyt és várunk, ahogy Godot-ra, konszenzusra (amit nyilván a majtényi síkon kötnek majd… kik is?), azt látom, hogy egyre normálisabban beszél boldog s boldogtalan, azonban úgy, mintha világéletében (de legkésőbb 56-tól) ugyanígy gondolkodott és cselekedett volna.

Mindenki meg van sértődve a rendszerre, szidja, mint a bokrot, a KB-titkártól a rendes ellenzékiig, a simulékony vagy rezignált technokratától a Prágába diadalittasan bevonulókig, abszolút nem is lehet érteni, egyszerűen megfejthetetlen, mi is tartotta, tartja életben ezt a gonosz és stupid rezsimet, ha egyszer mindig mindenki jogállamot akart, demokráciát, piacgazdaságot, mimindent. Ja és termékszerkezet-váltást, az a kedvencem.

 

Mintha egy Nagy Tájékozódási Futás kezdődött volna, megannyi Monspart Sarolta, és mindahánynak volna hivatalos, pöcsétes papírja arról, hogy ő a damaszkuszi úton jár. (A képet Saulus-ügyekben járatos kollégámtól kaptam. „Tudhatod… van írásos bizonyítékom rá, hogy én… én hiszek ezekben a fordulatokban. De nem túlzás ez? Csúcsforgalom a damaszkuszi úton… már csak a jó ízlés miatt is… vagy se…”)

Most hirtelen itt mindenki üldözött lett. A nem kommunistákat a kommunisták üldözték, a kommunistákat a sztálinisták, sztálinisták pedig nincsenek. Illetve ijesztgetésül vannak (mert azért őszintén meg kell mondani, a reflexek tovább élnek), hogy elvisz minket a krampusz, de „ez konkrétan nincs megadva”.

Lekaptuk mind a tíz körméről az ötvenes éveket. Így van rendjén. Sztálinnak aztán még írmagja se maradt, oké. De mi történt aztán? Nem látom, hogy gombamód szaporodnának az önismeret (szenvedélyes és higgadt) műhelyei. Nem látom, hogy például ez a lap az volna. Derék és nagy dolog az, hogy vakondok avagy termesz módjára felőröltük ezt a semmit. De most mi van? Egy Új Semmi?

Van, aki azt mondja, ez az összevisszaság a dolgok rendje. Mozgásba jött valami, a történelem talán, majd lesz valahogy. Hogy majd kitisztul. Nem. Tisztul, ha tisztítjuk, én, te… Tisztul, ha tisztán beszélünk, úgy értve, nem biztos, hogy tisztul, de biztos nem tisztul, ha nem tisztán beszélünk.

Van, aki azt mondja, ne heveskedj. És ne légy naiv. Más szóval butácska. S főként ne kérdezz ennyit, mert majd még válaszolni találnak.