Egy mondat anyai vállamon

Ez az írás nem akar bizonyítani semmit, nincs célja, ahová elérjen, hogy ott azután diadalmasan körülpillantson vagy fájdalmasan lerogyjon; nem akarja azt bizonyítani, hogy ez olyan ország, ahol szabadság honol, és azt sem, hogy ez rendőrállam, horribile dictu proletárdiktatúra, mindazonáltal azt sem, hogy ott van valahol e kettő közt, azt meg különösen nem, hogy mintha egyik állapotból haladna bölcs reformok nyomán a kívánt másik felé, és ennek az ellenkezőjét sem, hogy nem halad semerre, vagy nem arra halad, sőt még azt sem, hogy mindezt nem tudjuk, nem is tudható, hogy nem tudunk semmit, hogy itt most olyan összevisszaság van, amit ezer év szorgos munkájával se lehetett volna összekatyvasztani, ezt se mondja ez az írás (jóllehet ez utóbbit már többé-kevésbé gondolja).

Ez az írás még csak nem is (mi szokásunk) egy talált tárgy tisztogatása, ennél is kevesebb, csupán egy mondat megőrzése, egyszersmind közkinccsé tétele. Egy rendőr és egy manapság lassan szokásosnak mondható tüntetésen részt vevő anya beszélgetését rekonstruálja; a sok három pont a párbeszédben jelzi, hogy itt egy férfi beszélt s egy nő, de az írás erről az ideológiailag mérhetetlen feszültségről se akar szólni (pedig az elég izgi volna).

A pontok azonban nemcsak egy férfi szenvedélyét, de egy népi demokratikus rendőr bizonytalanságát is jelezhetnék, de az írás ezt sem akarja sugallni, azt meg aztán végképp nem, hogy mintha itt a hatalom úgymond gyönge volna, pedig hallani ilyen szamárságot; már mér’ volna a hatalom gyönge?, a hatalom – bizony, bizony már a nevében is benne, mert a szó is hatalom, ha gazdája nem is –, a hatalom (kispajtások) erős, ismételjük, nem félve és nem is megijedve, hanem csak azért, mert így van, a hatalom erős, e tekintetben ez egy nagyon jó kis, rendben lévő hatalom, ő is persze összevissza, nem tudja, hol lakik az Úristen, de erősnek erős, ahogy kell, hiszen minden eszköz, mellyel a hatalmat gyakorolni lehet, az ő kezében van, egyébként sohase is állította, hogy nincsen a kezében, és ezen eszközök sem lázadoztak, hogy nem akarnának ama kézben lenni, én nem hallottam, hogy megalakult volna a Magyar Demokrata Fórum munkásőrszekciója, teszem azt (ünnepélyesen, Csoóri-verseket szavalva azért elgondolni szép, ahogy lépnek egyszerre, rétes estére, s aki egy anapesztust hibáz, azt kizárják, illetőleg beveszik, attól függően, honnan nézzük).

Karján a gyermekével (a kis pulyával) az anya odalépett a rend őréhez, ki éppen őrizte azt, megtudakolni, hogy lesz-e valami (mert ezen filózott).

Mi lenne?, kérdezte a magyar rendőr a nyíltság szellemében.

Hát… hát, hogy… hogy van-e parancs („vagy se nincs”)… hogy… hogy üsd vágd, nem apád…

Hogy… úgy érti… hogy tervezünk-e… valamit?, kérdezte a férfi.

Hát… jó volna tudni a gyerek miatt… hogy… hogy hát ütnek-e, na!, sóhajtott az asszony.

Az írás mossa kicsi kezeit: a rendőr elmosolyodott, és kimondott (létrehozott, megalkotott) egy mondatot, amely szerintem sehol máshol a világon nem bírt volna létrejönni, csak itt, ebben az ékszerdobozban, a Kárpát-medencében. De az írás nem állítja, hogy már ezért érdemes volna magyarnak lenni. A rendőr tehát ránézett az asszonyra, és így szólt: Ó, NEM. SZUNNYADJON CSAK AZ A KISDED TOVÁBB AZ ÖN SZÜLŐI VÁLLÁN.

Akitől én hallottam, annak az anya mesélte. Ez az írás azt se mondja, hogy karácsony van. Karácsony van. Azt meg, hogy anyai vállamon ki mindenki szunnyad: el lehet képzelni.