A te országod

Ha én főnök lennék, aki egy dicsérő jelzővel karriereket indít, életutakat, s egy hamuszürke állítmánnyal országos fanyalgást, nagy hatalmú feuilletonista – azaz becsvágyó, gyors, praktikus és tehetséges [mert azért anélkül nem megy – eszembe jut erről, nem tartozik ide, hogy 1980-ban láttam Nyugat-Berlinben egy választási tévévitát. Úgy kezdődött, hogy Schmidt és Strauss összekülönböztek, sőt összevesztek, és ez kezdett személyeskedéssé fajulni. No mi lesz?, kérdi a kis magyar ösztöndíjas, kibicnek semmi sem drága. Hát az lett, hogy a riporter (moderátor), alacsony, vidám, kis eszes ember, azt mondta nagyon komolyan, lényegében az ország két leghatalmasabb emberének, hogy ez nulla, ez nem stílus, így nem viselkedik az ember, s vagy tisztességesen vitatkoznak, vagy ő ezt nem csinálja tovább, s hazamegy. Azok zavartan elnézést kértek. Mármost, mert ez csak a kitérő kitérője volt, az a Strauss, akiről a magyar újságokból azt lehetett tudni, hogy egy sörivó, revansista vadállat, s a képernyő ezt nem cáfolta, valóban olyan hájas, bajor (revansista) politikusnyaka volt – politikusnyak, ez szakszó –, az művelt, esze, mint a borotva, ógörög idézetekkel lazán operál, a vita negyedik órájában egy a legelején mondott Schmidt-félmondatot idéz vissza, tehát megjegyezte, elraktározta, és addig várt, ameddig kellett, hogy tehát ez egy nagyon okos ember. Ez meglepett, és kicsit meg is ijesztett. Megtévesztő, ami a félelmet, illetve fölényt illeti, hogy a kelet-európai politikuserények nem okvetlenül intellektuálisak, lásd Sztálin kontra Buharin – hogy kis távlatot nyerjünk…] –, tehát ez a nagy hatású feuilletonista úgy kezdené, hogy Magyarországon ma Bodor Ádám után a legjobban novellát írni Tar Sándor tud.

A novella más, mint a manapság szokásos kispróza. A kispróza: rövid és vagy amit akartok. A novella: rövid és Csehov. – Mándyt szokták még novellistának mondani. De ő nem novellákat ír, angyali, rettentő agresszivitással mindent a maga képére formál (csűr), ő „mándyt” ír. (Próba: Olvastad Mándy legújabb mándyját?… Megállapítom, a próba sikerült, ez mondható, igaz mondat.)

 

Az októberi Alföldben olvasható novella így kezdődik: „Délben oszlott fel a brigád.” Nehéz így kezdeni ma rendes írást, annyi álmunkás baromság, hazugság, irodalomnak kinevezett szóhalom után (vár állott, most szóhalom). S rögtön ezután kezdődik, elkezdődik a szomorúság folytonos sivársága, nem kietlenség ez, csak a tér kietlen, vagy akár az emberek is, talán minden, mit látni, az kietlen, de ott lapul a gazdagság, és minden pillanatban ránk törhet. Bármi lehetséges!

Apró kaparászó vésésekből, tétova és mégis biztos vagy kemény tollvonásokból rajzolódik ki az, amiről ugyanaz az Ottlik-mondat jut eszembe, mint a Klimó fekete képeiről: „az Emmauszi tanítványok, az jó; jó sötét.” Ebbe a sötétbe (ezért jó – nem jóságos) valóságos fények vágódnak, egy kóválygó elemlámpa fénye: egy fiatal férfi szép teste, egy részeg mozdulat, a részvété, egy gyerek.

Végig bármi lehetett volna, kanyarodhatott volna a sötét Kleist szerint, Kafka szerint, talán Móricz szerint is, és aztán az lett, ami lehetett, nem kanyarodott semerre. Megy előre, nem azért, hogy a végén ez vagy az legyen, hanem mert ez az útja. Ki tudja, hol áll meg. – De nem akarok úgymond elemezni itt, csak a figyelmet fölhívni egy jó írásra.

„Én Tart nem ösmerem, véle pörben, viszályban, barátságban nem volnék” – csak úgy elgondolok magamban egy férfit, aki ül debreceni szobájában, és hírt ad. Sipos az üvegért nyúlt, ivott belőle, aztán a fiú fejére tette a kezét, jöjjön el a te országod, legyen meg a te akaratod, dünnyögte a gyerekkel együtt, a te akaratod, fiam. A te országod. Még mindig harangoztak, Sipos akart még valamit mondani, de nem jutott eszébe semmi.

 

Akik nem tudnak beszélni, azok helyett annak kell beszélni, aki tud.