„…ebben a legnevetségesebb és legfélelmetesebb hazában…”

Olvasom, hogy ismét skandalum van Bécsben Thomas Bernhard körül – így akartam kezdeni (és így is kezdtem), s kommentár nélkül beszámolni erről a legújabb botrányról, mely az osztrák szerző Heldenplatz (Hősök tere) című darabja nyomán, még előtte bontakozott ki; arra gondoltam, némi kajánsággal lehetne ismertetni, hogy s mint kezdtek hörögni tüstént a honatyák, ilyen-olyan politikusok, s milyen élesen utasította ezeket vissza a rendező Peymann (aki közben a saját színházával, a Burgtheaterrel is viszályban áll), hogy ez a provinciális politika (Provinzpolitik – jó szó) rögtön nevetséges frontba tömörül, ha ez a nagy író osztrákként ír egy darabot, s noha csak kiragadott, meglehet irritáló mondatokat ismernek, mégis veszik maguknak a bátorságot, hogy véleményt formáljanak, Metternich legalább tudta, mit tilt be, de ezek még ezt a fáradságot sem veszik, visszataszító, hamis érveléssel az adófizetők pénzére hivatkoznak, noha és így tovább – így terveztem, de közben halálosan eluntam.

Pedig azt reméltem – anélkül, hogy tudnám, úgymond kinek van igaza –, hogy mindez tanulságos lehet: lám, nem messze így és így, ezt lehet mondani, így lehet cselekedni, ismerős és ismeretlen kompetenciák, viszonylatok… De ahogy küszködtem ennek a leírásával, az derült ki számomra, hogy ez az egész, úgy, ahogy van, provincializmus, tehát unalmas. Mert a provincializmus csak a provinciában érdekes. Mert érdekeltek vagyunk. Az itteni pletykák és cinkosságok fontosak: nekünk; a mi bőrünkre megy. Saját nívótlanságunkhoz elérzékenyülten ragaszkodunk.

De a provincializmus teljességre tör – nemcsak politikusok kiváltsága.

 

Elképesztő az a düh, ami elfogja Bernhardot, ha arra a rettentő képződményre gondol, amit úgy hívnak: osztrák. Elönti a vér az agyát, sörivó, buta, bornírt, félfasiszta kispolgári bagázs, üvölti… Messze ő tud országot szidni legjobban a világon. Ha nekem valahol egy országszidó passzus kellett, rögtön őt citáltam.

„Olyan világ ez, amelyik azt állítja magáról, hogy van benne becsület, holott egészen nyilvánvalóan nincs benne becsület, helyesebben, soha még csak becsülethez hasonló ez vagy az sem volt benne, nemcsak félelmetes, nemcsak megfélemlítő, de nevetséges világ is, hanem hogy itt élünk egy ilyen nemcsak félelmetes, megfélemlítő és nevetséges világban, ebbe mindenkinek külön-külön bele kell törődnie, és hány százezer és hány millió ember beletörődött már ebbe, ezt kell gondolnia, hányan, de hányan beletörődtek elsősorban itt, ebben a kétségkívül félelmetes, megfélemlítő és nevetséges országban, ebben a legnevetségesebb és legfélelmetesebb hazában; ami ezt az országot, ezt a hazát illeti, itt, hogy egyáltalán létezhessünk, hogy csak egyetlen nappal is továbbzökkenjünk, sohasem szabad megmondani az igazságot, senkinek és semmiről, mert ebben az országban csak a hazugság visz előre bármit, a hazugság, a tömérdek leplezéssel és cirkalmazással és torzítással és megfélemlítéssel, ebben az országban a hazugság: minden…”, írja A mészégetőben, szépen, ahogy kell (és írom én is pl. a Függőben, szépen, ahogy lehet). Ha magyar író volna, nyilván megköveznénk.

Mi ugyan azt hisszük, jó országszidó nép vagyunk, de úgy tűnik, mára csupán halovány rendszerszidás maradt. Ami rendben is volna: e rendszert az Isten is szidásra teremtette, szürrealista ostobaságait diktatórikus megfélemlítés fűszerezi (bolondítja meg), mindez egy posztsztálinista konszolidáció ernyedt és nehezen kifürkészhető szólásszabadságában: lehet mondani, ideális. (Más kérdés, hogy e kritikák jó része körön belüli, elintézhető a költő szavával: új szél fú a régi popókból…)

De az országnak és a rendszernek ez az elegáns elválasztása így öncsalás. Mi és azok. Azért ez nem ilyen egyszerű. Ha… ha igaz (aminek eldöntése, hallom, történészeinkre vár), hogy 56-ban ez az ország úgy rázta le magáról a rendszert, mint kutya a vizet, akkor 56 után ez a hasonlat elromlott, mert később már nem lehetett megmondani, hol végződik a víz, s hol kezdődik a kutya.

Wir probieren weiter, fejezi be nyilatkozatát a bécsi direktor, s ehhez szerencsét kívánunk magunknak.