A tárgy dicsérete

Kéretlenül írom ezeket a sorokat, a magam kérésére, úgy gondolván a beharangozásokból, hogy a Hitel-nek (a világ mai stádiumában) jól jönne egy kis elefántcsonttorony.

 

Jól persze igazán nekem jönne – bár (észrevéve a szavak rendjét) nyilván nekemjönne inkább, úgy lezúzna, elgázolna, hogy csak tátogni tudnék, finoman, ezoterikusan, széles margóval, famentes papíron.

Pedig jó volna egy ilyen torony, üldegélnék benne, hűvös volna minden, elegáns, és főként csönd volna és nyugalom… Mint majdnem mindenem, elefántcsonttornyom is munkahipotézisként van. Ezt is elképzelem csupán, félig kivagyiságomban, félig kiszolgáltatottságomban, s félig (lám, sok fél-elem van), mert el tudom képzelni.

 

Azt tudni kell, butaság nem tudni, a torony nem véd meg semmitől (előírásszerűen rés ez a bástya); mondanám, hogy a betonbunker, az véd meg, de az se. Egyáltalán, itt semmi nem véd meg semmitől. Illetve mindentől.

Múltkoriban gondoltam erre, pontosabban szeptember 12-én, amikor életem első tüntetését abszolváltam; a Parlament elé érve, de tényleg csak viccből, igyekeztem golyóárnyékba állni, nézegettem a tetőket, hogy hol is szoktak lenni a golyószórók, és arra gondoltam, hogy mit is tudnék tenni a gyerekeimért, ha valami (?) történnék, hogy miképp tudnék rájuk vigyázni, minthogy úgy olvastam, ez volna egy apa föladata, óvni az övéit. Megállapítottam, hogy sehogy, majd jókedvűen hazamentem, hogy azután más kedvem legyen.

 

Megnézem, az a biztos, az értelmező szótárt: ~ : a társadalom problémái elől elzárkózó művészi magatartás jelképe.

 

Ez jó volna, elzárkózni. Mondja egyszer egy szép, spanyol írónő dühösen villogva: Nem veszem a vállaimra a történelem súlyát! – Nézem a barna, gömbölyű vállait. De hát, angyalom, mi van, ha a történelem vesz téged, pihét, a vállaira, vagyis hát kétes tisztaságú mancsaiba?! – Még jó, hogy nem tudok spanyolul.

For mí iz szpén veri importent, bikóz juróp end dö csörcs, nämlich die katholische, end máj fámili – nem részletezném tovább nagy (grande) beszélgetésünket a szenyorával. Még csak annyit, hogy megvallotta, így értettem, táncosnő akart lenni világéletében, nem író. Hogy mit válaszoltam, kitalálható, lássa, én meg táncosnő lettem, pedig mindig is író voltam. – Elég.

 

A magyar elefántcsonttorony, hogy az milyen volna, hogyan nézne ki, nem nehéz elgondolni. Eleve KGST-import. Cserébe vízi energiát szállítanánk a baráti Kubának. És persze műanyagból, resztlikből volna összebuherálva. Ezt a szót, közép-európai fordulat, buherálni, én először Rajk László fiától hallottam.

 

Manapság vezető emberek szeretik vállalni a felelősséget. Olvasom az újságban, onnét tudom. Vállaljuk a felelősséget, mondják. Ez egy mondat, mondott mondat. Csak hát a felelősség vállalása, az nem (csak) egy mondat.

Mondatot mondani, arra is van ember. Én, én például azért vagyok, én vagyok azért, hogy mondatokat mondjak: