Csáth Géza fantasztikus élete

Csáth korunk egyik legjelentősebb íróművésze. Véleményem szerint a Beatles együttessel is felér. Itt teszem közzé a legelső, valósághoz hű életrajzát.

Vannak könyvek, amelyek meg tudják változtatni a világot és az emberek életét. Elsőnek természetesen ezeket kell elolvasni.

Aztán akadnak olyan könyvek is, melyeket az ember inkább csak önmagának ír, mivel kedvét tölti benne. Ez ilyen könyv. „Művészetté próbálom zülleszteni azt, ami már örökre több annál.” Mindazonáltal nincs szándékomban mentegetődzni miatta.^*

Mikor 1887. február 13-án Brenner József, aki Csáth Géza néven a századelő egyik legizgalmasabb, legígéretesebb tehetsége, a modern magyar próza előfutára volt, édesanyja sokat szenvedett, akkor Szabadkán elhelyezkedő ölének két dombocskája közül kidugta vérrel iszamós fejét, a látottakon alig láthatóan elmosolyodott, majd azt kérdezte, amit Osvát néhány évtizeddel később egy reménytelen aforizmájában: merre van előre? merre van előre? De hamar odaszáradt a felnőttek arcára a kedélyes mosoly, mert Csáth azt ugyan még megvárta, hogy köldökzsinórját elvágják, őt megmosdassák, de már ezenközben is azon véleményen volt, hogy úriember a cipőjéről ismerszik meg, és ennek megfelelő patáliát csapott, kravallt, ragaszkodván a church márkához, aminek, hogy érzékeltessük a század eleji feszültséget, mai ára hozzávetőlegesen 200 US dollár.^*

Faképnél hagyván az egész ünneplő kompániát, az ajtóból urizálva anyjának pénzt vetett oda, 50 váltóforintot, bár legbelül érezte, hogy valahol (nos, éppen legbelül) ez igazságtalan; mégsem ezért, de mert eszébe jutott ama két domb, toldotta meg gavallérosan a bánatpénzt. A koponyám hegye, mondta tréfálkozva a Bálám szamara gyanánt álló házanépnek, mert a „kicsi, piros és jobb sorsra érdemes” csecsemő nemcsak a zsidó–görög–keresztény hagyományokon kezdett ezen órától kezdve fölnőni, de szikrázó elme is volt. Joggal jegyezte meg róla Kosztolányi, hogy „élesre fent késeket rejtegetett a szívében”. Minthogy Kosztolányi is szikrázó elme volt.

„Bele kell nyugodnom, hogy az élet nem olyan, mint ahogy elképzeljük, de olyan, mint amilyennek mutatkozik.”

Te mért vagy csak egy nő?, hányta Csáth egy este, büfiztetés után az anyja szemére. De az félreértette, nos, kicsikém, nem lehet mindenki férfi, mert ha mindenki férfi volna, akkor férfi se volna. Csáth nagyon szeretett szaladni. Ez volt az ő normális közlekedési módja. Hülyék, sziszegte hát futtában a csecsemő, mert ő úgy értette, ne egy! de ezer és ezer nő legyen az anyja.

Hogy megengesztelje az asszonyt, és a váltóforintok se vesszenek kárba, arra kérte az édesanyját formálisan, hogy legyen az ő szerelme, de az erre nem volt kapható, elébb különféle kifogásokat keresett, majd a díszes temetést megelőzően meghalt. Csáth az elanyátlanodást felettébb megszenvedte, később szóban is, írásban is fölemlegette.

Pedig jól kitervelt mindent. (Az esetet a Magyar kéj és anyasági komplex, ill. A szecesszió mint coitus interruptus c. szakmunkák alapján ismertetjük.) Ha anyja nevetett, belerázkódott a nő egész teste, a kisgyerek ezeket mind jól megfigyelte, hogy s mint kacag anyja dereka, melle s arcán az ezer meg ezer kis részlet, rombuszok, körök, külön; úgy gondolta el, hogy ha anyja igent mondana, amire jó reménye volt, mert látta, hogy az titokban férfiak szivarfüstjébe szippant bele, amit, helyesen, a visszanyomott, tomboló érzékiség jelének értelmezett, szóval, ha már bírja anyja igenlő szavát, apját: megölné. Nagyúri foglalkozásnak ismerte föl az élést, s öntudatlanul és korán a saját szükségleteihez formálta az időt.

„Apja – ezt tudta a fiú jól – Brenner József ügyvéd volt, tagja annak a művelt értelmiségi körnek, mely Szabadka kulturális életében vezető szerepet játszott. Ezt a szerepet már jól megalapozott műveltség fedezte. Az apa könyvespolcán Spinoza, Locke, Diderot művei is ott voltak. S nemcsak díszként – gondolkodására is kihatottak. Legközelebb a zene állt hozzá, maga is jól zongorázott, így Csáth egész gyermekkora a nemes zene közegében telt el, s itt kötelezte el magát ő is a zenének.” Kézenfekvő ötletnek látszott hát, hogy – korát messze megelőzve, mintegy Cage-t idézve – kioperáljon egy húrt a zongorából, és avval fojtaná meg a rövid, délutáni szieszta alatt az elébb gazdagon illusztrált, derék atyát.

Ehelyett azonban anyja, Decsy Etelka életének húrja pattant el. A fiú, az anya fia, a bagolyra gondolt, és átvillant az eszében az, hogy mindaz, ami az életben szép, nagyszerű és izgalmas, miért rettenetes, megmagyarázhatatlan és véres egyszersmind?

Csakhamar azonban ráunt a játékra.

Apa: Az életet nem lehet becsapni.

Csáth: Boldog akarok lenni!

Utolsó Vendég: Jaj de szép idő van!

Anya: Találkozunk a végtelenben!

Kosztolányi: Jaj, ne.

A vidám melankólia, mely Decsy Etelka sápadt, finom kis arcából Csáth felé áradt, arra késztette a fiút, hogy odasiessen hozzá, és megölelje és megcsókolja. Olyan szép volt és fiatal. Egy régi, megbarnult fotón ez a fiatal nő táncolt, ajka, szeme fénylett, kis, hegyes fogacskái saját húsába mélyedtek. Akkor pedig az orrcimpái enyhén remegtek. Mindezekért Spanyolországba, „az érzéki filozófia hazájába” vágyott, hogy majd ott Decsy Etelka megmutatja neki, mi a tánc. Ettől sokat remélt, ettől a tudástól.

Tervei szerint – minthogy a legtöbb vékony nő lapos, mindazonáltal anyját gyönyörű szép gömbölyű fenékkel és hasonlóan gömbölyű kis cicivel áldotta meg a Teremtő, azaz verte meg a Sors – az első hét egyfolytában való szeretkezéssel kell majd elteljék, ezer módon, aggályos szigorral egy szakkönyv fejezetei alapján. Azután vasárnap este, pontban az ezredik után, midőn már mindenik taguk meg csontjuk (vagy mit annak éreztek) fájni fog, miként a kubikusoknak, anyja őt ünnepélyesen táncba kell vigye, hogy pörögjenek szédülten, magányosan, édesen – május van körülöttünk, hárfaszó és fuvolaének cseng messze a tenger fölött, gyöngyvirágok dalolnak nékünk ifjú illatokat. Egyszerre megállunk majd a kék ég boldogságában. És amint egymásra nézünk, a szemeinkből sűrűn patakzanak le a könnycseppek. Így lesz.

De hát úgy bezabáltak homárból, hogy elcsapták a gyomrukat. Anyja arcát fekélyek lepték el, majd a kór átterjedt a szájüregre, az íny megdagadt, véres duzzanatok keletkeztek, vérrelt telt hólyagok. Ha ezekbe egy vékonyka csirkecsont akadt bele, vagy erősebb szálka, vér spriccelt anyja szájából. Hozé, hozé, kurjongattak ők ilyenkor térdüket csapkodva, mert az valóban mélyen, a zsigerekig mulatságos volt, ahogy a pincérek, sötét spanyol férfiak, ijedten ugrabugráltak a vérszökőkút előtt.

Ám aztán anyjának kihullottak a fogai, amitől ronda lett, ronda és öreg. Csáth erre nem számított, és joggal volt bosszús. (Ezt követően aggályos fogmosó; napjában többször is gargalizál a szájüreg gyulladásos betegségeire, a fogínysorvadásra kedvező befolyást gyakoroló, gyógynövény-kivonatú, mentolos ízesítésű COTINUS szájvízzel – 1 evőkalánnal adva 1 dl vízhez.)

Mikor – nem kevés ármánnyal – megszabadult az anyjától, ettől a fogatlan, gennyes pofájú banyától, leszaladt a tengerpartra, betemette magát homokkal, hogy csak a feje álljon ki, és figyelembe véve az ár–apály szeszélyeit, sírva ismételgette: „Ó, milyen szép, fiatal volt az anyám.” (Megjegyezzük, a kellemes klíma mellett azért tehette ezt heteken át, mert a halászok, kikkel groteszk módon éppen édesanyja révén ösmerkedett össze, rokonszenvükbe fogadván, naponta etették a tenger ezer és ezer bő ajándékával, etették a, így a víz parasztjai, a Homokembert.)

„Visszajelzést kérek, hogy az eü-i papír ellátás terén milyen további intézkedések szükségesek minisztériumi vagy kormányzati szinten.” (A Such-féle „Aki keres, talál”-gyűjteményből)

„Ebben a versben arról van szó, hogy a vértanúk emléke szent legyen mindig a magyarok előtt. Az jutott eszembe, hogy sokkal helyesebb volna, ha arról írnának verset, hogy az aradi vértanúk halálát meg kell bosszulni a kutya németeken. Megkérdeztem édesapámat, hogy ez mért nem történt meg. Azt mondta, azért, mert a magyar hitvány népség.”

 

*

 

„E helyen legjobb, ha írok a mondhatatlan kellemű bájhölgyről. Ennek neve Llockenstock Róza, az apatini restaurációs lánya, Ohrmann Kálmán szabadkai vaskereskedő felesége, kinek szépségét egész Szabadkán elismerik. Az ő arcképét akartuk megszerezni múltkor én és Dide. 18 éves még csak. Igen szép. Az irigy nyelvek (persze az asszonyok) azt beszélik róla, hogy festi magát. Nem igaz.”

 

*

 

Tapasztalat és fantázia: egy. (Értsd: jó, ha egy.)

 

*

 

A palicsi táncterem. – „De eddig nem ismertem a csókot. Csók sok nyállal, nyelvek csókja, meleg gőz és köpés, a kéjek kéje, egy csókban millió nőszáj és elkárhozás. Kábító. Ma sem tudom elhinni.

Aztán egy éj. A nő megcsócsált, megmosott, végignyalt, rám köpött egy meleg gejzírt, végül pedig kiköpött és újra szájába vett. Utána én jöttem.

Nevetek mindenen.” (K. D.)

 

*

 

„Kosztolányi erre helyéről fölugrott, s indulatosan így vágott vissza: »Sohasem használok germanizmust, ha használtam, mutassa ki.« Révfy erre azt jegyezte meg: »Majd alkalomadtán.« Kosztolányi az előtte lévő könyvet a padhoz csapta, s a tanárhoz közelebb ugorva, így szólt: »Ez gyerekség! Tudok annyit, mint a tanár úr! Különben én itt nem maradok, az ülést itt hagyom!« S így is tett.” (Az iskolából kicsapták.)

 

*

 

K. Csáthnak: Hála Istennek én bölcs nyugalommal lebegek fölöttük, s megmosolygom az ily ostobaságokat, mint haza, hír, becsület. Mert tanuld meg, a fő dolog az élet, s a többi mind hazugság. Álomkór, részeg fecsegés, üresség. Cs. Kosztolányinak: Félsz, hogy elfelejtenek?! Írj róla verset, gyermekem, e félelemről. Legyen a vers méla és nagyszerű tomboló, legyen kétségbeesett… de te ne légy se egyik, se másik, hanem egyszerűen, DIDE, a kis Dide.

 

*

 

„Aki harminc esztendeig a világtörténelmet és a magyarok történetét adta elő, annak a hangja hozzáedződik a nagy eseményekhez. Emlékszel, fiam, amikor a francia forradalomról beszéltem a hatodikban, azokon a napokon minden reggel egy nyers tojást ettem. Attól aztán úgy dörgött a hangom, mint egy forradalmi szónoké.”

 

*

 

A forradalom ötvenedik évfordulóján a csendőrök már nem ütlegeltek senkit, vagy kit ütlegeltek, az szám szerint ki sem volt mutatható, inkább maguk is emlékezésbe burkolták saját árulásukat, galádságukat, szemét voltukat, hogy is volt, mint is volt, és színesen, kedvesen anekdotáztak a halottakról, Kossuth szakálláról meg a szegény Batthyány grófról. E jeles napon az ifjú Csáth Géza összeterelte „mondhatatlan kellemű bájhölgyeit”, kiknek száma az idő szerint nem haladta meg a hatot, amiképp kevesebb sem volt annál, azaz éppen hat szeretője volt. Nagy szerencse! Mert miután ezeket éppen hatágú, ólmos végű korbácsát fenyegetőn lengetve levetkezésre kényszerítette, majd feneköket vízfestékkel gyönyörűbbnél gyönyörűbb színekkel megfestette, az ibolyakéktől a dús veresig, az égő okkertől a kéjenc liláig, táncoltak, remegtek a színes foltok, körök vagy szabad, formába nem zárt pacnik a sokféle faron, popsin és seggecskén – mert ez volt a bölcseleti szempont, mit költőnk akkor érvényesített, s az életíró nem győzi itt hangsúlyozni ennek szeriőz voltát, valamint személyes rokonszenvét –, e hat remek nőstényt egy könnyű cséza^* elé fogta, és vad hejehujával végighajtott a vén Szabadkán. A városszélen visszafordult, és hajrá! még egyszer!, egyre szédültebb tempóban, az asszonyokat egyre keményebben ütlegelve. Elhajtott Árpád bácsi gimnáziuma előtt, el a törvényszéki fogház előtt, végig, no épp a Kossuth utcán, a porzó, zöld ködben. Néhányszor széjjelrobogta így a zsíros, bácskai csöndet, mire végre észbe kapott a hivatalos Magyarország. Afelől nem volt vita, hogy a kisfiú a forradalomnak állít ily módon méltó és szívbe markoló emléket, az amnéziás, önmegalázó, pontosabban a nem létező társadalmi emlékezést állítva pellengérre így. Válaszul, wie üblich, egyéni düh és szégyenkezés nőtt a tajtékos asszonyok patája nyomán. KORLÁTOZZÁTOK MEG ŐT, kiabált a város, mert hát el lett cseszve az ünnepsége. Csáth orcáján kegyetlen mosolyka jelent meg. Maflák! Mit tudtok velem csinálni?! Semmit. Legföljebb felköttök, négyfelé szabdaltok! De hozzám se bírtok érni! Ugyan ez igen szép gondolat volt, de mivel igencsak megéhezett, hazaszaladt früstükölni. Már gőzölgött a kakaó. A város óvatosságból még várt egy kicsit, aztán folytatta, mit a kópé gyerek megzavart, és kedélyesen füllentett tovább, míg föl nem jött az esthajnalcsillag. A kis Géza kalácsát majszolva etette tenyeréből kockacukorral a hat pompás kancát, és már előre nevetett azon, hogy fog túljárni majd a város eszén a 75. évfordulón; csakhogy akkor ő már nem lesz az élők sorában, és evvel nem számolt.

 

*

 

Meg fogom hódítani a világot! Mit a világot! Budapestet!!!

Csáth elegáns volt, miként Abbázia. Csáth elment. Csáth állt az ágya végében a végtelen felé táguló nagy pupillával, dermedten és láthatóan erővel, utolsó erejével markolta az ágy szélét. Csáth kíméletlenül ébresztett. Csáth mozdulatlanul meredt rá. Nem, nem, nem, szakadt ki Csáthból, mint egy véres köpés, nem, ő kényszeresen és kényszeredetten beszél úgy, ahogy, véleménye van, és ezt a véleményt, a véleményét, ki is mondja, felismeri az igazságot, és kimondja az igazságot, és az ő véleményei és igazságai, amelyeket így kimond, bármennyire is érdemesek a kimondásra és a meghallgatásra az érintettek fülében, elsősorban pedig a lezüllött haza fülében, ahol is gyanakvás lapul, minden esetben alapját képezhetik az ellene megindítandó ilyen-olyan eljárásnak, az ellene emelhető vádnak, elítélésnek, az ő természete: a kényelmetlen természet, s ebben kitartani, és ezzel bánni, ez szüntelenül a végső testi-szellemi önuralmat kívánja, a végső testi-szellemi erőfeszítést, hogy végül az hangozna el, aminek elhangzania kell, és ez az ő természete örök botránykő-természet is, amellyel ő boldogulni szeretne ugyan, de nem boldogul, olyan világ, ezt mondta Csáth, ahol az ember úgynevezett becsületsértés miatt bíróság elé kerülhet, olyan világ, amelyik azt állítja magáról, hogy van benne becsület, holott egészen nyilvánvalóan nincs benne becsület, helyesebben, soha még csak becsülethez hasonló ez vagy az sem volt benne, nemcsak félelmetes, nemcsak megfélemlítő, de nevetséges világ is, hanem hogy itt élünk egy ilyen nemcsak félelmetes, megfélemlítő és nevetséges világban, ebbe mindenkinek külön-külön bele kell törődnie, és hány százezer és hány millió ember beletörődött már ebbe, ezt kell gondolnia, hányan, de hányan beletörődtek, elsősorban itt, ebben a kétségkívül félelmetes, megfélemlítő és nevetséges országban, ebben a legnevetségesebb és legfélelmetesebb hazában, ami ezt az országot, ezt a hazát illeti, itt, hogy egyáltalán létezhessünk, hogy csak egyetlen nappal is továbbzökkenjünk, sosem szabad megmondani az igazságot, senkinek és semmiről, mert ebben az országban csak a hazugság visz előre bármit, a hazugság, a tömérdek leplezéssel és cirkalmazással és torzítással és megfélemlítéssel, ebben az országban a hazugság minden, és az igazságnak csak vádemelés, elítéltetés és megcsúfoltatás lehet a következménye, ezért nem hallgatja el ő, Csáth, hogy ennek az országnak az egész népe a hazugságba menekült, aki igazat mond, máris büntetendő, és máris nevetséges, a tömegek vagy a bíróság döntik el, kit kell megbüntetni vagy nevetségessé tenni, vagy megbüntetni és nevetségessé tenni, ha nem lehet megbüntetni azt, aki igazat mond, akkor nevetségessé kell tenni, ha nem lehet nevetségessé tenni, akkor tenni kell róla, hogy büntethető legyen, nevetségessé vagy büntethetővé teszik ebben az országban azt, aki megmondja az igazságot, mivel azonban a legkevesebben akarják magukat nevetségessé vagy büntethetővé tenni, és az egyén semmitől nem fél annyira, mint a büntetéstől, a súlyos pénz- és börtönbüntetésektől, netán szigorított börtönbüntetésektől, az ilyesmitől az emberek egyszerűen félnek, ezért hazudnak tehát, és ezért hallgatnak mindannyian, vannak azonban olyan alkatok, amelyekkel nem lehet hallgatni, és így vannak, mint ő, olyanok, akik az idő során elkezdték ésszel figyelni a dolgokat, ekképp kiderítették az igazságot is, és nem hallgatnak, és meg kell nyilatkozniok, és ezáltal újra meg újra büntethetővé vagy nevetségessé teszik magukat, és az uralkodó büntető jogrend szerint egyre büntethetőbbé, az uralkodó társadalmi rend szerint egyre nevetségesebbé, az ilyen embernek egyszerűen meg kell változtatnia a természetét, hanem a természetét senki nem tudja alapvetően megváltoztatni, mert a természet nem hagyja megváltoztatni magát… Csáth, aki elment.

És ott, akkor, még a múlt században, a millénium kéjsodrában, amidőn meglátta ama nő szemét oly közelről, mintha belülről, annyira nagyon közelről, és abban azt az addig nem ösmert valamit, amit majd egészen rettenetes haláláig szűkölve keresni fog – akkor ért véget a gyermekkor, egy villanás alatt. Tehát mikor szuszogva, mint egy állatka vagy csecsemő, elnyúlt a nőn, s az egykedvű jóindulattal megsimogatta a gyerek buksiját, akkor a nő már egy felnőtt férfi arcán látta a gyűlölet és megvetés, a szenvedély, hála és vágy és önutálat körtáncát, a visszatérő örök vendéget, kit fáradt beletörődéssel köszöntött: a csömört.

Beléd haltam, mondta Csáth Amálnak elégedetten, mint egy jóllakott ellenzéki képviselő, és még félig benne, mintegy a nőből kihajolva színes ceruzával egy milliméterpapírra bejelölte az érzett kéj nagyságát. Amál érett, fehér combjaival unszolta. Nem volt ennek se vége, se hossza, ennek a combnak, csoda-e hát, ha Csáth napestig a közepit csókolgatta. Akkor aztán, mivel úgy érezte, hogy a „Hová utazol, édes öregem?” kérdésre a legszebb^* válasz: „A Máramarosi Havasokba”, elutazott a Máramarosi Havasokba. – Kosztolányi ír erről az Erős várunk a nyelv-ben. Hogy Trianon után szavunk laposan cseng ebben az országban, hogy hiányoznék a Kárpátok s a Hargita ércfala, hogy nincs az országnak akusztikája.^*

Unatkozván azonban, vasúti jegy vétele nélkül, bliccelve hát továbbállt az egyértelműen zordnak nevezhető Fogarasi Havasokba, ahol, ezért vagy másért, épp Babits gyűjtögette azon élményeit, amiket azután nem tudott bepréselni a Halálfiaiba. Te nőtől jöttél, csücsörített szemrehányóan a már akkor igen nagy költő. Csáth moral komplexét elaborálandó így válaszolt: Igazad van, kérlek, de vennéd figyelembe, hogy a tüneményes Kosztolányi az unokabátyám. Annál rosszabb, így a mogorva kommentár. Akkor legalább azt, hogy nem közvetlenül nőtől jövök, hisz az imént voltam a Máramarosi Havasokban tisztán szépészeti okokból.

Babits most gyűjtögetés közben rokonszenvesen azon aggályoskodott, hogy majd Ignotus Vitányi alakjában magára fog ismerni, és hogy tüske leend benne emiatt. Valami tövis mindig marad, kedves Ignotus – de ha tudnád, mennyi tövis van énbennem. Mutatja is szegény, meggyötört kezét Csáthnak, aki azonban immár – miközben odavetőleg megjegyzi, hogy tévedés ne essék, ő bizony nem Ignotus – már hű milliméterpapírját babrálja, és a színes ceruzát: mert megpillantotta az erdész (ki maga is faszállító!) bájos és zsenge leánykáját, és szívét hév öntötte el azon gondolatra, hogy ő ezt az öt láb és egy hüvely ékítményt azonmód és izomból meg fogja kúrni. Én meg a Baumgarten-alapítvány kurátora leszek, gondolta erre hetykén Babits, s esze ágában nem volt elpirulni.

Így osztotta föl Csáth és Babits maga közt a világot. Csoda-e, ha Desiré néha úgy érezte, két szék közt van pad alatt, emezeknek előkelő idegen, amazoknak könnyű, sekély és durva.

Szeretem a p…d, súgta Csáth Amálnak, miután egy alkalommal, egy ízben, rá kellett jönnie, hogy rosszul kalibrálta a milliméterpapírt, nem maradt hely a jelzésre, úgymond, kifutott a térből. Tudom, majom, mért mondtad ezt most nekem, szólt Amál, és szájába vette Gézát, azért, hogy ne kelljen azt mondanod: engemet szeretsz. Csáth hallgatott, „mint tenger mélyén a zsakettes férfiúk”, s arra gondolt, lám, nemcsak Kosztolányi szikrázó elme, hanem ez az Amál is.

Csáthot mindenütt megkülönböztetett tisztelet övezte kulináris szenvedélyessége folytán. A Tátrában a fürdőorvos Blauforelle iránti rajongása (Truite au bleu, és csakis kőpisztráng), a nyírségi faludoktor pacalon edzett gyomra (úgy gombás, mint velős), a pesti súlyos éjben a pezsgő finnyás ismerete volt az az aranyalap, amelyre e tisztelet boltozódott.

Az a férfi volt – sommázva –, ki fennen nevetett az emberiség oly zsákutcáján, mint a „sniclire nevelt borjú”, jól tudván, hogy annak mindenik része számba vehető az értő íny számára, a borjúfej, teszem azt, ragout-val, Róbert-mártással, angolosan avagy tőtve, fricasszírozva, a fül, teszem azt, például hollandi mártással, a velő boros tésztában, esetleg fekete vajjal, vagy belőle szuflé papírtokban, vagy akár mariníroztatván saláta, borjúvelősaláta, meg kocsonya, meg borjúmell-porcok, meg a borjúvesés (malagaborral, ügyelve, hogy 12 személynél ne legyen kevesebb, és hogy a spékelés göndörül kitűnjék), meg a borjúbries, meg a borjúfodor, meg a máj, a tüdő, a farok – és végül, de nem utolsósorban a pieds de veau frits, kövér, erős állatból, mindközönségesen rántott borjúláb, mely távolról tán biztosnak tetszik, miként megannyi építménye az emberi hitnek, szellemnek, gondolkodásnak, s csak közelről, testközelből, bontván a könnyű rántott héjazatot, tudjuk meg, mi vár ránk, izmoknak, inaknak rémült és érzéki remegése, akárha egy belső detonáció után volnánk, s jövünk rá hirtelen, hol is élünk. Kétely és gazdagság. Ehhez képest a bécsi szelet mégiscsak komolykodó, szakállas tréfa.

A libát, hogy a mája fehér legyen, jegyezte meg Csáth nem kevés éllel, és pezsgőt locsolt az Amál cipellőjébe, aki Amál a célzás burkolt értelmét legott felfogta az asztal alatt, szárított fügével kell etetni. Nem kézenfekvő-e hát, hogy e lázas Budapest a lábainál hevert?

Az öreg Gundel – örömében – mindig langusztát adott föl Csáthnak. 900 gramm, szerkesztő úr, annyi! Nem-e lesz az sok, az a fokhagyma?, érdeklődött egy, az író társaságában lévő könnyű hölgy. Fiam, jegyezze meg, mondott fűszerből sose sok. Jó, pubi, megjegyzem. Csáth kapásból sírva fakadt, úgy esdekelt bocsánatért. A hölgy jegesen flörtölt egy ellenkező irányba. Végül az öreg Gundel megsokallta, hogy kedvenc novellistája így megalázkodik egy mihaszna kurva előtt, és apai érzéseit palástolva, a fiatalembert fölsegítvén, arról tudósította a párocskát, hogy az ő, Gundel, kedves barátja, Zandotti grófja a minapában néhány butélia Frascatival tisztelte meg a házat, íme. Csáth rápillantott a sárgás, „öreg” színű vinyettára, melyen egy latiumi szőlőskertek övezte kastélyt ábrázoló képecske alatt Frascati SUPERIORE „Vigne di Colle Mattia” fölirat volt olvasható, és újra sírva fakadt.

De ezt már az öreg Gundel is megsokallta, hogy kedvenc novellistája így megalázkodik, és még csak nem is egy büdös rüfke előtt, és kidobatta Csáthot, hogy az tanuljon az esetből, és mindezt új, remek novellákban írja ki magából. Viszont az így hirtelen gazdátlanná vált vagy lett langosztinákat provanszálos hideg mártásban, mustárral blanchírozott petrezselyemmel kénytelen volt egy hangoskodó, újgazdag, kormánypárti társaságnak fölszolgálni.

A konyha körül ólálkodva Csáth hirtelen gőggel fojtogatni kezdett egy kucsmagombát, mely igen kedvelt ízű, és a mérgessel össze nem téveszthető, mert ez utóbbi jobbadán bűzös. A joggal indignálódott maître d’hôtel szemrehányására csüggedten és elszántan válaszolta: Adatokat gyűjtök az Isten ellen.

Csáth mondott valamit szeretkezés közben, mire a nő rázkódva, hehegve, hahotázva kinevette Csáthot: magából.

Csáth azt javasolta, hogy a Nyugat első nemzedékének legyen közös milliméterpapírja. Osvát ellenezte. Később magához kérette a fiatalembert. Foglaljon helyet. Min dolgozik? Magamon, szemtelenkedett Csáth. Osvát bólintott, papos külsőm önt ne tévessze meg. Értem én. Jobban fáj a szívünk azért, amit elmulasztottunk, mint azért, amit nem jól tettünk. Jaj, mi következik ebből?

Én tudom, mi következik ebből.

Vigyázzon, uram. Csak a szabad ember lehet ártatlan, csak az ártatlan szabad.

Ártatlan nem vagyok, motyogta Csáth.

Osvát váratlanul és hevesen átölelte az akkor már puhánynak számító testet, a logika a gondolkodás tehetetlenségi törvénye. Kisvártatva még hozzátette: Mindent megérteni, mindent megbocsátani? Magunknak is? Az én: örök alibi…

(Az aláírás hiányzik. Vagy Csáth írta Kosztolányinak, vagy Kosztolányi Csáthnak. A hazáról szóló részek rúzzsal íródtak.)

Öregem,

rögtön a tárgyra. Szemére lobbantják e mai irodalomnak, hogy csak kérdez, hogy ez csak olyan volna, mint a gyermek: kérdező, kérdező irodalom. Drága komám, bár az volna, volnánk bár valóban kérdezők, és tennők fel az összes kérdést, mit fel kéne. (Akkor persze nem marad egyetlen további kérdés sem, és éppen ez a válasz, ahogy bécsi kollégánk szellemesen írja.) De hát komolyan ki állíthatná ezt? A részkérdésnél maradva: irodalomtörténetünk nem éppen a föl nem tett kérdések története?

Válaszoló irodalom? Ilyen állat nincs. Válaszoló társadalom van. Mert csak az a válasz létezik, amit a társadalom kiizzad magából, amit megteremt. Amiért megdolgozik. Te, tisztelt Olvasó. Én csak azt a választ tudom megfogalmazni, amit te megadtál. Ha te nem – és bizony, bizony te nem nagyon –, én hogyan? (Aggályosan említem, magától értődő, felelősségem legalább akkora, mint a tiéd: hisz te én vagyok. Is.) Az irodalom csak a társadalomban meglévő, már létező válaszokat képes artikulálni. A „válasz” az nem fogalmazási kérdés. Elvileg még lehetne, hogy ez az új, gőgös(?) irodalom nem venné észre ezeket a társadalmi mozgásokat stb., de nem hiszem, hogy így van. – Igaz, ne feledjük: mi csak afféle kortárs írók vagyunk. De hát az olvasó is csak kortárs olvasó…

Még valami: amikor azt mondom, az irodalom irodalommal foglalkozzék – korlátozás-e ez? Nem azt mondom-e: foglalkozzék mindennel, a maga módján? De mi ez a mód? Milyen bíróság, minisztérium vagy párt és ember mondhatná: ez nem az irodalom módja? Tessék rendesen elolvasni, mit írtam az ún. alanyban-állítmányban gondolkodás kapcsán. Hol van abban korlátozás, hol van abban akármiféle nem? A módról van szó (amelyről eleve nem lehet mondani semmit, mi az irodalom? ki tudja? – én nem), és a mindenről. Végül is én többet állítok a szokásosnál – megengedem, kissé hepciásan, de hát túl sok a blöff minden részről, a retorika meg a maszatoló ál-beszéd –, azt tudniillik, hogy mindez nem választás kérdése, mert itten nem lehet nem gondolkozni a helyről, ahol vagyunk…

De ne legyünk diadalittasak. Ha igaz, mit állítunk, hogy vereségben élünk, akkor nem illeszkedhetik ilyen szép logikusan minden. „Nem ment-e elébe ez a mostani irodalom az őt neutralizálni igyekvő tendenciáknak? Kiküzdvén a művészi szféra autonómiáját, nem hitte-e olykor, hogy ezzel már az irodalom társadalmi és politikai autonómiáját is kiküzdötte? Daccal felelve az őt érthetetlenséggel vádolóknak, észrevette-e, hogy az ilyfajta vádaskodók malmára épp az hajtja a vizet, ha vádjuk igaznak bizonyul!? Hogy vádaskodásuk: afféle ráolvasás, szuggeszció!?… S végül azon is el lehetne, el kellene tűnődni, hogy vajon a társadalmi élet extenzív és közvetlen ismerete tényleg annyira mellőzhető szempont-e, mint amennyire újabb irodalmunk zöme mellőzni látszik?… Mert a baj újszerűsége éppen az, hogy irodalmunk érdektelenné vált jókora olvasórétegek szemében, miközben esztétikai értékekben semmivel sem lett szegényebb. Nem az olvasóra kacsintás léha magatartását hiányolom (a kacsingatást meghagyhatjuk a lektűríróknak és a lektűrpolitikusoknak), de az öröklétre sandítás vagy a (néha pusztán kábítószeri funkciójú) mechanikus ironizálás attitűdjét sem tartom rokonszenvesebbnek – és célravezetőnek (saját céljukra vezetőnek) sem, mellesleg.”

 

Post scriptum:   1. A rúzst nyilván fölismered. Sose bánd.

2. A levelet kezeld bizalmasan. Unom és sért, hogy újra meg újra rájönnek („de kik? de kik?”), hogy mindennek dacára milyen rendes ember vagyok, végül is. És unom és sért – az ellenkezője is.

Csáth még idejében, 1910. április 19-én, magához kérette Ferenc Józsefet. A király és császár nagy ímmel-ámmal közeledett. FIGYELJ IDE, JOCI, EZ ÍGY NEM MEGY TOVÁBB. MINDENT BELEP A PALICSI TÓ. Álltak egymással szemben, birodalmak gazdái. Aztán nagy nevetve csókolózni kezdtek, míg el nem eredt a sötét, bosnyák eső.

Miután kávét, francia konyakot és könnyű, édes, zöld likőröket, jelesül chartreuse-t szopogattak(?), a fürdőorvos, le nem véve tekintetét a kinti vad táj szépségéről, melyhez a nehéz, délutáni napfény is hozzátette a magáét, a harmincas éveinek derekán járó, jóllehet kedélyében vidám, két fiúgyermekét egyedül nevelő, kicsit elhízott, de ennek ellenére, illetőleg ezáltal éppenséggel vonzó özvegyasszonyt megkérte a legszörnyűbbre, amire férfi nőt kérhet (és viszont!), s az ugyan elkomorodott, ám komorságában is, mely mint gyászfátyol lebbent a fehér test, a színhús előtt, miközben a férfiúi tekintet rezzenéstelenül és személytelenül, ott, hol eddig: a bérceken, megtette, mi tőle arcátlanul és aljasul kéretett, a férfi elgyötört mozdulattal megigazította hájas feje alatti csokornyakkendőjét, és mivel a legkevésbé sem lett volna ínyére, hogy az asszony későbben, akár Szabadkán, akár Budapesten, könnyen ráleljen, nehézkesen meghajolva sziszegte: Engedje meg, hogy bemutatkozzam: Esti Kornél a nevem.

„Csáth Géza, hol vagy?” – kérdi az Úr…

„A Halálisten kötelet vet nyakad köré és tovavonszol, fejedet levágja, szívedet kitépi, beleidet kiszaggatja, agyadat kiszívja, véredet megissza, húsodat megeszi és megrágja csontjaidat; de te nem vagy képes meghalni. Ha a tested darabokra is szaggattatik, újból feltámad. Az ismételt szétdarabolás borzalmas fájdalmakkal és kínokkal jár.” A férfi töprengve állott a kertben, mindenütt fekete árnyak, nagy nehéz tömbök, ezerkarú sötét, mintha elszabadult, fekete(!) női combok lengtek volna körülötte, körbe, körbe, félelmetesen mert egyesével. Csöndet!^*, csöndet, kérlelte magában a férfi az Eget, adj, Uram, bennem csöndet. De a kormos, eget verő árnycombok susogtak, zörögtek, harangoztak. Hajnalodott, és a kerteken túl, messzi a nyírségi szántóföldek fölött kicsi, piros fény nyílt, még inkább rózsaszín szirom, égi csikló.

Ez zúgott a férfi felé, e megváltás.

De tévedett. Mert nem lehet mindent fokozni, valamit valamiért, és erre nem gondolt, vagy legalábbis elhessegette a gondolatot. Eszébe jutott most Beethoven, a Beethoven lezárásai. Azért a vén süketnek is megvolt a maga baja – mégis mindig sikerült neki… A formákon való föltétlen, öntudatos uralkodás a germánok kiválósága. „Jer hát szirmok rózsa tánca, bőséged borítson el, szürcsöld ki agyamat, szikrázz bennem és tölts meg…!”

Ekkor azonban egy mogorva, szürke hang fennen így szólt: SÍRJÁL, KICSI CSÁTH. Akkor hát ez a föltétel! Ezt találták ki ott a felhők fölött… Kiszáradt, poros szemüreggel állt a férfi, kifosztottan, egyedül, görbén. És már sötét se volt, csak a zaj. Vér az ég, csömör az Isten.

„Egy művészben eleve kell legyen valami önveszélyes… Alternatívák nincsenek. Alig van esély bármiféle tapasztalat túlélésére. Akármelyik pillanat az utolsó lehet. A művész érzékeny a formára; a sorsra. Megkezdi a kiképzést. A feladata addig az volt, hogy továbbsegítse vagy újrakezdje a világot. Most már komolyabb dolga van. Meg kell állítania és be kell fejeznie. Övé az utolsó pillanat. Eközben – éppen mert ő dolgozik, és nem rajta dolgoznak – pontosan ezt a pillanatot mulasztja el. Ezért történik minden performance az utolsó pillanat után, egy kísértetvilágban, a purgatóriumban. Minden performance olyan Kasszandra-jóslat, melyet a jós maga nem képes felfogni.

A performance a búcsúzás gesztusa, a búcsú lehetetlen kísérlete egy olyan állapotban, amikor már nem létezik semmi, amitől búcsút lehetne venni.

A performer egy bábu, mely a kegyelem pillanatában – mely, ha egyáltalán bekövetkezik, mindig az utolsó valóságos pillanat után – lelket kap, életre kél. Ez az élet nem hasonlít semmilyen más létezéshez; olyan intenzív, olyan égető (brennender?). És minél intenzívebb, annál manöken-szerűbb. Pokoli látvány. Mert minden, ami különbözik, gyanús; mert minden, ami teljes idegen és a sötétségből ugrik elő; mert csak az esetlegesség és a kudarc emberi. Az, aki saját magával kísérletezik, lemond emberi voltáról és elkárhozik.

A performer belép saját víziójába. Onnan visszatekintve minden létező puszta káprázat, hallucináció, alacsony rendű valóság. Minden alacsonyabb létfokon áll, mint amit megélni érdemes. Két túlvilág, két pokol mered egymásra.”

 

*

 

A mennyországban, egy jó kis bulin, rózsaszín, fodros felhő szélén meztelenül, vérben, sebbel, jódban, „az éjszaka ékszereiben”, sminkelve, „infúzióval”, pótlásokkal, „égett arccal”, „cím nélkül”, rohamsisakban, mellében acéltűkkel, tejben és hintőporban, magnéziumban, egyenlőséget sugalló kelet-európai konfekcióöltönyében, gumis nyakkendőjét illő és termékeny zavarral huzigálva: Hajas Tibor hajolt meg Csáth Géza előtt: Kérlek szépen, Hajas Tibor vagyok, születtem 1946-ban, 1968-ban és 1990-ben Budapesten, Kelet-Európában és az Európai Egyesült Államokban, értelmiségi családból. A „művészet”-nek nevezett totális tevékenység mellett pillanatnyilag főleg a szivar érdekel. 1980-ban hunytam el autóbaleset következtében.

Szent Péter hozott egy színes tévét, hogy megnézhessék, Csáth kívánságára, a Fradi-Stubnyafürdő meccset. „A képernyő vibrálásában minden kedvesen romlott és feminin, mint a halottak”, nézett kokettálva Hajas Csáthra. Az a lábait dörzsölte. Fáj. Makacs. „Vállalni fogom a kockázatot, hogy kiválasszam a pontos dátumot, időpillanatot és a feltételeket, hogy megkérdezzem, van-e kegyelem.”

Ezen röhögni kezdtek, az Atyaúristen berágott, Csáth! Hajas! feltámadás után kihozzák az ellenőrzőjüket. De azok ketten ahelyett, hogy szelíden észre tértek volna (ahogy én vagy te), alattomosan kihasználva a Szentháromság adta információs rést, Csáth a Fiúnál, Hajas a Szentléleknél keresett s talált pártfogást, miközben kicsit mószerolták az Atyát, emlékezvén a régi, szép időkre még lent a Földön.

 

*

 

A két szöszi Murillo-angyalka egy performance-t készített elő a Pokol és a Menny benyerésével. Szent Péter szkeptikusan figyelte őket, miközben mosogatott. Feléje bökve motyogta Csáth fáradtan. Hajas, b… meg, szerezzél unicumot, ezektől. – Két túlvilág, két pokol meredt egymásra, a mennyországban.

 

*

 

„Tilosban járunk.” „Könnyű letagadni azt, ami már megtörtént.”

Csáth, a lusta. Csáth, a luxus. Csáth, a derengés. Csáth, a csönd. Csáth, a csömör és Csáth, a vágy. Csáth, a kísértet. Csáth, a lidérc. Csáth, a manöken. Csáth, a bábu. Csáth, a viaszfigura. Csáth, a terrorista. Csáth, a kamasz. Csáth, a peep-show. Csáth, a mítosz. Csáth, a nagy Málnás. Csáth, a tivornya. Csáth, a halál szekszepilje. Csáth, a metafora. Csáth, a csalás. Csáth, a felületkínzás. Csáth, a sorskoholmány. Csáth, a húsfestmény. Csáth, a kényszerleszállás. Csáth, a Frankenstein. Csáth, az öndivatbemutató. Csáth, az ezüstfólia. Csáth, a búcsú. Csáth, a hajnal. Csáth, a véres gyöngyvirág. Csáth, a sárcsillag. Csáth, a dandy. Csáth, az élet hercege. Csáth, az esti. Csáth, a relikvia. Csáth, a halott… Fut Bécs felé Jelasics, a gyáva.

„A fölébredés – igaz – elviselhetetlen szenvedéseket okoz.”

 

*

 

Rongy. Rongyművészet. Rongyolt-tépettművészet. Éljen a hiábavalóság! Éljen a haszontalan élet! – eleredt az orrom vére. De még mindig ez volt a jobb. Mert utána hirtelen csönd lett, nem a szokásos átmeneti, hanem teljesen profi csönd, mintha ragasztót öntöttek volna a városra.

„Végigmenve a Váczi utcán, a temérdek jól öltözött ember rosszkedvre hangolt. Láttam, hogy léteznek nálam jobban öltözött urak Budapesten, holott énnekem az felelne meg, ha magamat tudnám e tekintetben a legjobbnak.”

 

*

 

„Olvastam, de vigyáztam azért, hogy minden pillanat meleg kéje az enyém legyen… Királyilag éreztem magam.”

 

*

 

Dide, édesem, ez engemet nem bír érdekelni, hogy az Osvátba szerelmes lompos tanárnő, slampett Margitunk (Kaffka Franciska) hogyan keveri Deutsch Lacival a Nyugatot, hogy Ignotus miként csillapít (mi a palicsi-, ő a csillapí-tó), és Ady, „a pompás nőstény”, hogy mórikálja magát Fenyőék és Berlin közt.

De te ne röstelld, hogy érdekel. Hogy „érdekel”. Ha te bajban vagy, írsz róla egy regényt; addig is telik az idő, és közben változnak a bajok. – De én!? Én magam vagyok a baj, az idő meg telik: le. Te megváltod magad az írással, de én…? Boldog akarok lenni.

 

Nem hiszek ennek a világnak, el akar veszejteni. Neked hiszek. Minden embernek hiszek. Azt hiszem, ez ellentmondás (ha elegáns is). Félő. Mindegy, leszarom. (Mért kellenek újra meg újra ezek a szavak? Minden szó kell? Minden szó.)

Kapod-e az újságot és dolgozz erősen. Erősen. – Csatolok egy neked szóló levelet. Ne küldess ide női episztolákat, mert fölkavarnak. Kavargás pedig van elég bennem.

 

Dezsőke, a hangja dallamából látom ((héjanász a képzavaron – az én, Józsi, megjegyzésem)), amint könnyedén összeteszi a bokáját és meghajol. Még talán kezet is csókol, de nincs ebben egy csöpp alázat sem, épp ellenkezőleg – az egész kicsit pökhendi, de olyan ijesztően igaz, mint a balzsam egy hűséges csapodár szívére. Magát, Barátom, rendszeresen csalom Csehovval és Csokonaival, az uramat hármójukkal. Isten áldja.

Lehet, hogy ez a nő ismer téged? Vagy téged senki se? Hübrisz, hübrisz…

Te mit csinálnál a feleségeddel, ha megcsalna? Én megölném. (A magam számára csak olyan hűséget tudok becsülni, amely tisztán szexuális okokon nyugszik.)

 

*

 

„Tündérruhában jönnek, aztán / Ellengenek a szívünk felett.” De azt nem mondtad, hogy a tündérruha csomós alvadt fekete vér, s a szívünk „Ki mint az őszi rózsa / Fehér… fehér…”

 

*

 

Desiré,

vigyázz, támad az idő. Ócska trükkök, istenkém, de ócskák. És hogy beválnak – – – Téged sokan szeretnek, ezért nem félsz. Ez hiba. Meglehet, tudod. Te mindent tudsz. Illetve azt tudod csak, amit meg bírsz írni, és mindent meg bírsz írni.

Te ezért nem csinálsz Naplót, mert mindennek azonnal formát tudsz adni. Az ideális Napló csupán mondatokból áll – tehát fegyelmezettség, gondolkodás és élmény áll mögötte, azaz a sápadtnak tetsző dolgokat is fényessé formáló érzékenység, de nem struktúra. Tehát még nincsen eldöntve, mire lesz jó(!), mire használtatik föl majd a setét jövőben.

Számomra nincs setét jövő. „Csak” a setét jelen. Ez bennünk a Brenner-vér: jelen, jelen, jelen! Éljen a jelen!

PS. 1. Jól el tudom képzelni most a jövőmet. Megalkudni, lemondani (egy kényelmes, szép és gazdag életről) ma semmi kedvem. Még mindig látom, és előttem van az irodalmi világsiker, egy könnyű és fényesen dotált fürdőorvosi állás szép hotelben, terasszal, fehér tornacipő, jó szivar, finom hálószoba, elképesztően elegáns rendelő, könyvek. Finom, nem szorgalmas, de mindig előrehaladó irodalmi működés, zene, harmincöt éves kor körül az első opera vagy némajáték teljes, nagyzenekari apparátussal, München, Párizs, utazások, színdarabjaimnak német premierjei, később gyermekek: egy-kettő. Mindaz a boldogság, ami e pillanatban, mikor gyenge hányingerem van a mai nagy dózis következtében (3 cgm morfium és 3,8 cgm pantopon), elérhetetlennek, soha el nem jövőnek tetszik.

PS. 2. Csodák történnek velem. Sok fokhagymával lesütöttem egy falánk darab sertésdiót. És akkor kaptam egy tisztelőmtől 4 üveg Chianti Classico-t!!!! Eszegettem éjjel, hús és bor, magam. Elvágtam az ujjamat – van egy igen fain késem –, és hebehurgyán összevéreztem mindent, a húst is meg a borospoharat is. Egészen vicces. Vérehulló fecskefű vagyok. (Hedda… De rég volt… Ős öreg vagyok, 25 éves.)

 

*

 

 

Én az atomjaira nézem szét az embereket. (A nőket.) Csodálkozol, hogy megijedek? Nem csodálkozol, tudom.

 

Írod, hogy milyen nevetséges szenvedéllyel keressük magunkban és másban a nagyságot, és hogy milyen bután könnyű ezt a törvények elvetésében látni stb. Ez még nem azonos szerintem se a lázadással. Mert lázadni: kell!

És ahhoz mit szólsz, hogy a legkiválóbb angyal mégiscsak a lázadó angyal volt, a Lucifer nevű? Tudod, mit válaszolna erre rettenthetetlen szekszárdi barátunk? Hogy Krisztus mégiscsak nagyobb, mint Lucifer. Hm, hm. Tényleg szezonja van a reménytelenségnek. Noha mi ketten azért tudjuk, hitetlenség, kiégettség, üresség kíván némi bátorságot és vakmerést… Egyébiránt amit Babits sub titulo (et rosa!!!) próza művel, az… szóval nagy költő. De ne mondd meg neki (eszed ágában se lesz!). Áldott ember. Az egyetlen, akitől nem veszem zokon, hogy komolyan veszi magát. Olyan meghatóan gyerekes és érett.

Hit és kétkedés arányait meglelni, kötöttségben a szabadságot, lázadásban a rendet, szabadságban a hitet, azt, amire szabadok volnánk – – – – gondolhattam volna az elején, hogy nem tudom befejezni (a mondatot). Vagy nincs ilyen arány, kushadás vagy hőbörgés csak? Idő nincs, az a baj. Minden kevés. (Találtam, úgy hiszem, egy módszert, amivel időmilliomos leszek…)

 

Mondd, mi a véleményünk a metafizikáról? Ugye, nem túl kedvező? A transzcendensre viszont vevők volnánk, ha jól emlékszem. Vagy ne aggályoskodjam? – Könnyű neked, neked a maszkod alatt egy másik maszk van. De nekem a saját arcomra van húzva a saját arcom. És megint, és megint! Mindig ugyanaz: tragikus.

 

Az életszentségről való tűnődéseink mégiscsak valahogy úgy festenek, mintha egy sanghaji, mocskos, alja kuplerájban, miközben hátulról szigorú malájok, elölről áldozatkész angyalkák teszik, mi dolguk, középütt, BITVIN, mi magunk a szüzességről elmélkednénk, dacosan a világ szemébe loccsintva meggyőződésünket, miszerint az, a szüzesség, önmagában nem volna erény. – Volna egy nagyszerű operett-thémám, amelyet veled szeretnék kidolgozni. N. B. A librettót együtt írnók, a verseket te, a zenét én. De nagyon félek, hogy elmeséled a barátaidnak, és elkapják az orrunk elől… Vajon számíthatok-e teljes titoktartásodra? Küldd el levélben becsületszavadat, és akkor megküldöm a thémát és a darab vázlatát.

 

*

 

Mondd, te örülsz annak, hogy magyar vagy? Telik benne kedved? Miért is…? Postafordultával válaszolj. De jókat írj! Konstruktívat.

 

(„Nem láttam még földet, ahol ennyire gyűlölték volna azt, ami van, értéket, a tudást, az írni tudást, és annyira szerették volna azt, ami nincs: a jövőt, amely olyan lesz (mint a jelen…) – a kétest, a közepest… a szónokló ürességet (a…zékeskedést), az alkotni vágyást és nem az alkotást.”)

 

Olyan történelmiek(?) vagytok ti ott a Nyugatban. Mennyivel egyedülebb vagyok! Mennyivel? Visszatérve a tragikumra („az ironikus, elégikus rezignáltságból sarjadó tragikum, a névtelenek tragikuma”): ha őszinte akarnék lenni, amitől az Ég óvjon, azt kéne mondani: nincsen itten semmi, nincsenek itt, ó, semmi gyökerek, amiket keresni kellene és lehetne…

 

Hol élünk.

 

*

 

Egészen másképp gondolkodnék, ha nem volna háború! Vagy ha tengerparton élnék! Vagy ha súlyosan gazdag volnék, steinreich. Ez a legabsztraktabb gondolkodásra is áll. Gondold, illetve képzeld el Kantot dandyként!!! Mein Ding an sich, avagy hogyan látja egy kelet-európai a dákóját, a tiszta kéj kritikája, Kárpát-medence és anyaöl. (Ha majdan kiadóvállalatot alapítok, mert az említettem pennából kifogyand az erő, annak MAGVETŐ lesz a neve, Onan Verlag, korlátolt felelősségű társaság, licencjogokkal…)

 

*

 

dide itt ülök egy sötét faluban már beadtam 0,02 M-t és rosszkedvűen gondolok különböző nőkre O. alszik a kutyák vonyítanak vagy fordítva

 

*

 

„Gyalázatos kudarcok. Kudarcok.”

 

*

 

„Most már szenvedj, kutya, ronda szemét ember, szenvedj, és rágd a falat.”

 

*

 

6–8 között karriermunka. Este színház vagy írás. A következő hét így fog lejátszódni. Ha erre nem leszek képes, elveszett fickó vagyok.

Villanylámpám alatt nyakig ágyba bújva olvasok, mialatt a falon a pusztulás és gonosz sejtelmek árnyékai tolonganak szakadatlan mozgolódásban.

 

„A Biblia apokaliptikus képei a fauszti-prométheuszi emberkép ellen szólnak, amely nem ismeri a bánatot és fájdalmat, nem érzi bűnnek és halálnak hatalmát.

Vajon nem a félelem forrásairól szólnak e képek?

Félelmünk talán nem is a világvége olykor érezhetően fenyegető közelségéből adódik, hanem éppen a vég hiányából, hogy semminek nem lesz vége, s minden belehullik egy arctalan evolúcióba, mely hátulról támad ránk – és mindent, mindent mindeggyé tesz, akárcsak a halál. Én, Csáth Géza, leszek az Isten: ennél rosszabb el sem képzelhető.

A sors irányíthatóságának kultusza és az apátiáé: ezek együtt járnak. Csinálhatóság és túlhaladás. Nagy utópiákból középtávú stratégiák.” (Metz)

 

Komám, szedd össze magad – szóltam –, mert meg fogsz dögleni – komám – meg fogsz dögleni.

 

*

 

Knernek a napokban írok. Kézirataim Pesten vannak, és elküldöm neki azokat, mihelyt alkalmam lesz Pestre utazni. Nem szándékozom tőle sok pénzt kérni, sőt direkt olcsón adom a kötetet, mert azt szeretném kivívni, hogy példányok után fizessen (úgy, mint Erdős Renée fizetteti magát, hogy saját aláírásával szignál minden eladásra jogosult kötetet).

 

Nincs most időm, neked adom ezt a skizzet: Szürke hajnal tempós leírása, dermesztő álmoké, egy több ezer éves férfi forog izzó, jeges álmaiban izzadtan. Egy férfi szobája. Mely színültig tele van a képzelet homályos tárgyaival, hangjaival és fülledt szagával. Vagy csak büdös van. Elrohadt a levegő. Ennek a térnek a pandant-ja az udvar, amely elhanyagoltságával ugyan illeszkednék, de a jégbe dermedt sár szigorú geometriája leplezetlenül mutatja, mire gondoltunk. (Ne fukarkodj a jelzőkkel!) Idegen érkezik. Fiatal lány. Durva színek: sötét, férfi, lány. Archaikus ébresztés, „jöjjék, doktor bácsi, sebesen”. Nyeszlettség ellenére pompás test, férfi csak erre gondol, próbál időt nyerni egy önkielégítésre (a hideg konyhában), a lányka már-már szemérmetlenül koslatva utána hívja, sürgeti, unszolja. Mindez fokozza a feszültséget és vágyat. A férfi szinte menekül futva bele a szürke hajnali alföldbe. De bármikor visszafordulhat! Lány anyja vár, férj részegül ájultan ágy előtt, asszony kívánatos, az orvos most már őt is. Nehézkesen lehajol, hogy a férj fejét kiemelje a hányadékból – rémülettel látja: ez a férfi ott lent, ez ő! Ebből egy következtetést von le: akkor neki joga van a két nőre, de az egyikre mindenesetre… A padlón fekvő orra tövén fekete, alvadt vér. Az orvos szuszogva föláll, megfordul, a két nő, anya és leánya, mezítelenül állnak a fal előtt. Mezítelenül. Aggódásukba parányi vidámság vegyül. Az asszony hangja lassú, mély, hogy súlyos-e a baj, kérdi, de azt akarná tudni, hányadán állnak. A falusi doktor némán, enyhe émelygéssel nézi a pucér két nőt, azt a titkot, amit két rokon test jelent, a 15 éves szögletességet és mintegy ugyanezt teltebben, lomposabban. De a szőrzetük egyforma! Bocsásson meg, doktor bácsi, mosolyog a lányka, és combjai elválnak lassan egymástól, mint két régi ismerős, akiknek most mégis kicsit elegük lett egymásból, ne haragudjon, de elvitt mindent a háború. Kiszámoltuk, ketten könnyebb lesz. A férfi utolsó gondolata, mielőtt „párává foszlana”: Nem fáj a szívem értem. Az elbeszélés mindvégig nyugodt, majdnem kényelmes (a szokásos szinkópázástól eltekintve), hangsúlytalanul parafrázisszerű, mint ama két szőke háromszög. Okvetlenül legyenek a csömör és a ráocsúd szavak, gondolom, nem kell magyarázni.

 

 

Dide,

nagyon nyomorultul vagyok. Egy szar ember vagyok és azért. A fejem is nehéz. Tegnap éjjel kiszámoltam, hány p… van a világon. Öregem! Azért ez fantasztikus! Tudniillik az jött ki, hogy rengeteg van! Eszméletlenül sok. Ez örömmel tölt el. Itt a faluban mindenki sír, alig van család, ahonnét ne falt volna ki egy darabot a háború éhes Moloch-ja. Van egy remek kis okos kuvasz kutyánk, akin halálra nevetjük magunkat. (Ha elkezdem hegedülni a Träumereit: érzékenyen, csendesen és tercelve! vonít hozzá. Ilyet még nem láttam. Egy kincs ez a kutya.)

 

Priaprüszkölök itt az Alföldi Rónán. Néha fejben gyakok. Ne nevess ki, nem posztpubertás, ne a képzelgésekre gondolj: hanem a sima élvezetre, a kéjre. Hogy pontosan értsd: az agyam ejaculál!!! Sommázva: nagy f… vagyok. Így itt élek, semleges falusi életet. Este hegedülök.

 

*

 

Te ezt már nem értheted, én se értelek titeket.

 

*

 

Olyan vagyok, mint az üveg. Napom! Csillanj! Még! Egyet!

 

*

 

 

*

 

Báb vagyok, kóc és fűrészpor. És mégis kövér. Feldagadt, hájas morfiumzsák. A körmeim lilák. – – – Az a benyomásom, hogy a Dunát nem bírjuk és nem fogjuk védeni!! Menekülök. Hová is? A cirill betűs Szabadkán fegyveresek. Rémlik, elveszítettünk mindent. Dide, te olyan okos vagy, mi lesz így mindebből? Nekem könnyű. Tévedtem, és most megfizetek. Akár az egyenletét is föl lehetne írni. Én mint ismeretlen, ez persze tetszene. Én x, te y. (Bár én jobban sznob vagyok. Itt vagy gyilkolni, vagy megbolondulni kell a degenerált egyénnek. Én nem tudtam gyilkolni. Tehát meg fogok bolondulni.)

 

Olyan világ ez: amibe bele kell pusztulni: ez az egy esély. Kértem Dezsőkét, boncoltassa fel agyamat, szívemet, májamat tegye formalinba, és vizsgálják… Vizsgáljátok csak. TI A HALÁLÉ VAGYTOK, DE ÉN AZ ÉLETÉ.

 

Azt gondolom magamról, amit Fontane írt édesapjáról: „Denn wie er ganz zuletzt war, so war er eigentlich.”

 

Mint orvos megállapíthatom, hogy a morfiumból kigyógyultam.

 

*

 

Ó élet! sár! láz! csúnya út!

Dide,

csak hús vagyok, csont, gép. De ami elmúlt, azt tudom. Sírtam, nevettem. Én. Én, ember, én. Emlékezz helyettem.

Brenner vagyok, égni fogok. Fekete pernye lesz a szám, fekete pernye benne a szavak, fekete pernye a vérem, és fekete pernye a magom. A makulátlan öltözetű hölgyet, kitől Csáth sokat remélt, belehelyezte bizalmát, egyetlen véres mozdulattal levetkeztette. Amál, mert ő volt az, ismét csak, érdeklődve vizsgálta a szintúgy mezítelen férfit, kinek „vértanútestén nem volt egyetlen fillérnyi helyecske sem, melyet föl ne tépett volna az oltótű”. Kedvesem, folytatta Csáth, fekete pernye lesz az ajakod, s fekete pernye a csókod, fekete pernye a húsod, és fekete pernye öled édes ragacsa. Ez volt az élet?, kérdezte a nő lustán vakarózva. Igen, ez volt az élet, bólintott komolyan Csáth, ám kifejezetten bőszítette, látván, hogy Amál egy szavát sem hiszi. VELED SE TUDOM MINDEN BŰNÖMET MEGOSZTANI.

Magyarországot úgy kell elképzelni, magyarázta Csáth, mint aminek pereme van. Azért így, hogy a sár ki ne folyjék belőle. A sár elönti az utcákat, végigszalad a mezőkön, be a fák közé, elönti elébb a mélyebben fekvő területeket, mint például Hódmezővásárhelyet vagy Kalocsát, majd rendben, sorban mindent.

Vagy a házak ablakán folyik be, vagy valamelyest ellenkezőleg, a lépcsőházban emelkedik lassan a szennyes ár, hogy roppant erővel aztán betörje lakásaink ajtaját, s úgy, átrontva a szobákon, sodorva a könyvespolcokat és az örökölt ezüstvillákat, hangos bugyborékolással ömöljék az ablakon át az utcára. Igaz, akkor már künn is magas az ár, a hajszálcsövesség miatt.

A felnőttek, tudván, hogy nincs mit tenni, nyugodtan fogadják a mocsok emelkedését, még azok is kevesen vannak, akik nyakukat nyújtogatják, hogy, úgymond, később ömöljék az anyag a szájukba, ez is inkább a figyelmetlenség, mint a pánik jele. A gyerekekre pedig keményen ráparancsoltak. Néhány, a rendszeres fogorvosi felügyeletet elmulasztó kölyök rí csak, mert a lyukas fog érzékeny a hideg sárra.

Csak a csecsemők kivételek. Ordítanak és kapálódznak; van, aki azonnal uszonyt fejleszt magának, vagy kis bölcsőjét vakmerőn kormányozza az óhatatlanul kialakuló sodrások mentén. Csecsemők jaja tölti be az országot. Fuldoklásuk nem szép, inkább undorító. A csecsemők lehelete a lenyelt iszapos sár miatt a lehető legbüdösebb volt.

 

Ezek már nem is magyarok, olyan büdösek, mondta Csáth búskomoran, pedig nem maradt rejtve előtte a csecsemők megható erőfeszítése, és megsimogatta sercegő kopasz fejét, mert Csáth ekkor kopasz volt, mint egy fegyenc, míg Kosztolányi aranyfürtös, amit nem rosszból mondok. Végül is ez, nem a sár vetett véget az országnak, ez a szag: Hogy így megváltoztak az emberek!

Nézi hát Csáth, ahogy süllyed Magyarország. Süt a nap, viszont fú a szél (mindig valamilyen idő van!!!), a bokájáig ér akkor az ár. Még van időd az utolsó mondatig, súgja kajánul Kosztolányinak. Most volna jó: HAZA A MAGASBAN! Ezen már Kosztolányinak is nevetnie kellett, pedig őt érte a nagyobb veszteség: az olvasótábora, kis közönsége lett oda!!! (Mindez Kogutowicz Manó térképeiről, a színezésről, egyértelműen leolvasható.)

Mint egy légy a ragasztón föl, bele-beleragadva, kapálózva és mégis tovább a pókhálós, koszos, pucér lámpáig, álmában, a felhőkből alácsüngő, kilométerpapírrá növesztett milliméterpapíron mászott, mászott „a végtelenségnek ez a szegény-szegény szerelmese” föl a mennyekbe, az Istenhöz. Az Isten megmarkolta Csáth Gézát, ezt a színes ceruzát, és bejelölte vele a legfelső, végső pontot, a kilométerpapíron.

Szeretlek, fiam, mondta az Úr kicsit irigyen és csüggedten.