Egy eséllyel kevesebb^*

A halott ember közel van az Istenhez vagy a semmihez, végtelen és örök tehát. Ezért olyan nevetséges őt a szakmája felől nézni. Életét a textiliparnak szentelte. Vagy valaki más: az irodalomnak. Nevetséges és megalázó. Igen, de ha lehántjuk ezeket a „nevetségességeket” – azt tehát, amit az ember az életében csinált –, oda jutunk, hogy a halált az ember felől nézni: megalázó. De hát honnét máshonnét nézhetnénk? Sehonnét.

 

Újabb és újabb sírgödrök mellett siratjuk magunkat. És akkor ez így fog menni? Igen, ez így fog menni. Én nem vagyok erre fölkészülve. Azt hittem, nem ijedek meg ennyire. Azt hittem, kevesebb szenvedés van.

 

Bele se kezdek elgondolni, hogy milyen szerkesztő volt, és milyen a lap, amit csinált, mert rögtön – de legalábbis kisvártatva – a rendszert szidnám, az irodalmi struktúrákat, és ehhez most nincsen kedvem, meg az alkalom miatt röstellném is magam. Hűségnyilatkozatként mondanám csak, hogy nagy szerkesztő volt; a lap az nem volt nagy, többnyire jó, az volt talán – és lehetne is.

 

Állva ott néhány barátommal és jó ismerősömmel a márciusi temetőben, az jutott eszembe, milyen jó lenne, ha most, a sírnál megváltoznék. Ez aztán az igazán nevetséges, mintha az csak úgy menne, megváltozni; Rilke-automata. De a világ az valóban megváltozott, véget ért valami, egy eséllyel kevesebb maradt. Hogy ne kelljen az önsajnálatom miatt szégyenkeznem, próbáltam oda nem illő dolgokra gondolni. Például hogy mikor fáztam ennyire, mert nagyon fáztam. És arra jutottam, hogy egyszer már fáztam így, ennyire, 1969-ben, Hódmezővásárhelyt. Valaki akkor bosszúból egy vagont rakatott ki velem, de csak nevettem rajta, 19 évesen, vacogva.