„4”

Azt kérdi a 4 esztendős, Zsófia névre keresztelt, Zsozsónak hívott lányom, hogy mi leszek, ha nagy leszek. Eltűnődöm ezen, tényleg, hogy is LESZ ez… Azután kicsikét alattomosan azt válaszolom, ha nagy leszek, és szerencsém lesz, és nagyon összeszedem magam, akkor Zsozsó leszek.

 

Vigyorogni kezdett. Ne vigyorogj, fiam, ez rád is vonatkozik; ha szerencséd lesz, te is Zsozsó leszel (és kizavartam a szobámból).

 

Igaz így ez? Vagy csak apa(féle) próbálja lekenyerezni gyermekét – szokása szerint saját magával? (Micsoda kímélő koszt.) Mi az, amit irigyelünk a gyerekeinkben? A jóság? Nem. A gyerekek nagyon is kegyetlenek tudnak lenni, igazán rosszak. A bűntelenség? Ez ügyben – bocsánat a laza fordulatért – eggyel följebb illetékesek. A szenvedés hiánya? Ez kicsit jobb, bár ezt meg a gyerekektől kéne megkérdezni, félek, a szenvedésre ők is érettek, nincsenek itt felnőtt-előjogaink.

 

És azt sem szeretem, ahogy gyors kézzel előrángatunk szavakat, a „gyermeki rácsodálkozást” (sőt és persze: rácsudálkozás!), a „gy. játékosságot”, a „gy. ártatlanságot”. Azt hiszem, nem úgy van, nem úgy szépen, hogy gyermekségünkben elérnénk valamilyen csúcsot, s onnantól, ki gyorsan, ki kevésbé, rohanunk alá romolva.

 

Mert romlunk és épülünk. Van, amit most tudok, 36 évesen, és tavaly még nem tudtam, és van, amit 20 évesen tudtam, és most már nem tudom, legjobb esetben, munkaköri kötelesség, emlékezem. – És egyébként is a gyermek az, aki még nem kész, aki befejezetlen, és „esztelenség tapad az ifjú szívéhez”, „szeszély a törvénye”, és „szilárd nevelés híján sodródik a megtévesztő emberi tanítás és a tévedésbe ejtő álnokság minden szelével”.

 

Mégis: gyermeknek lenni kiváltságos pillanat. Gyermeken, aki tehát birtokolja a gyermekit, apai tapasztalataim szerint, a 4 év körülit érdemes értenünk. Előtte ez többé-kevésbé mérhetetlen, utána ki ilyen lesz, ki olyan. De abban a négyesztendősben mintha volna valami személytől független tudás, mondanám, zsenialitás. Zseniális, vagyis ép. És személytelen, vagyis nem azért ép, mert okos, tehetséges vagy jó vagy akármiféle volna, hanem azért, mert ilyen az ember. Minden ember. Hogy látunk egy ép pontot a teremtésben (amint iszkol kicsit megfélemlítve ki a szobából). Később, máskor is vannak ilyen pontok, de az rendszerint komoly munka, adottság és adomány eredménye.

 

Ami engem illet: Mikor gyermek volnék, úgy szóltam, mint gyermek, úgy gondolkodtam, mint gyermek, úgy értettem, mint gyermek. Minek utána pedig elértem a férfikort, elhadtam a gyermekhez illő dolgokat. Mert mostan látunk tükör által és homályos beszéd által. – Itt tartok.

 

De a 4 éves, zseniális gyermek egy másik mondatot emel ki a Bibliából, egy mondatot, melyről lelkiismeret-furdalásosan szeretnénk megfeledkezni, betemetve társadalmi és személyes létünk törmelékével, az európai felnőtt kelet-európai mélabús és színes panaszolkodásával. A mondat a Teremtés Könyvéből való. Hogy Isten látta, hogy nagyon jó mindaz, amit alkotott vala. Szóval: jó.

 

Nem csoda hát, ha oly lázasan kutatjuk vagy ellenkezőleg, lázasan tagadjuk, hárítjuk a bennünk lévő (születő és elhaló): Zsozsót.

 

Az épséget és szabadságot.