Haza a magasban^*

 

Városaink többnyire folyóparton terülnek el, kereskedelmi gócok voltak, gabonaszállító hajók jártak, szeszélyes tutajok, meg nagy gulyákat hajthattak errefelé, bár az is lehetséges, hogy csupán egy barokk úr kénye-kedve jelölte ki a helyet, a helyet, ahol most – vagyunk is meg nem is.

 

Engem újra meg újra meglep, mert váratlanul ér, ha arról a helyről, ahol életem telik, egyszerűen mint városról beszélnek – többnyire külföldiek. Hogy Budapest város volna? Ahogy Párizs, Amszterdam, Stockholm? Szóval tényleg ott feküsznénk a Duna két partján festőien? Hídjaink csak úgy ívelnek, mint szebbnél szebb gondolat? Volnának titkos tippjeink éttermekre vonatkozóan, ismernénk egy kiskocsmát vagy még inkább egy nőt, egy ladyt, ahol az egészben lesütött libamáj, egy meglepő hagymás, szegfűszeges alapozásba, jobb, mint akár Lyonban, és volnának, ugye, ezek a századvég érzéki hanyatlását idéző, életteli kávéházak… És egyáltalán: az atmoszféra! Ez a sajátos zsongás meg rejtett tánc, mely megkülönbözteti a városokat, meg az arcok az utcán, melyekben a sajátunk fürdik és tükröződik, azért, hogy magunkról tudjunk meg valami olyat, amit sehol másutt. Kulturális életünk pezseg, mint híres fürdőink – Budapest fürdőváros! –, zubog az elpusztíthatatlan élni akarás, a túl-élés kelet-európai vicce, rafináltan, tehetséggel és ravaszdin, Svejktől kicsit délkeletre? Már megint irodalmi nagyhatalom vagyunk valami költőszimpozionon? Ne kerteljünk: kicsiny, dupla fenekű ékszerdoboz a Kárpátok ölén, az vagyunk. Ahogy a sláger mondja: én mindig Pestről álmodom, nekem csak ő a Párizsom? Ilyen jól állnánk?

 

Nem, nem állok ilyen jól. Hát hogyan? Úgy állok, például, hogy nekem A város: az Berlin. Nehéz szívvel mondom ezt, a hűtlenség súlyával és igazságtalanságával.

 

Csak könnyedén, éppen hogy érinted, javasolja Sartre nagymamája a Szavak végén, ezért nem fogok arról az élő botrányról és perverzióról és folyamatos megfélemlítettségről beszélni, hogy egy város két félből áll, két diszkrét félből, arról a kényes tényről sem, hogy én, helytelenül és abszolút tárgyszerűtlenül, az egyik felével azonosítom az egészet – egy-egy értelmű leképezést létesítve egy halmaz és annak valódi részhalmaza közt, lám, ezért jó, illő és üdvös Európában, ha, többek közt, matematika szakot végeztünk; noha az elébbi leképezés más alaptanulmányok szerint is megoldható –, nem beszélek arról sem, hogy, nekem, nincs még egy város a Földön, amely az én Berlinemtől távolabb volna, mint egy bizonyos másik ország fővárosa, az elébb említett részhalmaz komplementere, és nem beszélek a betonfalakról, melyek úgy másznak, kúsznak körbe a város körül, mint valami szörnyeteg, és falnak föl mindent, ami útjukba esik, utcát, házat, lépéseink és lélegzetünk nyomát, mindent. A fölfal és a fal az ugyanaz a szó; de azt nem hinném, hogy a magyar nyelv évszázados fejlődésével erre a botrányra készült volna föl egy közepes szóviccel, inkább csak, szokás szerint, a kezemre játszik; amúgy is az a bon mot járja, hogy ez a mi nyelvünk volna, akár a hetérák, amennyiben megtenne mindent, amire kérik, amiben én, ahogy talán az várható, csak azt nem értem, hogy mért „mint a hetérák”. De ez maradjon a finnugor nyelvek titka a Chekpoint Charli fényében. Fal tehát mindent föl a fal. Rosszkedvünkben ezt a konglomerátumot nevezzük európai civilizációnak. Azt, hogy ez valóban botrány és perverzió, lassacskán már nem is észleljük, ami azért veszélyes, mert így azt sem ismerjük immár föl, mi is volna a természetes, mit is jelentene egy épeszű országban épeszű emberként élni… Manapság annyit papolunk kelet és nyugat közös európai gyökereiről. Megvalósul talán mégis: együtt, kéz a kézben butulunk. Hülyülünk. Ajkunkon nyál csorog. No de csak könnyedén, éppen hogy érintsd, nem akarnék a belügyeimbe avatkozni… Olykor azért azt remélem, mindez, amit elmondtam, nem igaz, s van, hajszálnyi, esélyünk, mégis. – Mit mondhatnék még Európánkról? Idézem: „Az asszony mögé feküdt, és simogatni kezdte. Ágnes azonban időközben elaludt. A lektorijelentés-író az asszony fenekét tapogatva suttogott még – a két félrészt érintgetve mondogatta Ágnes fülébe: »Kelet-Párizs, Nyugat-Párizs«, hallotta a saját szuszogását –, Ágnes azonban nem mozdult. A lektorijelentés-író sértődötten visszament a helyére, vesszejét marokra fogta, úgy gondolva, így talán nem vész kárba a merevsége, de kárba veszett.” – A kárba veszett, kis, magyar, merev Európa…

 

Hogy végtére mi is az a négyhatalmi egyezmény, azt tapasztalatom szerint ember, kit anya szült, nem tudja. Olyan lehet ez, mint az irodalomban a realizmus. Lukács még tudta, de aztán magával vitte a sírba a titkát. Emlékszem, annak idején Frankfurtba kellett egyszer Berlinből mennem. Egy állami alkalmazott – nem árulom most el, melyik államé – ez alkalomból aggódva s mélyen a szemembe nézett, utazzam csak, repüljek, mint a madár, hassak, alkossak, gyarapítsak, ő csak egyre kérne meg könyörögve, hogy ne direkt utazzam Frankfurtba, a Majna mellettibe. Láttam, az életéről van szó, bólintottam, eszembe sem volt direkt utaznom. Ettől megnyugodott. Hogy hogyan lehet nem direkt utazni Frankfurtba, azt azóta sem tudom. Talán, hogy előbb Hamburgba. De akkor Hamburg az, ami Frankfurt vala az imént. Valahová, Hölgyeim és Uraim, bizony csak muszáj direkt mennünk…, azt hiszem.

 

Egyébként nyilván van egy amerikai meg egy szovjet tisztviselő, ők ketten értik. Ülnek kicsiny irodáikban, és izgatott jegyzékeket váltanak azon absztrakció tárgyában, melyet a világ úgy hív: Berlin. Az idők folyamán összecimboráltak persze, az asszonyok levelezgetnek, befőttrecepteket és kötésmintákat cserélnek, és fogamzásgátlót, a nyarat együtt töltik, hol Bulgáriában, hol Rióban, a férfiak pecáznak, van egy közös svájci (semleges!!!) szeretőjük, a gyerekek diszkóznak. Jurijnak tetszik Marilyn. Még néhány év, az ivarérés évei, és találkozni fognak kedvenc városuk keleti felében. Jurij a reggeli géppel érkezik, és tisztesség ne essék szólván, a bujálkodás után az estéli géppel röppen vissza – nagy város ez, nagy, kompakt város. A szerelem nagy úr. Szóval a nyár nagyon emberi. De aztán beköszönt az örök ősz, és a férfiak folytatják a tárgyszerű, nagyhatalmi vádaskodást.

 

Das Mannesalter liegt in den Konkreten: tehát: éves ösztöndíj családostul, Schönefeld, 1980. március hatodika. „Minden asszony életében van egy pillanat, amikor azt szeretné tenni, amit nem szabad” – szól mifelénk egy sláger. Minden kelet-európai életében van egy pillanat, amikor úgy érzi: EL, EL INNÉT! Az efölötti lelkiismeret-furdalást nevezzük hazaszeretetnek. De nem akarnék terhelni. Kelet-Európa csak Kelet-Európából érthető valóságosan, viszont kelet-európainak lenni éppen azt jelenti, hogy önmagunkat nem ismerjük.

 

Aki innét indul, egyszerre Odüsszeusz, a hódító és ravasz, alsógatyája titkos rekeszében kemény 100 rejtett dollárok, és egyszerre ő az együgyű szegény is, az ágrólszakadt, a csóró, a század eleji kivándorló, hiába indult nagyszájú turistaként, spárgával átkötött vékony kofferjában viszi mindenét, viszi batyukba bugyolálva nyomorúságos életét az Új Világba. (Amerika talán ezért fontos. Nem azért, mert kellemes vagy jó volna, vagy nagy és gazdag, egy földi mennyország, ahol az ottlakók tetemes hányada boldog, nem, hanem Amerika az, ami van. Ezt jelenti az egész világ számára. – Kisgyerekként már tudtuk ezt, ismertük ezt az ősi vágyat, mert tudtuk, hogy kell lennie egy helynek, ami legalább, ha nem tökéletes is, de VALÓSÁGOS. Ez Amerika. Ez álmaink Amerikája, a hely, amely valóságos, és mi is valóságosak benne. VAGYUNK! A TÖBBIT MAJD MEGLÁTJUK.)

 

Félő, bár csak föltételezhető, hogy midőn azon szigorú márciusi napon átvergődtem enyéimmel és olykor önálló életre kelő, el-eliszkoló bőröndjeinkkel – tényleg mint egy rossz, nívótlan kivándorlási paródia –, át a schönefeldi labirintusokon, Minotauruszunk vérben, mintha menekülnénk, pedig becsületszavamra nem!, mintha 1956-ban volnánk, pár lépés a határ!, a szívem valóban a torkomban dobogott, és izgultam, hogy sikerülne minden, szóval hogy ott kuporogtunk két határ közt példaszerűen, önnönmagunk Ariadne-fonalaként, akkor az a kis négyhatalmi egyezmény már finoman és indirekten ki vala játszva, vagy nem, félő.

 

Sivár, már-már ismerős külvárosokon át vitt a busz, gyerekeim s feleségem aludtak, és én azt képzeltem, hogy háború van, és én, a család feje, menekítem a rám bízott lelkeket, igen hogy én, én vagyok a derék indián, aki szavatol a lady biztonságáért. Soha nem éreztem magam ennyire felnőttnek, ha öncsalás révén is. Igaz, valóságosnak sem éreztem magam, inkább valami jó kis másodosztályú regényhősnek – ismert munkaköri ártalom.

 

Berlin tehát azonnal egy regény városa lett. Akkor hát ezért volna olyan közeli, olyan fontos és látványosan élő? Nem. Mert a megérkezés és a képzelgések furcsa bódulata elszivárgott, és részint új bódulatok keletkeztek, részint nagyon hamar, viharos gyorsasággal mintegy újrateremtettem a schönefeldi kavargásban hál’ istennek elveszni látszó életemet, azt, amit otthonról hoztam, és amit regényesnek nevezni, finoman szólva, bájos pontatlanság.

 

Idegenek vagyunk, de nem turisták, noha lakunk valahol, ami azonban nem otthonunk, így foglaltam kezdetben össze magamnak zavaromat és aggályaimat, ezt a példás itt-is-van-meg-nem-is-t, beszámolva gyakori záp kedvemről, arról a terhelésről, melyet a napok változatossága okozott, mert minden nap más volt, s ettől immár elszoktam, minden esemény volt, a tévéhíradó újfajta arányai ugyanúgy, mint a roston sült scampi vagy a 40 éves Calvados, a napokért senki és semmi nem szavatolt; de ez a sok egyszerre volt túl kevés is, üresség támadt bennem, és ezt akartam aztán a hörcsögtermészetemmel rendbe hozni, a kissé nevetséges rendszerességgel és a leleplező hódításvággyal, ahogy utánavetettem magamat egy nem is tudom, minek, geometriai alakzatnak? a városnak? a helynek, ahol most vagyunk? – valahogy így.

 

Az utolsó bekezdést a Ki szavatol a lady biztonságáért? könyvből másoltam ki, az ő-ket én-re cserélve, vagyis pont fordítva, mint általában a regényírásnál szoktuk (ez utóbbi eljárás terminus technicusa a szakirodalomban: madambovarizálás, az alkotó az ő élményeit madambovarizálja). Egyébként ez a passzus a legmélyebb főhajtás Berlin városának, egy magamfajta úgynevezett szerzőtől a legszebb ünnepi dicsbeszéd, ha ily ravaszkodón indirekt is, mert mutatja, hogy az említettem könyv nem jött volna létre, hamvába holt volna az említettem város nélkül. Már ez elegendő volna, hogy elérzékenyüljünk.

 

Ez a két dolog történt tehát, az, hogy a jó- és rosszkedvek statisztikai eloszlása alig változott, erre nem számítottam, és zokon is vettem (hogy kitől-mitől, azt nem tudnám megmondani), a másik meg, hogy kezdettől fogva volt bennem ez a nagyon erős nyugtalanság, amitől szabadulni igyekeztem volna, és nem tudván, rosszul éreztem magam. Úgy éreztem magam, mint a Lady-könyv egyik hőse, aki pedig úgy érezte magát, mint Rilke – nos hol? – Berlinben, aki úgy érezte magát, mint egy rossz diák, aki mindenről lemarad, és a szamárpadból végül is már föl sem fogja, mi történik a táblánál.

 

Birtokolni akartam a várost. Be akartam ke-be-lez-ni. Úgy látszik, Berlin kihívja ezt a szenvedélyt. Van egy nő ebben a könyvben, aki egyszer arról panaszkodik, hogy őt minden férfi meg akarja ütni. Van ilyen típus, válaszolják figyelmetlenül neki, talán be kéne a szemedet csukni. BERLIN, DRÁGÁM. CSUKJA BE, KÉREM, A SZEMÉT. – Birtokolni akartam, de nem tudtam, hiába voltam önmagam tüchtig Lustobjektje és Johann Peter Neckermannja, járván rámenősen a várost, hogy úgymond megismerjem. Később mégis az derült ki, hogy nagyon is sűrű volt az ott-létem, és az a sok mégis sok volt, említésre méltó, azaz tudok rájuk emlékezni, azaz vannak, tehát: hasznos volt odamennem, és hasznos volt eljönnöm.

 

Budapesttel soha nem voltak így terveim, azt magától értődőn bírtam és használtam. Geográfiailag lényegében futballpályák és a környékükön lévő kocsmák szerint ismertem meg szülővárosomat. Én ugyanis sokáig ígéretes jövő előtt álló külvárosi futballista voltam. Aztán ez elmúlt. Az ígéretes jövőket ígéretes jelenek, majd ígéretes múltak váltják föl, et nos mutamur in illis. – Láthatatlanul szelik át meg át a várost ezek a rejtett ösvények, egyik kis lepusztult, földes pályától a másikig, ösvények, melyeket nem ismer más, csak a lecsúszott, harmadosztályú focisták, illetve egyesületek köröttek titkos társasága; fantasztikus figurák verődnek össze itt, exkluzív, kihalóban lévő állatfajták. Városismeretem így teljességgel ki volt szolgáltatva a Budapesti Labdarúgó Alszövetség által felügyelt sorsolás szeszélyének. Egy Csillaghegyi Munkás Torna Egylet (ahol én játszottam, bírván a hozzáértő szakvezetés bizalmát) csak elvétve jutott mondjuk Soroksárra, legföljebb kupameccs alkalmából. A kupákból meg hamar kiesik az ember. Berlinért megdolgoztam, Budapestért egy szalmaszálat se tettem keresztbe, eszembe se jutott.

 

Hallhattam azt is, hogy egy idegen város olyan, akár egy szerető, míg szülővárosunk volna akkor a feleség. De hát ez szamárság. Így nem lehet felosztani a…, semmit se lehet így felosztani. Így nem lehet különbséget tenni.

 

Pedig van. Amikor én egyszer – mit egyszer! éppenséggel november hetedikén, 1980. nov. 7-én – hajnalban, azaz akkor tehát már 8-án, kiléptem abból a sápadt lebujból, melynek alapján, durván szólva, a könyvem Daisy-fele íródott (mert egy írás az állhat két félből, föltéve, ha fölötte, ahogy a város fölött, egy az égbolt), ott, nem messze a kijárattól egy rendőrségi VW busz állt, s mellette feltartott kezekkel fiúk s lányok terpeszben, miközben egy fiatal, gyerekarcú rendőr – mintha emezek cimborája lett volna, egy közülük, csak ki tudja, miért, egyenruhában –, ez a fiúcska rugdosta nyugodt mozdulatokkal széjjelebb a lábakat, a talpak nehezen mozdultak a hajnali tratuáron, nosza! nosza! széjjelebb! De hát nem érti?! szétszakad a micsodám!

 

Meglehet, még kótyagos voltam a Nagy Októberi Szocialista Forradalom e sajátos ünneplésétől – én mint Aurora cirkáló idegen ölekben? ez talán túlzás volna, és ízlés nélkül való is –, és noha az erőszak elébbi leplezetlenségétől és váratlan személyességétől kétségtelenül megszeppentem – de semmi esetre sem vontam le Berlinre nézve általánosító és elmarasztaló ítéleteket.

 

Képzeljük el, képzeljük csak el ugyanezt a jelenetet az én kis hazámban, mondjuk, ne legyen november hetedike, kerüljük a bonyodalmakat, legyen tavasz, az olyan konstruktív, fiatalság! jövő! forradalom!, jó, akkor tehát egy szép márciusi kikelet, Petőfi-szobor. És én ott állnék – ismét: feltéve, de meg nem engedve –, szokás szerint valamicskét távolabb, és néznék. Nézek és megjegyzek mindent. A rendőrök öregebbek, bár ez sem biztos, konszolidáció van, legyen csak ugyanolyan pelyhes arcú fiúcska itt is, nosza, nosza, és így tovább a realizmus fegyverével.

 

Ekkor azonban én, agyszülemény, korántsem csak szeppenten riadnék egy futó, elegáns minutumra. Hanem a gyomrom görcsbe állna, és megalázottságom dermedtségéből csak dühöm és szitkaim rántanának ki. És közben néznék – a Dunára, a Halászbástyára, azokra a gyönyörű szép helyekre, mindenhová, és színültig tele volnék rohadt gyűlölettel, bennem rothadna a gyűlölet.

 

Egész másképp folytatódott (viszont) az a berlini hajnal. Nem egyedül, egy Kajzar nevű fiúval sétáltam, aki azóta rettenetes halállal meghalt; ahogy mondani szokás: együtt hallgattunk. Örültem, hogy a nőt – egy nőt – otthagytuk a transzvesztita bárban – olyan elviselhetetlennek és főként nevetségesnek éreztem a fölényességét, mely ott kizárólag egyvalamiből táplálkozott: a heteroszexualitásból. Kajzar furcsa fiú volt, nem tudom, homokos-e, vagy csak teszi magát, de nem is igazán akartam a végére járni ennek, én kedves, érdekes embernek tartottam, de tudom, sokan nem szerették. Szörnyeteg, mondta például konkrétan valaki.

 

Kicsit fáztam. A lebujban föllépő művészekre gondoltam, kollégákra, Daisyre, Robira. Milyen gyorsan és könnyen maguk közé fogadtak! Ez jót tett a hiúságomnak. Daisyval, aki durvább és fölületesebb volt valós alakjában, mint az a tragikus és vonzó hős vagy hősnő, aminek leföstöttem, vele a közönséggel való kapcsolatról fecsegtünk. Milyen voltam?, kérdezte aggódva. A kezedben voltunk, hízelegtem. És láttam, hogy izgult, mit válaszolok. Aztán meg örült. Ez ilyen egyszerű. De Robi, azt hiszem, tényleg mindent tudott, amit tudni lehet, nem sokat, életről, művészetről. Föllépése után, egy igen ordenáré Putzfrau-számot adott elő ellenállhatatlan humorral, profin és rémülten, akkor már megint mint törékeny, öreg férfi jött az asztalok közt, leült a pamlagra mögénk, a meztelen vállú hölgy csókot hajigált neki, hátrafordultam, már sörözött, arca arannyal volt kiverve, s akkor ebben az öreg, züllött pederasztában vagy miben, ne vegyék kérkedésnek, illetve vegyék, mert az, megláttam benne magamat. A művész önarcképe már nem egészen fiatal korában. Lehajoltam, és gyorsan megcsókoltam sápadt, májfoltos vén kezét.

 

Ilyenkor, egy ilyen éjszaka után, óhatatlanul eszünkbe jut: mi is volna hát a művészet? Még megittam Kajzarral egy kávét meg egy Calvadost, és én még egy hagymalevest is ettem. Azt éreztem ott az üres Kurfürstendammon, amiről Ottlik beszél – tényleg nem győzöm ismételni –, „hogy az utcán járva-kelve még mindig a boldogság finom, titkos kis láza bujtogat, hogy száz meg száz lehetőség közt szabadon választhatunk; talán a szabadság sem helyénvaló kifejezés itt, mert többről van szó: kötetlenségről, tehermentességről, az érzékelés szabadságáról, hogy birtokba vehessük a világot, ehhez nem elég annyi, hogy ne tartsanak számon, és ne tartsanak semmilyen módon rabságban, hanem még a lelkünk legtitkosabb szerkezétet is meg kell őrizni hozzá sértetlenül…”, ezt éreztem, ezt a könnyűséget, mámornál többet, mert józant, kötetlenséget és tehermentességet, ott, ezen idegen metropolis kihalt főutcáján az alig ismert polákkal – akkor, amikor, jőve onnét, ahonnét. Hideg szél fogótskázott a festői bulváron – 3,5 km sikk és sárm.

 

Nem a szabadságról beszélek. Mert hát persze hogy szabad vagyok, próbálnék más lenni!, ezt, ha máshonnét nem, a könyveim fülszövegéből tudhatom: író volnék, szabad…úszó, persze. De kötetlenséget és tehermentességet nem érzek. Kötöttséget érzek, és tehert.

 

Mért van ez?

 

Megmondom. Vagyis inkább kimondom, de hiába olvasnák a fejemre majd, úgyis letagadom majd. Szóval: ez a felelősség miatt van. Hogy felelősséget érzek a városom iránt. De ez nem jó. Alig elviselhető. Úgy érzem, felelősségem van, terem nincs. Gyönge vagyok. Nem látván esélyt ezen változtatni, vágyakozom Rióba, Toszkánába, Nyugat-Berlinbe. Volnék odavalósi, vágynék, ha nem is ide, ahová való vagyok, de valahová máshová igen. Mindazonáltal nem akarom ezt úgy elbagatellizálni, ahogy a vicc mondja: hogy legjobb útközben. Ami természetesen igaz, csak éppen nem lehet mindenki útközben…

 

Személyes ügyemnek tekintek itt mindent, végül is otthon volnék, ha olykor-olykor „törvénybe is iktatták az ellenkezőjét”. Így azután városunk hordja egész életünk súlyát. És viszont: jelzi is. Mert minden rossz, ami itt történik, visszaszáll rám. De nem csak úgy progresszív társadalomkritikusan, hogy, mondjuk, ne adja ég, megsértenék az emberi jogokat, és az. Vagy hogy betiltanak valaki írót, és az. Elég, ha nincs kenyér. Vagy túl sok a hó. Műanyag asztalok ragadnak. Használt (!) kockacukrot adnak a presszóban. Vagy ha valaki ordít. Fenyegetőn előz az autójával. A zákány a borosüveg alján. Minden.

 

Meg az a sok hazugság. A hazugságaik. Azoké. És a közös hazugságaink, és a mi hazugságaink. És mindent, a csalásokat, ahogy átverjük a gyerekünket meg az adóhivatalt, mindent, az alamuszi pandúrokat, a rablókat, a hideget, a nyirkot, a reggelek áporodott levegőjét, a műanyag zacskóban lévő tejet, a morzsát a lepedőn, az elromlott telefonokat, a jó telefonban az elromlott hangot, azt is, ha lehallgatják (nem tudom bizonyítani), mindenféle reménytelenséget, kilátástalanságot, tehetetlenséget és tehetségtelenséget, a rosszindulatot, a szegénység megannyi álgazdag vergődését, a kisstílűséget, önzőséget, szűklátókörűséget, a hatalomvágyat, a felelőtlenséget, a rosszkedvet, a kishitűséget, a megbolondult autóablaktörlőket, mind ennek az országnak, Magyarországnak a számlájára írom. Azt is, hogy meghalt az édesanyám. Más országban talán örökéletűek lennénk. („A nemzetgyalázásnak azt a magasztos formáját művelem, mint Széchenyi István”, írta Kosztolányi egykor szorult helyzetében. Én már ezt nem írhatom. ELGYALÁZTÁK ELŐLEM AZ ORSZÁGOT. Pedig erről a kötelmünkről, hassliebéről, nem volna szabad lemondani. Meg kéne teremteni hozzá a föltételeket. Azaz meg kéne változtatni az országot. Az éltünket. 22-es csapdája.)

 

Semelyik más hely a világon nem cipel ennyit, mint szegény Budapest – ami engem illet. Mindezt belátva tán vissza lehetne jutni egy városhoz, melyet, ha rezignáltan is, újra szeretni lehetne. Kérdő mondat ez, legjobb esetben. Mert hiába tudni, mi miért van, ha az van, ami van.

 

Mégiscsak a képzelet kétes fegyveréhez kell nyúlni? Illyés Gyula ír Haza, a magasban c. versében erről, a mondandó szókról:

 

te mondd magadban, behunyt szemmel, csak mondd a szókat, miktől egyszer futó homokok, népek, házak Magyarországgá összeálltak. (…) Mert ha sehol is: otthon állok mert az a való, mit én látok, akkor is, ha mint délibábot, fordítva látom a világot. Így maradok meg hírvivőnek őrzeni kincses temetőket. Homlokon lőhetnek, ha tetszik, mi ott fészkel, égbemenekszik.

 

Haza a magasban? Akkor nincs megállás. Város a magasban. Család a magasban. Apám a magasban. Öcséim a magasban. Szerelmem a magasban. Barátaim a magasban. És a legvégén persze én, az untermann, a magasban. „Mert ha sehol is: otthon állok / mert az a való, mit én látok.”

 

És még valami: álmaink városa talán mégse Rió vagy Berlin. Az a város az álmainké inkább, ahol álmodunk. Színesben, bizony, akárki akármit mondjon is. Akkor hát mégiscsak a Duna két partján fekszünk? Igen: itt, így, festőien.