Mi a banga?

Hogy kicsoda Banga Ferenc, megmondják az ítészek, utána lehet nézni a szakkönyvekben, egy nagy grafikus vagy efféle, említésre sem méltó. Hogy micsoda – azt már érdemesebb megnézni.

Olcsó, bár tőlem nem idegen ötlet volna fölütni és böngészni a Tájszótárt (Új! Magyar!)…, ollyam banga az ëgyik ökör, nem tudom, mi lëhet a baja, vagyis hogy bágyadt volna, cáfolni is méltatlan volna, annyira nem igaz, nézöget, mint banga a mönyországba, azaz csak tátja a száját, és nem csinál semmit, ez sem igaz, de már nem annyira, mert ha tátja a száját (csak) és tesz-vesz, ez már banga volna a javából.

Mégis, így elveszünk a részletekben – noha fölütni és böngészni amúgy igen dicséretes dolog –, nézzünk nagyobbra, mi is hát elemzésünk tárgya. Az világos, hogy nem ember. Angyal!, vágjuk rá kapásból pápistán edzett ésszel. De angyalt már láttunk, féltünk is tőle rendben, minden angyal rettenetes, tudható a szakirodalomból. Tárgyunk a legkevésbé sem rettenetes; ha valami nem, akkor rettenetes (nem).

Akkor tündér. Nem, azt azért talán mégsem, nekem egy tündér az legyen nő. De legalább sudár. Nem sudár. Ellensudár.

Akkor törpe! A gonoszságát tudnánk használni, a „kis gonoszka” formában, de egy törpe az túl nehéz és csúnya, és legfőképp, ami miatt szóba sem jöhet: földig ér a lába.

A kör bezárult, kissé vértelen elemzésünk, ha nehézkesen is, céljához ért: manó! (Mi a ma… Nó.) És kobold és dzsinn és lidérc!

Könnyebben is eljuthattunk volna ide. Emlékszem – áj remember –, mikor először megláttam ezeket a varázsos rajzokat, 74-ben, önzőn és arcátlanul rögtön azt gondoltam, hogy ezek mintha eleve a Fancsikó és Pintához készültek volna, vagy udvariasabban, mintha én ezekhez a rajzokhoz írtam volna amazt. Ezért mikor bevittem a kéziratot a kiadóba, azonnal mutattam is, hogy mely oldalakra milyen rajzok kellenek. Én nem tudtam, hogy egy első (2., 3.,…, n.)-kötetes az ilyent nem mondhat, örömében nem mondhat, ti. örülnie kell, hogy él. De nekem nem szólt senki, bölcsészkart se végeztem, nem tudtam, merre hány centi (a matematika szakon meg ilyen alpári dolgok már nem kerültek szóba), mindez annyira meglepte a kiadót, hogy mindent úgy csinált, ahogy kértem.

(Itt most drága Kiadómat rosszabb színben tüntetem föl, mint illenék – mert ő azóta is mindent úgy csinál, ahogy kérem, a mai napig [egy darab cenzúra típusú, valóban apró malőrt leszámítva, 1. Bevezetés… p. 337., 338.] –, mindazonáltal nem rosszabb színben, mint ahogy, úgymond, megérdemli. Mert azért – valahol – ő is egy ún. szocialista nagyvállalat, s az ilyen az sok mindenfélére alkalmas, arra ritkán, amely célra létrehozták. Hogy például a Kiadóm kiadóként működik, legalábbis az én esetemben több mint tíz éve így, és nem például cenzúrahivatalként vagy bürokratikus kézirat-lerakodóhelyként, és nem úgy van – ahogy amúgy van –, hogy ők tesznek szívességet kézirataim közlésével, hanem, úgy érezhetem, én nekik, sőt, hogy ők még mintha örülnének is, hogy szerzőjük vagyok, és én, mert ténylegesen gondoznak – ezek amúgy nem világra szóló dolgok, azt jelenti, hogy valami: kiadó –, szóval én ezt a máskor is vágyott azonosságát szónak és ténynek, azt én évek óta nézem nem csökkenő ámulattal, úgy, mint egy természeti csodát, akár egy cseppkőbarlangot vagy a tintahalak párzását. Egy történet elmondásakor mindig vannak áldozatok, mondhatni áldozatról áldozatra haladok, és ezt nevezik azután, ezt az igaz igazságtalanságot, humanizmusnak.)

A második könyv első borítójával viszont úgy kirúgtak, hogy a lábunk se érte a földet. (Talán innét a korombéliek tündéri realizmusa…) Süvítettünk ki a 10. emeletről, s még ott fenn, rálátással az épülő-szépülő belvárosi passzázsokra, megint egyszer elszontyolodtam, hogy hát akkor most mi lesz, ha nem az lesz, aminek lennie kell. Ó, sose aggódj, csocsókám, vihogott a galambok közt keringve a neves illusztrátor, csinálok én ezeknek ennél sokkal jobbat. Ridegen vetettem közbe, hogy hát akkor mért nem tüstént azt a jobbat csinálta. Szomorúan rám nevetett, és potty, már lenn is voltunk az alkoholista Vörösmarty szobra előtt, a földön. Ó, édesem, kirajzolom én a szemüket, és gyönyörű könnyen megvonta a vállacskáit.

Nem számoltam, hányszor térült-fordult, hányszor kellett „jobbat” rajzolnia, de addig-addig mesterkedett, hogy végül az lett, hogy noha nem az lett, amit akartunk, de ami lett, jó lett. Akár egy népmesei hős: egyet se félj, kicsi gazdám, kirajzolom a szemüket.

Amidőn meg kellett tárgyszerűen állapítani, mi is volna az a püspöklila, napokra elhagytuk családunkat, hogy lecsaphassunk valamely kósza pispekre, eltévedt cingulusra, s ha találtunk egyet valamely Bazilika homályában, Manó Manovics előkapta a SZÍNMINTÁT, és félreérthető mozdulattal odamérte. A műgond e sokadszori virágzása dacára később egyszer valaki fölhívott, fölhívhatott, mondván, a Skálába új, fékezett habzású, NDK mosópor érkezett, ott áll fölslihtolva olyan rózsaszín(!) dobozokban, valamiért Termelési-regény fölirattal…

A Fancsikó és Pinta harmadik kiadásának borítóján (mert közben elmúlt tíz év, és nagyon híres művészek lettünk) van – mit van! lebeg!, ez is lebeg, mutatja is lelkesen, hogy látom-e, mondom látom, ott a szárnya, ó, dehogy, a lába, hogy nem ér a földre, mert ez a föld, bökött egy bizonytalan satírozásra, ez a föld –, szóval van ez a szárnyas, furcsa gebe pofa, ormótlan sárga cipőkben, kék kis masnival, csúf és kedves, afféle őrzőangyalszerűség, akit főleg azért zárnánk a szívünkbe, mert nem a miénk, nem minket őriz, Egeknek hála, mert sok jó e baldóvertől nem remélhető – amikor, jaj, árulás!, hirtelen fölismertem, a szemüveg meg az orr!, hogy kígyót melengettem keblemen, mert hát ez én, ez én volnék, ez a… lény. A gaz. Galád és hajcihő. Az ilyen-olyan! És még tetszik is! Akkor hát most adta vissza, rajzolta vissza azt az én, megítélésem szerint lírai szépségű emlékművemet, amit állítottam neki a fékezett habzásúban. Még mielőtt szólhattam volna, legyintett, ugyan, csocsókám, mire nem gondolsz… dehogy, dehogy. És nagyon csillogott az a jóságos szeme. Ez az igazi gonoszkodás, mely az ártatlanságra is igényt tart; sőt, meg sem különböztethető tőle.

Ez eddig tréfa és elérzékenyülés. Meg tudom én pontosan mondani, kertelés nélkül, mi az a banga. Először is kisbetűvel kell írni, mint a nemecseket. Ezt a kettőt kell így írni az egész világon. A banga az nem más, mint egy kicsi, a kicsinél is kisebb, évezredek csiszolta, fényes, sima, csillogó, aprócska elegáns – kavics! Jó, hogy ekkora, mert elfér a zsebünkben, és amíg az ott van, addig baj nem érhet minket, nem fog a golyó, s meghátrál minden rút ármány. Mi meg csak nevetünk, ameddig bírunk. Ha meg majd nem bírunk, banga is hiába!

Van még egy kutya is ezen az új borítón, egy terhes kan kutya. És ezt, magyarázta nekem nagy odaadással, senki se fogja észrevenni, ezt csak te tudod, meg én. Aztán látod, mégis terhes. És tudod, miért?

Tudom. Mert úgy rajzoltad.

Bizony, édesem, azért. Azért van minden.