Foci^*

Közeleg a karácsony, az évi rendes „kis színes a Képes Sportnak” ideje. A külvárosi futballpályákon az elmúlt évben nem sok történt – Harmat Gabiék bejutottak a budapesti döntőbe a Mexikó-kupában, ami csak első látásra örvendetes vagy abszolút érdektelen tény, minthogy én – kicsit hezitálva, mert úriember biztosra nem fogad – lefogadtam az ellenkezőjét egy üveg jó pezsgőbe. (Kérném ezt, ha lehetne, a cikkhonorárium megállapításánál figyelembe venni…)^*

 

De nekem amúgy is – a Lakat T. Károly-i nagyvonalú koncepció nyomán – vélhetően az Európa Bölcsőjében ringó csatár rokonról kéne írnom, és most volna is mit.

Mert e sorok írója a báty állatfajta aggódó és kétkedő alfajához tartozik – nem koholt személy, dolgokban jártas, keserű, csalódott ember, minden zajról tudja, hogy mit jelent, még bús se, csak józan és figyelmes –, és mikor egyre-másra jöttek a hihetetlennél hihetetlenebb jó hírek a Csatár sorsának görög alakulásáról, fogta magát, s aggódva és kétkedve útra kelt, hogy megnézze szeretett testvérét, hogy s mint van. És akkor lehetne erről az útról írni, hogy mi minden kalandos és csudás dolgok történtek meg vele, minden ábrázolva lenne, és aztán a végén a báty tanulságszerűen megállapítaná: látott egy fiatal szakembert, aki azt csinálja, amit szeret, ehhez ért is – és: nagyon jól érzi magát. És hogy ez ritka, hogy minden így összejöjjön. Összejött, mint a fehér holló. És ennek ő örül. És akkor tetejében még ez az ember a testvére.

Lenne az írásban egy kis betét, színes a színesben, hogy mit is érzett ez a báty, amikor az athéni stadionban bemondták az ő nevét, amit 70 000 ember őrjöngve megismételt, sárga-fekete AEK-zászlóikat lobogtatták (nyilván mert Habsburg-szimpatizánsok, vagy olvasták a Fancsikó és Pintát), és ha az öccse bármilyen egyszerű módon a labdához ért, pl. taccsot dobott, ez szemmel láthatóan boldoggá tette őket. Innentől kezdve azután sorjáznának az apró, déli életképek, a tengerparti étteremtulajdonosokról, akik távolról és furcsa hangsúllyal kiabálták az öccse nevét, Mártónn, százalékot kínálva, ha náluk eszik, a gyerekekről, akik lopva megérintették, vagy vadidegen férfiakról, ahogy megállítják – tud már kicsit görögül, biztos nők tanítják; hozzáértők mondják, így lehet legjobban(!) nyelvet tanulni –, kerepelnek, mintha 1000 év óta ismernék egymást, parakallo, efariszto, jaszu.

És akkor oda lehetne kifuttatni a történetet, ahová magától is futna: hogy úgy látta az aggályos elsőszülött, hogy az öccse nemcsak jól van, jól játszik etc., hanem még szeretik is. Hogy van egy vadidegen, távoli, többmilliós város: ahol ez a pofa, az öccse, otthon van. Hihetetlen. Ide futna ki a dolog, ami biztos jól venné ki magát egy karácsonyi számban.

 

De másképp alakult.

 

Mert találkoztam Brandhuber Ferivel (az ő nevét vettem kölcsön a Termelési-regényben letűnt idők gonosz párttitkárja számára; a 70-es évek közepén az ún. Reményteli Center posztján játszott Csillaghegyen, de azután visszaigazolt Perusz, és ő kiszorult a szélre, de ebbe most nem mélyednék bele), kicsit meghízott, és elvakultabb Fradi-drukker, mint valaha.

A mi viszonyunk nevezett klubhoz nevezett fitestvérünk által némileg megzavarodott – én még azt is bevallom, ha kicsit megszorítanak, hogy 2 (kettő) alkalommal a HAJRÁ, HONVÉD! is elhagyta ajkamat, ha nem is igazán hangosan –, de engem ne oktasson ki senki „fradiból”, engem, aki előbb láttam az Albertot az ifiben „szlalomozni”, mint a Brandhuber a nagycsoportos dadust, még akkor is, ha mostanra épp hogy meg tudom különböztetni Jancsikát mondjuk Bánkitól. Elhatároztam Brandhuber Ferenc kiszerkesztését.

 

Nyilván a Fradin is a fiatalságomat kérem ingerülten számon. Akkoriban Alberttal keltem, Varga Zolival feküdtem – a szó, semmi vész, átvitt értelmében. Egyetemistaként éjjelente tanuláshoz a Saarlandische Rundfunkot hallgattam, mert a Szabad Európa azon a rádión nem jött be. Egyszer – emlékszem, Hajós professzor úr Bevezetés a geometriába c. könyvét olvastam, akkor szokhattam rá a „bevezetésekre” – ékes teuton nyelven, magából kikelt őrült hangot hallok, az élvezkedés egyértelmű hajlításaival – máig a fülemben ez az elcsukló sikoltás szinte: „tunel-trikk, tunel-trikk, zoltán várgá”, szóval hogy mialatt én megtudtam, hogy két pont közt legrövidebb út az egyenes, a Varga Zoli épp oda-vissza felbőrözött valakit a nyugat-berlini Olimpia-Stadionban; én meg ültem éjjel a szobámban, bevezetve a kelet-európai geometriába, könny szökött a szemembe, és ércesen káromoltam ezt a rohadt világot, Vargát, ezt az országot – hogy így el van csellózva ez az egész.

 

Nemcsak a kis színesek ideje érkezett el, hanem az Évadzáró Vacsoráké is. Egy Évadzáró Vacsora: az jó. Az évad… hát, tudjuk… legjobb esetben: olyan, amilyen. Régebben! Akkor! Akkor még voltak évadok… de hát emlékekből nem lehet megélni, elég, ha megszépítjük őket. Viszont az Évadzáró Vacsora az jó. Én mindenképp szeretem, mert sokat tudok megenni pacalból – bizonyíthatóan 3–4 tányérral –, és ez időlegesen visszaállítja az évad közben tárgyszerűen és szakmailag (általam) megtépázott becsületemet. „Mégiscsak rendes pali”, mondják a fiúk tisztelettel, mert még erős paprikát is eszem hozzá (a pacalhoz).

 

Van az Évadzáró Vacsoráknak, miként talán minden együttlétnek, egy pillanata, amikor elszállhat az este. Nem sokszor történik ez meg, rendszerint tompán és türelmetlenül túlszaladunk e ponton, és azután hol kevésbé, hol inkább többé becsípve széjjelszéledünk, a taxiig vagy a sarokig egy-egy csoport még együtt megy, mondjuk a középpályások!, de azután hirtelen mindenki nagyon egyedül lesz; s mindez még fölerősödik azáltal, ha van mellettünk valaki.

De van, hogy nem így van. És akkor az estével együtt száll, röpül boldog s boldogtalan, szédült érzés, a kis étterem (ne kerteljünk: kocsma) különterme egybeolvad a civilekkel, valamiképpen nők is felbukkannak, de csak rejtélyes háttérül vagy másnapra, mert hisz mindez komoly férfidolog, könnyű lesz minden; olyan sokat nincs mit megbeszélni, de emberek mellé kerülünk, akikkel éveket töltöttünk együtt futballpályán, és most egyszerre, így gondoljuk, megismerjük és ő is minket, „szóval te vagy az”, kétségtelenül meg vagyunk hatódva ezekben a pillanatokban, és a külső szemlélő, mert ilyen mindig akad, lenézőn nevethet rajtunk. De hát lelke rajta…, ő is inkább magát sajnálja.

 

Ebben a lágy, egyszeri testvériségben hozzám sodródott Brandhuber Feri, és halkan, fontoskodva mesélni kezdte, hogy mit álmodott, képzeljem csak el, színesben álmodott, színesben, de rosszat, fociról, és mi is szerepeltünk az álmában, lassan csönd lett, mindenki őt figyelte, látszott rajta, valamiért neki nagyon fontos az egész, nem is érzékelte, hogy nincs egyedül, csak nekem akarta elmondani, mert „ilyen hülyeséget, öregem, másnak nem is mernék, de hát te mégiscsak költő vagy”, ráhagytam, a bizalommal azonban gondolkodás nélkül visszaéltem, kicsivel később simán elárultam őt, együtt vihogva a többiekkel.

Az álom arról szólt, hogy egy elmaradt bajnoki meccsünkön, és ez valahogy csak az utolsó pillanatban derült ki, már a pályán, kezdéskor, az ellenfél FENYŐFÁK-ból állt, „értsd meg, öregem, csupa fenyő, és senki nem szólt semmit, ti se, a bíró se, kívülről is csak azt hallom, hogy szórjátok meg a falábúakat!; rendesen fölállunk, megint szóvá tenném, de leintettek, hogy kezdjek már, és el is kezdtük”.

„Igen”, mondtam figyelmetlenül, és röhögve összenéztünk a hallgatósággal.

„És vesztettünk.”

„Aha.” – A csapatnak, beleértve szerzőt, nem sok érzéke volt a költői elemek iránt.

 

Repült tovább az éjszaka, nem történt semmi lényeges, de az ember ilyenkor azt érzi, bármi megeshetik, bármi szép és csúnya, fontos vagy bagatell – és ettől úgy érzi: SZABAD. Ez az ilyen évadzárók nagy hozadéka.

Sok idő telt el – idő, amelyről nem volt akkor tudomásunk –, amikor egyszer csak felbukkant az Álmodó. Arca izzadt volt, meggyötört, kipirosodott és elszánt. Elcsöndesedtünk hirtelen.

„Gyertek, hitetlenek!”

Nem tudtuk, miről van szó. Rögtön véget ért az éjszaka. Megszűnt a csoda, csak fáradtak voltunk, mint a kisgyerekek. „Gyertek, megmutatom nektek a csapatot.” Ki emlékezett már a Brandhuber fenyőire. „Hát a csapatot, amelytől kikaptunk”, mondta minden szégyenkezés nélkül, és mi engedelmesen szedelőzködni kezdtünk.

Ő ment elöl, szó nélkül kóvályogtunk utána, a pálya nem volt messze, de nagyon rosszulesett ez az őrült sétafika a maszatos, hideg hajnalban. S kiérve a sporttelepre, olyan tényleg, mint egy álom: a pályán, a mi pályánkon, bent a hivatalos területen: fenyők, tizenegy fenyőfa!

Brandhuber halálfáradtan, de diadalittasan nézett ránk, „ugye megmondtam”, s mint valami knézybe ojtott gulyás (magyar hangja vitray), magyarázni és elemezni kezdte az ellenfelet, a gyönge pontjaikat – a bal oldali lucfenyőnél lehet megfogni őket, nagyon lassan fordul, a kapusuk egy veterán vörösfenyő, a gólt ő se védi (tréfa), a centerhalf fiatal kölyök, karácsonyra biztos elviszik, ha egy-két gyertyát ráteszünk, vagy angyalhajat, kész, mozdulni sem bír, a csatársor erdeifenyők, pinus silvestris, gyorsak, kemények, tessék melléjük állni, szigorúan, ha kell, belekapaszkodni az évgyűrűkbe, és még valami, tobozt ne fogadjatok el tőlük, legföljebb a második felesben, ha sittre állunk. Ne feledjétek, a nyitvatermők törzsébe tartozó örökzöldek: és nekünk kell a pont! – Döbbenten hallgattunk, nem volt ebben semmi vicc.

Aztán fölálltunk, rendben, ahogy szoktunk, „szemben az ellenféllel”, és lejátszottuk az elmaradt meccset. Hajtottunk tisztességgel, és simán kikaptunk.

 

Én kísértem haza. Az írdatlan betonház kapujában, mint valami kincset mutatta az ásástól felszántott, felhólyagzott, a nyers húsig lesikált, gyanta szagú kezét, „de megcsináltam”, „meg”, válaszoltam. Aztán még átöleltem, és azt mondtam: „Vigyázz magadra.” Nagyon fáztam már.

 

Itt van hát a karácsony. Azt mondjuk, mert így tanítottak minket: a szeretet ünnepe. Állunk egy földíszített fenyő előtt, gyanakodva méregetjük, micsoda jobbsüvöltő lehetne belőle, és rémülten nézünk ki az ablakon, és próbáljuk fölidézni: mi is az ünnep, mi is, hogy mi is a szeretet, ott, szeretteink között. Ha kis szerencsénk van, valamelyik kölök felrúgja a betlehemi jászolt, vagy megpörköli a csillagszóróval egy kevéssé jóságos nagynéni szoknyaszegélyét – a keletkezett rumli elvonja a figyelmet. És mire rendeződnek a sorok, összenézünk a fiunkkal – mert nyilván ő, Marcell volt a segítőkész értelmi szerző –, és tudunk mégis mindent, hogy hol vagyunk, miért, és ha nem is soká, de nem vágyódunk sehová, úgy érezzük magunkat, akár egy elvarázsolt utolsó Évadzáró Vacsorán…

 

Boldog ünnepeket hát, Olvasó, akárki vagy is, focista, szurkoló, civil, tévériporter, kapufa vagy bíró – vagy akár talán titokzatos, győztes, daliás fenyő.

(rövid márciusi helyzetjelentés) Hideg van. Brazília meg messzi.

 

(a kérdés) Vajon normális-e az a különös ismertetőjellel nem bíró, közép-európai, szocializmuson edzett, ivarérett férfiú (és ezernyi társa), aki kétnapi hideg élelemmel kiköltözik a Népstadion jegypénztára elé, hogy bizton kapjon belépőt valamiféle futballmeccsre?

Nem, nem normális. Aránytalan, értelmetlen, zavaros, zagyva, összevissza, badar, marhaság, őrültség.

De régóta várok már effajta őrültségre… Merthogy katasztrofálisan normálisak vagyunk. Nem józanok, inkább fásultak, nem épeszűek, inkább ügyesek. Unalmaskán centizgetünk. Itt mindenki olyan normális. Én is.

Ám most megjöttek a brazilok.

 

(mi a brazil?) Ne kerteljünk, tudjuk, mindannyian. Hisz volna-e, létezik-e olyan, ki nem rúgott hatalmas gólt, valamikor, két finom csel után, Zsilmárnak a jobb felsőbe…? Vagy ahogy Gyalmaszantoszt forgattuk, jobbra tolom, balra fordul, aztán fordítva… Tostao – mintha föl volna mentve tornából, magunkat szerettük benne… És persze a Garrincha lányai!!! Hát azokból csak jutott nekünk is, annyi sokból! Majd mi rendbe hoztuk volna az apóst, eltiltva a piától… Ahogy cikázik a csúf, görbe lábain a félméterenként felállított pezsgősüvegek között!

De hát, amiként az edzők mondják, „az emlékekből, fiam, nem lehet megélni, mindig csak a jelenből, ha egyáltalán”.

 

(a jelen) Szombat van, előeste, nem tudom, mi lesz holnap. Lehet, hogy majd szitkozódunk utána – a magyar, nem győzzük ismételni, tüzes vérű, fanyalgó nép, a tényektől ritkán hagyja magát zavartatni –, kiderül talán, hogy ezek se istenek, hogy már ezek sem azok, mi meg végképp nem. Vagy valami más derül ki. Majd lesz valami, ami kisebb lesz annál, amit várunk. Mindennapi lesz, és reális.

Pedig a brazilok nem mindennapiak és nem reálisak.

Nem reálisak, de vannak, vannak, ez most már biztos. Eddig is bíztunk ebben, az újságok is írták, csak hát azok annyi mindent írnak, tévén is láttuk őket – de hátha valami úri huncutság csak, videotrükk!

Most itt vannak, igaz hát minden, a légstoppok, a sarkalások, minden.

 

(mi is ez a minden?) Mondjuk, a homok. A Copacabana. A tenger. A remény. A barna nők! Az öröm. A karnevál. (Itt az évi rendes halottaktól most tekintsünk el; a halottaktól, egy idő után, el szoktunk tekinteni.)

Az élet persze nem karnevál. De hogy csak ennyi volna, amennyit látunk, tét nélküli edzőmeccsek saras, szürke külvárosi futballpályákon – ez se igaz. JÓ TALAJÚ PÁLYA, VEZETTE BIRCSÁK – ennyi, ami volna nekünk itt?

Nem. Barátaim, ellenségeim és közömböseim! Ne tévesszen meg titeket, hogy olvad a hó, maszatos a környék, bokáig ér a sár, ha meg kiszárad, mindent belep a por – mindannyiunkban van egy darab brazília, napfényország, csak rendre elfeledkezünk erről ebben az ún. kontinentális éghajlatban. Mert goromba az idő, nincs tengerpart, és ha volna, föl volna betonozva, ha meg nem volna fölbetonozva, és homok volna, arany és forró, akkor nem biztos, hogy szabadna ott focizni. Vagy szabadna, de nem mezténláb. Vagy mezténláb, de csak igazolt mezténláb. Élsport; ismerjük ezt a világot, itt élünk.

Én nem egy újabb kibúvóról beszélek, nem az öncsalás egy aktuális és kellemes változatáról, ez a brazília, a szívünkben, nem az álmok világa, ahová a rút való elől menekülhetnénk szambázó lányok közé, hanem a bennünk lévő csoda lehetősége, a fantáziánk, a merészségünk, a vágyaink esélye, brazília a fény, a bennünk rekedt vagy rejtezkedő fény…

Ellenvethető volna, hogy mi nem vagyunk brazilok, magyarok vagyunk. Igaz. És a brazilok mindig jobb brazilok, mint azok, akik messziről szeretnének brazilok lenni. Bragyarnak vagy mazilnak lenni: nevetséges, gyáva és reménytelen dolog. De, és ezt most szakmailag mondanám, futballszakértő a futballszakértőnek: tudván, mi a brazil, többet tudunk teendőinkről és lehetőségeinkről itt, a Népstadion környékén…

 

(marci) De tán mindez túl komoly, illetve komolykodó, tehát komolytalan. Mert végtére is azt megtudni, mik vogymuk, azt észrevenni, hogy mérhetetlen gazdagok vagyunk, abban hinni, hogy csoda is történhet velünk – mindezt egy brazil–magyartól várni… mintha sok volna.

„Pedig milyen szép”, legyintene flegmán és csúfolkodva a vasárnapi munkából este hazatérő öcsénk, akit ezek a lebegő félistenek, tündöklő létünk iménti letéteményesei másfél órán át rúgták, abrihtolták, kötényezték, galádkodtak. Ez az ő szempontja. Sosem mondtam, hogy hálás dolog író rokonának lenni… Bár nem biztos, hogy legyintene. A fényhez – Európa! – a görögök is értenek…

 

(apák és fiúk) A meccs azután véget ér. A brazilok elmennek. Mérkőzések jönnek, mennek. Mi meg majd csak elleszünk. Lehet. De most még csak szombat van, amúgy március tizenötödike, a szabadság ünnepe. Én tehát holnap, így tervezem, kimegyek a fiammal a Stadionba. Már jó korán kiülünk, márciusi ifjak. Tökmagozunk. Kicsit meg vagyok hatódva, hogy így üldögélünk kettecskén 70 ezer vagy mennyi ember közt. „Vettél jégeralsót?”, kérdezem szigorúan. Szemtelenül vállat von, amin átsiklok.

Akkor aztán lassan megtörténik az, aminek meg kell történnie, és elmondok neki mindent, amit tudok a brazilokról, a belső és külső braziljainkról, Zagallóról, Didiről, ne röhögj, fiam, és Peléről, a félpályás emelésről, a hulló falevélről, a fényről, a csodáról, arról, hogy az élet ünnep, és hogy vár ránk, fiam, valami, és miközben ő, ingerülten látom, a sárga mezesek közt keresi meggypiros nagybátyját – én szépen bevallom neki, csak neki mind a Garrincha lányokat! Látom, most figyel.

 

Meccs utáni záradék: Magyar úr tervez, valóság végez. Megteszem a brazilokat a szabadság titkos jelképeinek, erre kapnak, a rabszolgák, egy hármast. És ebben nagyon is benne az öcsém keze, lábként! Sosem mondtam, hogy hálás dolog csatár futballista rokonának lenni…

 

Júniusi záradék: De hát hol van már a tavalyi hó! Most persze az oroszokról kéne írnom, atomfutballról és a 6-os szám misztikájáról, különös tekintettel a kelet-európai történelemre. De nem írok. Sosem mondtam, hogy hálás dolog… valaminek is lenni.

jún. 3^dika, 86.

Történt, ami történt, nem írnám le én is, hogy kiktől és mennyit… vagy inkább, jobb híján, legyünk férfiak, kard ki kard! – az oroszoktól és egy hatost!

Más ez a másnap, ahogy a sláger mondja. Erre a reggelre kaptunk egy kis vajszínű árnyalatot. Most mindenki az eszét járatja, szentségel vagy sajnálkozik vagy cikket ír, vérmérséklete szerint, próbál magyarázatot találni, mi történt, azt remélve, az segít.

Én se tudtam – kire haragudni. (Hogy a gyerekeim meccs közben impertinens módon levegőt vettek, majd titokban kifújták azt – nem említem, természetes, hogy elnyerték méltó büntetésüket. Azt hiszem, szép emlékük marad ez majd apjukról. „És arra emlékszel, ahogy ott kivörösödve toporzékolt?” „Aha. Pedig csak háromnál tartottak.”) Az a jó, ha van hibás. Akár mi magunk. De tegnap csak a kölykökre tudtam üvölteni, mert arra gondoltam ott, akkor a 4. percben, hogy ha csak a tizede van annak a dermedt rémületnek a játékosok szívében, mint az enyémben – akkor vége. Vége is volt.

Persze más is kapott már peches gólt. Harmadosztályú, külvárosi volt futballistaként erről van tapasztalatom elég. Én háromig szoktam bíztatni magunkat. El is hittem, amit mondtam, hogy hát gyerünk, nincs még vége, a szemetek! stb. biztatólag. Három után már nehezebb a dolog, akkor már nagyon kell tudni, hogy tudunk focizni. „Legalább ne szórjanak meg!” Erre mondta Harmat (akinek már két pezsgővel tartozom, mindig megveszem, aztán megisszuk, mert alkalom támad – jó fél évem volt), szóval azt mondta: „De hát már meg vagyunk szórva.”

 

Meg vagyunk szórva. Tegnap meccs közben elfogadtam, hogy ami történt, az „több a soknál”. Mert még idő sem volt – nincs idő – rosszul játszanunk és az ellennek se jól, amikor már megvolt a kettő. Éljen, éljen! – mondták a csapatok, és már 2:0. Szóval, hogy ez valami fatális pech, amilyen egyszer van 100 évben, balsors, akit régen tép. Hm.

De ez a magyarázat nem esett jól. Sokan lehettek így, sokan nem tudtak mit csinálni magukkal akkor. Többen telefonoztak este. Egy idegen elküldött az anyámba, ezt egy idő óta különösen szeretem.

De ez még nem is volt olyan rossz, ő legalább talán megnyugodott. (Ezúton csókoltatom.) A barátaimmal és ismerősökkel merev és lehetetlen telefonokat váltottunk. „Halló, hallasz?, mintha süket volna a kagyló, mit válaszoltál, szerinted mi ez?!!” – kajabáltak szegények. „A telefon jó, csak nem mondtam bele semmit.” Csönd. „Hát. Akkor jó éjszakát.” „Jó éjszakát.” (Ezúton etc.)

 

Két orosz gól közt arra gondoltam, hogy vajon segítene-e, ha imádkoznék. Gyerekkoromban sok ilyenféle ajánlatot tettem az Úrnak. A hatástalanságot azután annak tulajdonítottam, hogy túlságosan kicsi, méltatlan dolgokban jártam közbe; jó, ez komolytalan. Így tényleg nem lehet meccset nyerni. De talán a játékosokon segít, gondoltam, utána talán könnyebben sírnak majd, úgyhogy imádkoztam értük közben egy kicsit.

 

Most reggel mégiscsak azt gondolom, hogy én ugyan, gyerekek, elárultalak titeket a 4. percben, ott a fotelban (és erre csak másnap jöttem rá!), föladtam, de ti miért adtátok föl magatokat – mért nem tudtátok, hogy ti már másnap semmire nem jöhettek rá, ez csak a kibicek savanyú kiváltsága, nektek az a 90 perc – az a 86 – van, és semmi más! Ha kettő, akkor kettő, ha a 4. percben, akkor akkor – nincs más választásunk. A fene azt a falábú görög félisteneteket! Etc. – nagyon invenciózusan szidtam azokat, akiket szeretek.

 

Azt hiszem, ebben igazam van. Történjék bármi, nem szabad föladni. A bravúr kötelező – ezt látom mindig és mindenhol, nincs fölmentés (ismétlem magam).

Érdekes volt látni, ahogy a pánikban kezdtük keresni a fölmentéseket. A legvadabbakat, akár a népdal. Például, hogy le kellett adni nekik a két pontot. Most van 56 harmincadik évfordulója, azért. – Aki mondja, amúgy okos, finom lélek, talán csak az írható a számlájára, hogy a barátom. Hát ne reménykedj, édesem, a nagyhatalmak sose fogják ilyen könnyen megoldani az életedet. Itt ez a kedd reggel, és nem tudsz mit csinálni, nem tudod, ki vagy, mit kell tenned, mit szabad remélned… Milyen nagyszerű volna egy ilyen föltételezés, hányszor beleesünk a csapdájába…

 

A legszebb: hogy a Ráczcal (Rac, Ratz etc.) már le volt fixre dumálva az iksz, ám a kelet-európai tömegtájékoztatás olyan óvatosan lassú, hogy szovjet sportbarátaink ezt csak a meccs után tudták meg, későn. Akkor meg már hiába exkuzáltak, bocs, bocs, bocsi…

 

Szokták mondani, mit kell ezt ennyire mellre szívni, nem Mohács, csak egy meccs, nem innét ítéli meg a „világ” a „magyart”… De hát mi a fontos? A nehézipar? Vagy a sertésprogram? Ó, talán az irodalom. Mi irodalmi nagyhatalom vagyunk, mondogatják sértődötten a literátorok. Maradjon köztünk, nem vagyunk azok.

Nem akarok túlozni, és tudom, hogy van különbség Platini és Flaubert, Puskás Öcsi és Mikszáth közt (bár ez utóbbi kettőt összeköti: a pocak) – de hát ha ez a játék olyan, hogy egy-két napomat rendbe hozta (egy nyert meccs után a nap: rendben), és milyen kevés dolog van, mely ekkora hatalommal bír – akkor a legkevesebb, hogy kétségbe is eshetem.

 

Ha vesztünk, nem az a baj, hogy kisebbek leszünk a világ szemében, hanem a magunkéban leszünk kisebbek.

És annyira ismerjük magunkat! Ezeket a magyar csapatokat! Amelyek hol nyernek, hol vesztenek (hol döntetlen), ahogy alakul! Szóval, hogy nem alakítják a meccseiket – hanem: kapufák éléről szerencsésen vagy balszerencsésen vágódó labdák szeszélye alakítja a 90 perceinket. Mi meg görcsösen nézzük, hogy mikor sújt le ránk a Sors ökle. Igen, ilyen emelkedetten (fölé is megy minden).

És épp ez változott meg néhány éve. Mert lett egy csapat, amelyik „saját sorsának kovácsa”. Nem egy új aranycsapat, de csapat, jó csapat, jó eredményekkel – nagyon rég volt ilyen.

És hogyan is lett ez a csapat? Ahogy lenni szokott, biztos úgy; magától kinőtt egy jól működő sportéletből, nyilván van egy remek magyar bajnokság, rend és tisztesség honol a „háza táján”, hozzáértő, áldozatos sportvezetők…

Nem, nem egészen így lett. Inkább mindenek ellenében, mintegy csodaképpen. Semmi nem indokolta, és mégis, kezdett lenni egy jó focicsapatunk.

Ezt is szerettük, ezt a csodát. Hogy más, mint amit magunk körül látunk. Hogy tudják, mit akarnak, és meg is csinálják…

 

Szerintem itt van valahol a magyarázat a szovjetek elleni összeomlásra. Azt nem tudnám mondani, hogy rossz volt a pszichikai felkészülés, de rossz volt a pszichikai helyzet. Mert már nemcsak egy focicsapat voltak, hanem példa és kivétel, mittudomén olyanok, akik helyettünk is… És Mezey se csak fahmann, hanem valamiféle erkölcsi hős lett, nem azért, mert ő ezt akarta volna, vagy felelőtlen újságírók és lelkes skriblerek (rokon!) erre fújták volna föl, hanem mert anélkül fahmann se tudott volna lenni.

Emlékezzünk az utolsó, elutazás előtti drámai tévényilatkozatára – melyből egy szót se értettünk konkrétumok híján, melyből azonban már érezhettük volna azokat a különös, nem sportbeli terheket, melyeket – szerintem – egy futball(!) csapatnak nem kell tudnia elviselni. Mert mindent nem cipelhetnek – helyettünk.

 

Mert ha halál komolyan is lehet venni a futballt, de az a jó, az a normális, az a természetes: ha a helyén marad. Nem csak játék, hanem: játék.

Persze, ha nyerünk, erről nem beszélünk, mert nem érdekes. Az aranycsapat társadalmi háttere, finoman szólva is, kuszább volt. De nyertek mindig. (Megjegyzem: nem nyertek mindig. Bénultan vesztettek például egyszer 2:0 vezetésről. Egy olyan csapat ellen, mely már kapott tőlük azon a VB-n, Svájcban egy 8-ast – igaz, tartalékosok voltak, de mégis, az összesen 10. Ez meg ahhoz, hogy mikor szabad föladni.)

 

Lehet, hogy a csodának ára van? Hogy a csoda épp oda kell, ahol másutt elegendő a kultúra, a kulturáltság? Mely nem volna más, mint valami személytelen tudás, a közösből, a múltból való nem is okvetlenül érdemeink szerint való részesedés. Ez az, amit egy olasz vagy német csapat, „álmából riasztva” is, bármikor tud? (Író is?)

 

jún. 6^dika

Félek a kanadai meccstől, féltem őket. Mert a 6 gól nagyon sok, tényleg olyan, mint egy kiütés. A magam egyszerűded csillaghegyi gyakorlatából egy ilyen nagy sittre emlékszem, 10 évvel ezelőtt a Golitól 9:2-re kikaptunk. (A két gólt ugyanaz rúgta, aki most talán majd Kanadának, ha.) Ez valamikor március elején volt. Még májusban is, ha gólt kaptunk, vesztésre álltunk, olyan furcsán elbonyolódott a meccs, maszatossá vált. Szerencse kell, az, hogy a labda az elején magától guruljon – mert tőlünk nem fog.

Szóval, sajnos, nincs sok esély. Pedig nagyon kéne. Nem hiszem, hogy ők is csak olyanok, amilyenek szoktunk lenni, hol jók, hol rosszak – csak ők hosszabb ideig tudták titkolni.

Este. – Nekem ez a mélypont. Nyertünk Kanada ellen. Ennél többet nem lehetett a történtek után várni, még Marci is rúgott gólt – mégis, rettenetes meccs volt. Kislakat szerkesztő úrnak telefonon lemondom ezt az egészet, és komolyan megfenyegetem, hogy sajtópert akasztok a nyakába, ha még egyszer álinterjúban olyat mondat velem, amit soha, semmikor, még véletlenül se. Azt hiszi, tréfálok. (Ezúton etc.)

 

jún. 8^dika

A futball durva játék, nem azért, mert rugdosnak, és az fáj, hanem mert csak a győztesnek van igaza. És aki vesztett, az nem tudja megvédeni magát. Ha nem jutunk tovább – azt senki nem tudja megvédeni. De talán, majd, nem védeni és nem támadni kéne – hanem próbálni megnézni: tényleg mi történt. Ez se lesz egyszerű, ismerve ezt a „helyet, ahol vagyunk”.

 

Eredetileg meg akartam várni a francia meccset, és aszerint kanyarítani ezt a véget. De nincs kedvem hozzá. Ide írom a két verziómat: ha továbbjutunk, verzállal szedessék oda a szokásos pökhendi szurkolói sóhajt: UGYE MEGMONDTAM! Ha meg vesztünk,^* kiesünk, akkor ezt a cikket nem tudom (nem tudjuk) jól befejezni……

 

Nehéz év ez.

 

Akinek meg még a futballhoz is köze van valahogy – az okokat is tud mondani, a szerencsés flótás. Mi minden történt a pályákon ezidén, túl azon, hogy mi – a kor! a 37 évek! – végérvényesen lekerültünk róluk! A tavaszon a fiunknak megmutattuk a brazilokat, látod, öregem, ők azok. Az ott meg a Marci. Az meg a Döme. És az ott a Mezey Gyuri. Szóval azt mondtuk neki, a magunk kissé idegesítőn áttételes modorában: hogy az élet szép, hogy lehet itt élni, akárhogy is! Hogy az évek nehezek, nem említettük. Majd.

 

Aztán elengedtük a fiunk kezét – talán ez volt az első hiba? –, mert izgatottságunkban csak magunkra tudtunk gondolni, és leültünk a tv elé. Minden további az évből, a mostani pillanatig, akár egy rémálom. Mintha nem volna igaz. De igaz.

 

Én eddig mindig tudtam, mit jelent a futball. Most nem tudom.

 

Amikor az öcsém hazaérkezett Mexikóból, akkor mint egy lakat t. károlyba ojtott végh antal nyúzni kezdtem, hogy hogy is volt. Semmi. Iszkolt már, ha meglátott. Csak ötölt-hatolt. Hatolt, tudjuk, egyszerű tréfa, de rossz. Rossz van, titok nincs. Ebben a rosszban aztán leszerepelt mindenki, játékos, vezető, szurkoló, író, újságíró – acsarkodásra tellett csak, vagy hallgatásra.

 

Ebben a kis magyar acsarkodóban (táncrend!) a legnagyobb hatású a Végh Antal könyve volt. Demagóg, nagyhangú hőzöngő és rágalmazó, aki eszesen kihasználta a résztvevők zavart vagy sunyi hallgatását, a hír-éhséget, azt, hogy a népek akarnak már valamit végre tudni is, mindegy mit, valamit, mert már elegük van ebből a takargató hazudozásból, ha tehát ő mond akármi keveset, pontatlant, bizonyítatlant, de kellő hangerővel, a B-közép modorában, azaz mintha mi, a tömeg mondanánk (mert a tömeg mindig ostobább az őt alkotó egyéneknél), akkor arra mi vevők leszünk? Vagy ellenkezőleg…?

 

Ide másolok én két vélekedést, hogy világos legyen az én álláspontom:

A szaksajtó Véghről: „Világrekorderünk legutóbbi interjújában azt mondta: a szókimondásra hosszú távon nem lehet ráfizetni. Ebben teljesen egyetértek vele. De nem azért, mert ehhez a felismeréshez írói bátorság kell, hanem mert ez politikánk egyik lényeges eleme.”

Végh a szaksajtóról: „De hála istennek, akikre rábízatott stílusuk, módszerük megítélése, meg az, hogy mi a hasznos, mi nem, ők másképp látják, másképp ítélik meg a dolgokat. Nagy pártfogásra lel manapság a hatalom részéről a szókimondás. A dolgok nevén nevezése. Ezért nincs mitől félnie manapság az őszinte embereknek.”

 

Tudod, drága Olvasó, erre mondják – megengedem: helytelenül – a külvárosi futballpályákon, hogy hát akkor most elmegy mindenki az ótvaros ide meg oda…! Hogy is van akkor ez? Ki itt a bátor? A nép szabad szájú gyermeke? Szuverén hírlap és hírlapíró? Hol? És mire bátor? Rizsa. És miként beszél ez a könyv a futballnál többről? Milyen társadalomról? Hogy nem oda Buda? Ennyi? Ez a struktúrán kívüliség? Ez a szókimondás?

 

NEM. Akkor én itt nem foglalok (el) állást. Még szidni sem vagyok hajlandó őket. Hát hiszen cinkeltek a lapok.

 

Pedig – hogy struktúrán belül maradjak – egy jó Véghre a szakvezetésnek nagy szüksége volna. Aki a hálóba továbbítaná a pettyest, a hátára venné a pályát, gőzmozdonyként elviharzana a szélen, és kontrára várva bátran betörne a büntetőterületre.

Az interjúiban látom ezt a férfiút, ő maga állítja magáról. Nekem ez a kinyilatkoztatott fantomkép nagyon tetszik. Iszonyú szükség volna egy ilyen őrült magánzóra, akit nem béklyóznak se személyes, se intézményi kötelékek (és ami a legreménytelenebb: a kötél mint olyan), az apja nem edző, az öccse nem csatár, a fia nem ifista, a kenyéradója nem a bírálat tárgya, a főnöke: nincs. Egy vad, szabad, magyar írástudó, aki progresszíven áttrappol ezen a mocsarason.

Hogy ez a könyv 750 000 példányban elkelt, az Véghet valóságosan dicséri, és téged, Olvasó, minősít, hogy beéred, beérjük ennyicskével, kevéssel, mert ez a reálisan létező szerző olyan, aki a hálóba továbbítja a bátran betört kontrát, miközben gőzmozdonyként a hátára veszi a hálót.

 

Én meg csak ácsorgok itten, mint egy hülye Foglgát, a büntetőterületen belül, elviharozva.

 

Te is egyedül vagy, Olvasó. Nem segít rajtad senki, se író, se hírlap, se futballcsapat. Karácsony van, a szeretet ünnepe, és arra gondolok, milyen sok embert nem szeretek, én, most.

 

Nem szeretem Mezey Györgyöt se, akit ugyanannak a kiváló embernek tartok, mint annak idején, nem szeretem, mert olyan regényhősnek bizonyult, akit legyőztek „a bíboros emberei”. És hol maradnak a három testőrök? Őket se szeretem. Nem szeretem a „fiúkat” sem, és nem szeretem az öcsémet, mert ő is csak „fiúk”. Nem szeretem az MLSZ-t, mert ezeket a rövidítéseket nehéz szeretni. Nem szeretem ezt a várost, mert nincs benne kedvenc éttermem. És nem szeretem ezt az országot, mert nem igazodom el, nem ismerem ki magam, mert nem tudom könnyen elmondani a gyerekeimnek, hogy mért is volna jó magyarnak lenni, és nem hogy nem tudom, de még csak nem is kapizsgálom, hogy mi ez a Magyar Népköztársaság, melynek, úgymond, fiai vagyunk, nem szeretem, mert olyan hely, ahol mindez eszébe juthat az embernek egy, ha nem is mindennapi, de egyszerű sportbalsiker után. Nem szeretem a tehetetlenségünket és a maszkjainkat, nem szeretem ezt az össznépi maszatolást, és hát nem szeretem magamat sem, ez a legkevesebb, nem szeretem az okosságomat, és nem szeretem a butaságomat – csak már lassacskán nem tudom, mikor hallgatok el valamit, ha kimondom, vagy ha csöndben vagyok. És persze nem szeretem, ha így kiszolgáltatom magam.

 

A középpályára konstruktív palikat kérek, mondta hajdanán az edzőnk a kölyökben. Az időtt kezdték a fedezeteket meg a kötőket középpályásoknak hívni. Meg a keresztlabdát súlypontáthelyezésnek. Mindenbe, még a szavakba is beletörődünk. Rögtön jelentkeztem, főként a Török Misi miatt, mert ő is, és mert nagyon finoman futballozott, szerettem a közelében lenni. – Most nem bírnék jelentkezni, és a Török Misi is, errefelé így tudják, elitta az eszét. Én már évek óta nem láttam. Így megy ez. Makacsul bajlódom a maródiak listáján.

 

És akkor most már ez mindig így lesz? Lehet – lehet –, hogy a következő év is nehéz lesz? Hogy az évek, Olvasó, nehezek? Eleve? Megint jönnek majd ezek a meccsek, melyeket már halálig ismerünk, ezek a véletlen és távoli meccsek, melyekhez, így áltatjuk magunkat, nincs is közünk, tökmagozva alig figyelünk oda, mert talán Varga Zolira gondolunk közben, a táncoló Törőre és Mezeyre? Élnénk az emlékeinkből? – Csak hát közben múlik a nehéz idő.

 

Elmúlik ezért ez az ünnep is, elfogy a bejgli – de ezt a karácsonyt nem fogom elfelejteni (nekem). Aztán majd csak jön egy vacak hétköznap, egyáltalán nem valami verőfényes, sugárzó micsoda, hanem mondjuk egy homályos, nyirkos délelőtt (mondjuk egy Zete-Csaba fakó ideje), és akkor ahogy lehajolok, hogy megtapogassam a cipőm talpát, mert mintha álnokul átázott volna – pocsolya, sár és köd –, akkor anélkül, hogy ezt külön akarnám, megint érzem majd azt a gazdagságot, fényt és meleget, ami helyén most ez a piti sivatag van. Akkor persze a fiamat is rögtön magam elé rendelem, kis színeseim eszmei mondanivalóját, jó Marcellt, és szigorúan magyarázni kezdem a lyukas cipő, a köd és a lescsapda egymással mélyen összefüggő szépségeit. Ugyan mikor nem látom, nyilván kinevet, de azért mintha értené, miről beszél a mafla apja.

 

Azt írja egy Babits nevű szurkoló: „Forrong a világ és valósággal terrorizálnak bennünket az események és félelmek; azt hallom, bűn ma másról beszélni. Én nem akarok engedni ennek a terrornak. Azért is Jeopardyról beszélek, és a két megváltozott Szép Ernő-verssorról.”