Képzőművészet^*

 

A városi házak a nemesúrnak valóban nagy díszére és kényelmére vannak, mert bennük kell laknia mindazon idő alatt, amelyre a köztársaság ügyeinek intézéséhez szüksége van. De talán nem kisebb haszon és lelki vigasz származik a villákból, ahol idejének többi részét tölti, figyelve és ékesítve a birtokait, és szorgalommal meg a gazdálkodás mesterségével gyarapítva a javait, ahol továbbá a testgyakorlással, amelyet a villában gyalog vagy lovon szoktak űzni, a test is könnyebben megőrzi egészségét és erejét, és végül, ahol a városi izgalmakban kifáradt lélek felfrissülést és megnyugvást talál, és nyugodtan elmerülhet a könyvek tanulmányozásában és szemlélődésében; miként az antik bölcsek gyakran elvonultak hasonló helyekre, ahol kiváló barátaik és rokonaik látogatásait élvezve, házakkal, kertekkel, szökőkutakkal és hasonló gyönyörködtető dolgokkal, és mindenekfelett saját kiválóságukkal rendelkezve könnyedén élhették azt a boldog életet, amelyet ott lent el lehetett érni.

 

Rajk László és Bachman Gábor nem Andrea Palladio.

 

Meglehet, ez sem egy toscanai lanka.

Térben élünk, és nem tájban. A tér lehet gonosz, a táj sohasem – nem gonosz, nem is jóságos: organikus. Alig ismerünk már ilyet. Mi, most. Ebben a térben bármi megtörténhetik. Az egymásra hajigált számítógépek tetejéről, ahogy az elátkozott irodákban az idők végezetéig elintézetlen, homályos aktákról, por szitál. A patkány diódát rágicsál, input, output, csokiflipp, szitigrill, (jeles) szoftver.

 

Nem szabad építkezni hegyek által körülzárt völgyben: mivel a völgyekben elrejtett épületek minden méltóság és előkelőség nélküliek. Ezenkívül a napfény, ha ide behatol, a visszaverődő sugarak miatt itt nagy melegek lesznek, és ha nem hatol be, az örökös árnyék miatt az emberek olyanokká válnak, mint az ostobák, és rossz színük lesz.

 

De mi ez a ház mégis, amely itt tornyosul, amelyet látnunk kell a képeken? Mi ez a külcsín és belbecs? Kovácsoltvas és műanyag, toledói acél alamíniumbetéttel, furnér és paliszander, vörös, ferde, hanyatló felület, áttört síkok, kürtők, tornyok, oromzatok, mellvédek, csehegy, csehkettő, ostornyél, utólagos télikert, kandalló és műbőr, elvetemült nyílászárók, piros, fehér, zöld szegélylécek. Humor, nagyvonalúság, ötlet, kötöttség és végtelenség – lopás, szedett-vedett barkács, buhera? Egyáltalán: a buhera, buherálás, buherencia – mint nemzeti összteljesítmény és létélmény?

Mi ez a ház, a Semmi Konstrukciója?

Tűzre való vár? Bástya? Rés? Az ellenállás véderőműve (Bollwerkja)?

Hogyan van mindez valóban?

Talán egy hazugságépítmény volna?

És akkor ki a megrendelő? Az építtető? S minő pénzekből? És ki a hozzáértő jó építőmester? Vannak-e lelkes, bakszagú ácslegények? Ki adta ki az engedélyt? És ki fogadta el a terveket? És… ó, én legnagyszerűbb, nagytiszteletű Dicső Uram, arra kérlek, hogy erényeidhez méltón cselekedve, szíveskedj jóindulatoddal kitüntetni, amit mint ajándékot fogadok, és támogasd pártfogólag munkám, amelyet, mint tehetségem zsenge termését, Neked ajánlok, kívánva boldog és vidám életet; befejezem… A posztmodern gróf zavarában matat itt az agorában.

 

Perzekutorok, úgy kérdezünk. Mintha módunkban állana valakit is kihallgatni. Van. Mert ki mellének szegezhetjük kérdéseinket, kit állíthatunk így falhoz, csalhatunk körmönfontan lépre, avagy ellenkezőleg, nyíltan és nyugodtan kinek az arcába bámulhatunk, várva habókos, sajnálatra méltó válaszait, mert hát ki él ebben a házban, ki hallgat, nevet, variál, trükköz és szenved, ki, kicsoda? Bizony, megint csak: mi, nekünk, magunkat, miénkbe, azaz én, nekem, magamat, enyimbe.

Mi lakunk itt – hogy ágyrajáróként-e, bérlőként, ideiglenes vendégként, míg a szerencsés tulaj hazatér Líbiából, bejelentve, illegálisan, eltartási szerződés valamely feleként, avagy albérlőként vagy háztulajdonosként: mindezt nehéz volna megmondani.

De mi vagyunk az építtetők, az építők, a házmester és a többi. Mi vagyunk, magunk vagyunk, nincsen más. Azért persze nem mindenki mi vagyunk. „Én nem én vagyok: te sem vagy ő, ő nem ezek.” Fölmentés nincs. Idő van.

 

Egy (kettő) szűken vett szakmai kérdés marad, építészeti kérdés: hol élünk? És hogy akkor milyen az élet egy ilyen hol-ban? Lásd, remélhetőleg, a filmeket, is.

 

Mi ez?, kérdezi az, aki végignézi a képeket. Van, aki azt mondja: ez botrány, de mielőtt még a vállalkozással rokonszenvező lelkesen igenelhetne, így folytatja, botrány, de nem az igazságé, hanem a szakszerűtlenségé, botrányosan szakszerűtlen, eklektikus, rend, rendszer és módszer híján való, együtt van művész és dilettáns, jó és rossz és közepes, ötletszerű, esetleges, radikalitása álságos, blöff, luxus.

Van, aki azt mondja: ez én vagyok! ez meg a gyerek, az ott a Tóni, az meg a drága Nanyó, vagy legalábbis hasonlít rá, ez megint én, 56 augusztusában, úton Mohács felé, ez meg az Ila, micsoda tánc!, Gyöngyike 3 éves, Margit két hónapos, 71 nyara Karl-Marx-Stadtban, marha olcsó, teljes ellátás, és megnyertem a lángosevő versenyt, nagy király voltam a Karl-Marx-Stadtban, ez biztos.

Van, aki azt mondja: ilyen a valóság! A valóság abszurd és ellenséges, le kell hát rántani az álorcát! Ezért semmi ár nem sok! Hová? Merre? A WC-ben befagyott a víz. Hányjunk bukfencet. Boncasztalunkon varrógép és esernyő találkozik véletlen, és ez szép.

Legyünk ironikusak, idézőjelekkel kényszerítsük térdre… kit is? mit is?… mindegyre ez jön ki: magunkat.

Van, aki azt mondja: ez van, és elénk tesz valami csaptelepet vagy gömbcsuklót, csak mert: „tetszik”. Van ennél több?

Van aztán, aki én vagyok. Nekem – persze, persze – mindez egy regény. Realista regény természetesen. A véletlenül talált üvegnegatívokról ismeretlen nagyanyáim néznek a szemembe, megannyi szép, barna élmény, karom felkötve, zubbonyom rojtos, még nem vesztettem el az első világháborút, de el fogom veszíteni, megbízhatóan, akárcsak a másodikat, száll a szárnyas idő a lángosevő versenyekig, tényleg: történelmi regény, Ez a Maxim! King-Kong a Corvin közben.

De nem akarok ellovagolni egy metaforán anélkül, hogy mondanék valamit.

Rögtön, természetesen, visszakozom is, kicsit. Mert ez a sok egymásra hajigált, ilyen-olyan, talált, csinált, művészi és művészkedő, profi, amatőr, jó, rossz, kép – hogy ez valóban mű-e vagy sem, ezen talán tényleg lehetne vitatkozni. Őszintén szólva azonban engem ez a vita nem nagyon érdekelne. Nem a tények hatnak meg, nem a dokumentum, de azért mégis: a hír, hogy valamiről beszél, ahogy az ún. tényirodalom is, valamiről, amiről az ún. magas irodalom nem vagy ritkán. Ha ez fotó, akkor sok más nem az, így vádol egy ilyen gyűjtemény. Mi, művészek szívesebben és könnyebben vesszük, ha fölülről cincálnak (oly szépen heroikus – ha túléljük!), mintha alulról (hogy jön hozzá – a dilettáns!). De hát ez már csak így marad: cincálás, cincálás jöhet akárhonnan.

A visszakozáshoz tartoznék még az is (vagy csak az irodalmi ember önfelmentő manővere?): mintha a fotó itt másként működnék, mint az írás, zene, kép vagy akár a film. A talált tárgy itt, úgy hiszem, könnyebben lesz alkotás. Az ártatlan fényképész, aki legszívesebben maga is ott ülne a családi nagyfotón elmázolt, édes mosollyal, ki tudja, hogyan, a szándék akaratlan lelepleződésével? egy, csak úgy arra futó kutya miatt? a technika furcsa és váratlan lázadásai következtében: – mindenesetre kiemelkedik a saját világából, amely így, rögtön, ábrázolt világ lesz, mű. Igazságtalanság, az biztos, mikor mi, művészek, annyit, de annyit dolgozunk, szorgalmunk szövetkezvén szaktudásunkkal.

Miről szól tehát ez a regény, ha az? Hát ez az, ami abszolút érdektelen. A regények mindig ugyanarról szólnak, minden regény. De hogyan? ez az, ami megkülönbözteti őket…

Regényünk nem sok jóval kecsegtet. Eléggé kilátástalan itt minden. Túl sok zománc lekopott, a felületek ragacsosak, a nők lomposak, a férfiak kietlenek, mindenki normális, a dizájn piti.

De egy regény sosem lehet csak ennyi. Egy riport igen, egy történelmi dokumentum igen, egy fénykép igen, az életünk igen. A regény nem. A regény az elfeledett jobbik énünk, kopott, ragacsos, lompos, kietlen, piti és még valami!

Most is, nézzük ezt a mozdíthatatlannak tűnő, elcsellózott, normális, nyomorúságos világot, amit e képek mutatnak, és akkor váratlanul repedések nyílnak, a reménynek szűk és veszélyes ösvényei. Hogy mi ez a remény? talán hogy a vasbeton mosolyra fakad? vagy még ennél is kevesebb? nincs itt mit mérni, van, s arcunkat a réshez tapasztjuk, s a fodros felhők mögül az Úr hangját halljuk, komolyan, ironikusan, csalás és nem csalódás nélkül: „Változtass élteden!”

 

NP-vel végigsétáltuk a készülő Eklektika-kiállítást. Kedves Hegyi-beszéd. Valamelyikünknek meg kéne nyitni (kétségkívül beérkeztünk). Egyszerűbb volna, ha tudnám, mit gondolok.

 

Hölgyeim és Uraim. Ennyi biztos. Főként mert nincsen se ez, se az. Lányok vannak, asszonyok, csajok, babák, elvtársnők, anyák, szeretők, vénasszonyok, madonnák, kancák – de hogy hölgyek?!

 

Kidolgozni: blabla-kollázs, az idézettek szellemében, híres vagy/és marxista, vagy inkább: hivatalos művészeti íróktól. SGy gonoszkáiból?

 

De félre a tréfával. A tájat, melyben élünk, mackó vasalja. Hagyja a dagadt ruhát másra, engem vigyen a padlásra, föl, föl, ti rabjai e tájnak. Mézédes férfibánat. – – – – Nevek? Szirtes. Kelemen, Sandro Chia csapáján? Vagy ebbe ne bonyolódjunk bele? Klimó – jó fekete; ad notam Ottlik: „az Emmauszi tanítványok, az jó; jó sötét”.

Gyanakodva nézzük ezt az új festészetet, mintha magunkat. Mi az, hogy új? Hát nem Cézanne az új? Nem minden zseniális az új? Vagy ezek nem jogos kérdések? És mért így, egyszerre, mindenki? Mi ez a mi? És ez nemcsak új, hanem elébb nyu és naj is.

Miről van szó?

Mondanám elsőre, kicsi tétre játszva: hogy valamiről szó van. Azaz van tárgy, amiről beszélni lehetne. Van; hogy mi az, azt most nem mondanám meg. Ennek egyik oka az volna, hogy nem tudom megmondani.

 

Körbenézve itt, megcsap bennünket, nem a szabadság, az nem ilyen egyszerű, az nem lehet „irány”-nak kiváltsága, hanem a kötetlenség… (Elfogalmazás; noha bennünket tényleg meg szokott csapni a szabadság.)

Voltak (művészi) állítások, majd ezek tagadásai, mindez a hazugság (kelet) európai csiki-csukijában, hazug állítások igaz tagadásai, és így tovább, az összes eset (matematika szakkör!). És amikor egyszer csak ott álltunk úgy, mintha semmi nem volna igaz – akkor föl kellett ismernünk, hogy ez nagyon veszélyes helyzet, olyan rése a pillanatnak, ahová bármi becsúszhatik. (Az unalom is ilyen rés…)

Mikor tehát kifogytunk mindenből – kifogyasztottak mindenből, vagy csak így alakult, végtére is mindegy, ha bajban vagyunk, kevés tudni, volt, aki odataszított –, akkor fölfedezzük újra, mondjuk, a szemünket. Nem vagyunk ugyan ártatlanok, de mégis, nézzünk körül. Mit látunk. Fölfedezzük a látás örömét, a látás orgiáját, a látás szabadságát.

 

Viszont: Vajon nem csupán a festés öröme van itt, a szándéké, és nem a kép öröme, ami, felfogásom szerint, kívánatos volna? Vajon nem fal-e föl mindent az elharapózó irónia, pedig épp egy ilyen pusztaságból indultunk ki, a pusztaságból, mely körülvett-vesz minket, és amire azt mondjuk: EZ NEM IGAZ. EZ HAZUGSÁG. NEM EZ IGAZ.

 

Nyilván: hol igen, hol nem. Egy irányzat az lehetőség, és nem eredmény. Ebben az értelemben nincsen posztmodern, nincsen új festészet, festők vannak, rosszak, közepesek és jók.

Hölgyeim és Uraim.

 

Megszoktunk már sok mindent. Megszoktuk, hogy vannak kiállítások, és megszoktuk, hogy ezeket megnyitják. Pedig hát, tudjuk, egy kiállítást nem lehet megnyitni, vagy meg nem nyitni, az vagy megnyílik, vagy nem. Hisz hány olyat ismerünk, melyet tűzön-vízen, mondhatni orrba-szájba nyitogatnak, aztán mégis zárva marad.

Remélni lehet, ez olyan kiállítás, amelyik megnyílik, megnyitja magát.

 

Mért remélem én ezt? Nyilván láttam a képeket, és értek hozzá, és azért. – De hát nem értek hozzá. Talán úgy vagyok a képzőművészettel, mint a fordításokkal, a hibát még többnyire látom, de ha valami hibátlanul rossz, azt nem. Terjed a kézügyesség, mint a gazság.

És a képeket se láttam, fontoskodom itt egy kiállítás körül, melynek nem láttam a képeit.

Miért? Talán hiúságból? Nem hiszem. Ilyen könnyen nem tudom szidni magamat.

 

Hanem inkább azért, mert megörültünk egymásnak. – „Az emberek errefelé éberek és tudni vágyók.” „Van, amiben fejlődünk, van pedig amiben csak dermedten állunk.” „34 éves, lehetetlen modorú, látszólag kopasz művészek vagyunk.” „Mosolytalanok.” „Tudatosan érzékiek.” „Számunkra a világ hevenyészett és titokzatos véletlenek láncolata, egyszerre olcsó és szakrális tárgyak áthatolhatatlan sűrűje, amelyben a köznapiság és az emelkedettség egyaránt jelen van, anélkül hogy a maga helyén lenne.” „A színeket – piros, fehér, zöld – a legtermészetesebb közegbe helyezzük.” „A színek szétzilálták a felületet, magukkal ragadták a figurákat, a részleteket, mintha hirtelen fújni kezdett volna a szél. Elbillent és egy kicsit fölfeslett a látvány, kilátszanak a rugók, és kilóg a kóc, vidáman hull darabjaira az egykori egész, de nem semmisül meg, sőt, bohócosan, parádésan és sokértelműen működik tovább.” „Mint elefántok a porcelánboltban, úgy forgolódunk ezen a finom és kínosan érzékeny területen, csoda azonban, hogy nem kétségbeejtő törmelék, hanem jókedvű, színes és szórakoztató kaleidoszkóp marad utánunk.” „Meleg házra, nőkre, pénzre, gyenge gyilkosra, Miamira gondolva dolgozunk.” „Bizony, a művészet se nem ez, se nem az, hanem amit én csinálok.” „Messze menni késő, itt maradni kár.” „Ez azonban nem szabad, hogy könnyelműségre csábítson.” – Ez az öröm, ha olykor „civil” is, eléggé fontos dolog, és el is szoktunk ettől. De mostanában mintha egyre többet láthatni azt, hogy megjelennek dolgok, amik ugyan eddig is voltak, csak hátrébb, oldalabb vagy előrébb, nem a helyükön, megjelennek, és szemrevételezik egymást.

 

Ez jó. És ez a kicsi könnyebbség talán arra is alkalom, hogy pontosabban lássuk magunkat. Mert annyi könnyebbség azért nincsen, hogy tévednünk is szabadjon. Ez egy elég vacak hely, azt hiszem, ez az ország. Én szeretem – kicsit függetlenül tőle magától –, mert itt van a legtöbb abból, amihez közöm van. STATISZTIKA ÉS HONDERŰ.

 

Magamtól idézek, mert most ez sikk, én hoztam divatba.

 

Nem nagy üzlet ez a kelet-európaiság. Mert még a nagyokon is el-elúrhódik az ideológia és a sértődöttség. Hogy egy távoli példát mondjak, Mikszáth. Nagyon szeretem, nagyra is tartom, mert okos és rettentően tud magyarul, de hát a Beszterce ostroma Bulgakov A Mester és Margaritájához képest mégiscsak duzzogás.

 

Gondoltam arra, hogy ha már nem kell megnyitni a kiállítást, akkor betiltanám. Nem -tatnám, a följelentésre mint transzrealista akcióra, miért, miért nem, nem gondoltam, hanem hogy én magam betiltanám, önerőből. Mért mindig csak a Gonosz Hatalom? Felnőtt férfiak volnánk, gyerek, katonaság, népszabadság, betiltom.

Rögtön megemelkednék a kiállítás esztétikai színvonala. Új dimenziók nyílnának a befalazással. A kelet-európai művészet ezt az esélyt folyamatosan birtokolja.

Olykor már-már rutinnal. Néha úgy látom magunkat, mint akiket elütöttek a zebrán, és aztán ott lent sértődötten és elégedetten arra gondolnak, hogy, akárhogy is, azért igazuk van. Ami igaz – csak épp minket ütöttek el.

 

Nincs fölmentés. Kép van.

 

Az „idézőjelben” jó cím, mert sok mindenről beszél, látásmódról, ún. életérzésről, sőt még technikáról is. De azért maszatol is, meglehet, csak annyira, mint minden csoportos kiállítás – mely többnyire lényegében arról szól, mily különbözők a résztvevők.

És persze az sem igaz, hogy minden idézőjelbe tehető. Mert ugyan joggal nézünk gyanakodva arra, aki komolyan veszi önnönmagát – de azért amit mondunk, abból valamit vagy annak az ellenkezőjét, az ellentettjét, a transzponáltját, valamit, lehetőségeink óriásiak, egy női fanszőrtől a teljes univerzumig, valamit… Mert az nem igaz, hogy semmi sem igaz – az ún. modern művészet közkeletű tévedése.

 

Mindez magától értődő, mert csak azt mondom, mindent meg kell nézni újra és újra, és csak az számít, azt mondom, megint, nincsen realizmus, és nincsen posztmodern. Kép van, azt mondom.

 

Itt is képek vannak, ez tehát egy kiállítás. De nem igaz, amivel kezdtem. Mert mindennek rendje van, például tavaszra nyár jön. És a halottakat el kell temetni, tegnap is valakit, Erdély Miklóst, nyugodjék békében és szeretetünkben. A dolgokat pedig el kell kezdeni és be kell fejezni, mert egyébként nincsen a dolog. A kiállításokat meg kell nyitni, majd be kell zárni. És én vagyok most az, aki ezt A KIÁLLÍTÁST MEGNYITOM.