Egy hivatásos álmodó följegyzéseiből

 

1.

      Vége.

 

(Egy színes álmom!)

 

2. Egyszer azt álmodtam, hogy Gerhard Roth belém karol, és visz a pokolba. Mentségére szólva, tulajdonképpen már a pokolba vivő úton karolt belém. A pokol egy látványos cseppkőbarlang, mint tudjuk. De Roth kitalálta a gondolataimat, és bosszankodva azt mondta: „Ez szép? Ebben semmi szép sincs. Nem tartalmaz ilyet… Ugyan… még csak nem is valóságos.” Hirtelen az a kellemetlen érzésem támadt, hogy ő talán úgy gondolja, hogy mi angyalok volnánk. „Nem lehetsz ennyire buta!”, kiáltottam föl dühösen. Nagyvonalúan legyintett. „Nach einem Medizinstudium war ich lange Zeit Organisationsleiter im Rechenzentrum Graz. Akkoriban legalább 50 ember tartozott alám. Ergo ne félj.” Vége.

 

3. Egyszer azt álmodtam, hogy a nő, akivel élek, elköltözött tőlem a gyerekkel, úgymond, próbaidőre.

De én elálltam a kijáratot, és megmagyaráztam, hogy miről van szó tulajdonképpen. „Olyan vagy, mint a kecske. Körbe lerágtad a füvet, most kicsit arrébb viszik a cöveket, de az új kör beleér a régibe, ahol már nincs fű.”

Dühödten belerúgott a bőröndjébe, „tessék, üss meg, üss csak meg, tessék”, sikoltozta.

„Meg is ütlek. Már előbb kellett volna”, válaszoltam, amikor eszembe jutott, hogy matematika szakot végeztem az egyetemen, és lerajzoltam neki a kecskeköröket.

 

Telt-múlt az idő, és egy éjszaka rám nyitott. És mert éjszaka nehéz egyedül lenni, nem voltam egyedül. Alvást színleltem. Reggel összegyűrt cédulát találtam az ágy mellett: „MÉRT NEM LEHET EGY JÉGHEGYET ELOLVASZTANI? MÉRT KELL RÖGTÖN CSÁKÁNNYAL NEKI?!”

„A jég az biztos ügy, Peti, mert az, míg el nem olvad, az hideg. És tudod, még utána is egy kicsit”, nyújtózott mellettem lustán valaki, majd nagyon szépen ásítozni kezdett. Vége.

 

4. Ványadt, őszi fácska előtt álltunk, én meg a bíbor hajú, szép, fáradt nő. Közben a parkoló autókban nyirkos köd gomolygott. A fára nézve, szakmai ártalom, Flaubert jutott az eszembe, az, hogy milyen nagyon is galád volt az az atyai jó tanács annak idején Maupassant-nak fa-describálás tárgyában.

A bíbor hajú nő szomorú volt, és én ezen nem tudtam változtatni, pedig akartam volna. Tehetetlenségem miatt nem jó szívvel gondoltam magamra.

„El fogok utazni Észak-Afrikába, Marokkóba, ott leülök Marokkó bíbor földjére, és addig ülök ottan, amíg minden dolog rendbe nem jön.”

„Igen”, válaszoltam, ahogy szoktam, bután.

A köd egyszerre csak tejjé változott, a parkoló autók csurig tele lettek tejjel. Egy BMW-re emlékezem és egy Citroën-kacsára konkrétan, meg a nagy magyar pasztörizált Alföldre. Tartottam attól – félelemnek még nem nevezném –, hogy a nő elsírja magát, de erről szó sem volt, pökhendin megsimogatta az arcomat.

S fölriadván, félálomban rögtön felírtam azt a mondatot, amelyet ekkor mondott, szórul szóra.

 

Reggel megnéztem a papírt. Maszatos vonalak, mintha egy félig agyonnyomott légy, belsejét maga után húzva-vonszolva nyomot hagyna. Vége.

 

5. Egy barátom megküldte Walter Pichler albumát. Gondolom, ezért, hogy ma vele, egyik képével álmodtam. Nem mondhatom meg, mit, senkinek, soha. Vége.