A rózsa^*

 

Bováryné én vagyok. Következésképpen hosszan és édesen mesélhetnék, például, csengő-bongó melleimről, „a dühös két nővérről”, egyáltalán arról a káprázatról, mit jelent, nekem, nőnek lennem. Vagy férfinak, vagy egyiknek se, vagy mindkettőnek.

 

Mindazonáltal: hátrább az agarakkal, megadott témánkhoz szerényebben és kevesebb diadallal kell közelítenünk. A TESTEM – már a kifejezés önmagában is pontatlan, de legalábbis félrevezető, mintha volna egy „én”, akié ez a „test”. Olyan ez, mint amikor az irodalmárok tartalomról és formáról beszélnek; közkeletű szamárság. (És gyümölcsöző is, csak a gyümölcs többnyire férges.)

 

Másfelől: az írók – mi – szívesen hencegnek avval, hogy tízezer lelkük van – s ha eléggé tehetségesek, tán nem is hazudnak evvel nagyot.

De akárhány lelkünk van is, testünk csak egy van. Ez fontos korlátunk nagyon. Mert így és csak így, a molekulák segítségével tudunk különbözni. És ezt, ezt a különbözést, szeretjük, szeretjük abban, akit úgy hívunk: ÉN. (Az is igaz, hogy a kegyelemteli pillanatokban úgy tudjuk, testünkhöz szerelmünk teste is hozzá tartozik. Aztán ez elmúlik.)

 

Testünk a fájdalom és a kéj keresztjére ha nem is feszítve van, de ott üldögél, vagy inkább ott kuporog, igen, gátlásosan vacogva ott kuporog. A fájdalomról, ha már elmúlt, könnyen és szívesen beszélünk, abban az oktalan reményben, hogy nem jön többé. A kéjről, ha már elmúlt, hol szívesen, hol kevésbé szívesen, de mindig nehezen és nehézkesen, abban a félelemteli reményben, hogy majd újra jő, és soha el nem hagy bennünket. Beszélni persze a boldogságról beszélünk, de magunkban örömre gondolunk, és voltaképp élvezetet értünk rajta.

 

Szívesen fabulázunk hát, komótosan és fontoskodva, a külvárosi futballpályákon elhasznált gyanús TÉRDÜNKről, a furcsa, félelmetes és finom zenéről ott belül a bonyolult szerkezetben, „porc-gyanú!”, kiáltja arcunkba öcsénk barátja, a szigorú orvos, akár egy főfelügyelő, (önismétlés! önismétlés!) s mi boldogan bicegünk tova… mily régóta szerettünk volna már – végre! akárhogy! – gyanúsak lenni!;

azután a hősies fekvésünk három napon át hanyatt a lefüggönyzött, sötét, obscurus szobánkban: mert leszakadt a retinánk! Így mondták. SZEMÜNK világa forgott gonosz veszélyben. Élveztük a felhajtást, nem is anyánk áldozatos virrasztását, ezt gőgösen és kissé ingerülten fogadtuk el, de hát apánk, valahogy apánk is fölállt íróasztala mögül, és időt szakított ránk, „na, fiam, hát csak nyugodtan”, és öcséink is avval a tiszteletből kivirágzó megrendültséggel szóltak hozzánk, ahogy azt mindig is elvártuk alattvalóinktól, de sosem kaptuk meg tőlük. Harmadnapra föltámadtunk, hunyorogtunk a fényben, és sértődötten konstatáltuk, hogy látunk;

kalandos volt az is, midőn a laza, homokos talajban biciklink első kereke kifordult, a bicikli eleje mintegy viszakanyarodott, anélkül hogy a vége – ahol ültünk – hűségesen követte volna, a kormány hengeres fémvége, a böllérkés, mélyen szinte árkot vájt belső COMBUNK puha húsába. Ott hevertünk a tavaszi napsütésben, elegáns halott, a seb rózsaszínű, sok árnyalattal, a mélyén sötét, a szélei felé világosabb, a közepe lágy, benne itt-ott alvadt vércsomók, nyitott, akár egy felszíni bánya. Ilyen, távolról. Közelebbről nézve még súlyosabb az eset. Ki állná meg, hogy ennek láttán ne füttyentsen egyet (a seb combunk kritikai kiadásában a mai napig megtekinthető);

szívesen emlékezünk arra a fiúcskára, ki órák hosszat nyaggatta édesanyját, mondaná meg, miért is szép ő, mert anyja egy figyelmetlen mondatában ezt állította, végül az asszony, tán kínjában, azt válaszolta, mindene szép volna a fiúnak, kellően izmos, inas és arányos, de ami fölülmúlhatatlan, az az AJAKA, az íves, rózsaszín, érzéki ajaka… És csodák csodája, a fiú ettől megnyugodott. Mondhatott az anyja egyébként, amit akart, tudta ő, nem inas, hanem csenevész ésatöbbi ésatöbbi – de ami az ajkát illeti, abban tényleg van valami, s ha eztán idegen emberek közé lépett, nyugodt volt, és ha nem is magabiztos, de csak annyira bizonytalan, amennyire a kivételesen szép szájú férfiak szoktak;

no és a családi TOKA! az Esterházyk híres tokái – lásd Toka és szabadság, tractatus, Metternich titkos naplója, Haus-, Hof- u. Staats Archiv, Wien –, a masszírozások, az arctorna, a titkos pillantások oldalvást a tükrökbe, majd a keserű, de valódi meglepetés; hogy van, hogy tényleg van, megint vagy mindig;

pelyhes állú fiúcskák voltunk 68-ban, későn érő fajta, Párizsból semmit nem értettünk, Prágából is talán csak annyit, hogy megint, hogy megint megesett valami bajféle, ahogy errefelé szokás, ám hogy mi, azt nemigen tudtuk – de azért HAJUNK hajkoronaként kapcsolódott a baloldali mozgalmakba, loncsosan és bozontosan, szabadságunk egyetlen zálogaként. De mire véljük lelkiismeret-furdalás nélküli vigyorunkat, mikoron ironikus osztályfőnökünktől átvettük a három negyvenet, a pénzt, nem ezüsttallérban, amit a jeles férfi a musterkind borbélyára megspendírozott? A neokonzervatív divathullám első taraja mibennünk? Egyáltalán: levágattuk volt akkor a hajunkat? Erre nem emlékszem; most mindenesetre hajunk hosszú, loncsos és bozontos, mintha valódi, fáradt, okos és rezignált 68-asok volnánk, pedig hát mi még akkor pelyhes állú fiúcskák voltunk;

és az első érintés! tango, tangere, tetigi, tactum, az érintése a HELYnek, a helynek, ahol vagyunk, a péknél sorban állva egy öreg cigányasszony nevetve odamarkolt, akárcsak egy (félig sikerült) Gombrowicz-parafrázisban, de olyan könnyű, lenge nevetéssel, vidám nevetéssel, amit azóta irigylünk.

 

Nekem szavakról szavak jutnak az eszembe, és viszont. Mi a helyzet tehát a szavakkal, a testről szóló szavakkal, a testszavakkal? A rose is a rose is a rose is a rose, tudjuk. Ha regényünkben a helyzet úgy hozza, hogy a kisasszony rózsát vegyen a kezébe, nem sokat teketóriázunk, 100 szál lafransz rózsát a madmazellnek (egyébként: az apám találta föl a lafransz rózsát, de ez nem tartozik ide, csak idekívánkozik). Azt szeretnénk, az volna nem is titkolt vágyunk, hogy úgy, amiképp a rózsákat, ugyanavval az egyszerűséggel, mondhatni fátummal adhatnánk a kisasszony kezébe a… – most könnyen mondhatnánk példát a kéj terrénumáról, hogy mit, a bene placito. De bárhogy is közelítünk a szóhoz, kezünkkel, nyelvünkkel, elménkkel, úgy tetszik, amit találunk (s görcsösen markolunk), a hely, ellentétben a rózsával, a hely isn’t a hely isn’t a hely isn’t a hely.

 

Hol követtünk el hibát? Talán nem kellene a nevezett kisasszony kezébe helyeznünk nevezett (speciális) rózsánkat? Nincsen rózsa tövis nélkül. („Ó, nem, azt nagysád csak úgy érezte.”) Ilyen könnyen azért nem mondanánk le szinte egyetlen udvariasságunkról, ama csokorról. Vagy csak ne beszéljünk róla? De mért ne? Nem azért volnánk írók, hogy mindenről beszéljünk? A kézirat itt valamelyest váratlanul megszakad, és nem kevésbé váratlanul, ha okszerűen^* is, a „szó, szó, szó – a többi, néma csend” c. írás passzusaival „folytatódik”…

 

A művészet legfőképp szabad akar lenni. Ez nem jelenti azt, hogy mindent akar és akarhat; az öncenzúra a művészet leglényegéhez tartozik. Öncenzúrán most nem azt a pusztító és bornírt processzust értem, amit gyakorolunk; szerte a világon, hol politikai, hol gazdasági kényszerek miatt – hanem azt az ősi tiltást, hogy van egy olyan terrénum, ahová nem szabad belépni, hogy van Megnevezhetetlen, hogy van Titok. Titok nélkül nincs művészet.

A mostani irodalom olykor azért feszélyező, mert máshová, „beljebb” teszi önnön korlátozásának határait; nem mert bátrabb, emancipáltabb vagy függetlenebb volna, hanem mert gyanakvóbb, azt gyanítja, hogy ahová a Titok tábla tétetett, ott még nem titok van: hanem: hazugság. Hazugság, hazugság, hazugság. Tudjuk, jó oka van, hogy így tegyen.

Mámorosan néven nevezzük tehát a dolgokat.

 

Ez nem kevés. De szabadságunkat ilyen könnyen nem vásárolhatjuk meg. Rossz az, ha a gyanakvás betemet minket (legfőképp persze az a rossz, hogy mint sok minden, ez sem elhatározás kérdése).

Eszünkbe juthat ezüstös nagyanyánk, aki állig betakarva napozott ugyan a szovátai gyógystrandon, de ezerszer szabadabb, függetlenebb és bátrabb volt a nudista plázsokon szorongó húgainknál… És nyilván van, hogy fordítva! Azaz: nem ezen múlik.

Az egészről van szó; és nem a szavak felosztásáról szalonképesekre és szalonképtelenekre… Egyébként sincs szalon. – A mai irodalom – abbéli fölismerésében, hogy ő sem jobb a Deákné vásznánál, az író nem az a kiválasztott, aki megmondaná, mi az igazság, csak sorstárs, „csak egy ürge”, ahogy Ottlik mondja – gyakran lemond az ellenkezés kötelességéről. Pedig: dagegen! dagegen! rikoltozta Rilke. Pedig: a kor-szerűség nem a korral való föltétlen azonosulást jelenti; benne-gyökerezést jelent, de nem gazsulálást. – Ezt a reménytelen, sőt nevetséges és föltehetően kudarcra ítélt erőfeszítést nem mindig lehet látni mai íróinknál, akik volnánk.

 

Óvatosan kell bánni a megbotránkoztatással (fontos persze: kit, kiket). Mert úgy gondolom, nem megbotránkoztatónak kell lenni, hanem botrányosnak, minthogy talán igaz, amit olvastam valahol, hogy megbotránkoztató olykor a pucérság, de botrányos: az igazság. Erre a botrányra kéne törnünk mindannyiunknak: neked is, Olvasó, akinek ezennel, akár kisasszony vagy, akár úrfi, átnyújtottam ezt a szál rózsát, a rose is a rose… or not, tudjuk, ó, hogyne, csak nem szívesen beszélünk róla.