„szó, szó, szó – a többi, néma csend”^*

 

A művészet legfőképp szabad akar lenni. Ez nem jelenti azt, hogy mindent akar és akarhat; az öncenzúra a művészet leglényegéhez tartozik. Öncenzúrán most nem azt a pusztító és bornírt processzust értem, amit gyakorolunk szerte a világon, hol politikai, hol gazdasági kényszerek miatt – hanem azt az ősi tiltást, hogy van egy olyan terrénum, ahová nem szabad belépni, hogy van Megnevezhetetlen, hogy van Titok. Titok nélkül nincs művészet.

A mostani irodalom olykor azért feszélyező, mert máshová, „beljebb” teszi önnön korlátozásának határait; nem mert bátrabb, emancipáltabb vagy függetlenebb volna, hanem mert gyanakvóbb, azt gyanítja, hogy ahová a Titok tábla tétetett, ott még nem titok van: hanem: hazugság. Hazugság, hazugság, hazugság. Tudjuk, jó oka van, hogy így tegyen.

 

Mámorosan néven nevezzük tehát a dolgokat. Ez nem kevés. De szabadságunkat ilyen könnyen nem vásárolhatjuk meg. Rossz az, ha a gyanakvás betemet minket (legfőképp persze az a rossz, hogy, mint sok minden, ez sem elhatározás kérdése) – és a hazugság elleni viharos hadjáratból könnyen bátor-kodás lesz, pótcselekvés és alibi. Meg aztán: miféle bátorság kell ehhez most? (Kell.) Meg aztán: a bátorság nem esztétikai kategória. Másfelől meg aztán: kis ország vagyunk…

Elsőre tehát azt lehetne mondani, hogy természetesen van létjogosultsága a „csúnya” szavaknak az irodalomban, és hogy ez hol az írói szabadság, hol pedig az írói rabság, de legalábbis megkötöttség jeleként értelmezhető. Előbbiként akkor, amikor valahová épp egy ilyen szó kell, s ha kell, akkor ott is van, ha törik, ha szakad, utóbbiként akkor, ha főként abbéli gyanakvásunkból van ott a szó, hogy tán nem lehetne ott. – Eszünkbe juthat ezüstös nagyanyánk, aki állig betakarva napozott ugyan a szovátai gyógystrandon, de ezerszer szabadabb, függetlenebb és bátrabb volt a nudista plázsokon szorongó húgainknál… És nyilván van, hogy fordítva! Azaz: nem ezen múlik.

Valójában obszcén szó nincs is, csak obszcén összefüggés! Hisz például ugyanazok a szavak, mozdulatok, melyekkel pornó-lapokban találkozhatunk, egy szerelem csodájában megszentelődnek. Erre a csodára az irodalom is képes. Igaz, mint minden csoda, ez is ritka, mindenesetre ritkább, mint az evvel való próbálkozások. – Nota bene: előfordul, hogy a szó, a drasztikus szó ki nem mondása teszi a szöveget obszcénné, mert sandává, gusztustalanná változtatja a szó körüli sunyi oldalazásunk.

Az egészről van szó, és nem a szavak felosztásáról szalonképesekre és -képtelenekre (nincs is szalon!); ezt mutatja az is, hogy számos szókimondó szöveggel, vaskos klasszikussal, szabad szájú és mégis szemérmes (vagy akár nem) népi mondókával „semmi bajunk”. – Ide tartozik még, hogy a magyar nyelv e tekintetben másként viselkedik, mint Shakespeare vagy Rabelais anyanyelve. Olykor szemérmesebb, olykor prűdebb. Tehát egyszerre esély és nyűg.

 

Az irodalmi nyelv valóban közeledett a beszélthez. Azt, hogy ezáltal az irodalmi trágárság hivatkozási alap volna a mindennapihoz, nem hiszem. Ok és okozat cserélődne így föl. (Óvodás barátom szavatoltan anélkül küld el a búsba, hogy tájékozódnék a mai magyar prózában.)

Bár… Nincs minta, amihez igazodni lehetne. „Úgy beszél, mint a kocsisok”, mondották régebben. Ez most nem mondható, és nem mert a fuharosok szebben szólnának. A művelt (sőt, a csak pozicionált) ember súlyt vetett arra, hogy választékosan fejezze ki magát. Ma ez nincs így. De talán nem ezt kéne demokratizálódásnak nevezni.

Az említett közeledés, önmagában, se nem jó, se nem rossz, hanem elkerülhetetlen; az író nem fölötte áll olvasójának, nem olyan valaki, aki megmondaná, mi az igazság, hanem inkább sorstárs, akinek nyomorúságai és diadalai közösek az olvasóéival.

De azért a mai irodalom – abbéli fölismerésében tehát, hogy ő sem jobb a Deákné vásznánál, hogy ő is „csak egy ürge” – sokszor lemond az ellenkezés kötelességéről (dagegen! dagegen!, kiáltozta Rilke), pedig a kor-szerűség nem a korral való föltétlen azonosulást jelenti, benne-gyökerezést jelent, de nem gazsulálást. – Ezt a reménytelen, sőt nevetséges és föltehetően kudarcra ítélt erőfeszítést a kor magától értődőnek látszó mozgásai ellen: nem mindig lehet látni mai íróinknál, akik vagyunk.

A trágárság ez idő szerint már nem divat, divat az, amellyel különbözni lehet. Talán 20 évvel ezelőtt az volt – értelmiségi körökben ugyanúgy káromkodtak, ahogyan 100 éve a nők szivarozni kezdtek és Spinozát olvasni. De most ennél rosszabb a helyzet.

Megint nem a szavak a legriasztóbbak. Hanem a mondatok. Hogy nincsenek. Nincsenek mondatok, tehát nincsen gondolkodás, tehát nincsen forma. Márpedig formákon múlik az élet, mondja Füst Milán. Ebben a nyelvben, mely nem ismer jelzőket, szinonimákat, nem ismer alárendelést, egyáltalán: nem ismer összetett mondatot; melyben agresszivitás és türelmetlenség sorvasztja a szerkezetet, és sivárság a színeket, egy nyelv, mely nem szereti, mert nem szeretheti önmagát – ebben a nyelvben természetes a szó, mely mocskos. A durvaságunk a baj, a növekvő tahóság, a gyűlölet, melyet még megfogalmazni sem tudunk.

 

Ha az irodalom ábrázolni akarja a nyelvi züllést, stilizálnia kell. Egy irodalmi figura, aki olyan gyakorisággal használja ezeket a szavakat, ahogyan az valóságosan szokás: az hiteltelen! Ezt, mondjuk, elvileg, egy író tudja.

De minden elvi eszmefuttatás után és ellenére meggondolandó volna, hogy a kialakult nyelvi helyzetben – nagy nyelvi tompaságban – hogyan hat a jogos, szükséges stb. irodalmi durvaság. Nem vereség-e mindenképp, ha talán elkerülhetetlen is? (De.)

 

És: nagyon óvatosan kell bánni a megbotránkoztatással (fontos persze: kit, kiket). Mert úgy gondolom, nem megbotránkoztatónak kell lenni, hanem botrányosnak, minthogy talán igaz, amit olvastam valahol, hogy megbotránkoztató olykor a pucérság, de botrányos: az igazság. Erre a botrányra kéne törnünk (mindannyiunknak).