Függelék a Kis Magyar Pornográfiához

Egy nem létező diáriumból, Journal, A ceruza története, Érintések, A fogadós naplója, A lélek mérnöke, E. följegyzései, E.tc.

 

Nem. – „A tradíció nem olyasmi, amit valaki meg tud tanulni, nem fonál, amit akkor vehet föl valaki, amikor neki tetszik. (…) Akinek nincs tradíciója, és szeretné, ha lenne, olyan, mint a boldogtalan szerelmes.” (Wittgenstein, idézi Neumer Katalin, Nyelvjáték és tradíció)

 

Korszakolás. – „Citálok, tehát vagyok.” – Na, ennek vége.

 

Pilinszky. – „A pontosság félúton: boldogtalanság. Ne fordulj vissza.” „Simone Weil élete viszont arra figyelmeztet, hogy nincs kihagyható lépés, vagy legalábbis nem szabad törekedni rá.” „Bűnünk: a legnagyobb veszélyünk és legnagyobb lehetőségünk.”

 

Életrajz. – Gyermekkorom egybeesett a (korai) szocializmus néhány tragikus tévedésével – de a gyerekkornak, ha az ember életben marad, ilyesmi aligha tud ártani. Gyermekkorom csak a szüleimnek volt rettenetes. Ha most erre gondolok, én is tudom, mi a rettenet.

 

Ipi-apacs. – Az ÉN, ez a kifejezés, mely itt nem kevésszer szerepel, megtévesztő. Mert nem jelenti „e sorok íróját”, de hát nem is regényhős. Hanem? Olyan igazán nagyon ezt én sem tudom, hogyan van. Én a képzeletem szülötte vagyok, ez biztos. Meg az édesanyámé, ez is biztos. Mindezt azért jegyzem meg (én), hogy tán mégse bízná el magát az olvasó, ő sem ismer engem annál jobban, mint én őt. Mindazonáltal kárörvendhet: hogy átlát rajtam. Együtt örülhetünk kár. (Ez egy ilyen ország.) Nincs győztes. („Még annyira sem találtok meg a végén, mint Bovárynét.”)

 

Alany, állítmány, nép, nemzet.

1. Tanulok magyarul. Órákat veszek.

2. „Tanulok magyarul. Órákat veszek.” – Ismeretlen katona századközepi följegyzéseiből.

 

Az állatka. – H.-ék gyereke meghalt. Büszke voltam annak idején magamra, hogy bújt hozzám, pedig csak, akár egy kis állatka, megérezte rajtam a gyerekszagot.

 

Műhelygond. – Magyarországon nem kibírhatatlan az élet, hanem nehezen kibírható. Fölhasználni.

 

Hol élünk (verzió). – Egy magyar mondás szerint: ha a Föld Isten kalapja, Magyarország a bokréta rajta. Azt kéne tehát csak tudnunk – a feladat! –, hogy Isten kalapja-e a Föld, s többé-kevésbé nyert ügyünk volna.

 

Nyilatkozat (verzió). – Nem szeretem ezt a kulturális környezetet, amelyben dolgoznom kell (lehet, szabad). Meg is tudom mondani, mért nem szeretem. Azért nem szeretem, mert nem jó. Hogy itt (itten – halld: Básti Juli, Lázár Kati, Máté Gábor hermelin-hangsúlyaival), hogy itten nem lehet dolgozni, ez nem igaz; lehet, csak nagyon nehéz.

 

Milyen legyen a szőkeséged? – Rangos rádiós körkérdés, hogy milyennek szeretném látni az irodalmi életet. Olyannak mondanám elsőre, „izomból”, pavlovi reflexszel vagy még inkább pavlovi kutyaként, olyannak szeretném tudni, amelyben nem lehet betiltani mondjuk Csurkát vagy Konrádot, vagy ha ez a malőr mégis bekövetkeznék, akkor se volna nagy baj, mert azonnal, mit azonnal, üstöllést!, fulmináns cikkek garmadája születnék, ami oda vezetne, hogy az intézkedő, kicsit maga is megnyugodva, az intézkedését visszavonná.

És innét akkor indignálódva arra kellett gondolnom, hogy akkor ezt most mért is kérdik tőlem, mért lehet ezt megkérdezni, valami talán megváltozott, nyilván ott ezek a Rádióban hallottak valamit – mert ha nem, ha csak megint a rituális lelki higiéniás gyakorlatozásról van szó, kis magyar szerző összeszedi magát, és kurucosan megint egyszer elsorolja – ehhez nagyon nincsen kedvem. Unom.

A kérdés azt sugallja, mintha az irodalmi életet az írók csinálnák. De nem. Az írók az irodalmat csinálják itt, azért tetemre hívhatók (nyilván nem is lesz kellemes pillanat az), de az irodalmi élet az ennél bonyolultabb; van egy kulturális tér, ahol mindez lejátszódik, intézményeivel, kiadóival, folyóirataival, játékszabályaival – ezt bizony nem az írók hozták létre. Ezt mi úgy örököltük, kaptuk, ajándékba.

Ütött-kopott, régi épület ez, amit a megváltozott élet szerint rémülten toldozunk-foldozunk.

Én, minthogy mindig ebben a kócerájban dolgoztam, el sem tudom gondolni, hogy milyen volna, ha nem ez volna. Csak képzelegni tudok, nosztalgikusan, irodalomtörténetileg, ami persze igazságtalan, mert kávéházak nemcsak azért nincsenek, mert a magyar vendéglátás példátlanul lezüllött, hanem kávéházi ember sincs már, megette őket az idő.

Mindenesetre 1908 volna, és hozzám becsörtetne egy szőkés 23 éves fiatalember meg a kissé gátlásos barna barátja. Kosztolányi és Babits, hogy alapítottak egy lapot, Nyugat volna a neve. No én ezt a két fiatal gyereket úgy kirúgnám, hogy a lábuk se érné a földet, főleg ha délelőtt jőnének, amikor nekem munkaidőm van, múlhatatlanul fontos irodalmi munkálataimat végzendő.

Szóval hogy ez nekem már nincs. Kinőttem belőle úgy, hogy benne se voltam, az ember 20 éves kora tájt jár bandákban. De nemcsak én, senki korombéli és fiatalabb, senki nem tudja, hogy mi az, például, egy irodalmi lap. Ez biztos, hogy deformál, mert hát tudni: azt mindent kell.

Néha úgy látom magunkat: mint valami kacsacsőrű emlőst. Alkalmazkodtunk a föltételekhez. Kedves állat ez egyébként, az ujjaink közt azonban nől az úszóhártya, s ettől nehéz tartani a tollat. Szóval megint: nehéz.

Az Olvasó mondhatná minderre, hogy ez őt nem érdekli, őt az irodalom érdekli, az meg (talán) nem ennyire siralmas, tehát akkor az a bizonyos kulturális tér is azért elviselhető. És ebben volna igazság, mindazonáltal az Olvasó lefekvés előtt ne felejtse el megnézni a kezecskéjét, hogy láthassa az ujjai közt neki is immár úszóhártya…

 

Mindez túl rosszkedvű így, setét, és ezért remélhetőleg nem is egészen igaz. – Ahol elhangzik majd, éjszakai műsor, kéne, lehetne hát valami „konstruktív” muzsika a végére, ellenpont! (Gőczey Zsuzsa!), mondjuk egy öreg, bölcs néger ember dünnyöghetne egy blues-t az éjszakában, s ebben a motyogásban jól látszanék, hogy mindez milyen, milyen nevetséges.

 

Naprakész szóképzés: k.u.k.-bolsevik.

 

Áthallások (a Gonoszkák-szériából).

„Wittgenstein, Wittgenstein, miért hagytál el engem?”

„Miért vagy mért?”

„Tudja a vasom.”

„Hiába vijjogsz, kiterítenek úgyis.”

 

Mikor. – In April machen wir die Deutschen fertig, olvasom egy nyugat-berlini kis mozi programelőzetésében. Elképzelni – végül is a fantázia munkaköri kötelességem – a magyar megfelelőjét a Kinizsiben vagy a Tanácsban… – Hány helyről volna az betiltva…! (Megannyi helyről.)

 

Hová. – Hogy irányítgatnának (szeretettel): ez a lélek mélyire, az a pokolba, amaz a tragikumba, másik meg a szikárba, harmadik a tántoríthatatlanságba, az érthetőbe, a földre, az óvatosba, a bátorba, a magyarba, a sorsba, az ezoterikusba, a búsba. Meghallani, aztán: hol így, hol úgy, ahogy kedvem tartja (engedi).

 

Születésnapi köszöntő (a Gonoszkák-szériából). – „Önnek, Mester, vége: én Önt tisztelem.”

 

Író-olvasó találkozó. – A regényíróktól nem kell félni, ártalmatlan állatfajta. A felsőbbségnek egyedül az olvasóktól kell reszketnie. Persze egy jó író az legalább közepes olvasó.

 

Bosszú. – Egy szerkesztő, fő, kicenzúrázott két szót az egyik írásomból anélkül, hogy ezt megkérdezte volna (és én engedélyeztem volna, sajnos, mert érdekemben így állt volna). Ezt még megbosszulom!

 

Trivialitás. – A nagyon rossz írás az semmilyen. A nagyon jó: mindegy milyen. Csak a közepesnek fontos, hogy realista legyen vagy modern.

 

Journal T. Mann modorában. – Ma görög alsónadrágot örököltem az öcsémtől. Örökre!!!

 

Kicsit. – Kicsit sokat vagy túl nagy kedvvel idézgetik ezt az alanyban-állítmányban való gondolkodást. Mintha az valami megoldás volna (és akkor persze egy másik ellenében)! De hát a dolog éppen ekkor kezdődnék csak. – Egy norvég író följegyzéseiből.

 

Aki. – Aki gyerek látta Egerben Jovánovics György Csongor és Tünde-díszletét, az abban a pillanatban, hogy fölment a függöny, tudta: mi a színház.

 

Magyar Maszat. – Olvasom, hogy Berkesi András stb. mellett Nádas Péter Egy családregény vége című regénye is hiánypótló alkotás 1956 „témájában”. Nyilván nem olvasták Nádast, vagy összekeverték valaki mással, vagy ezt a könyvét egy másik könyvével, vagy nem is tudom. Olyan zavaros.

 

Karl bácsi: Hogyan lesz az emberből másodosztályú?… Én voltam a trón várományosa – és hirtelen azt vettem észre, hogy már nincsen semmim.

 

Zsófi. – Krisztus meghalt, azután feltápászkodott a mennyekbe.

 

Posztmodern stílusdiktatúra vagy hogy is: E.P.-igonok.

 

Nagyhatalmak. – Szigorú, kellemetlen amerikai tisztviselő, hogy tagja volnánk-e a pártnak. Mire az én kis Gittám: MELYIKNEK?, az angyal. The next, please.

 

A lélek mérnöke. – „Most megyek haza szabad, magyar szobámba.” Mir gesagt. (Magyar fordításban: Ereklye, piff…)

 

Az, ami (a Gonoszkák-szériából). – Az, ami Ottliknál nem is tudom micsoda (olyan régen volt), az Pilinszkynél a monstrancia, Mészöly Miklósnál szurdik, Kulcsár Szabónál paradigma, Balassánál ama, Lengyel Péternél apa, Mándynál egy poros mozdulat, Nádasnál valami vénasszonyos malackodás az ötvenes évekből, nálam meg egy nyomdahiba, és ezért: kurziválva.

 

Kérdés és felelet. – L. hallván, hogy egy Kis Magyar Pornográfia című könyvön dolgozom, kérdi, kárpótol-e. Kist, magyart.

 

Nagy Magyar Pornográfia. – 32 centi lettem én, meglepetés E. – Idegen éca(ka) nyomán.

 

Mi mi. – „Minden politika.” – Na, ez egy nagy marhaság.

 

Történelem. – A malmomat elvitték, kéremszépen. A púpomat hagyták itt, meg a két fájós kezemet.

 

A dicső apa (hangok a gyerekszobából). – Mitics, csináljak neked apaélményt? NEEE!

 

Közömbösség. – Vállat vont a farka.

 

Pletyka, avagy az E.-titok. – Hogy egy konkrét ember, kolléga, azt terjesztené, hogy én az ún. pályám elején igazi, realista novellákat írtam volna, vagyis hogy megpróbálkoztam evvel, de azok annyira csapnivalóra sikeredtek – a pályatárs, így a pletyka terjesztője, ezekét saját szeműleg olvasta is volna, nem a levegőbe beszél –, szóval hogy olyan harmatgyöngék lettek volna ezek, hogy jobbnak láttam leállani evvel az iránnyal, mielőtt, ugye, végleg felsülök. És akkor aztán azóta – mert azért eszem volna – mindenféle importált, művi eszközökkel próbálom feltupírozni azt a sovánka valóságanyagot, mely osztályrészemül jutott. Mert – így a kolléga tanítótag, állítólag – csak az nem ír realista művet, aki nem bír.

De sok mindent lehetne erre mondani. És milyen kevés tűrné ebből a nyomdafestéket… De nyilván nem igaz az egész.

 

Irodalomtörténet. – Apor Péter olyan buta, amit csak a kortárs szerzőktől szoktunk meg.

 

Szeretet. – Te inkább gonosz vagy, A. inkább intrikus, mondom B.-nek, bizonyítékul, hogy szeretem őket.

 

Egyre. – Egyre több olyasmi történik, amihez nincs közöm. Valahogy másképpen kell föltenni a kérdéseket.

 

Életeim. – Foglalkozása? Tag. Így áll: a személyimben. Előtte meg: rendszerszervező. Azaz: forradalmár. Quod erat demonstrandum, vérbő kurucz.

 

Idő van. – Uram, Ön egy posztmodern politikus.

 

Csokonai Lili. – Az éhes férfiszem nem tud reám nézni másként, sem mint oly különös lágy nézéssel, melyben sürgetően ég a vágy.

 

Örökmozgó. – K.-ban visszatért az élet a régi kerékvágásba – olvasom sokadszor. Sajátos lehet ez az élet ott K.-ban, hogy ti. mindig csak visszatér abba a kerékvágásba, sose olvastam még, hogy ki is jött volna onnét.

 

Önsorsrontó. – P. magába süppedten, szakállába italtól bámulatosan büdösen motyorászva. És: szikrázó okosan.

 

XX. század. – „ehhöz képest Haynau nem hiéna (nem hogy hiéna, de) cicca”

 

Emlékiratok könyve. – Aláaknázott szöveg, ahogy kell. Milyen is az, amikor úgy hihetjük, jogunk és okunk és lehetőségünk van teljes mondatokat írni (alany, állítmány etc.!), csak épp a mondataink mögött nincs ott (nincs meg) a világ? A kérdés: milyen a hosszú mondat, ha nem stílus? (Magyar mondatról beszélek.)

 

A veszély. – A veszély, hogy olyanok leszünk, amilyenek vagyunk.

 

Egy demokratikus fórumról (hozadék). – „az önlevében fővés”

 

Nagycsalád. –

Dóra (12): – Most mondd meg akkor szépen, Péter, miért tiltod te ezt az árulkodást, mikor az óvodában nem büntetik?

Marcell (10): – Ne árulkodj. Jó, rendben.

Zsófi (5): – Ne árulkodj. De. Mért? Mert szeretek árulkodni.

Miklós (0): –

 

Fragment. – Állam van, társadalom nincs. A társadalom, minthogy nincsen igazán tér, ahol mozgásban lehetne, állíthatná, mondhatná önmagát, tehetetlen, s magára hagyja az egyént, aki tehát magában, egyedül, a közösség, a tradíció, a kultúra védelme nélkül áll – állunk, s próbálkozunk ki-ki alapon.

És hiába tudunk valamit egyenként, akár több millióan, ez, a nyilvános beszéd híján, személyes tudás marad, pedig kollektívnek kéne lenni. „Az ismert körülmények között.” Nem. Nem. Nem. Nem ismert. Visszautasítom ezt a cinkosságot. (Megint csak: nyelvi okokból…) Örök cserkészföladat: a társadalom öntudatra ébresztése.

 

Régi buli. – Mikor kétszer vettem a sós mogyoróból, egy nagy mellű lány így szólt: Nédd, hogy lumpol. Valóban.

 

A Nyugat. – Egy kedves közeli kaszáspókról a szobámban azt gondoltam: Szerb Antal. Hogy ő Szerb Antal. Sokáig néztem, ott kapálózott a sok intellektus-lábaival.

 

A fogadós naplója. – Nincsen történet manapság. Action még volna, de kivel történjék meg? Flaubert a határ. Ugye, ide néha betér néhány martalóc, és összetöri a berendezést. Most mondja meg, uram, ez történet?! De azért nem adom fel. Leselkedem, hátha.

Kérdhetné: velem, velem mért nem történik valami? (Haha: jó kérdés.)

 

Házasság. – Ha férfi volnál, most addig ütnélek, amíg bírnálak. Igaz, ha férfi volnál, véresre vernél, mert sokkal erősebb volnál.

 

Házasság. – Egy férj, amint bosszúból, reggeli közben, a házassághirdetéseket böngészi.

 

Thomas Brasch: Nincsen világnézetem, melybe visszahúzódhatnék, ahogy Brecht a kommunizmusba vagy Grass a szociáldemokráciába.

 

A malőr (öngólossza). – Kioktattak egyszer nyelvfilozófiai műveltségből (rám fér), hogy például ilyen meg ilyen badarságokat írok. Az idézett mondat, amit sikerült kipecázni, fájdalom, épp Wittgensteintől való volt, aki lehet bár badar, de azért nyelvfilozófus, gondolom. Ilyen pechet!

 

Kései bosszú (a Gonoszkák-szériából). – „… Regénylehetőség kétségkívül. De él-e ezzel E.? Alig. A felnőttvilág teljesen elmosódott, a mándys eszközökkel megrajzolt apafigura kivételével. Akkor pedig mi marad?

Maradna a két fantáziakép, Fancsikó és Pinta. Sajnos azonban ők nem léteznek. A gyermeki fantázia korlátlan, E. fantáziája azonban nagyon is szegényes. Különösen a könyv első felében. Vége felé a szerző már egészen belejött az írásba, mintha ezen a szövegen gyakorolta volna az irodalmat.

(…) Ezt súlyosbítja, hogy a regény nyelvezete nehézkes, híján a humornak, iróniának, játékosságnak.”

Lapkivágat 1976-ból. („Ha ehhez hozzáveszem az időeltolódást, és én hozzáveszem, akkor ez a… lap nincsen is.”)

 

Egy tanti följegyzéseiből, avagy tani-tani. – Kedves Uram, köszönöm és nagyon örülök, hogy lapjában lehozta a novellámat; jó lett volna azonban, ha a szokásoknak megfelelően, elébb a hozzájárulásomat kérték volna a közléshez (amit én szíves örömest megadtam volna).

Nem akartam nagyon alkalmatlankodni, de úgy sem tenni, mintha a fenti dolgot rendjén valónak tartanám.

Tisztelettel üdvözli:

P.S.: A címem megváltozott, a honoráriumot oda tessék küldeni.

 

Egy opera esélyei. – J. zenéje: finom, jeges, melyet át meg átjár a rémület. Daisy: durva, tüzes (minimo calculo meleg), melyet át meg átjár a rémület.

 

Egy demokratikus fórumról (hozadék). – „a magánkiadás díszpreferált valami”

 

Marcell. – A lelkem is bárányhimlős? (Zsófi: Csak a pofád.)

 

A lélek mérnöke. – Elolvasott néhány sort egy kortárs (!) irodalmi (!) műből, és könny futotta el a szemét. Öregszem, gondolta hiún, régebben nem pityeregtem így übtre a szépség elemi izéitől, mint egy fuser Füst Milán. Törölgette a könnyeit, de nem talált – akkor – magában őszintétlenséget.

Hirtelen fölrémlett előtte egy virtuális, illetve létező-nemlétező közösség, melynek tagjai csak úgy, annyira tudnak egymásról, mint a különböző regények hősei, ahogy tehát Karenina Anna gondolhat a földmérőre és a földmérő: Annára és Kareninra persze… Hogy mégis, mégis létezik valami közös, jó működés, rozoga olvasólámpák vibrálnak az éjszakában, papírlapok – könyvek és kéziratok – zizegnek rejtelmesen; írnak, olvasnak, gondolnak ezek itt ebben az országban egymástól akár nagyon messze, mégis együtt. És hogy ez számít, ez az, ami számít.

Akkor hát ezért törött el a mécses, meghatódottságában. De hát lassabban csak. Mert hát miféle volna az a regény, melynek akkor így mi egymásnak integető hősei volnánk? Szépnek mindez szép, de mégis, mégis, mégis: nem kevés? Megint a primitív kérdés: hogyan kell élni? (Egy biztos: nem regényhősként.)

Nem akarván beletörődni rezignáltan saját tehetetlenségébe, gyűlölettel szemezni kezdett egy kisfiúval, aki igen ügyesen emelgetett egy focilabdával, ott a Károlyi-kertben. Amikor a kicsi észrevette a férfi tekintetét, rémülten elrohant. Evvel is megvolnánk, gondolta akkor elégedetten (          ).

 

Kiegészítés. – A. telefonozott vacsora közben, hogy kijönne. Ne!, sikoltottam a kagylóba. – De mért mindig így? Mért ne lehetne nyugodtabban, örömmel, mért nem lehet mindent?

 

Marcell. – Pillants! (Azaz: nézz már ide!)

 

KISZ-jellemzés. – Rendes, Isten-kereső ember.

 

IV. 27. – Rakoncátlanul fúj a szél a Kárpát-medencében, hallottam ma a rádióban. – Őrültek háza!

 

Hallottam. – Rosszul ván a fárá gárdirozva.

 

Marcell. – Ez nem szarvasbogár-gyűjtemény, ez halálgyűjtemény.

 

A hasonlat (avagy ösztöndíj és rovartan). – Lenocska melle a GUM előtt olyan kemény volt, hogy bolhát lehetett volna elnyomni rajt’!

 

Nyár. – Színesen magyarázni baráti turistának a Rákóczi és Rákosi közti különbséget, különös tekintettel a Corvin áruházra.

 

A gourmet. – Egy olasz az tiszteli a parmezánt.

 

Irodalomtörténet. – Babits írja, hogy náluk a családban milyen nagy becsben állt Vörösmarty. – De jó ezt így hallani, hogy mintegy használták a költőt – ezek a Babitsok.

 

Babits. – A gyakorlati kérdésekhez, megvallom, nem értek. Én nem vagyok reálpolitikus, s nem ítélhetem meg a pillanat szükségességeit. Feladatom ennek épp az ellenkezője. Nem kell alkalmazkodnom a körülményekhez – de nem is szabad! Író vagyok, a szellem embere. A cselekvés rabszolgái evickéljenek kis kényszereik között, segítsenek magukon és pártjaikon, ahogy tudnak. Az én szolgálatom: megőrizni népem legtisztább erkölcsi hagyományait, nem engedni, hogy az igazság szelleme elavuljon. A kezdődő barbárság lármája közt ébren tartani a lelkiismeret sajgó nyugtalanságát. Megóvni egy jobb idő számára az emberiesség megvetett eszméit, a szellem és szabadság tiszteletét. Ezek a nemzet igazi szentségei. Ha őket az áradat prédájául engedjük, micsoda anyagi előny vigasztalhat? Akkor többé talán nem is nemzet a nemzet. (Csak tömeg vagy állam.) S minden bizonnyal nem magyar a magyar!

 

A püspöki kar karácsonyi körlevele. – Hogy a művészek adjanak pozitív példát etc.! – A legnagyobb örömmel.

 

Szilveszteri tervek. – Zokogni tudnék, annyira < szövegromlás >.

 

A regényírás föltételei. – Az ún. klasszikus regények addig ismételgetnek leleményesen egy konvenciót – a főhős 171 cm és nő –, hogy az olvasó végül beleun a küzdelembe, legyint, legyen, legyen 171 cm és nő. Mintha szívességet tenne, hogy nem gondol a szerzőre. Alig veszi észre, hogy legyőzték. (Gondolatmenetünk jó regényt föltételez.)

 

Homo ludens. – Látod azt a párt? A volt feleségem és a volt férjem.

 

Szerelem. – Maria Ivanovna, nincs mit mondanom Magának… Viszont sok hallgatnivalónk volna…

 

Kezdő kamasz. – Mondja a fiának, ne hazudjék. Én igazságban élek, apám, válaszolja az, és fantasztikusan vihog.

 

Kötényem is honnan volna. – Ha én főnök volnék, jelesül városparancsnok, bírsággal sújtanám a félmeztelen autóvezetőket, minthogy a szőrös hátuk cuppogva ragad a Zsiguli (a Zsiga!!!) műbőr üléséhez. – Ó, ó.

 

Marcell. – Mondd, Péter, van olyan szám, hogy rózsabimbó? –??? – Mert a Szalai azt mondta, hogy a 100-nál, pontosabban a 110-nél nagyobb – az rózsabimbó.

 

Én egész népemet. – Hogy mondanám el véleményemet haza és haladás, közömbösség, nemzettudat, magyarságtudat témakörében, mintegy útravalóul leendő pedagógusok, népművelők számára. (Az illúzióvesztésről, a nacionalista attitűdök fölerősödéséről, a hiányzó egységes nemzeti öntudatról, a tehetetlenségről, zavarodottságról, görcsösségről, a tengerszint alá süllyedt közérzet állapotáról, önzésről, alkalmazkodásról, szétforgácsolódásról, „dagonyázásról”, legyintő állampolgárról és közömbös, „betartó” fiatalokról, akik – Csoóri kifejezése – „az ország albérlőinek érzik magukat”. Arról, hogy mi lesz holnap. Hogy lesz-e holnap egyáltalán.)

Kedves T.,

ne haragudj, nem tudtam, vagy csak így, megcsinálni az anyagot, rossz(?) diákként az utolsó pillanatig tologatva; arról akartam volna írni, hogy milyen katasztrofális következményei vannak annak, hogy így átjárja életünket a félig kimondás nem is tudom mije (patkánysága és józansága), egyszerűen szólva annak, hogy hazugságban élünk – hogy ez nem elvi(?) és magasztos okokból volna baj, hanem mert a legelemibb, mindennapi terepeinket maszatolja össze, mert elromlanak a reflexeink, alig tudjuk már, hogy adott helyzetben mi volna az épeszű cselekvés, tehát hogy el- és meghülyülünk –

és még arról, hogy milyen könnyen tévedünk – ahogy én is az előbb –, egy teljességgel definiálatlan „mi”-re (közös vélt és valódi sérelmeink ehhez kevés), közösség ragozásból sose lesz

de, ahogy gyakran, fogalmazási nehézségeim támadtak, mindennek nem tudtam formát adni, hacsak ez a „Levél a Szerkesztőhöz” nem az, így kicsit prédikálós és erkölcscsőszös lett.

Szóval legyetek jó tanárok, azaz jók és tanárok (mert ha nem lesztek azok, hiába lesz érvetek jogos és ezer, de TI – te és te meg te – lesztek azok, akik nem lettetek azok, amik akartatok),

szeretettel:

 

Großschriftstellerei. – Sehr geehrter Herr E.! Hogy a grazi Süd-Ost Tagespost fönnállásának 130. évét ünnepli, és hogy az ünnepi számban exemplarische lyrik is volna, mely az ismét oly aktuális közép-európai gondolathoz kapcsolódnék. Nagy megtiszteltetés volna egy vers(?!) avagy lyrischer Text ezen alkalomból etc.

 

Közép-európai nyombiztosítás

Ein lyrischer Text

Mi történt, tűnődik a lírai én, itt, amikor ott, százharminc éve, komoly, szeriőz urak összehajolván szőke söreik felett elhatározták, hogy egy lapalapítás regényes vállalkozásába fognak?

Országunk, mint rendesen, nagy bajban volt. Éppen egy elvesztett forradalmat követően nyögte a gonosz osztrák önkényuralom nehéz igáját. A vezető ókonzervatív arisztokrata családok… ne is beszéljünk róluk (atyai nagybátyáinkról). A lapalapítás mindenesetre nem nagyon dívott.

De szinte tetszőleges időpontot vehetünk. Például látványosan másképp telt az az évünk is, mikor a Süd-Ost Tagespost fennállásának századik évfordulóját ülte, gondolom, fényes külsőségek közepette, 1956-ban.

Mi következik ebből?

A lírai én nem tudja. Sok jót nem mondhat, hiányosan tudja, mi volt, elfogultan azt, hogy mi van, és hogy mi lesz… ahogy magyarul mondani szokás: Selten kommt was besseres nach. De akárhogy is: ez az összevisszaság, mely az életünk, a történelmünk, az időnk – ez látványos különbözőségeiben is közös. És a miénk.

Mi következik ebből? Nincs fölmentés.

Kelt Budapest, 1986 februárjában

 

Egy őrült naplójából. – A gyerekkel ma a „valóság repedezettségét” tanuljuk. Hogy az megrepedhet, és ott akármi kieshetik, vagy, ami ugyanez, ott belátni valahová, ami egészen más.

A tanulás úgy történik, hogy egy magasztos pillanatban (Gyermekem! Én téged lovaggá ütlek!) hirtelen tvisztelni(!) kezdek (lulé, lulé, lallalla!), majd azonnal folytatjuk az ünnepélyes szertartást. Gyermekünk meg van kicsit neszülve, ahogy az kell is.

 

Európa. – A „reál-politika szókészlet” hasznavehetetlen. A legradikálisabb segélykiáltás is olyan dallamosan szól, olyan megnyugtató. Nem érteni belőle a nagy-nagy bajt.

 

Kultúrpolitika. – „Belátok én mindent, ez a létező világok legjobbika, mindent, de mért hajnali negyed hétre rendelnek be, úgymond megbeszélni a problémákat…” (Egy barátom élményeiből)

 

Egy koldus. – Ugassak? Ugassak neked?

 

Jó kis marhaság egy teniszkönyvből. – Két dolog van a világon, mely elismerést válthatna ki egy idegen bolygó mind intellektuálisan, mind erkölcsileg felettünk álló lakójából. Az egyik Mozart Don Juan-ja, a másik a teniszadogatás.

 

Az idézet. – Még azok a kritikák is, melyekben inkább nyikhaj volnék, mint sem, és fölületes, lapos, trágár, üresen játszadozó, hol a műnek nagyobb az udvara, mint maga a mű (hogy ti. ez biz elgondolkoztató!), még ezek is elismerik, hogy azért gondolkodni mégis tudok, és mondani olyat, aminél okosabbat úgymond aligha lehetne, és hogy ezt akkor egy kicsiny példával meg is világítanák – és akkor!, akkor jön az a szép Bojtár-idézet a kelet-européer pontosságáról. (Bevezetés a szépirodalomba, p. 504.) Puftili, zutty.

 

A regényírás föltételei. – Mottószerű: Wittgenstein sokat citált és többnyire félreértett kijelentése szerint: amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell… Aki Illyésről beszél, mindig kicsit másról beszél, de már annyira hozzászoktunk a stilizáltság e fokához, hogy lassan észre sem vesszük.

Magyarság és Európa. Én abban az égadta világon semmi nehézséget nem látok, magyarnak és európainak lenni. Elég magyarnak lenni, és akkor európai is, sőt másként nem is lehet (magyarként). Amikor nem vagyunk európaiak, akkor éppen nem vagyunk jó (jól) magyarok.

Magyarnak lenni – ez viszont tényleg nehéz; s ez a nehézség az, ami veszélyezteti az európaiságunkat. Illyés állandó figyelmeztetése és példája magyarság és európaiság összekapcsolására – nem más, mint közvetlen fölhívás: legyünk szabadok! – Vagy hogy szeretetteljesen utaljak Illyés gyakorlati érzékére, kompromisszumkészségére: Legyünk szabadabbak!

Mert hiába számláljuk elő nagy íróinkat, költőinket, hiába ismételjük irodalmunk egyenrangúságát: Európa szélén élünk, szellemileg is. Hogy gazdaságilag ott: azt nem lehet nem tudni. A gazdasági életben ez lemaradást jelent; hogy amott készen vannak valamivel, amit, ha szerencsénk van, lesz, majd elkérhetünk tőlük (megvehetjük stb.) De a szellemi életben a lemaradás mást jelent. Számunkra amott semmi sincs készen, amit át lehetne venni vagy hozni. Aki például azt mondja, hogy volnának modern(?) regény(?)-formák(?), nyugatról adaptálni… – az finoman mondva vagy szamár, vagy rosszindulatú fráter.

Eke-kapát lehet Párizsból hozni, regényécát nem.

Miért? Mert az életünkkel kéne többet tudni kezdeni, itt, itt, itt, és ezt senki nem végezheti el helyettünk. – A kézirat itt (itt, itt) megszakad.

 

Az a nagy, fényes élet! – Tegnap Nyugat-Berlinben (abban az étteremben, melyet állítólag a 60-as évek ismert heppeningistája, Ossi Wiener gründolt) együtt vacsoráztam egy malaysiai királyfival, aki megejtően hasonlított Banga Ferire.

 

A pápista. – Nagypéntek van. Fáj a fejem. Így csatlakozom.

 

Önismeret. – Barátom napok óta azon röhög, hogy nekem, így én, idegen Watteau.

 

A szív segédigéi, avagy lírai nyombiztosítás. – Van a Termelési-regényben egy jelenet anya és fia közt, az anya betegeskedik, rosszkedvű, már nem kéri senki a segítségét, nem tudja, mit csináljon magával, mire akkor ez a fia azt ajánlja, hogy írja naponként az álmait – mert az anya nagyon szépen és hevesen tudott álmodni –, írja rendben le, ő meg, a fiú, majd, mivel ez a szakmája, művészi formába önti, és majd dől a pénz.

Minden megtörtént, álmodott a jóasszony, leírta, hozta a fiának a kék, megvetemedett borítójú füzetet, néha rajzolt is bele (a négy thujá-t például!), aztán még más minden is megtörtént, a fiú azt is leírta – én meg akkor nyilván most azért vagyok itt, hogy dőljön a pénz: ahogy írva van.

 

*

 

Másfelől: Mikor már sokadszor mondták, hogy e könyvben a szerző a saját édesanyjáról ír, és meglepődtek, hogy szerzőnek nincsen például húga, tehát elfeledkeztek arról – amiről egyedül én feledkezhetem meg –, hogy mindez irodalom, egy könyv, afféle regény, akkor acsarkodva arra gondoltam, hogy tisztán irodalmi szempontból az volna mégiscsak a szerencsés, mert bizonyító erejű volna ezeknek, ha az anyám: élne. – Szörnyeteg, mondta minderre kedvesen és letörten egy nő vagy férfi.

 

Definíció. – A regény: lélegzetvétel.

 

Eger. – Gyerekekkel toleranciagyakorlat: mi vagyunk a törökök, szemben az álnok magyarok. (Dóra esti beszámolója: a papával nem lehetett bírni, tűzön-vízen át vissza akarta foglalni a várat – azoktól a derék magyaroktól!)

 

Két pont. – A sport meg a politika a győzteseké. Aki nyer, annak van igaza. A művészetben ez másként van.

 

A regényírás föltételei. – „Alkotni talán nem jelent mást, mint a szeretet útjain tűnődni: kit, mikor, hol érint meg a szeretet.”

 

A teljesség felé. – Más a képzelet, és más a képzelődés, ahogy más a beszéd, és más a fecsegés. A képzelődés az élet törvénye szerint működik, és az éhen maradt vágyakat köddel eteti; a képzelet a lét törvénye szerint működik, és amit megteremt, műalkotást, tettet, gondolatot: valódi és igaz.

 

Szükség. – Leokipposz töredékeire van most szükségem, mondja A. komolyan. Azért ez jó, hogy van ilyen, akinek ez hiányzik, Leokipposz.

 

Program. – Délelőtt virágot viszek drága feleségem sírjára, délután kimegyek a nudista strandra.

 

Olvasónapló. – Krisztián az oroszokról: acsarkodás nélküli(!) kelet-européer szövegek, ilyet eddig nem lehetett magyar nyelven olvasni.

 

Valóban. – „A Rembrandt-önarcképek, hogy egy Önnek kedves hasonlatot mondjak: nyilvános gyónás.”

 

Zsófi. – A dzsémsztyuár, az alendeló meg a Bámhalmi: ezt a három férfit tervezem magamnak.

 

Báli szezon. – Gyerekek egymás közt: Hajnalonként járnak haza. Ez a legújabb. – Ahogy nagyvonalúan csóválják a fejüket, délben kelni, azért ez eddig nem volt.

 

Párbeszéd. – „De hát mire legyek nagyvonalú? Mikor minden kicsi, műanyag és szürke. Hozzánemértő, felelőtlen, cinikus és irigy fráterek teszik nehézzé az életemet.” „Megint metaforákban beszél. Nagy bajban lehet maga.”

 

Színvonalunk. – Ami van: az a nem létező vonulatai egy nem létező nemzet nem létező irodalmának: ez a népi, ez az urbánus.

 

Idő van. – Ezek ugyan nem az ötvenes évek, de azért: évek!

 

Kérdés egy számlálóbizottsági taghoz. – És nem csaltatok? A szó jó értelmében sem?

 

Bon-mot. – A kiállításmegnyitó az olyan, mint a halotti beszéd, csak a dátum más. (G. P.)

 

Nemzeti nagylétünk. – Az 56-os visszaemlékezések (Kossuthról elnevezett adó) és a Z’ZI Labor (Petőfi Sándorról elnevezett adó) közül az utóbbit választottam. És akkor még ott a Bartók, sztereóban.

 

Bon-mot. – Nem a rendszert kell megváltoztatni, hanem a közmondásokat. Mi az, hogy a kecske is jóllakjon? Mért kéne a kecskének jóllaknia? Büdös, makacs dög, és mekeg. Marad a káposzta, meg.

 

Marcell. – Papa, telefon. Egy férfi. Olyan dömötör hangja van.

 

Szivárvány (párbeszéd). – „Fertőd”. „Az enyém. De ne tegezz.”

 

Mozart egy tanítványának. – Mért kérdi, ha nem tudja?!

 

Egy paródiából rám néző önarc. – Szóvicceket gyárt és malackodva szidogatja a bolsevikokat, ha vannak még.

 

A hely, ahol most vagyunk. – M.-mel és K.-val meghatároztuk azt a helyet, ahonnét a kölni Dóm hitelesen nézhető. (Nagy fekete kőárnyék, nagyon messze az égtől.) Érdekességként említem, hogy ez a hely a dómbejárat és a közeli könyvesbolt közt majdnem félúton van, jellemző módon inkább a bolt felé.

 

Hommage à Csehov. – Mindig csak arról beszélünk (beszéltetnek minket), hogy milyen jó, nagy és csudás dolog, hogy élünk még, azaz hogy életben hagytak. És arról nem, hogy jó, jó – de hát milyen is ez az élet?!

 

Az állatok. – Megcsináltad a Szederkényit? (Telefon 1987 áprilisában, a Sz.-emlékszám leadási határideje előtt)

 

Mahler. – Tradition ist Schlamperei.

 

Joj. – „a szlovák popzene állócsillaga”

 

A regényírás föltételei. – Az írás mint önparódia. Nem veszélytelen.

 

A regényírás föltételei. – Azzal, hogy az ún. modern író az én-be kapaszkodik, úgy érezvén, nem tud másba, veszélyes, meglehet, nem elkerülhető útra lép. Észrevétlen elterpeszkedik az én, úgy lesz fontos, hogy fontoskodó, nem komoly lesz, hanem komolyan kezdi venni magát, hinni kezd ebben a fontosságban, önmagában, mint utolsó menedékben, így sebezhetetlenné válik, és pompőz esztétikai vagy morális prédikációkba kezd (Handke, illetve Grass). Lévén arányérzéke, beindítja az irónia gépezetét.

De hát a hiúság nem győzhető le ironikus mondatokkal.

 

A regényírás föltételei. – Mottó: A velencei mestert kérdik, mért épp ilyen meg ilyen nagyságúak a képei. Két oka van ennek: egy: ez az az arány, amely legjobban megfelel Isten és ember lehetséges párbeszédének, kettő: ekkorát rendelt a herceg.

A művészet gyakorlója (szolgája) az emberiségnek az a megbízottja, kiküldöttje, akinek az a dolga, hogy mintegy az első vonalban harcolva, kifürkéssze, hogy mi is ez az egész, hírt adjon a létezés titkáról. Médium legyen, és szeizmográf. – Mindez így azonban kicsit túl puffos és meghaladott, mintha egy német író mondta volna.

Ez igazságtalan oldalvágás, mert egy jó német író, az nem „német író”.

Tovább menve: tisztán németnek, franciának, magyarnak lenni: az nem komoly dolog. Az paródia. Csak magyarnak lenni: az paródia. Mert „csak magyarnak lenni” azt jelenti, hogy megfelelünk annak a képnek, ami erről épp forgalomban van. Ez öngyilkos hiba. A jó hazafi – gondolom – életének minden múló pillanatával, minden lélegzetvételével folyamatosan megváltoztatja az országot, és így saját magát és nemzetét is. Most már más magyarnak lenni, mint a bekezdés elején: kis túlzással szólva.

 

Oidiposz dedikációja. – Édesapámnak ismeretlenül is szeretettel: Péter fia.

 

Barátság. – Hogy az én írásaim fordításához meg még alkat is szükségeltetne, mondja egy magyar író, ő például nem tudna engem lefordítani. Én tudnék a tiéidből, válaszolom, magyar fordítást csinálni, egy csapnivalót…

 

Kosztolányi. – Ha azt hallom, komolyodom, mélyülök, görcsbe áll a gyomrom. De nem ellenkezem: az kiabál, akinek a háza ég. BIZTOSÍTÓ – BIZTONSÁG, a fekete pernye meg – mert porig! –: szép.

 

Pessoa. – Amit látunk, az nem az, amit látunk, hanem amik vagyunk.

 

Csáth –; nem szabad ártani. Semmi körülmények közt és semmi módon nem szabad ártani.

 

A tökéletes magyar sajtóhiba. – A ki nem elégített orosz pokoli orgiájaként bomlik ki a regényben a Monarchia szétesése. (Vigilia, 87/6.) < erosz >

 

Megvan! – Mennek a fuvarosok, a fekete dobosok a kerekeken éjszaka – a tanyai kutyaugatásokon át, tova! s a falusi zárt kapuk álmain át, tova! az úton a kétfele meredeken árnyhegyű jegenyesor innen is onnan is árkai mentén. – Akkor hát ez is megvan. Hogy honnét indul („merítve”) a Fuharosok. Nem tudtam volt, hogy erre gondolok.

 

Nincsen Rosei tövis nélkül. – Osztrák kolléga arról, hogy születnek-e nálunk igazi nagy szatírák, minthogy, ő úgy látja, a téma ebben az országban: az utcán hever. Tudod, mein lieber, van abban valami csüggesztő, fárasztó, leverő és félelmes, mikor ennyire ott hever…

 

A Mitigen-Mitnem (az Ismerd meg hazádat! – szériából). – Játszván egy világversenyen a Szovjetunió válogatottjával, fiaink abból, amit abban a játékban adni jó, kizárólag csak kaptak, szám szerint hat darabot. Bánatomat kis színesben szerettem volna elaborálni.

Megírva, leadva, kedvesen tényleg köszönve; de aztán kicsit mégis mondva lett, ne legyen az, hogy az oroszoktól. De hát, drágáim, itt nincs alternatíva, azoktól kaptuk. Hogyne, hogyne, mégis inkább legyen az, hogy a szovjetektől. Szöszögtem kicsit, földi stiliszta, mert magyar ember azt ugye nem mondja, de secko jedno, leszek jobb híján nagyvonalú, jöjjenek a szovjetek.

Megjelenik a lap, nézem a helyet, nemhogy orosz, de egy árva szál szovjet sincs arrafelé, szóval csak az van, ami tényleg volt, hogy kaptunk egy hatost. És egyszerűen nem volt megadva, hogy kiktől. Igaz, tudta mindenki.

[Ugyanebben a cikkben „a magam keserű módján” szóba hozhattam 1956 harmincadik évfordulóját (oda célozván történelmietlenül, hogy biztosan ezen évforduló miatt kellett eladni a meccset), így is jelent meg.]

Én már néhány éve élek ebben az országban, de mindig tud valami újat mutatni, apró meglepetést, új trükköt, kis elegáns megaláztatást. Tényleg igaz lehet, hogy ez az a rendszer, amit nem érdemes részleteiben bírálni. Megint egyszer: Éljen Eduárd!

 

A zacskóstej. – A zacskóstej Kelet-Európa szellemi terméke. Írásainkban többször is föltűnik, mert epigrammatikus tömörséggel foglalja össze e térség lényegét. Nevezetesen: A zacskóstej egy tejeszacskó, azaz egy műanyag zacskó, amelyben tej van. Tehát van tej. Ez bizony nagyon is demokratikus dolog. Viszont a tejhez hozzáférni, pontosabban a tejet onnét kiszabadítani, szabadsággal megajándékozni, mert mondjuk reggel van, és szikkadt zsömlénket valamibe áztatni kéne, részint, akár mindenevő fogazatunkkal erőszakosan, akár késsel technokratán, tudjuk, nagyon bonyolult, kényes processzus, ravaszság, erő és némi rezignáltság szükséges hozzá, részint tökéletesen fölösleges, mert e zacskókból a tej folyton-folyvást: folyik. Minden tocsog! A bevásárlószatyor, az üzlet, a konyha, a család, az ország, tocsog, tocsog, tocsog! De gyűlölöm. – Bocsánat. Elragadtattam magam. Meg ez így nem konstruktív. Inkább hazudjunk magunknak, mint rendesen: és vegyük, ó, a költő nyomán észre, hogy ez a Kánaán!, a tejjel folyó… Egyébként is: én borivó nép vagyok. (Egy háziasszony följegyzéseiből)

 

Egy demokratikus fórumon. – Mi történt? „Kerestük a szakadékot, mely összeköt s nem elválaszt.” – Idegen ötlet nyomán.

 

„Múltak az évek, de hogy hová lettek, nem tudta volna megmondani.” (Singer) – A matematikusi szakdolgozatom címe ez volt: Optimum binary search trees. Az életem útjának felén, mostanság, az optimális, bináris keresőfák sűrű, sötét erdejébe értem. – „Minden annyira bonyolulttá vált, hogy ahhoz, hogy úrrá legyünk rajta, kivételes értelemre lenne szükség. Mert már nem elegendő az, hogy jól tudjuk játszani a játékot, hanem mindig újra fölmerül a kérdés: ezt a játékot kell-e egyáltalán játszani, és melyik a megfelelő játék?” (Wittgenstein)

 

NOS, TORKIG VAGYOK, mondja a Mihalkov játszta orvos az Etűdökben. – De örökké élni, az azért jó volna, mi? Az jól jönne, ugyebár?!

 

Ima a lóhoz. – Mint a nyári mezőn a ló árnyékában, a lábai között, alatta: a futkározó kiskutya. És nem értjük, mért nem tapos agyon – már, valaki, minket.

 

Karácsony. – Átölel egy pap. Kint hó van. De sok mindenkit nem szeretek. – De örökké élni etc., ugyebár.