Zakóink legtitkosabb szerkezete

Mottó: A tagadás céltalan. A támadás rossz, lehetetlen. Védekezés nincs… Segítségért ordítsak? Most, így németóra közben? Megtettem volna talán, mert mindig elég gyáva voltam, ha a legcsekélyebb értelmét is látom. De kinek? Ki fog segíteni rajtam? A többiek? Medve, Zsoldos vagy Schulze, Kovách, Garibaldi? Nevetséges, sajnos. El kellene menekülnöm. Kimentem volna a világból is szívesen, de tudtam, hogy ez is csak ábránd. Csak a csoda segíthet. Ha valami közbejön. Egyetlen lehetőségem maradt, meg se mozdulni. Semmit nem csinálni… Most ők sem csinálhatnak semmit. Amíg a németóra tart. A tízperces szünetben sem sokat. Hanem majd este.

Az Ottlik-mondat nem remeg, nagyon is biztos, hanem mint egy nagy bárka, fekete madár, szinte alig érezhetően: ing.

Ünnepi nyilatkozó oda nyilatkozik, hogy ő az Iskolá-t az egyik legjobb m. regénynek tartja, illetve, ezt nem is kellene ilyen visszafogottan, a legjobbnak tartja, de hogy ebben nem volna semmi kirekesztőleges, mert hisz több legjobb magyar regény van, de hogy ez nem volna valami nem tudom én milyen nagy állítás, mert egyrészt könnyű rájönni, másrészt elég sokan gondolják így.

Mégis örül, hogy így megmondta az igazságot a MAGYAR NÉPNEK. Részint azt mindig jó megmondani, részint érdemes kimondani, hogy Ottlik és regénye nem kapta meg a kellő figyelmet az irodalomban és környékén. S noha ez bizonyos értelemben nem számít, mert egy könyv az kinehézkedi a helyét (nem kitapossa, egy könyv az nem izgága ennyire), mégis a nyilatkozó úgy véli, jobban kéne örülni annak, hogy van egy ilyen nagy regény meg egy ilyen nagy regényíró, és persze lehet, hogy örülünk – mert hát ki látna bele a szívek mélyibe –, ám akkor meg tárgyszerűbben kéne. Például Ottlikról nincsen monográfia.^* És hogy ő ugyan egyáltalán nem titkos barátja s elkötelezettje a monográfiáknak, de hát ez egy röhej.

Mert egy irodalom, amely, ahogy mondani szokás, ad magára valamit, nem engedheti meg azt a fényűzést, hogy egyik legjobbjáról ne tudjon meg mindent, és ne tudasson mindent. Vagy – ami ezzel összefügg – az úgynevezett művelt közvéleményben, ha van ilyen, nem számít otromba műveletlenségnek Ottlik nem ismerete.

Meg azt is gondolja, hogy egy csomó dolog jobban végiggondolható O.-val, mint nélküle. Például a modernség. Mert az Iskola egyrészt botrányosan modern, másrészt pedig teljesen épeszű könyv, tehát van eleje, van vége, persze közepe is, a mondatok is normálisak, nagybetűvel kezdődnek, írásjel van a végükön. Nem is egy mondatból áll az egész regény, mint, mondjuk, másutt. Mindez talán arra figyelmeztet, hogy modernségen ezeknél a dolgoknál sokkal fontosabbat kell érteni. Mondjuk, egy gondolkodásmódnak vagy még inkább egy létezésnek a radikalizmusát. Hogy erre a radikalizmusra hív föl az Ottlik-könyv a sajátjával.

És még azt is mondja ez a regény, vagy nem is a regény, hanem egyáltalán Ottlik létezése, hogy ez olyan mesterség, melyet nem elég tudni, szeretni, ismerni meg csinálni, nem elég radikálisnak lenni, okosnak és szakszerűnek: hanem még tisztességesnek is kell lenni. Ottlik valamiféle méltóságot ajánl vagy kínál nekünk. Mert lehet, hogy az élet olyan, hogy alkukat kell kötni benne, de ezeket az alkukat is méltósággal kell kötni. És ha nem lehet méltósággal alkut kötni, akkor nem szabad alkut kötni! Azt mondja, hogy van, amit lehet, és van, amit nem lehet.

És hogy szívesen gondol az ember úgy Ottlikra, mint afféle biztosítékra, hogy nagy baj nem történhetik. Mintha ő volna az a derék indián, aki szavatol a lady biztonságáért. Ami persze nem igaz, ezzel csupán biztatgatjuk magunkat. Mert egy szál Ottlik ugyan mit szavatol? Nyilván az égadta világon semmit sem. Bármi megtörténhetik, ezt tudhatjuk máshonnan is. Mégis fontos tudni, hogy Ottlik van.

Aztán még arról, hogy a nyilatkozó három hónap munkával lemásolta egy rajzlapra Ottlik regényét, de hogy nem valami nagy áldozat volt ez az ő részéről; úgy tervezte, dolgozik reggel egy órát, meg este egy órát, ami összefogja majd a napot, mintha imádkozna vagy anyagelvűeknek: mintha kocogna. De aztán nem így lett, hanem egész nap másolt, reggeltől estig. Reggeltől estig. – Ekkor volt Ottlik 70 éves.

Az, hogy valaki, mintegy önerőből, 75 éves lesz, dicséretes dolog; és ha ez a valaki még ezenfelül kiváló valaki is, és/vagy szeretjük – akkor mindez ünnepelni való.

Ottlik 75 évében én mégsem látok külön ünnepelni valót. Vagy csak annyit, mint mikor 71 éves volt, vagy 67, vagy 43, 31, 17 vagy 2 – hogy néhány prímszámmal kedveskedjek, kiugrott matematikus a kiugrott matematikusnak. Hogy tehát jelenléte afféle folyamatos ünnep volna? Van abban valami mulatságos és rémisztő, tehát nevetséges, ahogy ezek a fél-fiatalocska írók, ezek a most 30-40 év körüliek, olyan hevesen rátaláltunk Ottlikra.

Hát mért olyan fontos nekünk ez az ember?

Mért kérdés ez? Írt egy nagy magyar regényt, hogyne volna fontos. És ha nagy magyar, akkor többé-kevésbé értelemszerűen nagy európai regény is, még ha ezt a kutya sem tudja, kivéve minket, magyar kutyákat.

Igen, de itt még másról is szó van. Arról tudniillik, hogy ki szavatol a lady biztonságáért. Ezért, hogy az Iskola a határon-t már nem is regényként olvassuk, hanem olyan cinkos szeretettel, mintha… – most nem találok jó hasonlatot ide. Ezért, hogy úgy ragaszkodunk őhozzá, mintha egyszerre volna gyóntató atyánk meg egy príma donna, világprímszám! Az ő nyomán „tudjuk”, hogy az utcán járva-kelve még mindig a boldogság finom, titkos kis láza bujtogat, hogy száz meg száz lehetőség közt szabadon választhatunk; talán a szabadság sem helyénvaló kifejezés itt, mert többről van szó: kötetlenségről, tehermentességről, az érzékelés szabadságáról, hogy birtokba vehessük a világot, ehhez nem elég annyi, hogy ne tartsanak számon, és ne tartsanak semmilyen módon rabságban, hanem még a lelkünk legtitkosabb szerkezetét is meg kell őrizni hozzá sértetlenül…

Olyasmiről beszél Ottlik, amit mi már így nem ismerünk, nem is fogunk soha, és ez úgy hiányzik, hogy majd belehalunk, kicsi túlzással szólva.

De hát miről is beszélünk? Aki már láthatta színről színre Ottlikot vagy róla egy illő fotót, az tudja azonnal: a zakókról. A tweedzakóról. Hogy azt hogyan is kell hordani. Vannak, vannak még ilyen hordások. Atlétatrikóban például Mészöly Miklós verhetetlen. Trikón természetesen kék-fehér csíkosat vagy valami színehagyott lilás fakót kell értenünk, Olaszországban hordanánk magától értődőn ilyent, mielőtt, miközben végérvényesen elzüllenénk, végre-végre. (Lehetne tudós egyetemi dolgozatocskák témája, ki mit hord a magyar irodalomban a leghitelesebben… Ki volna például melltartóban a legjobb? Bethlen Kata nyilván nem. Vagy mégis? Hamar kiderülne, mennyire nem gondolta végig a magyar szellemi élet, mi is volna valójában egy melltartó…)

Istenem, mily felhőtlen, bárgyú magabiztossággal hordogattam én gimnazista korom óta az ilyen-olyan halszálkás zakóimat! Elvileg persze lehet tudni, hogy hogyan is kell. Az embernek van apja vagy világot látott, talpig férfiú barátja.

TWEEDZAKÓT, KÉREM, LESTRAPÁLTAN KELL HORDANI, ELNYŰTTEN.

No, igen, igen, de hogyan elnyűtten? Elnyűni, úgy, ahogy Ottlik nyű el, ahhoz idő kell, teremtett idő, mit zakóink legbelső, titkos szerkezetéből húzunk elő, egy izzlap és egy pótgomb közül; évszázados idő meg tartás. Ez a furcsán szögletes, csontos, nagyon-nagyon nehezen leírható, meg-fog-ha-tat-lan, bizony: megfoghatatlan, ferde, nem illeszkedő tartás – ez kell a zakóhoz.

Így, születésnapi torták gyertyamelegében persze elérzékenyülünk, finoman tweedzakókról fecsegünk, mintha nem volnának pufajkák, hintáslegények pucér trikóiról, mintha nem volnának tányérsapkák, vietnami papucsok meg tréningruha, Burberryről, pedig talán a Vörös Október Ruhagyárról kellene. Vagy, ugye, a Fekete Szeptemberről.

Ha ismét csupán prímszám-évesek leszünk, például 37, eszünkbe jutnak majd… a szavak, megint. Hogy mit jelent, még, a zakó. Hogy mit jelent lezakózni. Azaz elruháztatni. Igen, vereségben élünk, és mi már nem is tweedben. Ottlik a vereségünk, meg- és elvertségünk írója, aki azonban azt akarja velünk elhitetni – nagy varázslók munkaköri kötelessége –, hogy azért, mindazonáltal, valahogy, mégiscsak, a zakó, a ruha, a kihúzott gyufa ellenére is: miénk volna a két pont. Nem tudom. Én most úgy látom: „hogy a szekrényrend ábrái nem adnak módot zöld szvetterek titkos elhelyezésére”.

Öreg, zakós ember! Az Isten éltesse Magát.