Legyünk^*

 

Mondjuk, azt mondjuk: Egy időszak, az elkötelezett irodalom vége felé járunk. A sartre-i regény vége, a szocialista regény elszegényedése, melybe mintha beletörődött volna, a politikai színház hiánya, mint a visszahúzódó hullám, lecsupaszítva maga után hagy egy különleges és különösen ellenálló tárgyat: az irodalmat. És máris elborítja egy ellentétes irányú hullám: a kinyilvánított elnemkötelezettség hulláma: az írók visszatérnek a szerelmi történethez, hadat üzennek az „eszméknek”, kivirágzik az írni tudás kultusza, nem óhajtanak a világ jelentéseivel foglalkozni. Felkínálkozik a művészet új etikája, mely nem más, mint könnyen kezelhető forgóajtó a romantika és az enyhe fölényesség, a költészet (elenyészően csekély) kockázatai és az értelem (hatékony) védelmezése között.

Ezek szerint irodalmunk örök sorsa lenne ez a kimerítő ingázás a politikai realizmus és a l’art pour l’art, az elkötelezettség erkölcse és az esztétikai purizmus, a kompromisszum és a sterilitás között? Nincs más választása, mint hogy szegényes legyen (ha csak önmaga), vagy zavaros (ha önmagán kívül valami más is)? Nem foglalhatná el a neki kijáró helyet ebben a világban? – – – – – A KÜZDELEMBEN, KÖZTED ÉS A VILÁG KÖZÖTT, A VILÁGOT TÁMOGASD. – – – – Végső soron az írót a világban az írás pontossága kötelezi el (természetesen strukturális, nem pedig retorikai pontosság: nem a „jótollúság”-ról van szó). NEM EGYIK VAGY MÁSIK ÁLLÁSFOGLALÁSA KÖTELEZI EL, HANEM ÉPPEN A HŰTLENSÉGE: AZ IRODALOM AZÉRT LEHETSÉGES, MERT A VILÁG MÉG NEM KÉSZ.

 

No jó. Ezt mondtuk, és ez, úgy tetszik, igaz. Elkötelezettség, kérdezik tőlünk, és mi megpróbáljuk higgadtan és szakszerűen végiggondolni a dolgot, mintha – – – Mintha, bizony. Mintha bizony nem az volna a helyzet, hogy erről beszélni ebben az országban, ahol e szó és társai örvén művészek tucatjait nyírták ki, hol csak egzisztenciálisan, hol művészileg, úgy, hogy sokuk máig attól kódul, erről itt beszélni olyan, mint akasztott ember házában kötélről. Mert a szóhoz hozzátartozik a története, jelenhez a múlt.

A magunkfajtának mása sincs, mint a szavak. Nem vagyok biztos benne hát, hogy szabad-e leírni azt az érzésemet, hogy ez a szó, elkötelezettség, nem az íróké többé, még csak nem is az irodalmároké, hanem az irodalmi adminisztrációé (vagy hogy is nevezzem). Nyilván szüksége van rá, én meg nehéz szívvel „adom oda” (a bírvágy!), de odaadom, mert nincs, mert nem lehet szükségem rá, itt, most, nekem, elkötelezett, realista regényírónak.

Elkötelezettség, kérdezik például tőlünk, és rémlik, úgy cselekszünk, miként az úri hetérák a főtaggal, két ujjal fintorogva kézbe fogva a szót, mit kézbe!, megízleljük, szopogatjuk, figyelmesen nézdegéljük, mintha most látnánk ilyet először, vagy legfönnebb klasszikusoknál olvasva (meghökkentő és kitalálható példák a régi görögöktől Móriczig, Barthes-tól Pázmányig) – azután akkurátusan megtisztogatjuk a Gonosz Ötvenes Évek habjától –, és marad előttünk valami: ami nagyon kényelmes lehet. Szolid, működőképes, nem nagyszabású valami, de azért szolid, szakszerű, működőképes, kényelmes.

De hát, mondom romantikusan, az irodalom ne akarjon kényelmes lenni. Igaz, kényelmetlen se akarjon lenni. Ne akarjon semmit. Legyen. És akkor majd természeténél fogva lesz kényelmetlen és a többi. Mind!

Szóval, ez volna, ennyi, a himnikus befejezés: LEGYÜNK.