Ünnepi beszéd és rekonstrukció^*

 

Hölgyeim és Uraim.

 

Mint pincér Kosztolányit tartom mesteremnek, írtam, és talán tudják, nem vagyok pincér. Ismeretes, ebből még nem következik, hogy Kosztolányit nem tartom mesteremnek – nota bene csak annyi, hogy ha Kosztolányit nem tartanám mesteremnek, nem volnék pincér.

De bármennyire vágynék is pincér lenni, Kosztolányit nem tartom mesteremnek. Nem tartom, mert nem tarthatom. Ma nincs mester, és így nincs tanítvány. Hölgyek, Urak, nektek sincs mesteretek, ti sem vagytok tanítványok.

Nincsen ennek tere. Nemcsak arról van szó talán, hogy az életünk megváltozott, és csenevészebb lett, és se kedv, se idő, hogy valakinek a lábához kuporodjunk; a tanítvány–mester-kapcsolat nem szükségszerűen nagyon személyes, megmaradhat az irodalmi közeledés és közlekedés tárgyszerű határai közt – tehát nem azt ríjjuk vissza, hogy mért nincs az egyes irodalmi lapoknak itt-ott asztala, hanem azt, hogy mért nincsenek irodalmi lapok, ezt ríjjuk vissza.

Mert ha irodalmi lapon nem csupán színvonalat értünk – ez olykor megvolna –, hanem szellemi erőt, sugárzást, fókuszt, egyszerűen egy helyet, ahol otthon vagyunk, akkor mondhatjuk: ilyen hely nincs.

Az, akiről ma itt beszélünk, 1920-ban volt annyi idős, mint én most. 20-ban néha már unta is azt a lapot, amit 1908 óta csinált. Én mit unjak? Kitől hidegüljek el, most, 35 évesen, ahogy ez a dolgok rendje, mikor soha nem volt és most már nem is lesz részem az egykorúak olykor nívótlan, de forró összekapcsolódásában?

Lapot alapítani 23 évesen kell. Nem akar ez irodalmi közállapatjainknak körmönfont kritikája lenni, úgymond: „megütvén lábamat egy kőbe, inkább mondom »Hű, de ügyetlen voltam!«, mint azt »Ez Magyarország«” – ám lapot alapítani akkor is 23 évesen kell.

Nincs tehát mester, sok van ilyen, nekem is sokak nem mestereim, nem az, mondjuk, Ottlik, nem mesterem Mészöly Miklós, nem mesterem Vasadi Péter, és így tovább, mert természetesen tanulnunk van kitől; nekem, mondjuk, hogy mi a mondat, azt Ottliktól, szavakat Mándytól, hogy a nem-szó is szó, a szó elhagyása is szó, azt Mészölytől, hogy mi a fény, azt Vasaditól, hogy mi a szenvedés, azt Kornistól, ezt Tandoritól, azt Szőcs Gézától, Tolnai Ottótól, Nádastól vagy Bodor Ádámtól meg Balassától – mindenkitől lehet tanulni, még azt is, ami a legnehezebb, nem is sikerült még istenigazából, azt, például, Nemes Nagy Ágnestől, hogy mi a csönd…

 

Kosztolányi tehát nem mester. Hanem mi? Megmondom. Kosztolányi a bátyánk. Előbb elmondom, mit értek bátyon, elsőszülött vagyok, megszolgáltam ezt a fecsegést.

A báty talán olyan, mint anyánk, de mégiscsak férfi, viszont nem béklyózza annyi minden, mint apánkat szegényt. Vagy… vagy átmenet egy zseniális apa és egy zseniális nagybácsi közt, közel van hozzánk, miként az előbbi, ám nem oly édes link, miként az utóbbi.

De ne kerteljünk: a báty az, aki mindent tud. Ismeri az életet, ismeri a felsős tanárokat, tudja, kinek mi a heppje, hogy magyarból a memoriterre feküdjünk rá, meg Aranyra, számtanból ne legyenek illúzióink, a földdel tesznek egyenlővé úgyis, hiú minden remény…, tudja a tornatanárról, hogy elhagyta és/vagy megcsalta a felesége, és ez nagyon fontos, mert másképp alig volna elviselhető folyamatos megaláztatásunk a gyatrának mondott kelep miatt; egy báty tud tujázni, mintha repülne, úgy száll le a villamosokról, és ismeri a nőket.

Ez nagyon fontos, hogy ismeri a nőket, akikről mi még nem tudunk sokat, de azt látjuk bátyánkon, hogy most hantál, ezek azért nem annyira lényegtelenek, ahogy ő beállítja – de ez a hamisság nem baj, nem nagy baj, evvel is csak okosodunk, és szép lassan azért el-eligazodunk.

Azután ő az, aki midőn nékünk már több napja nem akaródzik fölkelni, és a kérdésekre, miért, udvarias és kitérő válaszokat adtunk, beállít, a hideg csöndben hozzánk lép, erővel nyakon ragad, de nem ordít, ahogy ezt várnánk, és olyan komolyan szól hozzánk, mint még soha senki: Ide figyelj! Ide figyelj, marha,^* így nem lehet élni. Én is voltam öcs. Egy öcsben több van…

 

Azt, hogy mi a szeretet, azt hál’ Istennek sok helyről meg fogjuk tudni, tőle azt, mi a szeretet keménysége. Mert a szeretet, ha meleg is vagy melegít: nem pamutgombolyag – és persze mi sem vagyunk: ciccák.

Hiányzik belőlünk az egymás iránti keménység, a becsülésen és tiszteleten alapozódó élesség – és már annak is örülni kell sokszor, ha azokkal szemben vagyunk kemények, akiket utálunk. Ez is fontos, hisz ennek hiányában gerinctelen patkányok volnánk; barátaink és önmagunk iránti lágyságunk viszont butává tesz.

Hölgyeim és Uraim, butulunk.

És ez nagy baj; mert miközben elszántan, kissé meghatódva magunktól, tisztességesek kívánunk lenni – a butulás veszélyéről nem volna szerencsés elfelejtkeznünk, mert azután, ha már rendesen butákká lettünk, azt sem tudjuk majd megmondani, miként legyünk tisztességesek… És nem kéne ezt vagy-vagy-ként elgondolni: ha lehet.

Persze épp erről van szó, a LEHET-ről; mert az elmondottakat, tudjuk. Tudjuk, csak úgy érezzük, hogy most, éppenséggel, az adott helyzetben, itt, mégse, talán, sajnos, nem. És ez – a nem – lehet, hogy így van, csak nem szívesen beszélünk róla. Pedig van, hogy valamit valóban nem lehet megtenni, de mindig meg lehet tenni, hogy kimondjuk: mindezt… Hacsak nem éppen ez az, amit nem lehet megtenni. – – – – – – – – – – Rendben: megint: beszéljünk másról. Joyce azt mondja: Az országon nem változtathatunk, változtassunk a témán.

 

Kosztolányi Portugáliából érkezett haza. Csak egy hónapra ruccant le az Ibériai-félszigetre pihenni. Pihenése abból állott, hogy ezalatt kizárólag portugálokkal beszélgetett: portugálul: a „virágok nyelvén”.

Késő éjjel az állomásról jövet toppant be hozzám, porosan-piszkosan. Esőköpenyén még ott volt Lisszabon szele, cipőjén a Tagus fövénye.

Hajnal felé, amikor asztalunkon tömör ütegben sorakoztak a kéknyelűek s egyéb üres palackok, fogytán volt témánk, mert már legtöbb élő ismerősünket megöltük, és legtöbb kedves halottunkat föltámasztottuk.

Az utcán, a dermedt tratoáron csöndesen lépdeltünk egymás mellett, hosszú ballonja lobbant, akár egy súlyos palást. Elértük, elértük mégis az utcasarkot, kezet nyújtottunk egymásnak, Isten áldjon. Rettentően tudtunk búcsúzni. Hallottuk egymás távolodó, halkuló lépteit. Hirtelen megperdültem, ő is, odarohantam hozzá, és lihegve azt mondtam: „Olyan erőszakosan lett vége ennek a hajnalnak.”

Megpaskolta az arcom, fájdalmas fintort vágott – ahogy szokta: halálosat, mint öreg bohóc az öltözőben. A hidegben orra piroslott, sálját felhúzta a szájáig, a bandita! a bandita!, a ritkás kötésű, hosszan tekergő sálon úgy ültek a nyálgömbök, akár az igazgyöngy. „Persze, öregem – mondta –, a hajnalok, a hajnalok ilyenek. Nem átallanak…”

Megint kezet fogtunk, Isten áldjon, Isten áldjon. Futva távoztam. A víztorony vékony, magas körvonala rajzolódott az égre. Felcsaptam a kapucnimat, a lámpák alatt megnyúló, majd megrövidülő rideg árnyékom olyan volt, mintha egy rejtélyes csuhás járná az utat, egy ellenreformátor, Pázmány titkos, jó embere.

Örültem, hogy Dezső, hogy ő is egyedül van: elviselhetetlennek tűnt volna föl, hogy most rólam valakik – akárhogy! – beszéljenek.

 

Más.

Régebben, nem olyan régen, oly könnyű szívvel bírtam megállani mondjuk egy könyvkirakat előtt, s míg összehúzott szemmel betűztem a távoli könyvek föliratait, azt is láttam a magát tükörként kellető üveglapon, ha mögöttem lendületes karimájú nők álltak meg, vagy midőn az ilyen darabok kimentek a divatból, födetlen fővel, de szagosan, nagy, árnyékos szemekkel – ha pedig egy közeli vagy távolabbi barátom suhant volna tovább a sunyizás és tapintat aggodalmával, akkor megpördültem, s a világ legtermészetesebb hangján köszöntöttem.

S ha beszélgetésünk – természetesen – kissé felületesen folyt is le, a pördülés, az öröm lendülete nem csökkent – hogy ott állunk ketten az emberfolyamban, mögöttünk egy könyvesbolt, kultúránk, hazánk, Európa, minden, a barátságunk, e közeli, távoli: töretlen… A beszélgetés esetleges talmisága nem számított, alkalom volt csupán, lehetőség, a találkozás maga kikezdhetetlen.

Elnehezült ama perdület. Nem az elkényelmesedésről van szó, nem ily bűntudattal enyhíthető, igaz, lépten-nyomon tapasztalható árulásról, hanem mélyebb, talán nem is személyes tompaságról. A szerkezet, a szerkezet – káromkodhatnánk ércesen.

Mindez gyakorlat; rájővén, hogy képtelen vagyok nem figyelni a sekélyes szókra, mélyítettem, s a barátok, hisz éppen ez okból (is) azok, bólintottak a sétáló utca színes forgatagában, s követtek ezen új mederben. Igen ám! De megszakadtán a röpke együttlétnek, egyre nagyobb indulattal fordultam vissza a kirakathoz, acsarogva és üres aggyal nézgélve a könyveket. A slágerre kellett gondolnom, a búcsúzás egy kicsit meghalás, ezt nem bírtam kikerülni.

Kosztolányi csöndje a megoldás (ha volna, de nincs, megoldás). Kosztolányi olyan volt, mint egy természeti jelenség: így értem a csöndet.

 

Más.

– – – – a papírjait böngészte, mindig ugyanúgy, ugyanazon félelegáns és sírni valóan görnyedt testtartásban, és anélkül, hogy fölnézett volna, panaszkodni kezdett a szomszédaira, de olyan komolysággal és odaadással, finom arcában annyi nemes indulattal és keserűséggel és kiszolgáltatottsággal, mintha verset írna, panaszkodott, hogy Henrikék elviselhetetlenek, hangosan tévéznek, verik a gyereket, lehallatszik az undorító szeretkezéseik zaja, bezzeg ha az ő szegény kutyusa vakkant csak, aminek kizárólagos oka a szemben lévő hatalmas bakmacska szemérmetlen magakelletése, már fölverik az egész házat, s ha Henrikné berúg, böfögve hangosan azonnal fenyegetőzik, hogy majd mindenki szeme láttára meg fogja erőszakolni őt, a garázs előtt, amin még a jó szándékú házmester is vihorászik, és ha az előbbi okok egyike vagy méltányos más indok miatt elveszítvén türelmét energikusan felkopog a partvissal, akkor azok minősíthetetlen hangon üvöltöznek vissza, hogy na mi van, meg e jött az ihlet…

Lihegett és sírt.

Azután lassacskán megnyugodva megint beszélni kezdett, gyönyörű aprólékossággal, a bélyegek leáztatásának leghatékonyabb módjairól, az írógéppapírok súlyáról, a kocsonyakészítés biztos receptjéről, arról, hogy szívesen főzne nekem egy speciális, mexikói fűszerezésű babot, hogy azután, öregem, a szellentésektől emelkedett lelkiállapotba kerüljünk, vihogott, sakkfeladványokkal szórakoztatott, és hogy mennyi lehet egy fertály óra, ezt nekünk tudni kéne, majd kis mellébeszélések után aggódva kérte ki véleményemet tervezett „egybeköltözéséről”, s mikor én tartózkodó megjegyzést tettem, igaz, gyorsan és gyáván leszűkítve a hölgy egy konkrét cselekedetére, akkor ő parádés logikai mutatvánnyal megmagyarázta a tett rugóit, azokat a rejtett és finom, az asszony finomságát nagyon is bizonyító összefüggéseket, amik miatt én mindezeket sajnálatosan torzítva látom – hogy azután elfordulva legyintsen, alig érthetően szűrve ki a foga közt, egyébként igazad van, tönkre fog tenni a rohadt – – – –

 

Más.

A Jirzsi Puna-féle faházacska ablakában állt félmeztelenül, jobb karját enyhén megemelve és behajlítva tartotta, mintha pisztolyt fogna, mutatóujja pedig – penig! ó, a gőgös barom! – úgy kanyarodott vissza, mint aki épp akkor húzta meg a ravaszt… Egymásra meredtünk, micsoda időtlenség, ő hűvösen elmosolyodott, és előkelően tapsintott kettőt, bal tenyerét fölemelte – fáradtan és rémülten, akár egy ateista, hamikor áldást oszt –, s a másik kezével a tenyér alsó harmadát finoman megütögette, mintegy leporolta.

– Jól játsztál – mondta nekem sóváran. A forróság fényes, tört cserepei villództak, ajkamra homok mászott, undorító hernyó, bólintottam, mi lesz velünk, édes öregem, s az inget, a tőle kapott inget átütötte már a tüdő tájékán a sötét vér, a vér.

 

Ottlik azt írja: A valóság egyetlen pillanata, impulzusa, mozzanata sokkal sűrűbb, hevesebb, káprázatosabb, semhogy bármivel is mérhető volna. Kosztolányi a létezésnek ebből a sértetlen, absztrakciókra nem bontott alaprétegéből ragad meg és ad át mindig valamit abból a nevenincs teljességből, amit tényleg átéltünk. Valamit, ami felfedezés és mégis ős-ismerős. Ráismerünk, mint tulajdonunkra. S ahogy mondják: segít élni. (          ) Kosztolányi a durván leegyszerűsített látszatvalóságból segít visszatalálni a saját életünkbe, a mindennapjaink teljességébe, ahol a mérhető adatoknak, megfogalmazható tényeknek, vagyis mindannak, amiről azt hisszük, hogy e világban történik, velünk vagy körülöttünk, igen csekély a fontossága.

Megmutatja, segít felfedeztetni, felismertetni velünk, hogy életünk folytonossága mennyivel valóságosabb dolgokkal van tele. Miként a novellái is, a történeten messze túl: fénnyel, színnel, ízzel, áhítattal, szépséggel, regényességgel. A boldogság mindenféle járatával, szintjével, lehetőségével.(          )

Igen ám, de elmúlik minden. (          ) És mégis Kosztolányi kiegyenesíti a derekunkat: halállal, romlással, kudarccal, bukással, vereséggel szembenézni, füstbe ment reményekkel békében együtt élni rangot ad a nyomorúságnak, méltóságot a katasztrófának, megszépíti – nem, nem szépíti: új, soha nem ismert szépséget ad a boldogtalanság csúfságának. A szenvedés is lehet új erőt adó, ha például vezeklés a legnagyobb szégyenünkért, a szeretetnélküliségért. (          )

Létezni csodálatos, regényes, nagyszerű dolog.

Ezzel kezdődik a világ. Ehhez kell, hogy tartsa magát minden dolgában, egész életében, mindenen át: másképp nem tudja megőrizni sértetlenül. Ez Esti Kornél nehéz, szigorú erkölcse; idézet vége.

 

A bátyánk főként az, aki otthon van; nem bizonygat, nem hepciáskodik, hol fél, hol nem fél, erényeit nem tiszteli önnönmagában, hibáit tudja. Otthon lenni, említettük, nagyon nagy dolog, mert az otthonosság magától értődő, természetes és nem programszerű érzését nehéz magunkban nem is föléleszteni, de megtalálni.

Pedig minden a miénk.

Minden a miénk, ami itt van Bethlen Miklóstól a fröccsöntőkig, Bornemisza Pétertől a lépcsőházban tanyázó denevérekig, Szent Istvántól a kusza, cirkalmas, rohadt hazugságainkig.

 

S mikor így, ezen hatalmas bátyáinkra gondolunk, az nem valami puszipajtáskodás volna, gyanús és kéretlen haverkodás, hanem az az érzés, amely minden írót összetart, és elég naiv akarok lenni ahhoz, hogy ezt ne korlátozzam csupán a saját céhemre – ez a testvériség kissé ódivatú érzése.

Mindez nem magányt oldani van, hanem azt elviselni. Mert szeretünk magányosak lenni, de nem szeretünk egyedül lenni.

 

Kosztolányiról beszéltem, aki nem mester, mert mester nincs, nem példa, mert Babits Mihály a példa, nem a legnagyobb, mert Móricz Zsigmond a legnagyobb, ha volna legnagyobb, de ő áll a legközelebb hozzánk, ő, a bátyánk, aki ezt mondja nekünk: „Kissé lehajtani a fejet. De a szívet, azt föl, föl, barátaim.”