Otthon^*

barátaimnak és másoknak

 

Megvan az utolsó mondat, szép, kár volna veszni hagyni. Az első mondat az utolsó mondatról szól, a második az elsőről és önmagáról. A továbbiakban ez utóbbit nem jelezzük, elfogadjuk, mint a mai mondat hendikepjét, ezt a kissé bágyadt narcizmust, a marxista esztétika kategóriáival fogalmazva tehát azt, apage satanas, pardon, silányság, tehát azt, hogy nemcsak a visszatükrözött tárgy [jelen esetben a tükör, olykor a tükör tük(ö)re] válik láthatóvá, hanem maga a tükrözés alanya, folyamata és külső körülményei is; a negyedik mondat módszertani, és egy angolkóros kétpúpú tevéhez hajaz. Ez nem akadályozza meg, hogy ne ügessen diadalommal tájainkon. Az ötödik elfogult és indulatos. A hetedik mondat a hatodik vállára lépve elérzékenyülve megérti az ötödiket.

A nyolcadik mondat egy új bekezdés alibijét és újgazdag lendületét fölhasználva arról akarna rögvest beszélni, aminek lehetetlenségéről az összes többi társával együtt akarna szólni (a fiúkórus a Stabat Materban?!?), egy ideig példásan hezitál… mégsem tudja, merre, keveset még toporog, erőlködik, de jó szokása szerint nem akarná reá mért eleganciáját elhagyni, így magát lehorgasztva, finoman megérinti a kilencedik mondatot. A csődnek e halk beismerése szeretetreméltóvá teszi őt (igaz, ezáltal a kilencedik mondat varázsosan megváltozott), ez azt a gyanút is keltheti, hogy az elébbi gyöngéd és beletörődő mozdulat, a tehetetlenség rokonszenves megvallása alig volt több, mint magakelletés. Kacérság – hibáink rendesen azonosak az erényeinkkel.

Csakhogy az se segít, ha tudjuk ezt, mert mi végre és mi haszonnal tudjuk, ha még azt sem vagyunk képesek átlátni, mi minek a következése; hogy Diaterici magiszter úr tartózkodó magatartása hátterében végezetül is miféle rejtély állhat; ki lehet az az ifjú, akit hiába fenyegetünk, mégse tudunk lerázni, hosszú mérföldeken keresztül ragaszkodik hozzánk, süveg, csizma és kenyér nélkül bandukol mögöttünk, s azzal az ürüggyel, hogy Verbolovában nincs mit ennie, egészen Vilnáig akar velünk tartani – de vajon igaz-e ez? A tizenegyedik mondat a képzelet szülötte, és nem gyeplőzi a tapasztalat, az én tapasztalatom – az enyém tapasztalat – nem gyeplőzi, a tizenkettedik mondat ugyane tapasztalat sápadt gyermeke. Az ideális irodalmi mondat születhet a képzeletből, születhet a tapasztalatból, de képzeletét a tapasztalatában, tapasztalatát a képzeletében kell megmérnie. A képzelet tapasztalatának és a tapasztalat képzeletének segítségével kerülhetek kívül azon, amin belül vagyok.

Közvetítő nélküli világban nemcsak élni nem lehet, de normális mondatokat se lehet leírni. Az igazság az, ahogy Hajnóczy Péter mondaná, hogy az Isten rettenetes tömegben bocsátja reánk a legyeket. – Mennyi legyek, én, mennyi?!

Soha nem éreztem magamat a saját mondataimban úgy, mintha idegen ruhában járnék. Hol ilyen, hol olyan ruhákban, azt igen. Levetett ruhákban, agyonmosott ruhákban, jelmezekben, azt igen. Soha nem voltak identitásproblémáim; az általam leírt mondat az enyém^*, így gondoltam. (Most, bevezetvén, ha mást nem, magamat a szépséges irodalomba, nem tudom, mit gondolok. Ennek örülök, mert ez így van rendjén, úgy érzem, fantasztikus, regényes kalandok várnak rám. No, no, nem szabad, na, édes kicsikém… – magamnak mondom, hogy a menyem is értsen belőle.)

Szóval, mondattal nekem sohase volt „bajom”; ha azt mondtam, „valamit átírtam”, az rendszerint a kész mondatok tologatását jelentette, az elsőkből lesznek az utolsók, ahogy írva (?) van, és így tovább. Ha valamely művet írunk, legutoljára tudjuk meg, mivel is kezdjük; minden írás így, ezzel kezdődik, vagyis hogy végződik, ezt kivéve, ezért ez talán nem is írás, nem nem-írás, inkább írás-írás. Ha ez a k. mondat (k> 0, egész szám), akkor a (k–1). mondat: szép.

A mondat, az én gyakorlatomban, se nem szép, se nem nem szép, se nem jó, se nem nem jó (gonosz), hanem a mondat: van. És a szerkezet az, amely a terheket viseli, amelynek „meg kell oldania magát”, az az, amely a létért küzd, illetve nem ily heroikusan: a létért illegeti magát. És amikor az érzékiség, szépség, tágasság és aprólékosság, bujaság, nyakasság és tisztesség és szabadság, szabadság, szabadság úgymond kellő arányú, akkor mindenható Ura s Parancsolója, az a bizonyos ottliki ürge (Ürge! Ott a lik! – ennyi a mindenhatóság) rászól: Most, most jó… Nyeszlett varázslók, akik volnánk, tudjuk, a „most jó” csak annyi, „hogy most már csak rosszabb lehet”.

Én nem vagyok „őszi ember”, nem voltak „éveim, melyekben súlyos szakmai gondokkal küszködtem volna”, nem is tudom hát leírni a fölemelkedés… nem, a kievickélés mások számára is fontos, valóban roppant fontos történetét. Az én kudarcaim tudniillik sokkal rejtettebbek, bár nyilván nem kevésbé szívósak, de tán kevésbé általánosíthatók, s fölismerésük és fölismertetésük kevesebb haszonnal jár, kevesebben mondhatják: „Aha! Szóval így. Szóval más is van így. Szóval talán még sincs minden elveszve.”

Ez a többszörösen meggörgetett mondat arról beszél – miközben távol tartja magától a kíváncsiskodók megtisztelő hordáját, a kíváncsiskodót, akiért… akiért voltaképp „a harang szól”; feltűnő hálánk leleplező –, nos (!), arról beszél, hogy az ilyen írás mindig „jó”, úgy értve, nincsen elrontva, vagy szigorúbban és gőgösebben, ezek nem javíthatók, úgy jók (vagy rosszak, most mindegy), ahogy vannak, írójuk többé-kevésbé mindig tudta munkájának azt a részét, amit tudni lehet, és addig nyüstölte magát, amíg többé-kevésbé meg nem csinálta azt, ami egy írásból megcsinálható.

Föltettünk kérdéseket, és ezek jöttek ki válaszul, sőt valóban ezek a válaszok.

Akkor tehát minden rendben volna?

A válasz jó, hát jó, rendben, ez szakmai kérdés, de a művészet nemcsak szakma, hanem kegyelem is; a válasz tehát jó, de jó volt-e a kérdés, ez a kérdés.

És ez visszalöki a dilemmát abba a bizonytalanságba, amelyről a klasszikus kudarcok birtokosa beszél.

A bizonyosság csupán munkahipotézisként létezik. Tehát az összes lépés rendben lévő, mégis olykor körül kell nézni, és szemügyre venni magunkat és a tájat, a tájban magunkat és magunkban a tájat. „Szóval ide kerültem. Szóval ide vezettek lépteim? Ez az a hely, ahol most vagyok. Miben vagyok sáros? Hol kéne lennem? Valóban itt?” Nem kell ide semminek semmiféle álszerény visszavétele, de azt azért, így, ilyenkor, meg kell kérdezni, merre? mi a kivezetés? Itt vagyok és én, és most merre – ezt kéne, Uram, megmondanod.

Csönd.

Jól van ez így, ezért vagyok író (és nem tanító vagy prédikátor).

Az a bizonyos fehér lap, az írók réme, az, amelyet tele kell írni, engem nem rémiszt, soha se is rémisztett. Az a mindennapi, ott a reggeli íróasztalnál, az persze igen, jobb megijedni, mint félni, de az író voltom sose okozott gondot. Ez mostanra azt jelenti, hogy nincs értelmiségi lelkiismeret-furdalásom, nem gondolom, hogy, úgymond, végezhetnék tisztességes munkát is, sőt azt gondolom, hogy nagyon is tisztességes munkát végzek (ez elvileg nem dicséret: ha egy író rendesen dolgozik, abból még nem következik semmi; ebben különbözik a kőművestől, sok másban meg hasonlók) – kezdetben pedig azt jelentette, hogy soha nem éreztem sem belső, sem külső szükségét bizonyítani ezt. Ezt még árnyalni fogyjuk.

A következő mondat lágyan…, jesszusom, ez már az. Irgalom, édesanyám, mama, nézd, jaj, megint egy mondat. Fiam, a mondatok utáni hajszában megkeseredett a szíved. Féltelek, mért kell ilyeneket írni.

Akkor most ez a mondat lágyan visszahajol a 17 éves fiúhoz, tarkója pelyhes és törékeny, mint az őzsutáé, aki egy novellisztikus formában is megoldható és terjedelmi okok miatt ekképp megoldott iskolai dolgozat után kijelenti, természetesen saját magának, „író vagyok”. Ez annál is váratlanabbul „jött”, mert az addigi mélységes mély kapocs, mely az íráshoz fűzte, annyiban állt, hogy nem tudott írni. Katasztrofálisan béna volt; így utólag, a Magvető Kiadó évi terveinek fényében-árnyékában, akár jó jelként is értelmezhető, volna is valami idevágó Thomas Mann-citátum, hogy nem az az író, aki írni tud, hanem akinek ez problémát okoz, így valahogy.

Hát neki árkon-bokron át okozott. Másodikos gimnazista korában még az osztálykirándulásról szóló élmény(!)-beszámolót – házi föladat –, még azt is az apja írta meg. Elmesélte neki, mi hogyan történt, ki kicsoda, vázolva közben az illető osztálybeli szerepét, hatalmát, a hozzávaló személyes viszonyát és így tovább, egészen belemelegedett. „Nahát, megy ez, ezt most írd le”, mondta könnyen az édesapja. Ettől megrémült.

„De hát hogy?”, szerencsétlenkedett.

Az apja legyintett, félóra alatt összevágta, láthatóan élvezve. Ő meg lemásolta a „famentes irodapapírokról A/4” – tetszett is meg nem is. Szerette édesapja írását nézni, egészen másképp kötötte a betűket, mint ahogyan azt ők tanulták, úgy gondolta, apja írása „nagyon intelligens”, és ez büszkeséggel töltötte el.^*

A dolgozat élménye Madách bús házasságából táplálkozott, Fráter Erzsikét könnyű kézzel elítélve; befejezésül legyek szállottak kürtőskalácsra, jelképezendő a bajt. Két fontos dologra emlékezik: az egyik, ahogy hosszasan nyaggatta édesanyját, mint egy buldog, hogy megtudjon mindent a kürtőskalácsról, és hogy „anyácskám, van-e rajt porcukor, mert az volna a jó, a porcukor, a legyek végett”; a másik meg, hogy szerepelt a novellettben egy szakácsnőszerűség, amit egyes-egyedül ő talált ki, eddig nem volt, és most van, egy nő, aki csak tőle függ, azt csinál vele, amit akar, hizlalhatja, öregítheti, a csípő vonaláról is ő dönt, a far titkos hajlásáról is, a mellek nagyságáról és mozgásvektorairól, a pihés bajuszkán csillanó izzadságcseppről, egyáltalán a szagról, okosíthatja, butíthatja, megölheti – ez mámoros érzéssel töltötte el. Felolvasta az édesapjának is, aki egy ideig nem szólt semmit, ő már-már sértődötten rakosgatta az apától kapott – teleírt! – írólapokat, végül a férfi ráemelte a tekintetét, „nocsak”, mondta helyeslőleg, és elbocsátotta.

Apja látszólag vagy/és valóságosan nem sokat törődött vele, de életének fontosnak tetsző pontjain mindig olyan magától értődően erősítette meg őt – ahogy az egy apa dolga, az egyetlen dolga. Apja apasága hibátlan, ha apjának kevesebb köze is van ehhez, mint azt a fiú szeretné.

A dolog tehát eldőlt, nincs nagy jelentősége, nem masiniszták lettünk, vagy matematikusok, hanem írók, és ennek még annyi fontosságot se tulajdonított, mintha azt mondta volna, „éhes vagyok”, mert ekkor mégis ennivaló után néz az ember, ha nem is rögtön Wellington-rostélyost kajtat, de legalább „látatlanban” benyúl a kenyereszacskóba, undorító műanyag, tapintás útján osztályozza a resztliket, majd valamelyikből tör egy darabot (ez a szokás azután megmarad, morgolódások forrása, függetlenül az immár reálisan létező reális Wellingtontól, medium) – író vagyok, mondta, de azt egyáltalán nem gondolta, hogy írnia is kéne, hogy ezért valamiképpen törnie is kéne magát, író vagyok, majd írok, ha írni kell.

Nem volt író, a legkevésbé sem, de meg nem érdemelt, sehonnan se gyökerező magabiztossága…, nem, nem is magabiztosság volt ez, hanem nyugodtság, volt ez ügyben benne valami alapnyugodtság – és ez nagyon jótékonynak bizonyult. Ez utólag abszolút világos, hálás is az, akinek hálásnak kell lennie. (Szókerülő, az vagyok. Én, aki annyiszor leírom: én, regényeim mások se, mint ilyen-olyan én-kavalkád, olykor hogy kerülöm: én. Az ember óvja magát, és erre: jó oka van. Jó oka, az elébb ezt kurziváltam, majd elimináltam a kurziválást, mert túl megilletődötté tette a mondatot; ez a mondat pedig bepillantást enged a művészet boszorkánykonyhájába.) Mégis amikor 21 éves kora tájt elkezdte írni azokat az éremszerű, rövid történeteket, két alteregójának „vidám és viszontagságos kalandjait”, – akkor a maga számára is meglepetésként észlelte, hogy bizonyos dolgokhoz ért, eleve, hogy az benne van a kezében, „az ujjacskáiban”, és ezt úgy fordította le magában: igaza volt annak idején: ő író.

Oszt mire megy kend avva’? – ez is eszébe jutott már akkor, akkor, mikor kiderült, mégis az az író, aki ír, hogy úr ír. – Soha semmi nem múlik el, semmin nem vagyunk sose túl, semmit nem lehet kikerülni, semmi fontosat, semmi nem formai kérdés, minthogy minden az; a megváltás sosem valamiféle megoldás.

Életem mondatokhoz kötődik, mert azokhoz kötöm. „Író vagyok.” „Szeretlek.” „Kicsi Mária Ivanovna, akkor tehát szeretem magát.” „Idő van.” Mondat, mondat, van mondat – ünnep meg hol van, hol nincs. 1977 karácsony másnapján volt minden, mondatok, ünnepek, idők, Mária Ivanovnák és ezenfelül, mintegy mellesleg, csoda is történt.

Ezt megelőzően már egyszer történt csoda velem, tényleg olyan, ami a világlapok címoldalára való,^* de hát tudjuk jól, mi van manapság egy világlap címoldalán, mindenféle fontos és reális hazugság, és a belső szerkesztőségi kommentárból azt is megtudjuk, hogy remélhetően életünk ettől jobbra fordul majd, illetve rosszabbra, attól függ.

Akkor most elmesélem, hogyan esett meg életem legtehetségesebb pillanata. (Megestem, megest.) Ide másolom Tandori Dezső egy szép versét, a Hérakleitosz-emlékoszlop címűt.

P r ó b á l j u k m e g e l s ő o l v a s á s r a m e g m o n d a n i h á n y s o r

Látható, a vers konkrét fölszólítása teljesíthetetlen, mert, példásan, mire fölfogjuk, mi a teendő, a teendő már elvégezhetetlen, ha birtokoljuk, elveszítjük, ha elveszítjük, elveszítettük, ha tudjuk, mit kell tenni, akkor azért nem tudjuk megtenni, ha meg nem tudjuk, akkor nem tudjuk, és azért. Csiki-csuki, a világnak vége, reménykedjék az, aki akar!

Igen ám, de itt jöttem én, szólhatna e mondat annak a regénynek a modorában (és -rosságában), melyet azon a későbbi karácsony másnapon fejeztem be.

A Tandori-vers a párizsi Magyar Műhelyben jelent volt meg, és én épp azt akartam megtudni, hogy hány sor fér a tükörre, hány sor van egy lapon, már nem emlékszem, mért, nyilván szerettem volna ott megjelenni. (Minthogy akkoriban, Szerdahelyi István szép szavával, „a neoavantgarde stílusdiktatúra” még nem félemlítette meg az irodalmi közvéleményt eléggé, és e diktatúra kékellő harisnyájú szolgálóleánya, a sznobizmus sem végezte el fellazító ármányait, következésképp majd mindenhonnét visszakaptam az írásaimat. Árva Fancsikó és Pinták – vagy ahogy egy akkor magas beosztású irodalmi tisztviselő és regényíró-kolléga mondotta, „figyellek én, ohó, barátocskám, ösmerem én a Fancsikó és Pistát is” –, szóval kerengtek szegények az ország egyik végéből a másikba, mert mindig, visszajővén, hű ebek, a dögök, rögtön postáztam, még aznap, ez fontos volt, csak azt bírtam elviselni, ha még aznap továbbküldtem a paksamétát, eltávolítván az időközben keletkezett margináliákat, mint pl.: „lila kéjgáz!”, „Elvtársurak, ki adta le ezt az izét?!”, „L.! Küldd vissza, ilyen volt már a múlt hónapban!”, talán azóta szeretem a margináliákat, ennek az írásnak a végére is teszek egyet – teszek erre az írásra: egy szépet –, mert akkor teljes szívemből gyűlöltem őket; és egy ideig lehet bírni fölénnyel, mely nem tud persze más lenni, mint fölényeskedés, de hát lelkük rajta, igaz, az enyém megy rá, ám azután később csak bekeríti az embert a „javított, nyers félelem”: mert hát lehet, hogy ő író valóban, ebben oly lelkesen megállapodott magával, író, csak épp tehetségtelen! Hogy tehát ő is tehetségtelen, és olyasmivel foglalkozik, amihez nem ért. Pedig mennyire megvetette ezeket az embereket, ezeket a nagyon sok embereket, a politikusoktól a kőművesekig… Mert hát közben sok jó szerző is megjelent. Nem volt tehát katarzis, nem úgy volt a világ felosztva, hogy aki rossz, az virul, aki meg jó, azt víz alá nyomják. Hanem összevissza, mintha rendbe menne minden. Finoman konszolidáltnak mutatta magát ez a minden, talán épp akkortájt kezdett ez divatba jönni. Csak épp őt nem közölték. Az meg olyan aránytalannak tűnt volna föl, hogy mindenki hülye. Ezért volt iszonyatosan fontos, amikor a Magyar Műhely közölte egy írásomat, aztán rögtön rá az Alföld. Párizs és Debrecen – ezt magamban nagyon szerettem.)

És éppen a Tandori-versen „számoltam le” sebtiben a sorokat, és csak hetekkel később olvastam el magát a verset. Szaladtam fűhöz-fához mesélni, de oly nehézkesen lehet elmondani… meg… meg nem is hitték el úgy igazán. Pedig akárhogy is: nagy dolog ez, és nyilván nem rólam szól a történet, még csak nem is a sokat szenvedett Alfelügyelő úrról, hanem… „hogy a végén megint minden felragyog”. Vagy ha nem ragyog is, a csoda megváltoztatja a világot; jobbá teszi, ebben biztos vagyok.

Készen lettem tehát hét évvel ezelőtt avval a regénnyel, december 26^dikán, délután kettőkor. Legyetek ott; ez volt az utolsó mondat – itt csak mondatrész az 1. mondatban (1 > k > 0), így múlik el a világ dicsősége –, fölálltam az íróasztaltól, előkászálódtam, aztán még visszaosonva, a biztonság kedvéért odaírtam: VÉGE. Nem tagadom, pedig az ilyen tényleg tagadni való, volt bennem megelégedettség, sőt azt éreztem, amit se előtte, se utána, hogy fontos és jó dolgot csináltam (csináltattak velem az égiek). Talán a hogy elé vagy után egy talán-t.

De nem erről szól a szólnivaló, mert ez csak azt mutatja, hogy ha az ember sokat és jól dolgozik, mert ennyi azért biztosan igaz volt, akkor ellágyul mindezektől, hanem arról, hogy alig száradt meg a papíron a ténta, úgy fél három felé, itt a csoda, egymástól többé-kevésbé függetlenül „kezdtek betoppanni” a barátaim, megtelt a lakás emberekkel, mintha meghallották volna a regény utolsó szavait, legyetek ott, és erre ott-lettek. Én pedig természetesen egymásnak alattomosan kijátszván „szobára vittem” őket, kicsi fontoskodással mutogatva a sok teleírt füzetet meg az utolsó oldalt, hogy ez az utolsó; és arcukon, az idegen, baráti arcokon olyasfélét láttam, amit akkor a magamén^*: fényt és meghatódottságot. Furcsa volt és jó, máig elfut az öröm erre gondolva.

Ezen a kéziraton nem volt mit befejezni, tényleg magamagát fejezte be, megvolt a végpontom, tudtam, hol állok, s tudtam a haladás útját-módját.

Pedig amióta, ahogy mondani szokás, a kép is nézi a nézőt, korántsem magától értődő a befejezés. A regénynek teljesnek kell lennie (ó az élet!), de végesnek (ó a mű!). Mert, rendben, elkezdődött, de hogy vessünk véget, milyen ok volna, rendes? Az ilyen ostobának tetsző kérdések olyan korszakokban válnak életkérdésekké, amikor egy kultúra egyetemességét már csupán bizonytalanságának és megrendültségének egyetemessége biztosítja. – Lélegzetelállító látni egy Proust-kefelevonatot, a burjánzó betoldásokat, a fekete felhő-állatokat, ahogy mindenhová bedugják a fejüket, ahogy a Mester kezdi szét-írni a „kecses építményt”, egy új regényt kezdene észrevétlen, és akkor azt csakis a régi romjain. Proust is, Musil is nem a halál miatt nem tudták befejezni regényüket, hanem valamelyest fordítva: a halál sietett a segítségükre… Bár nyilván ez alkat kérdése is: Joyce-nak nem voltak vég-gondjai.

Vége lett a napnak, és elmentek a karácsonyi vendégek. A szerelmemmel összeszedtem a csikkeket, megittuk a megmaradt borokat, a pálinkát is (akkor még élt az a nagybátyám, aki, törvényellenesen, pálinkát főzött, és olyan jó volt vele „szigorú üzleti kapcsolatban” állanom) – és aztán, aztán egyedül maradtam, ahogy az várható volt.

Nem bántam az egészet, sétálgattam szobámban le-föl, bekukkantottam a füzetekre, a tárgyiasult időre, és hirtelen hevesen és támadón azt gondoltam: „megöregedtem”, és azt mondtam hangosan: „idő van”, és mindezen azt értettem, hogy most már múlik majd az idő, nem az a mozdulatlan, szikrázó tömb; hogy nincs mese, engem is fel fog falni, ahogy mindenkit, látom!, hogy valamiképpen belevont, én sem maradok ki semmiből, idő van, gonosz!, velem is szép lassan megtörténik majd minden – azaz, mit köntörfalazok: úgy éreztem, avval a regénnyel elszállt az ifjúságom. Időben, nem szólhatok egy rossz szót se. És valóban megtörtént, ott egyik pillanatról a másikra, mint egy elhatározás, megöregedtem. De még vártam valami titkos jelet is, mert ilyesmire készültem föl, ifjúságomban, hogy „ennek” azért volna valami látványossága is, a szarkalábakon túl.

Kezdetben nincs mit tovább befejezni. Az új kézirat hihetetlenül gyorsan, enyheden idegesítően nagyravágyó léptékezéssel kezdetét vette – Megérkeztek a szavak! – abban az addig soha nem tapasztalt, a test és lélek legrejtettebb zugait is érintő recsegés-ropogásban, melyet eufemisztikusan a „fentiek megértésének” hívhatnánk.

A könyv egészéről határozott képem volt, úgy gondoltam el, mint egy tájat, Cézanne nyomán, vagy mint egy épületet, szobákkal, tornyokkal, eresszel, palával, homályos és fényes folyosókkal, freskókkal, belső titkos lépcsőkkel, padlással, pókkal és pókhálóval, nagy, szabad és zárt terekkel, úgy gondoltam el, mint a Németalföldi Festményt (Világrajz), ahol minden Rész egész, és a részek együttállása az Egész, vagy kevésbé emelkedetten, mint egy kötőgép használatiutasítás-rendszerének a modulszerkezetét és így tovább; de hát ez csak amolyan beszéd.

Úgy tűnik föl, én magam vagyok az, amiről a könyv szól: egy templom, egy vonósnégyes, I. Ferenc és V. Károly versengése…

Mégis e hasonlatok nem egy széplélekéi, azaz gyakorlatból beszélek: MINT egy kötögető Hausfrau, egy sima, egy fordított. [Az, és van ilyen, aki nem rabja az írásművészetemnek, ezt finom gonoszul tudná folytatni (segítek): egy sima, egy fordított, van kalapja, nincs kalapja…]

Haladtam befelé ebbe a furcsa tárgyba, melyet épp haladtomban készítettem. Közben, mondhatnám rosszul, félúton, de hát minden rossz, amit erről mondani bírok, meghalt az édesanyám. Megvolt hát a titkos jelem is, amit vártam. (…)

„Az élet természetes menete szerint az ember nagyon sokáig totálisan süket marad a halálra; fölfogja ugyan, ám nem válik közeli élménnyé benne, rítusokat rendez köré, élcelődik, óvatosan közelítgeti (…), csak sokadszori csalódásainak, vereségeinek túloldalán, felnőttkorának sivatagába érve kezd igazán foglalkozni vele, hogy azután időre fölnőhessen hozzá, ha egyáltalán sikerül felnőnie.” – ez rólam szól.

Az, aki ezt írta, nagyon közel áll ahhoz, akiről ez szól; éppen azért, azáltal, mert oly távol van. Mert más, még a levegőt is másképp veszi. De hát a barátoknak korántsem kell ugyanúgy gondolkodniok, pláne ugyanazt, csak az kell, de az kell, hogy egy térben legyenek, közel, távol. A tér görbült, így könnyebb a dolgot elgondolni, azt, hogy mért viseli el „valaki” a szavak áradását, mért viseli el másvalaki az észjárás személyeskedő hepehupáit és miért a rokon gesztusok feszélyező közeliségét; no persze az ellentétek mellett más hasonlóságok is vannak, de azért mégiscsak az a helyzet, hogy, teszem azt, az én családom regényének van vége, de nem én írom (az) egy családregény végét, írnám inkább a családom regényét, akárhogy is; igaz, aki amazt írja, az is ezt írja, meg aztán melyik családnak nincs vége, vagy ha a családnak nem is, de a regényének bizonyosan, ha volt regénye, ha meg nem volt, most már nem is lesz, a tér görbült.

Meghalt tehát; még 78 elején, a „rész-terek kijelölésénél”, rögzítettem, hogy lesz egy „anyag róla”, az életéről, 64 oldal, állapítottam meg, mert némi babonasággal elegy szakértelemmel szeretem előre pontosan megmondani, „mi hány centi”; 83-ban került végül is rá a sor, módosult formában, egy „anyag róla”, a haláláról, és anélkül hogy emlékeztem volna arra a régi följegyzésre, 64 oldal lett; azt már csak Beke Lászlónak küldöm, ajándékul, hátha még gyűjti a vétlen koincidenciákat, 64 éves volt…

Tényleg a befejezésekről írok.

Ami a kéziratot illeti, annak a befejezése most nem ment olyan szépen magától, ez a kézirat nem segített úgy, mint az előző. Más a természete. Mutatni mutatta magát, itt vagyok (ragyogok), és itt meg itt még… illetve… hát nem tudom, vonogatta a vállát, valahogy alattomosan a szabadságomra hivatkozott, nem erre a satnya európaira, hanem arra a végtelen, tündöklő íróira. No igen. Hogy hát ha úgy gondolom, ő készen volna. Hisz ki az, aki megmondaná, rajtad kívül, micsoda ma egy regény, főként, hogy mi egy bevezetés, ami úgyis oly látványosan csak önmagával méri magát… Van kísértés.

Ezért azután legalább egy évig „fejeztem”. Százszor kihúztam egy „mondatot”, és százszor visszaírtam. Vagy kilencvenkilencszer. Szöszöztem, életre-halálra.

Egy területet kellett lefednem, így gondoltam most el a teljességet és korlátosságot, és ahogy közeledtem a véghez, mely ez esetben rosszul vagy csak ilyen áttételesen volt definiálva, egyre kevesebb mozgásterem maradt, értelemszerűen, egyre kevesebb dolog hiányzott; egymástól messze eső

Szélnek eresztem a csikót. Az istállót kiganajozom, a cédulákat irattartókba teszem, elrakom őket nehezen elérhető polcokra, a füzeteket átcsoportosítom, fehér lapot ragasztok az elejükre a „tartalomjegyzék”-nek, nem mintha nagyon akarnám tudni, mi van még bennük, a felhasználatlan „jó leírások”-ról is lemondok nehezen szerzett mostani nagyvonalúságomban, nem kell, Istenem, kész vagyok.

Most pedig fölszántom az íróasztalom, és azt nézem, igen, így, az emberélet útjának felén, inkább érdeklődve, mint boldogan, inkább szomorúan, mint rémülten, de azért boldogan és rémülten, ahogy az új barázdák megtelnek gyorsan a zsongó, zsibongó, fényes és színes legyekkel, nézem, én, a derék és nyájas Trautwetter őrnagy. Otthon vagyok.