„Életünk fiktív változata”

Kötetet eszkábálok mostanság össze…, esszéimből, írnám, ha esszék volnának ezek. Mindenesetre egyet sem jószántamból írtam, hanem fölkérésre. Pénzért, tetszeleghetnék, ha kicsivel több pénzt adtak volna értük. Kisbérírások. Évfordulók, kiállítások, kis színes a Képes Sportnak, antológiák. Hát nem belsőnkből vezérelve kell? Nem gyanús az ilyen alkalmiság?

 

Amikor én a külvilág számára is látható módon író lettem (evvel az agyalágyult mondattal fejezném ki, hogy egyrészt publikálni kezdtem, „hajlandók lettek”, másrészt, hogy író voltomat nem ettől tettem függővé – ennyi rátartiság legyen az emlékezésben, legalább most, hogy nem-tudásaim közt potomság annak nem-tudása, hogy mit is jelentene az, hogy valaki, konkrétan én, író volna…), azaz 1974–75 táján, úgy láttam, hogy a kívülről jövő-jöhető – igények, lehetőségek, kínálatok nemcsak valahogy gyanúsak, hanem teljességgel hülyék is. Maflaságok, linkségek, fölöslegességek. Non solum sed etiam. Meg főként nem is nagyon voltak.

 

Akkor mindezeknek megfelelően elhatároztam (ám ez nem vala ilyen szép jelenet, inkább csak úgy magától elhatározódott), hogy bezárkózom a szobámba, és dolgozom látástól vakulásig, és nem törődöm senkivel, csak akivel „kell”. Most sem gondolom, hogy ezt másként kell, lehet, kellett, lehetett volna. Mégis megjegyezném (fontos), hogy természetesen ez sem olyan döntés, mely megoldás volna, eleve, amely szavatolna az urak, hölgyek biztonságáért, mert hát hiába ez a megható szorgalom, ahogy e korosztály a munkába zárta magát – ami csinálódik, az, értelemszerűen, hol ilyen, hol olyan. Semmit nem lehet megúszni soha. De nyilván még ez sem igaz.

 

Nos. A (szaporodó) fölkéréseket azért következetesen elhárítottam. Mondván, írom azt, amiről úgy gondolom, írnom kell; ha majd ezt kell, ezt fogom, ahhoz nekem nem kell fölkérés. Felettébb elegáns álláspont, és tán csak annyira finnyás, amennyi emehhez kell – és egyébként is… De akkor aztán karácsonytájt egyszer jobban elfogyott a pénzem, mint azt én szeretem. Vagy pénz, vagy elegancia. Ha egy író valamit meg akar írni, azt meg is tudja – magyarázni. (Ideologikus kor ez.)

 

Ennek kapcsán viszont kiderült – merthogy a kis színes rendes írás lett, azaz nekem fontos, kell-írás –, hogy egyedül, magunkból nem tudunk mindent megcsinálni. Van, ami bennünk marad, és csakis a körülmények folytán. De hát mért nem tudtam én ezt eddig? Erről a jelenségről? Hogy ilyen a világ? Azért nem tudtam, mert az én gyakorlatomban ez nem volt. Mi nem volt? Meg tudom mondani pontosan. Folyóirat, az nem volt. Egy hely, amely az enyém (is). Máig sincs, noha sok helyütt látnak szívesen (s van, ahol nem), és én is magamat (s van, ahol nem).

 

Külön bekezdésbe venném azért a Szederkényi szerkesztette Jelenkort.^* Mert Szederkényinek sikerült elhitetnie, ami azért elég nehezen hihető, illetve nemigen látja az ember jelét, jelét annak, hogy fontos volna, amit csinál. Szederkényi úgy tudott telefonozni, úgy tudott kunyerálni, olyan kétségbeesett, sértődött és derűs tudott lenni – hogy már-már egy folyóiratot gondoltam köré. De mégsem akarok ellágyulni. Mert azt gondolom, a Jelenkor is legföljebb az adott (szellemi) tér optimális „bejátszására” tett kísérletet, és nem az optimális térre vonatkozóan, ami folyóirat minimális célkitűzése kell legyen, véleményem szerint.

 

De hogy ez már, ó, jaj, az intézményrendszert érintené, és „lehet, hogy a szellem plurális, de az intézmény nem” – hallhattam üvölteni néhány évvel ezelőtt szokásos demokráciázásaink egyikén, nyugodjék békében. Nem szívesen tenném ún. naivitásomat most közszemlére, lehetséges tehát, hogy jelen állapotjaink tényleg nem engednek meg mást, lehetséges, hogy ez most egy olyan ország, amely nem bírná ki, hogy csak úgy szerveződjenek benne szellemi műhelyek és így tovább – bizonnyal összeroppanna, és hamvait hordaná fekete szél, és ezt megfontolt, felelős honfiú s -leány nyilván nem akarhatja –, lehetséges, mondom, hogy így van (nota bene: szerintem nincs így, éppen ellenkezőleg: hamarabb roppan valami össze + fekete szél, ha nem épeszűen, ha nem organikusan működik), szóval lehet, hogy ez így van, és nem lehet másként: de akkor rosszul van így. Hogy ez az irodalmi struktúra, amit – ismét^* a szerencse: – szerencsénk volt örökölhetni, és itten toldozunk-foldozunk, hogy ez az irodalomnak nem tesz jót, ebben biztos vagyok.

 

Hely otthon lenni a többé-kevésbé korombéliek számára a Mozgó Világ lett volna, melyet én kurucos hevülettel (és kötelező pontossággal) régi Mozgó Világnak nevezek, élesen megkülönböztetendő ettől az újtól, nem mintha ez sokkal rosszabb volna – szinte csak a nevét (és keletkezésének módját) veszem tőle zokon folyamatosan, mert az hazugság, a két lapnak semmi köze egymáshoz. De hát ez már csak így lett kihandlizva a szokásos kis kelet-európai irodalompolitizálgatásban.

 

Az a lap, amelyet 83-ban betiltottak, annak ellenére vált sokak számára fontossá és mostanra hiánnyá, hogy olyan nagyon jó lett volna. Még nem volt az, de azzá lehetett volna. Vagy ki tudja. Hagyjuk.

 

Mégis: hogyan van az, hogy noha nagyon is aktívan vagyunk az ún. kortárs irodalomban – ez nem minőség kérdése, mondjuk szociológiáé, 40 körüliek volnánk, úgy mondják, erőnk teljében, elvileg –, mégis mintha a szélén állna az ember, Csempe Pempeként, hogy mintha egyszerre volna kiszorítva abból, aminek zászlajaként lobogtatják… és ez persze hamis kép, hisz írunk és írnak rólunk… honnan volnánk kiszorítva? sehonnét… mégis, hogy mintha nem a miénk volna ez… De hogy kié, azt nem tudnám megmondani.

 

Sehol nem látom a tulajdonosi nyugodtságot.

 

De nem az irodalompolitikát simpfolnám, most, hogy ezen felemás módon lehet, ha lehet. (Mert ezt, a lehet-et, azért így előre nem lehet tudni.) Az előbb sem azért használtam a betiltás szót valami szokásos, maszatoló eufemizmus helyett („profilváltás”, „friss erők”), hogy úgymond beolvassak, hanem csak azért, mert hát ez történt, betiltották, megszüntették. Ezt mindenki tudja, én is, te is, ők is, mégis hülyítjük itt egymást. – Éppen ellenkezőleg, bajainkban, szerintem, az irodalompolitika bagatell tétel. Fontos, bagatell tétel. Ezekről a „dolgokról” (betiltás, szilencium meg ez az egész) nem lehet megfeledkezni (olyannyira, hogy ez nem is elhatározás kérdése), de ha csak erre gondolnánk, soha nem válhatnánk komoly, azaz tragikus vagy víg hősökké, csak sértődött pofák volnánk. Sértedlenségünkre pedig vigyázni kéne. (Érdekes dolog – igazán fölfigyelhetnék már rá –, hogy bármikor, ha játszom a szóval, milyen sokan gondolják, hogy nem beszélek komolyan. Fölmentve érzik magukat!)

 

Összefoglalom: rossz irodalmi struktúra ez, mert miatta nem születik meg sok olyan írás, melyre szükség volna. És rossz, mert rosszul érzi benne magát az ember. Mindenféle ember. Mindenki elégedetlen, és mutogat a másikára. A Népszabadság rí, hogy az elkötelezett, realista, marxista ez-meg-az háttérbe szorult, ő maga már nem is tudja, mi az a hatalom, az amúgy is folyosókon, folyosói suttogásokban gyakoroltatik a poszt-transz ez-meg-az sznob bűvöletében; akikről meg ez állíttatott, mafla alulinformáltak, észre sem vették, hogy ők vannak objektíve hatalmon, folyosók homályában; inkább kicsit meg volnának neszülve, mert úgy hallották öreganyjuk öreganyjától, hogy nem jó jel az, ha alacsonyan száll a „felsőbbség”. És így tovább. Az író is óg-móg, a kulturális kormányzat is. Legalább ti érezzétek jól magatokat, fiúk, ott fönn, mondhatná egy nálam vidámabb figura, természetesen helytelenül. És nemcsak egymással elégedetlenek a felek, hanem a saját helyzetükkel is. Mert semmi sincs a helyén, vagy alig valami. Vannak helyek, s vagyunk mi, tárgyak, összevissza. Ilyen „leosztásban” hogyan is tudna eszmét cserélni az irodalom a saját, fontos dolgairól?… Hogyan is tudna így az irodalom beszélni önmagáról, azaz mindenről?

 

De hiába rossz ez, ami van – van. És ha van, akkor evvel sok mindent lehet csinálni, elutasítani, megváltoztatni, beletörődni, egyet nem: pajzsként magunk elé húzni, menedékként, alibiként – de hát a legjobb esetet véve is csak igazunk van. Igazunknak lenni: ez szánalmasan kevés. Ki kell valamit találni!

 

Tessék, kérem, észrevenni, hol élünk!

 

Tessék, mondjuk, Csehovra gondolni, és Bulgakovra, ezen méltánytalanságokban gazdagon részesült kelet-európaiakra, akik mégis tévedhetetlenül tudták, mi a fontos. Mondjuk: az egész. (Az Egész.) Vagy az a nő, minden szenvedés okozója, aki a kertben elfordítja tőlünk könnyes arcát… És nézve és tudva a könnyes arcokat, meglátni mindent, és számba venni mindent, minden „másodrendű frissességű lazacot meg tokhalat”, drága Arcsibald Arcsibaldovics.