Előszó

Kötetet eszkábálok mostanság össze…, esszéimből, írnám, ha esszék volnának ezek: így kezdődik e kötet tulajdonképpeni első dolgozata, az ezt követő, és most már így kezdődik ez is.

Az itt szereplő írások fölkérésre íródtak, de nem igaz, amit majd később állítok, hogy nem jószántamból. Fölkérésre és jószántamból. Úgy látszik, mindig találok (ki) történetet a könyveim befejezéséről (l. Otthon). Ez itt most úgy szól, hogy 87 elején, amikor már lényegében lezártnak tekintettem (majdnem!!!) a kéziratot (összejött, amennyi összejött, maguktól mutatnak valamit az elmúlt 2–3 évből), szóval akkor egyszer csak soha nem hallott intenzitással csörögni kezdett a telefon („megérezték!”), írnék-e Örkényről, Bangáról, az álomról és Berlinről, és én mindenre igent mondtam, ahogy régebben (és most): nemet.

Megint jelezni akartam, 1. még itt meg itt. De ezt elhagyom. Ezek az írások többszörösen összefüggnek, sőt össze vannak gabalyodva, át meg átjárják egymást, miközben mégis mindegyik önálló lény (állat) is. Többször úgy tetszhetik, ismétlem magam (mikor ismétlem magam), de nem vagyok trehány, csak tehetetlen.

Azt látom, hogy a körülbelül egy időben írtakban szükségszerűen jutok mindig ugyanoda – hová is? hát ide, ide, ahol élünk –, nem igazán zavartatva magam az írás nyakamba sózott (amúgy kedves) tárgyától. Valamint kísért megint, hogy ezt a sokszoros alá-, fölé-, mellérendelt viszonylatrendszert egyidejűleg láttassam – mintha ez volna az ún. mai vagy modern irodalom egyik nagy kísértése, az egyidejűségnek és ezáltal egy komplex recepció, na, szóval egy gazdag és bonyolult befogadás lehetőségének a megteremtése: hogy aztán rájöjjön (ha egyáltalán) arra, amit minden kisiskolás tud: olvasni csak sorjában, soronként lehet, bizony, egymás után.

Én is szívesen képzelek el egy-egy hatalmas, házfalnyi kéziratlapot, melyet egy pillantásra át lehetne látni (a motívumokat azonos színek mutatnák, esetleg kis nyilak stb.). Vagy egy számítógép, rész-egészek! modulok! tudomány! vidám tudomány!

De közelebb áll hozzám egy régimódibb hasonlat. Megint: táj és organikusság. Úgy gondolom (szeretném?), könyveim ideális megjelenési, létezési formája: a kert. Ám ezt egészen primitíven tessék érteni! Hogy ti. mászkál az olvasó a kertben, és a „megfelelő helyen” olvas. Akárcsak úgy, hogy a bokorra rá van aggatva egy papírlap. Vagy költőiebben: a bokrot olvassa. És így tovább, nagyon szépen van ez elgondolva. (És hanyadszor már! „A kilátásra ügyelünk, s általában: szívünkön viseljük a sétáló sorsát! Igyekszünk, ennyi, amit tehetünk.” In: Termelési-regény, p. 135.)

Még arra is gondoltam, hogy közbülső megoldásként lerajzolom a kertet – le tudnám! –, de az inkább csak fontoskodás volna, meg nem is akarnám rögzíteni az ösvényeket. (Lévén a lábjegyzeteknek elkötelezett, igaz barátja, róluk alkalomadtán nem fogok tudni lemondani, ösvényezve így azért mégis.)

Ami még a kertet illeti: se nem francia ez, se nem angol. Nem es japán. Magyar kert viszont nincs, a kertszakirodalom ilyet nem ösmer^*. Ez mégiscsak magyar – nem létező –, nem lévén más választása; így ez tehát nem is valóságos állítás, csak afféle kurucz-redundancia. Lásd még…, ne lásd, majd. Meg úgyis; mindig. Ha.

 

Említettem, fölkérésre íródtak ezek, e helyt mondok tehát köszönetet azoknak, akik kiverték belőlem ezeket az írásokat, Beke Lászlónak (Életünk fiktív változata, Otthon), Fráter Zoltánnak (Kosztolányi), Ördögh Szilveszternek (Legyünk), Kepes Andrásnak és Salamon Istvánnak (Ottlik), Jochen Jungnak (A lustaságról, A rózsa, Az álom), Kőszegi Lajosnak (Hamvas), Gothár Péternek hangsúlyozottan (filmforgatókönyv), Kovalovszky Mártának, Kardos Sándornak, Zirkuli Péternek (képzőművészet), Lakat T. Károlynak (foci), a régi Mozgó Világnak (Mészöly), Lengyel Balázsnak (Móricz), Cs. Varga Istvánnak (Vasadi), Czakó Gábornak (Petőfi), Kalász Mártonnak és Lukács Lászlónak (Az ünnepről, „4”), Orbán Ottónak és Száraz Györgynek (Csáth), Bachmann Gábornak és Rajk Lászlónak (A semmi konstrukciója, ill. itt még külön Bujdosó Alpárnak és Megyik Jánosnak, mert ebben az írásban fölhasználtam, többek közt, az ő hasonló című cikküket); valamint az MTA-SOROS Alapítványnak, hogy nem minden fölkérést kellett elfogadnom.

Megállapítom: hálás fajta vagyok.