A kitömött hattyú

 

Milyen a mai prózaíró?

A mai prózaíró savanyú, kedves alak. A bizarr, neurotikus és lidércnyomásos früstök után gyanakvó pillantását csak nehezen emeli fel a földről; ha szigorú egyetemista lányok megszólítják, elpirul, s az élveteg ajánlatokat lelkiismeret-furdalással fogadja el; teng-leng, a járda fortélyos por-rózsáit nézi, a zebrát s ott a közlekedési lámpát: ha rosszkedve van, azért van rosszkedve, ha jókedve van, akkor meg azért; ha azután gomolyogva leszáll a mindig titokzatos alkonyat, elsettenkedik egy bizonyos házhoz, melyről mindenki tud a városban, de senki nem akar tudomást venni róla, lopva beles, és miközben saját combjába markol, végignézi, ahogy a vörös szőrű majom erőszakot alig alkalmazva magáévá teszi a halálszép nádszálkisasszonyt; majd hazamegy, vörösbort tölt magának, és leírja szépen mindazt, amit látott. Éjszakára igyekszik nőt szerezni magának, de sok ideje nem marad, mint az árvíz, közelít a früstök pillanata.

 

Milyen a mai prózaíró?

A mai prózaíró olyan, hogy egyedül van. Boldog csodálkozással nézi nap mint nap az őt körülvevő embereket, a feleségét, fiait és lányait meg a különb-különbféle barátokat s barátnékat. Van, hogy kimennek a város szélére, kockás takarókon ülnek, és vad húsokat sütnek. Aztán van, hogy az egész kompánia elmegy cseresznyét lopni. Ezek a nyár örömei. Tavasszal besüt a nap az ablakon. Ősszel a távoli gimnazistákat lesi, meg a pilinkélő arany-leveleket. A tél pedig tiszta. Így minden szezon tartogat valamit.

 

Milyen a mai prózaíró?

A mai prózaíró csöndes férfi vagy/és nő. Noha érzékeny, és így például soha nem bírja „végighallgatni” a hajszárító zummogását, akkor sem, ha a saját hajáról van szó, ekképp örökké náthás kicsit, szörcsögve szívogatja az orrát – szóval érzékeny, de nem kiabálós. Magában mindazonáltal sok mindenre gondol. Gondol az Istenre, hazájára meg még más dolgokra is. Jártában-keltében nem tud betelni a látott világ abszurditásával. „Ilyen nincs”, csóválja a fejét. Ám ha arra gondol, mi minden történik még majd vele, a szíve mámoros lesz.

De nem is ezt akartam mondani. Hanem hogy csöndes, kussol, jó esetben ül és bütyköl, és már akkor is örül, ha le tudja írni azt a papírt, amire éppen ír. Főbb hajlamai közül megveti a borúlátást, az önimádatot, a szolipszizmust, a kegyetlenséget, a szójátékot, a kishitűséget, gyűlöli az öngyűlöletet, ergo önmagát; lesajnálja az önsajnálatot, így hát ment édes hitványságától. Vagy ki tudja. A magafajtának a lét fele se tréfa. No de néha mégis kitör, és így kiált fel: „Nem szeretem ezt a kábító, undorító és dühítő világot. Meg akarom változtatni.”

 

Milyen a mai prózaíró?

A mai prózaíró olyan, hogy az élete olyan, hogy az nem halad valahonnét valahová. Így azután a regény sem jut: innét: oda. Vagyis ugye a cselekmény, az ív… Ezért aztán ő is a múlt századi regényeket lapozza, és felelőtlen szeretettel lajstromozza a valóság káprázatának növelésére tett eredményes erőfeszítéseket. Hanem akkor milyen a regénye? Persze olyan, mint ő, olyan, mint az élete meg a miénk: azaz az a valami, ami körül állongálunk, s nézegetjük, fintorogva és izgatottan – de mintha nem is a miénk volna. Bizony, forog, pörög maga körül, mint a töketlen kutya – s viszolyogva látom: olykor sír, olykor nevet.