A kitömött hattyú

 

A kitömött hattyú

 

Milyen a mai prózaíró?

A mai prózaíró savanyú, kedves alak. A bizarr, neurotikus és lidércnyomásos früstök után gyanakvó pillantását csak nehezen emeli fel a földről; ha szigorú egyetemista lányok megszólítják, elpirul, s az élveteg ajánlatokat lelkiismeret-furdalással fogadja el; teng-leng, a járda fortélyos por-rózsáit nézi, a zebrát s ott a közlekedési lámpát: ha rosszkedve van, azért van rosszkedve, ha jókedve van, akkor meg azért; ha azután gomolyogva leszáll a mindig titokzatos alkonyat, elsettenkedik egy bizonyos házhoz, melyről mindenki tud a városban, de senki nem akar tudomást venni róla, lopva beles, és miközben saját combjába markol, végignézi, ahogy a vörös szőrű majom erőszakot alig alkalmazva magáévá teszi a halálszép nádszálkisasszonyt; majd hazamegy, vörösbort tölt magának, és leírja szépen mindazt, amit látott. Éjszakára igyekszik nőt szerezni magának, de sok ideje nem marad, mint az árvíz, közelít a früstök pillanata.

 

Milyen a mai prózaíró?

A mai prózaíró olyan, hogy egyedül van. Boldog csodálkozással nézi nap mint nap az őt körülvevő embereket, a feleségét, fiait és lányait meg a különb-különbféle barátokat s barátnékat. Van, hogy kimennek a város szélére, kockás takarókon ülnek, és vad húsokat sütnek. Aztán van, hogy az egész kompánia elmegy cseresznyét lopni. Ezek a nyár örömei. Tavasszal besüt a nap az ablakon. Ősszel a távoli gimnazistákat lesi, meg a pilinkélő arany-leveleket. A tél pedig tiszta. Így minden szezon tartogat valamit.

 

Milyen a mai prózaíró?

A mai prózaíró csöndes férfi vagy/és nő. Noha érzékeny, és így például soha nem bírja „végighallgatni” a hajszárító zummogását, akkor sem, ha a saját hajáról van szó, ekképp örökké náthás kicsit, szörcsögve szívogatja az orrát – szóval érzékeny, de nem kiabálós. Magában mindazonáltal sok mindenre gondol. Gondol az Istenre, hazájára meg még más dolgokra is. Jártában-keltében nem tud betelni a látott világ abszurditásával. „Ilyen nincs”, csóválja a fejét. Ám ha arra gondol, mi minden történik még majd vele, a szíve mámoros lesz.

De nem is ezt akartam mondani. Hanem hogy csöndes, kussol, jó esetben ül és bütyköl, és már akkor is örül, ha le tudja írni azt a papírt, amire éppen ír. Főbb hajlamai közül megveti a borúlátást, az önimádatot, a szolipszizmust, a kegyetlenséget, a szójátékot, a kishitűséget, gyűlöli az öngyűlöletet, ergo önmagát; lesajnálja az önsajnálatot, így hát ment édes hitványságától. Vagy ki tudja. A magafajtának a lét fele se tréfa. No de néha mégis kitör, és így kiált fel: „Nem szeretem ezt a kábító, undorító és dühítő világot. Meg akarom változtatni.”

 

Milyen a mai prózaíró?

A mai prózaíró olyan, hogy az élete olyan, hogy az nem halad valahonnét valahová. Így azután a regény sem jut: innét: oda. Vagyis ugye a cselekmény, az ív… Ezért aztán ő is a múlt századi regényeket lapozza, és felelőtlen szeretettel lajstromozza a valóság káprázatának növelésére tett eredményes erőfeszítéseket. Hanem akkor milyen a regénye? Persze olyan, mint ő, olyan, mint az élete meg a miénk: azaz az a valami, ami körül állongálunk, s nézegetjük, fintorogva és izgatottan – de mintha nem is a miénk volna. Bizony, forog, pörög maga körül, mint a töketlen kutya – s viszolyogva látom: olykor sír, olykor nevet.

 

 

 

Előszó

Kötetet eszkábálok mostanság össze…, esszéimből, írnám, ha esszék volnának ezek: így kezdődik e kötet tulajdonképpeni első dolgozata, az ezt követő, és most már így kezdődik ez is.

Az itt szereplő írások fölkérésre íródtak, de nem igaz, amit majd később állítok, hogy nem jószántamból. Fölkérésre és jószántamból. Úgy látszik, mindig találok (ki) történetet a könyveim befejezéséről (l. Otthon). Ez itt most úgy szól, hogy 87 elején, amikor már lényegében lezártnak tekintettem (majdnem!!!) a kéziratot (összejött, amennyi összejött, maguktól mutatnak valamit az elmúlt 2–3 évből), szóval akkor egyszer csak soha nem hallott intenzitással csörögni kezdett a telefon („megérezték!”), írnék-e Örkényről, Bangáról, az álomról és Berlinről, és én mindenre igent mondtam, ahogy régebben (és most): nemet.

Megint jelezni akartam, 1. még itt meg itt. De ezt elhagyom. Ezek az írások többszörösen összefüggnek, sőt össze vannak gabalyodva, át meg átjárják egymást, miközben mégis mindegyik önálló lény (állat) is. Többször úgy tetszhetik, ismétlem magam (mikor ismétlem magam), de nem vagyok trehány, csak tehetetlen.

Azt látom, hogy a körülbelül egy időben írtakban szükségszerűen jutok mindig ugyanoda – hová is? hát ide, ide, ahol élünk –, nem igazán zavartatva magam az írás nyakamba sózott (amúgy kedves) tárgyától. Valamint kísért megint, hogy ezt a sokszoros alá-, fölé-, mellérendelt viszonylatrendszert egyidejűleg láttassam – mintha ez volna az ún. mai vagy modern irodalom egyik nagy kísértése, az egyidejűségnek és ezáltal egy komplex recepció, na, szóval egy gazdag és bonyolult befogadás lehetőségének a megteremtése: hogy aztán rájöjjön (ha egyáltalán) arra, amit minden kisiskolás tud: olvasni csak sorjában, soronként lehet, bizony, egymás után.

Én is szívesen képzelek el egy-egy hatalmas, házfalnyi kéziratlapot, melyet egy pillantásra át lehetne látni (a motívumokat azonos színek mutatnák, esetleg kis nyilak stb.). Vagy egy számítógép, rész-egészek! modulok! tudomány! vidám tudomány!

De közelebb áll hozzám egy régimódibb hasonlat. Megint: táj és organikusság. Úgy gondolom (szeretném?), könyveim ideális megjelenési, létezési formája: a kert. Ám ezt egészen primitíven tessék érteni! Hogy ti. mászkál az olvasó a kertben, és a „megfelelő helyen” olvas. Akárcsak úgy, hogy a bokorra rá van aggatva egy papírlap. Vagy költőiebben: a bokrot olvassa. És így tovább, nagyon szépen van ez elgondolva. (És hanyadszor már! „A kilátásra ügyelünk, s általában: szívünkön viseljük a sétáló sorsát! Igyekszünk, ennyi, amit tehetünk.” In: Termelési-regény, p. 135.)

Még arra is gondoltam, hogy közbülső megoldásként lerajzolom a kertet – le tudnám! –, de az inkább csak fontoskodás volna, meg nem is akarnám rögzíteni az ösvényeket. (Lévén a lábjegyzeteknek elkötelezett, igaz barátja, róluk alkalomadtán nem fogok tudni lemondani, ösvényezve így azért mégis.)

Ami még a kertet illeti: se nem francia ez, se nem angol. Nem es japán. Magyar kert viszont nincs, a kertszakirodalom ilyet nem ösmer^*. Ez mégiscsak magyar – nem létező –, nem lévén más választása; így ez tehát nem is valóságos állítás, csak afféle kurucz-redundancia. Lásd még…, ne lásd, majd. Meg úgyis; mindig. Ha.

 

Említettem, fölkérésre íródtak ezek, e helyt mondok tehát köszönetet azoknak, akik kiverték belőlem ezeket az írásokat, Beke Lászlónak (Életünk fiktív változata, Otthon), Fráter Zoltánnak (Kosztolányi), Ördögh Szilveszternek (Legyünk), Kepes Andrásnak és Salamon Istvánnak (Ottlik), Jochen Jungnak (A lustaságról, A rózsa, Az álom), Kőszegi Lajosnak (Hamvas), Gothár Péternek hangsúlyozottan (filmforgatókönyv), Kovalovszky Mártának, Kardos Sándornak, Zirkuli Péternek (képzőművészet), Lakat T. Károlynak (foci), a régi Mozgó Világnak (Mészöly), Lengyel Balázsnak (Móricz), Cs. Varga Istvánnak (Vasadi), Czakó Gábornak (Petőfi), Kalász Mártonnak és Lukács Lászlónak (Az ünnepről, „4”), Orbán Ottónak és Száraz Györgynek (Csáth), Bachmann Gábornak és Rajk Lászlónak (A semmi konstrukciója, ill. itt még külön Bujdosó Alpárnak és Megyik Jánosnak, mert ebben az írásban fölhasználtam, többek közt, az ő hasonló című cikküket); valamint az MTA-SOROS Alapítványnak, hogy nem minden fölkérést kellett elfogadnom.

Megállapítom: hálás fajta vagyok.

 

„Életünk fiktív változata”

Kötetet eszkábálok mostanság össze…, esszéimből, írnám, ha esszék volnának ezek. Mindenesetre egyet sem jószántamból írtam, hanem fölkérésre. Pénzért, tetszeleghetnék, ha kicsivel több pénzt adtak volna értük. Kisbérírások. Évfordulók, kiállítások, kis színes a Képes Sportnak, antológiák. Hát nem belsőnkből vezérelve kell? Nem gyanús az ilyen alkalmiság?

 

Amikor én a külvilág számára is látható módon író lettem (evvel az agyalágyult mondattal fejezném ki, hogy egyrészt publikálni kezdtem, „hajlandók lettek”, másrészt, hogy író voltomat nem ettől tettem függővé – ennyi rátartiság legyen az emlékezésben, legalább most, hogy nem-tudásaim közt potomság annak nem-tudása, hogy mit is jelentene az, hogy valaki, konkrétan én, író volna…), azaz 1974–75 táján, úgy láttam, hogy a kívülről jövő-jöhető – igények, lehetőségek, kínálatok nemcsak valahogy gyanúsak, hanem teljességgel hülyék is. Maflaságok, linkségek, fölöslegességek. Non solum sed etiam. Meg főként nem is nagyon voltak.

 

Akkor mindezeknek megfelelően elhatároztam (ám ez nem vala ilyen szép jelenet, inkább csak úgy magától elhatározódott), hogy bezárkózom a szobámba, és dolgozom látástól vakulásig, és nem törődöm senkivel, csak akivel „kell”. Most sem gondolom, hogy ezt másként kell, lehet, kellett, lehetett volna. Mégis megjegyezném (fontos), hogy természetesen ez sem olyan döntés, mely megoldás volna, eleve, amely szavatolna az urak, hölgyek biztonságáért, mert hát hiába ez a megható szorgalom, ahogy e korosztály a munkába zárta magát – ami csinálódik, az, értelemszerűen, hol ilyen, hol olyan. Semmit nem lehet megúszni soha. De nyilván még ez sem igaz.

 

Nos. A (szaporodó) fölkéréseket azért következetesen elhárítottam. Mondván, írom azt, amiről úgy gondolom, írnom kell; ha majd ezt kell, ezt fogom, ahhoz nekem nem kell fölkérés. Felettébb elegáns álláspont, és tán csak annyira finnyás, amennyi emehhez kell – és egyébként is… De akkor aztán karácsonytájt egyszer jobban elfogyott a pénzem, mint azt én szeretem. Vagy pénz, vagy elegancia. Ha egy író valamit meg akar írni, azt meg is tudja – magyarázni. (Ideologikus kor ez.)

 

Ennek kapcsán viszont kiderült – merthogy a kis színes rendes írás lett, azaz nekem fontos, kell-írás –, hogy egyedül, magunkból nem tudunk mindent megcsinálni. Van, ami bennünk marad, és csakis a körülmények folytán. De hát mért nem tudtam én ezt eddig? Erről a jelenségről? Hogy ilyen a világ? Azért nem tudtam, mert az én gyakorlatomban ez nem volt. Mi nem volt? Meg tudom mondani pontosan. Folyóirat, az nem volt. Egy hely, amely az enyém (is). Máig sincs, noha sok helyütt látnak szívesen (s van, ahol nem), és én is magamat (s van, ahol nem).

 

Külön bekezdésbe venném azért a Szederkényi szerkesztette Jelenkort.^* Mert Szederkényinek sikerült elhitetnie, ami azért elég nehezen hihető, illetve nemigen látja az ember jelét, jelét annak, hogy fontos volna, amit csinál. Szederkényi úgy tudott telefonozni, úgy tudott kunyerálni, olyan kétségbeesett, sértődött és derűs tudott lenni – hogy már-már egy folyóiratot gondoltam köré. De mégsem akarok ellágyulni. Mert azt gondolom, a Jelenkor is legföljebb az adott (szellemi) tér optimális „bejátszására” tett kísérletet, és nem az optimális térre vonatkozóan, ami folyóirat minimális célkitűzése kell legyen, véleményem szerint.

 

De hogy ez már, ó, jaj, az intézményrendszert érintené, és „lehet, hogy a szellem plurális, de az intézmény nem” – hallhattam üvölteni néhány évvel ezelőtt szokásos demokráciázásaink egyikén, nyugodjék békében. Nem szívesen tenném ún. naivitásomat most közszemlére, lehetséges tehát, hogy jelen állapotjaink tényleg nem engednek meg mást, lehetséges, hogy ez most egy olyan ország, amely nem bírná ki, hogy csak úgy szerveződjenek benne szellemi műhelyek és így tovább – bizonnyal összeroppanna, és hamvait hordaná fekete szél, és ezt megfontolt, felelős honfiú s -leány nyilván nem akarhatja –, lehetséges, mondom, hogy így van (nota bene: szerintem nincs így, éppen ellenkezőleg: hamarabb roppan valami össze + fekete szél, ha nem épeszűen, ha nem organikusan működik), szóval lehet, hogy ez így van, és nem lehet másként: de akkor rosszul van így. Hogy ez az irodalmi struktúra, amit – ismét^* a szerencse: – szerencsénk volt örökölhetni, és itten toldozunk-foldozunk, hogy ez az irodalomnak nem tesz jót, ebben biztos vagyok.

 

Hely otthon lenni a többé-kevésbé korombéliek számára a Mozgó Világ lett volna, melyet én kurucos hevülettel (és kötelező pontossággal) régi Mozgó Világnak nevezek, élesen megkülönböztetendő ettől az újtól, nem mintha ez sokkal rosszabb volna – szinte csak a nevét (és keletkezésének módját) veszem tőle zokon folyamatosan, mert az hazugság, a két lapnak semmi köze egymáshoz. De hát ez már csak így lett kihandlizva a szokásos kis kelet-európai irodalompolitizálgatásban.

 

Az a lap, amelyet 83-ban betiltottak, annak ellenére vált sokak számára fontossá és mostanra hiánnyá, hogy olyan nagyon jó lett volna. Még nem volt az, de azzá lehetett volna. Vagy ki tudja. Hagyjuk.

 

Mégis: hogyan van az, hogy noha nagyon is aktívan vagyunk az ún. kortárs irodalomban – ez nem minőség kérdése, mondjuk szociológiáé, 40 körüliek volnánk, úgy mondják, erőnk teljében, elvileg –, mégis mintha a szélén állna az ember, Csempe Pempeként, hogy mintha egyszerre volna kiszorítva abból, aminek zászlajaként lobogtatják… és ez persze hamis kép, hisz írunk és írnak rólunk… honnan volnánk kiszorítva? sehonnét… mégis, hogy mintha nem a miénk volna ez… De hogy kié, azt nem tudnám megmondani.

 

Sehol nem látom a tulajdonosi nyugodtságot.

 

De nem az irodalompolitikát simpfolnám, most, hogy ezen felemás módon lehet, ha lehet. (Mert ezt, a lehet-et, azért így előre nem lehet tudni.) Az előbb sem azért használtam a betiltás szót valami szokásos, maszatoló eufemizmus helyett („profilváltás”, „friss erők”), hogy úgymond beolvassak, hanem csak azért, mert hát ez történt, betiltották, megszüntették. Ezt mindenki tudja, én is, te is, ők is, mégis hülyítjük itt egymást. – Éppen ellenkezőleg, bajainkban, szerintem, az irodalompolitika bagatell tétel. Fontos, bagatell tétel. Ezekről a „dolgokról” (betiltás, szilencium meg ez az egész) nem lehet megfeledkezni (olyannyira, hogy ez nem is elhatározás kérdése), de ha csak erre gondolnánk, soha nem válhatnánk komoly, azaz tragikus vagy víg hősökké, csak sértődött pofák volnánk. Sértedlenségünkre pedig vigyázni kéne. (Érdekes dolog – igazán fölfigyelhetnék már rá –, hogy bármikor, ha játszom a szóval, milyen sokan gondolják, hogy nem beszélek komolyan. Fölmentve érzik magukat!)

 

Összefoglalom: rossz irodalmi struktúra ez, mert miatta nem születik meg sok olyan írás, melyre szükség volna. És rossz, mert rosszul érzi benne magát az ember. Mindenféle ember. Mindenki elégedetlen, és mutogat a másikára. A Népszabadság rí, hogy az elkötelezett, realista, marxista ez-meg-az háttérbe szorult, ő maga már nem is tudja, mi az a hatalom, az amúgy is folyosókon, folyosói suttogásokban gyakoroltatik a poszt-transz ez-meg-az sznob bűvöletében; akikről meg ez állíttatott, mafla alulinformáltak, észre sem vették, hogy ők vannak objektíve hatalmon, folyosók homályában; inkább kicsit meg volnának neszülve, mert úgy hallották öreganyjuk öreganyjától, hogy nem jó jel az, ha alacsonyan száll a „felsőbbség”. És így tovább. Az író is óg-móg, a kulturális kormányzat is. Legalább ti érezzétek jól magatokat, fiúk, ott fönn, mondhatná egy nálam vidámabb figura, természetesen helytelenül. És nemcsak egymással elégedetlenek a felek, hanem a saját helyzetükkel is. Mert semmi sincs a helyén, vagy alig valami. Vannak helyek, s vagyunk mi, tárgyak, összevissza. Ilyen „leosztásban” hogyan is tudna eszmét cserélni az irodalom a saját, fontos dolgairól?… Hogyan is tudna így az irodalom beszélni önmagáról, azaz mindenről?

 

De hiába rossz ez, ami van – van. És ha van, akkor evvel sok mindent lehet csinálni, elutasítani, megváltoztatni, beletörődni, egyet nem: pajzsként magunk elé húzni, menedékként, alibiként – de hát a legjobb esetet véve is csak igazunk van. Igazunknak lenni: ez szánalmasan kevés. Ki kell valamit találni!

 

Tessék, kérem, észrevenni, hol élünk!

 

Tessék, mondjuk, Csehovra gondolni, és Bulgakovra, ezen méltánytalanságokban gazdagon részesült kelet-európaiakra, akik mégis tévedhetetlenül tudták, mi a fontos. Mondjuk: az egész. (Az Egész.) Vagy az a nő, minden szenvedés okozója, aki a kertben elfordítja tőlünk könnyes arcát… És nézve és tudva a könnyes arcokat, meglátni mindent, és számba venni mindent, minden „másodrendű frissességű lazacot meg tokhalat”, drága Arcsibald Arcsibaldovics.

Otthon^*

barátaimnak és másoknak

 

Megvan az utolsó mondat, szép, kár volna veszni hagyni. Az első mondat az utolsó mondatról szól, a második az elsőről és önmagáról. A továbbiakban ez utóbbit nem jelezzük, elfogadjuk, mint a mai mondat hendikepjét, ezt a kissé bágyadt narcizmust, a marxista esztétika kategóriáival fogalmazva tehát azt, apage satanas, pardon, silányság, tehát azt, hogy nemcsak a visszatükrözött tárgy [jelen esetben a tükör, olykor a tükör tük(ö)re] válik láthatóvá, hanem maga a tükrözés alanya, folyamata és külső körülményei is; a negyedik mondat módszertani, és egy angolkóros kétpúpú tevéhez hajaz. Ez nem akadályozza meg, hogy ne ügessen diadalommal tájainkon. Az ötödik elfogult és indulatos. A hetedik mondat a hatodik vállára lépve elérzékenyülve megérti az ötödiket.

A nyolcadik mondat egy új bekezdés alibijét és újgazdag lendületét fölhasználva arról akarna rögvest beszélni, aminek lehetetlenségéről az összes többi társával együtt akarna szólni (a fiúkórus a Stabat Materban?!?), egy ideig példásan hezitál… mégsem tudja, merre, keveset még toporog, erőlködik, de jó szokása szerint nem akarná reá mért eleganciáját elhagyni, így magát lehorgasztva, finoman megérinti a kilencedik mondatot. A csődnek e halk beismerése szeretetreméltóvá teszi őt (igaz, ezáltal a kilencedik mondat varázsosan megváltozott), ez azt a gyanút is keltheti, hogy az elébbi gyöngéd és beletörődő mozdulat, a tehetetlenség rokonszenves megvallása alig volt több, mint magakelletés. Kacérság – hibáink rendesen azonosak az erényeinkkel.

Csakhogy az se segít, ha tudjuk ezt, mert mi végre és mi haszonnal tudjuk, ha még azt sem vagyunk képesek átlátni, mi minek a következése; hogy Diaterici magiszter úr tartózkodó magatartása hátterében végezetül is miféle rejtély állhat; ki lehet az az ifjú, akit hiába fenyegetünk, mégse tudunk lerázni, hosszú mérföldeken keresztül ragaszkodik hozzánk, süveg, csizma és kenyér nélkül bandukol mögöttünk, s azzal az ürüggyel, hogy Verbolovában nincs mit ennie, egészen Vilnáig akar velünk tartani – de vajon igaz-e ez? A tizenegyedik mondat a képzelet szülötte, és nem gyeplőzi a tapasztalat, az én tapasztalatom – az enyém tapasztalat – nem gyeplőzi, a tizenkettedik mondat ugyane tapasztalat sápadt gyermeke. Az ideális irodalmi mondat születhet a képzeletből, születhet a tapasztalatból, de képzeletét a tapasztalatában, tapasztalatát a képzeletében kell megmérnie. A képzelet tapasztalatának és a tapasztalat képzeletének segítségével kerülhetek kívül azon, amin belül vagyok.

Közvetítő nélküli világban nemcsak élni nem lehet, de normális mondatokat se lehet leírni. Az igazság az, ahogy Hajnóczy Péter mondaná, hogy az Isten rettenetes tömegben bocsátja reánk a legyeket. – Mennyi legyek, én, mennyi?!

Soha nem éreztem magamat a saját mondataimban úgy, mintha idegen ruhában járnék. Hol ilyen, hol olyan ruhákban, azt igen. Levetett ruhákban, agyonmosott ruhákban, jelmezekben, azt igen. Soha nem voltak identitásproblémáim; az általam leírt mondat az enyém^*, így gondoltam. (Most, bevezetvén, ha mást nem, magamat a szépséges irodalomba, nem tudom, mit gondolok. Ennek örülök, mert ez így van rendjén, úgy érzem, fantasztikus, regényes kalandok várnak rám. No, no, nem szabad, na, édes kicsikém… – magamnak mondom, hogy a menyem is értsen belőle.)

Szóval, mondattal nekem sohase volt „bajom”; ha azt mondtam, „valamit átírtam”, az rendszerint a kész mondatok tologatását jelentette, az elsőkből lesznek az utolsók, ahogy írva (?) van, és így tovább. Ha valamely művet írunk, legutoljára tudjuk meg, mivel is kezdjük; minden írás így, ezzel kezdődik, vagyis hogy végződik, ezt kivéve, ezért ez talán nem is írás, nem nem-írás, inkább írás-írás. Ha ez a k. mondat (k> 0, egész szám), akkor a (k–1). mondat: szép.

A mondat, az én gyakorlatomban, se nem szép, se nem nem szép, se nem jó, se nem nem jó (gonosz), hanem a mondat: van. És a szerkezet az, amely a terheket viseli, amelynek „meg kell oldania magát”, az az, amely a létért küzd, illetve nem ily heroikusan: a létért illegeti magát. És amikor az érzékiség, szépség, tágasság és aprólékosság, bujaság, nyakasság és tisztesség és szabadság, szabadság, szabadság úgymond kellő arányú, akkor mindenható Ura s Parancsolója, az a bizonyos ottliki ürge (Ürge! Ott a lik! – ennyi a mindenhatóság) rászól: Most, most jó… Nyeszlett varázslók, akik volnánk, tudjuk, a „most jó” csak annyi, „hogy most már csak rosszabb lehet”.

Én nem vagyok „őszi ember”, nem voltak „éveim, melyekben súlyos szakmai gondokkal küszködtem volna”, nem is tudom hát leírni a fölemelkedés… nem, a kievickélés mások számára is fontos, valóban roppant fontos történetét. Az én kudarcaim tudniillik sokkal rejtettebbek, bár nyilván nem kevésbé szívósak, de tán kevésbé általánosíthatók, s fölismerésük és fölismertetésük kevesebb haszonnal jár, kevesebben mondhatják: „Aha! Szóval így. Szóval más is van így. Szóval talán még sincs minden elveszve.”

Ez a többszörösen meggörgetett mondat arról beszél – miközben távol tartja magától a kíváncsiskodók megtisztelő hordáját, a kíváncsiskodót, akiért… akiért voltaképp „a harang szól”; feltűnő hálánk leleplező –, nos (!), arról beszél, hogy az ilyen írás mindig „jó”, úgy értve, nincsen elrontva, vagy szigorúbban és gőgösebben, ezek nem javíthatók, úgy jók (vagy rosszak, most mindegy), ahogy vannak, írójuk többé-kevésbé mindig tudta munkájának azt a részét, amit tudni lehet, és addig nyüstölte magát, amíg többé-kevésbé meg nem csinálta azt, ami egy írásból megcsinálható.

Föltettünk kérdéseket, és ezek jöttek ki válaszul, sőt valóban ezek a válaszok.

Akkor tehát minden rendben volna?

A válasz jó, hát jó, rendben, ez szakmai kérdés, de a művészet nemcsak szakma, hanem kegyelem is; a válasz tehát jó, de jó volt-e a kérdés, ez a kérdés.

És ez visszalöki a dilemmát abba a bizonytalanságba, amelyről a klasszikus kudarcok birtokosa beszél.

A bizonyosság csupán munkahipotézisként létezik. Tehát az összes lépés rendben lévő, mégis olykor körül kell nézni, és szemügyre venni magunkat és a tájat, a tájban magunkat és magunkban a tájat. „Szóval ide kerültem. Szóval ide vezettek lépteim? Ez az a hely, ahol most vagyok. Miben vagyok sáros? Hol kéne lennem? Valóban itt?” Nem kell ide semminek semmiféle álszerény visszavétele, de azt azért, így, ilyenkor, meg kell kérdezni, merre? mi a kivezetés? Itt vagyok és én, és most merre – ezt kéne, Uram, megmondanod.

Csönd.

Jól van ez így, ezért vagyok író (és nem tanító vagy prédikátor).

Az a bizonyos fehér lap, az írók réme, az, amelyet tele kell írni, engem nem rémiszt, soha se is rémisztett. Az a mindennapi, ott a reggeli íróasztalnál, az persze igen, jobb megijedni, mint félni, de az író voltom sose okozott gondot. Ez mostanra azt jelenti, hogy nincs értelmiségi lelkiismeret-furdalásom, nem gondolom, hogy, úgymond, végezhetnék tisztességes munkát is, sőt azt gondolom, hogy nagyon is tisztességes munkát végzek (ez elvileg nem dicséret: ha egy író rendesen dolgozik, abból még nem következik semmi; ebben különbözik a kőművestől, sok másban meg hasonlók) – kezdetben pedig azt jelentette, hogy soha nem éreztem sem belső, sem külső szükségét bizonyítani ezt. Ezt még árnyalni fogyjuk.

A következő mondat lágyan…, jesszusom, ez már az. Irgalom, édesanyám, mama, nézd, jaj, megint egy mondat. Fiam, a mondatok utáni hajszában megkeseredett a szíved. Féltelek, mért kell ilyeneket írni.

Akkor most ez a mondat lágyan visszahajol a 17 éves fiúhoz, tarkója pelyhes és törékeny, mint az őzsutáé, aki egy novellisztikus formában is megoldható és terjedelmi okok miatt ekképp megoldott iskolai dolgozat után kijelenti, természetesen saját magának, „író vagyok”. Ez annál is váratlanabbul „jött”, mert az addigi mélységes mély kapocs, mely az íráshoz fűzte, annyiban állt, hogy nem tudott írni. Katasztrofálisan béna volt; így utólag, a Magvető Kiadó évi terveinek fényében-árnyékában, akár jó jelként is értelmezhető, volna is valami idevágó Thomas Mann-citátum, hogy nem az az író, aki írni tud, hanem akinek ez problémát okoz, így valahogy.

Hát neki árkon-bokron át okozott. Másodikos gimnazista korában még az osztálykirándulásról szóló élmény(!)-beszámolót – házi föladat –, még azt is az apja írta meg. Elmesélte neki, mi hogyan történt, ki kicsoda, vázolva közben az illető osztálybeli szerepét, hatalmát, a hozzávaló személyes viszonyát és így tovább, egészen belemelegedett. „Nahát, megy ez, ezt most írd le”, mondta könnyen az édesapja. Ettől megrémült.

„De hát hogy?”, szerencsétlenkedett.

Az apja legyintett, félóra alatt összevágta, láthatóan élvezve. Ő meg lemásolta a „famentes irodapapírokról A/4” – tetszett is meg nem is. Szerette édesapja írását nézni, egészen másképp kötötte a betűket, mint ahogyan azt ők tanulták, úgy gondolta, apja írása „nagyon intelligens”, és ez büszkeséggel töltötte el.^*

A dolgozat élménye Madách bús házasságából táplálkozott, Fráter Erzsikét könnyű kézzel elítélve; befejezésül legyek szállottak kürtőskalácsra, jelképezendő a bajt. Két fontos dologra emlékezik: az egyik, ahogy hosszasan nyaggatta édesanyját, mint egy buldog, hogy megtudjon mindent a kürtőskalácsról, és hogy „anyácskám, van-e rajt porcukor, mert az volna a jó, a porcukor, a legyek végett”; a másik meg, hogy szerepelt a novellettben egy szakácsnőszerűség, amit egyes-egyedül ő talált ki, eddig nem volt, és most van, egy nő, aki csak tőle függ, azt csinál vele, amit akar, hizlalhatja, öregítheti, a csípő vonaláról is ő dönt, a far titkos hajlásáról is, a mellek nagyságáról és mozgásvektorairól, a pihés bajuszkán csillanó izzadságcseppről, egyáltalán a szagról, okosíthatja, butíthatja, megölheti – ez mámoros érzéssel töltötte el. Felolvasta az édesapjának is, aki egy ideig nem szólt semmit, ő már-már sértődötten rakosgatta az apától kapott – teleírt! – írólapokat, végül a férfi ráemelte a tekintetét, „nocsak”, mondta helyeslőleg, és elbocsátotta.

Apja látszólag vagy/és valóságosan nem sokat törődött vele, de életének fontosnak tetsző pontjain mindig olyan magától értődően erősítette meg őt – ahogy az egy apa dolga, az egyetlen dolga. Apja apasága hibátlan, ha apjának kevesebb köze is van ehhez, mint azt a fiú szeretné.

A dolog tehát eldőlt, nincs nagy jelentősége, nem masiniszták lettünk, vagy matematikusok, hanem írók, és ennek még annyi fontosságot se tulajdonított, mintha azt mondta volna, „éhes vagyok”, mert ekkor mégis ennivaló után néz az ember, ha nem is rögtön Wellington-rostélyost kajtat, de legalább „látatlanban” benyúl a kenyereszacskóba, undorító műanyag, tapintás útján osztályozza a resztliket, majd valamelyikből tör egy darabot (ez a szokás azután megmarad, morgolódások forrása, függetlenül az immár reálisan létező reális Wellingtontól, medium) – író vagyok, mondta, de azt egyáltalán nem gondolta, hogy írnia is kéne, hogy ezért valamiképpen törnie is kéne magát, író vagyok, majd írok, ha írni kell.

Nem volt író, a legkevésbé sem, de meg nem érdemelt, sehonnan se gyökerező magabiztossága…, nem, nem is magabiztosság volt ez, hanem nyugodtság, volt ez ügyben benne valami alapnyugodtság – és ez nagyon jótékonynak bizonyult. Ez utólag abszolút világos, hálás is az, akinek hálásnak kell lennie. (Szókerülő, az vagyok. Én, aki annyiszor leírom: én, regényeim mások se, mint ilyen-olyan én-kavalkád, olykor hogy kerülöm: én. Az ember óvja magát, és erre: jó oka van. Jó oka, az elébb ezt kurziváltam, majd elimináltam a kurziválást, mert túl megilletődötté tette a mondatot; ez a mondat pedig bepillantást enged a művészet boszorkánykonyhájába.) Mégis amikor 21 éves kora tájt elkezdte írni azokat az éremszerű, rövid történeteket, két alteregójának „vidám és viszontagságos kalandjait”, – akkor a maga számára is meglepetésként észlelte, hogy bizonyos dolgokhoz ért, eleve, hogy az benne van a kezében, „az ujjacskáiban”, és ezt úgy fordította le magában: igaza volt annak idején: ő író.

Oszt mire megy kend avva’? – ez is eszébe jutott már akkor, akkor, mikor kiderült, mégis az az író, aki ír, hogy úr ír. – Soha semmi nem múlik el, semmin nem vagyunk sose túl, semmit nem lehet kikerülni, semmi fontosat, semmi nem formai kérdés, minthogy minden az; a megváltás sosem valamiféle megoldás.

Életem mondatokhoz kötődik, mert azokhoz kötöm. „Író vagyok.” „Szeretlek.” „Kicsi Mária Ivanovna, akkor tehát szeretem magát.” „Idő van.” Mondat, mondat, van mondat – ünnep meg hol van, hol nincs. 1977 karácsony másnapján volt minden, mondatok, ünnepek, idők, Mária Ivanovnák és ezenfelül, mintegy mellesleg, csoda is történt.

Ezt megelőzően már egyszer történt csoda velem, tényleg olyan, ami a világlapok címoldalára való,^* de hát tudjuk jól, mi van manapság egy világlap címoldalán, mindenféle fontos és reális hazugság, és a belső szerkesztőségi kommentárból azt is megtudjuk, hogy remélhetően életünk ettől jobbra fordul majd, illetve rosszabbra, attól függ.

Akkor most elmesélem, hogyan esett meg életem legtehetségesebb pillanata. (Megestem, megest.) Ide másolom Tandori Dezső egy szép versét, a Hérakleitosz-emlékoszlop címűt.

P r ó b á l j u k m e g e l s ő o l v a s á s r a m e g m o n d a n i h á n y s o r

Látható, a vers konkrét fölszólítása teljesíthetetlen, mert, példásan, mire fölfogjuk, mi a teendő, a teendő már elvégezhetetlen, ha birtokoljuk, elveszítjük, ha elveszítjük, elveszítettük, ha tudjuk, mit kell tenni, akkor azért nem tudjuk megtenni, ha meg nem tudjuk, akkor nem tudjuk, és azért. Csiki-csuki, a világnak vége, reménykedjék az, aki akar!

Igen ám, de itt jöttem én, szólhatna e mondat annak a regénynek a modorában (és -rosságában), melyet azon a későbbi karácsony másnapon fejeztem be.

A Tandori-vers a párizsi Magyar Műhelyben jelent volt meg, és én épp azt akartam megtudni, hogy hány sor fér a tükörre, hány sor van egy lapon, már nem emlékszem, mért, nyilván szerettem volna ott megjelenni. (Minthogy akkoriban, Szerdahelyi István szép szavával, „a neoavantgarde stílusdiktatúra” még nem félemlítette meg az irodalmi közvéleményt eléggé, és e diktatúra kékellő harisnyájú szolgálóleánya, a sznobizmus sem végezte el fellazító ármányait, következésképp majd mindenhonnét visszakaptam az írásaimat. Árva Fancsikó és Pinták – vagy ahogy egy akkor magas beosztású irodalmi tisztviselő és regényíró-kolléga mondotta, „figyellek én, ohó, barátocskám, ösmerem én a Fancsikó és Pistát is” –, szóval kerengtek szegények az ország egyik végéből a másikba, mert mindig, visszajővén, hű ebek, a dögök, rögtön postáztam, még aznap, ez fontos volt, csak azt bírtam elviselni, ha még aznap továbbküldtem a paksamétát, eltávolítván az időközben keletkezett margináliákat, mint pl.: „lila kéjgáz!”, „Elvtársurak, ki adta le ezt az izét?!”, „L.! Küldd vissza, ilyen volt már a múlt hónapban!”, talán azóta szeretem a margináliákat, ennek az írásnak a végére is teszek egyet – teszek erre az írásra: egy szépet –, mert akkor teljes szívemből gyűlöltem őket; és egy ideig lehet bírni fölénnyel, mely nem tud persze más lenni, mint fölényeskedés, de hát lelkük rajta, igaz, az enyém megy rá, ám azután később csak bekeríti az embert a „javított, nyers félelem”: mert hát lehet, hogy ő író valóban, ebben oly lelkesen megállapodott magával, író, csak épp tehetségtelen! Hogy tehát ő is tehetségtelen, és olyasmivel foglalkozik, amihez nem ért. Pedig mennyire megvetette ezeket az embereket, ezeket a nagyon sok embereket, a politikusoktól a kőművesekig… Mert hát közben sok jó szerző is megjelent. Nem volt tehát katarzis, nem úgy volt a világ felosztva, hogy aki rossz, az virul, aki meg jó, azt víz alá nyomják. Hanem összevissza, mintha rendbe menne minden. Finoman konszolidáltnak mutatta magát ez a minden, talán épp akkortájt kezdett ez divatba jönni. Csak épp őt nem közölték. Az meg olyan aránytalannak tűnt volna föl, hogy mindenki hülye. Ezért volt iszonyatosan fontos, amikor a Magyar Műhely közölte egy írásomat, aztán rögtön rá az Alföld. Párizs és Debrecen – ezt magamban nagyon szerettem.)

És éppen a Tandori-versen „számoltam le” sebtiben a sorokat, és csak hetekkel később olvastam el magát a verset. Szaladtam fűhöz-fához mesélni, de oly nehézkesen lehet elmondani… meg… meg nem is hitték el úgy igazán. Pedig akárhogy is: nagy dolog ez, és nyilván nem rólam szól a történet, még csak nem is a sokat szenvedett Alfelügyelő úrról, hanem… „hogy a végén megint minden felragyog”. Vagy ha nem ragyog is, a csoda megváltoztatja a világot; jobbá teszi, ebben biztos vagyok.

Készen lettem tehát hét évvel ezelőtt avval a regénnyel, december 26^dikán, délután kettőkor. Legyetek ott; ez volt az utolsó mondat – itt csak mondatrész az 1. mondatban (1 > k > 0), így múlik el a világ dicsősége –, fölálltam az íróasztaltól, előkászálódtam, aztán még visszaosonva, a biztonság kedvéért odaírtam: VÉGE. Nem tagadom, pedig az ilyen tényleg tagadni való, volt bennem megelégedettség, sőt azt éreztem, amit se előtte, se utána, hogy fontos és jó dolgot csináltam (csináltattak velem az égiek). Talán a hogy elé vagy után egy talán-t.

De nem erről szól a szólnivaló, mert ez csak azt mutatja, hogy ha az ember sokat és jól dolgozik, mert ennyi azért biztosan igaz volt, akkor ellágyul mindezektől, hanem arról, hogy alig száradt meg a papíron a ténta, úgy fél három felé, itt a csoda, egymástól többé-kevésbé függetlenül „kezdtek betoppanni” a barátaim, megtelt a lakás emberekkel, mintha meghallották volna a regény utolsó szavait, legyetek ott, és erre ott-lettek. Én pedig természetesen egymásnak alattomosan kijátszván „szobára vittem” őket, kicsi fontoskodással mutogatva a sok teleírt füzetet meg az utolsó oldalt, hogy ez az utolsó; és arcukon, az idegen, baráti arcokon olyasfélét láttam, amit akkor a magamén^*: fényt és meghatódottságot. Furcsa volt és jó, máig elfut az öröm erre gondolva.

Ezen a kéziraton nem volt mit befejezni, tényleg magamagát fejezte be, megvolt a végpontom, tudtam, hol állok, s tudtam a haladás útját-módját.

Pedig amióta, ahogy mondani szokás, a kép is nézi a nézőt, korántsem magától értődő a befejezés. A regénynek teljesnek kell lennie (ó az élet!), de végesnek (ó a mű!). Mert, rendben, elkezdődött, de hogy vessünk véget, milyen ok volna, rendes? Az ilyen ostobának tetsző kérdések olyan korszakokban válnak életkérdésekké, amikor egy kultúra egyetemességét már csupán bizonytalanságának és megrendültségének egyetemessége biztosítja. – Lélegzetelállító látni egy Proust-kefelevonatot, a burjánzó betoldásokat, a fekete felhő-állatokat, ahogy mindenhová bedugják a fejüket, ahogy a Mester kezdi szét-írni a „kecses építményt”, egy új regényt kezdene észrevétlen, és akkor azt csakis a régi romjain. Proust is, Musil is nem a halál miatt nem tudták befejezni regényüket, hanem valamelyest fordítva: a halál sietett a segítségükre… Bár nyilván ez alkat kérdése is: Joyce-nak nem voltak vég-gondjai.

Vége lett a napnak, és elmentek a karácsonyi vendégek. A szerelmemmel összeszedtem a csikkeket, megittuk a megmaradt borokat, a pálinkát is (akkor még élt az a nagybátyám, aki, törvényellenesen, pálinkát főzött, és olyan jó volt vele „szigorú üzleti kapcsolatban” állanom) – és aztán, aztán egyedül maradtam, ahogy az várható volt.

Nem bántam az egészet, sétálgattam szobámban le-föl, bekukkantottam a füzetekre, a tárgyiasult időre, és hirtelen hevesen és támadón azt gondoltam: „megöregedtem”, és azt mondtam hangosan: „idő van”, és mindezen azt értettem, hogy most már múlik majd az idő, nem az a mozdulatlan, szikrázó tömb; hogy nincs mese, engem is fel fog falni, ahogy mindenkit, látom!, hogy valamiképpen belevont, én sem maradok ki semmiből, idő van, gonosz!, velem is szép lassan megtörténik majd minden – azaz, mit köntörfalazok: úgy éreztem, avval a regénnyel elszállt az ifjúságom. Időben, nem szólhatok egy rossz szót se. És valóban megtörtént, ott egyik pillanatról a másikra, mint egy elhatározás, megöregedtem. De még vártam valami titkos jelet is, mert ilyesmire készültem föl, ifjúságomban, hogy „ennek” azért volna valami látványossága is, a szarkalábakon túl.

Kezdetben nincs mit tovább befejezni. Az új kézirat hihetetlenül gyorsan, enyheden idegesítően nagyravágyó léptékezéssel kezdetét vette – Megérkeztek a szavak! – abban az addig soha nem tapasztalt, a test és lélek legrejtettebb zugait is érintő recsegés-ropogásban, melyet eufemisztikusan a „fentiek megértésének” hívhatnánk.

A könyv egészéről határozott képem volt, úgy gondoltam el, mint egy tájat, Cézanne nyomán, vagy mint egy épületet, szobákkal, tornyokkal, eresszel, palával, homályos és fényes folyosókkal, freskókkal, belső titkos lépcsőkkel, padlással, pókkal és pókhálóval, nagy, szabad és zárt terekkel, úgy gondoltam el, mint a Németalföldi Festményt (Világrajz), ahol minden Rész egész, és a részek együttállása az Egész, vagy kevésbé emelkedetten, mint egy kötőgép használatiutasítás-rendszerének a modulszerkezetét és így tovább; de hát ez csak amolyan beszéd.

Úgy tűnik föl, én magam vagyok az, amiről a könyv szól: egy templom, egy vonósnégyes, I. Ferenc és V. Károly versengése…

Mégis e hasonlatok nem egy széplélekéi, azaz gyakorlatból beszélek: MINT egy kötögető Hausfrau, egy sima, egy fordított. [Az, és van ilyen, aki nem rabja az írásművészetemnek, ezt finom gonoszul tudná folytatni (segítek): egy sima, egy fordított, van kalapja, nincs kalapja…]

Haladtam befelé ebbe a furcsa tárgyba, melyet épp haladtomban készítettem. Közben, mondhatnám rosszul, félúton, de hát minden rossz, amit erről mondani bírok, meghalt az édesanyám. Megvolt hát a titkos jelem is, amit vártam. (…)

„Az élet természetes menete szerint az ember nagyon sokáig totálisan süket marad a halálra; fölfogja ugyan, ám nem válik közeli élménnyé benne, rítusokat rendez köré, élcelődik, óvatosan közelítgeti (…), csak sokadszori csalódásainak, vereségeinek túloldalán, felnőttkorának sivatagába érve kezd igazán foglalkozni vele, hogy azután időre fölnőhessen hozzá, ha egyáltalán sikerül felnőnie.” – ez rólam szól.

Az, aki ezt írta, nagyon közel áll ahhoz, akiről ez szól; éppen azért, azáltal, mert oly távol van. Mert más, még a levegőt is másképp veszi. De hát a barátoknak korántsem kell ugyanúgy gondolkodniok, pláne ugyanazt, csak az kell, de az kell, hogy egy térben legyenek, közel, távol. A tér görbült, így könnyebb a dolgot elgondolni, azt, hogy mért viseli el „valaki” a szavak áradását, mért viseli el másvalaki az észjárás személyeskedő hepehupáit és miért a rokon gesztusok feszélyező közeliségét; no persze az ellentétek mellett más hasonlóságok is vannak, de azért mégiscsak az a helyzet, hogy, teszem azt, az én családom regényének van vége, de nem én írom (az) egy családregény végét, írnám inkább a családom regényét, akárhogy is; igaz, aki amazt írja, az is ezt írja, meg aztán melyik családnak nincs vége, vagy ha a családnak nem is, de a regényének bizonyosan, ha volt regénye, ha meg nem volt, most már nem is lesz, a tér görbült.

Meghalt tehát; még 78 elején, a „rész-terek kijelölésénél”, rögzítettem, hogy lesz egy „anyag róla”, az életéről, 64 oldal, állapítottam meg, mert némi babonasággal elegy szakértelemmel szeretem előre pontosan megmondani, „mi hány centi”; 83-ban került végül is rá a sor, módosult formában, egy „anyag róla”, a haláláról, és anélkül hogy emlékeztem volna arra a régi följegyzésre, 64 oldal lett; azt már csak Beke Lászlónak küldöm, ajándékul, hátha még gyűjti a vétlen koincidenciákat, 64 éves volt…

Tényleg a befejezésekről írok.

Ami a kéziratot illeti, annak a befejezése most nem ment olyan szépen magától, ez a kézirat nem segített úgy, mint az előző. Más a természete. Mutatni mutatta magát, itt vagyok (ragyogok), és itt meg itt még… illetve… hát nem tudom, vonogatta a vállát, valahogy alattomosan a szabadságomra hivatkozott, nem erre a satnya európaira, hanem arra a végtelen, tündöklő íróira. No igen. Hogy hát ha úgy gondolom, ő készen volna. Hisz ki az, aki megmondaná, rajtad kívül, micsoda ma egy regény, főként, hogy mi egy bevezetés, ami úgyis oly látványosan csak önmagával méri magát… Van kísértés.

Ezért azután legalább egy évig „fejeztem”. Százszor kihúztam egy „mondatot”, és százszor visszaírtam. Vagy kilencvenkilencszer. Szöszöztem, életre-halálra.

Egy területet kellett lefednem, így gondoltam most el a teljességet és korlátosságot, és ahogy közeledtem a véghez, mely ez esetben rosszul vagy csak ilyen áttételesen volt definiálva, egyre kevesebb mozgásterem maradt, értelemszerűen, egyre kevesebb dolog hiányzott; egymástól messze eső

Szélnek eresztem a csikót. Az istállót kiganajozom, a cédulákat irattartókba teszem, elrakom őket nehezen elérhető polcokra, a füzeteket átcsoportosítom, fehér lapot ragasztok az elejükre a „tartalomjegyzék”-nek, nem mintha nagyon akarnám tudni, mi van még bennük, a felhasználatlan „jó leírások”-ról is lemondok nehezen szerzett mostani nagyvonalúságomban, nem kell, Istenem, kész vagyok.

Most pedig fölszántom az íróasztalom, és azt nézem, igen, így, az emberélet útjának felén, inkább érdeklődve, mint boldogan, inkább szomorúan, mint rémülten, de azért boldogan és rémülten, ahogy az új barázdák megtelnek gyorsan a zsongó, zsibongó, fényes és színes legyekkel, nézem, én, a derék és nyájas Trautwetter őrnagy. Otthon vagyok.

Ünnepi beszéd és rekonstrukció^*

 

Hölgyeim és Uraim.

 

Mint pincér Kosztolányit tartom mesteremnek, írtam, és talán tudják, nem vagyok pincér. Ismeretes, ebből még nem következik, hogy Kosztolányit nem tartom mesteremnek – nota bene csak annyi, hogy ha Kosztolányit nem tartanám mesteremnek, nem volnék pincér.

De bármennyire vágynék is pincér lenni, Kosztolányit nem tartom mesteremnek. Nem tartom, mert nem tarthatom. Ma nincs mester, és így nincs tanítvány. Hölgyek, Urak, nektek sincs mesteretek, ti sem vagytok tanítványok.

Nincsen ennek tere. Nemcsak arról van szó talán, hogy az életünk megváltozott, és csenevészebb lett, és se kedv, se idő, hogy valakinek a lábához kuporodjunk; a tanítvány–mester-kapcsolat nem szükségszerűen nagyon személyes, megmaradhat az irodalmi közeledés és közlekedés tárgyszerű határai közt – tehát nem azt ríjjuk vissza, hogy mért nincs az egyes irodalmi lapoknak itt-ott asztala, hanem azt, hogy mért nincsenek irodalmi lapok, ezt ríjjuk vissza.

Mert ha irodalmi lapon nem csupán színvonalat értünk – ez olykor megvolna –, hanem szellemi erőt, sugárzást, fókuszt, egyszerűen egy helyet, ahol otthon vagyunk, akkor mondhatjuk: ilyen hely nincs.

Az, akiről ma itt beszélünk, 1920-ban volt annyi idős, mint én most. 20-ban néha már unta is azt a lapot, amit 1908 óta csinált. Én mit unjak? Kitől hidegüljek el, most, 35 évesen, ahogy ez a dolgok rendje, mikor soha nem volt és most már nem is lesz részem az egykorúak olykor nívótlan, de forró összekapcsolódásában?

Lapot alapítani 23 évesen kell. Nem akar ez irodalmi közállapatjainknak körmönfont kritikája lenni, úgymond: „megütvén lábamat egy kőbe, inkább mondom »Hű, de ügyetlen voltam!«, mint azt »Ez Magyarország«” – ám lapot alapítani akkor is 23 évesen kell.

Nincs tehát mester, sok van ilyen, nekem is sokak nem mestereim, nem az, mondjuk, Ottlik, nem mesterem Mészöly Miklós, nem mesterem Vasadi Péter, és így tovább, mert természetesen tanulnunk van kitől; nekem, mondjuk, hogy mi a mondat, azt Ottliktól, szavakat Mándytól, hogy a nem-szó is szó, a szó elhagyása is szó, azt Mészölytől, hogy mi a fény, azt Vasaditól, hogy mi a szenvedés, azt Kornistól, ezt Tandoritól, azt Szőcs Gézától, Tolnai Ottótól, Nádastól vagy Bodor Ádámtól meg Balassától – mindenkitől lehet tanulni, még azt is, ami a legnehezebb, nem is sikerült még istenigazából, azt, például, Nemes Nagy Ágnestől, hogy mi a csönd…

 

Kosztolányi tehát nem mester. Hanem mi? Megmondom. Kosztolányi a bátyánk. Előbb elmondom, mit értek bátyon, elsőszülött vagyok, megszolgáltam ezt a fecsegést.

A báty talán olyan, mint anyánk, de mégiscsak férfi, viszont nem béklyózza annyi minden, mint apánkat szegényt. Vagy… vagy átmenet egy zseniális apa és egy zseniális nagybácsi közt, közel van hozzánk, miként az előbbi, ám nem oly édes link, miként az utóbbi.

De ne kerteljünk: a báty az, aki mindent tud. Ismeri az életet, ismeri a felsős tanárokat, tudja, kinek mi a heppje, hogy magyarból a memoriterre feküdjünk rá, meg Aranyra, számtanból ne legyenek illúzióink, a földdel tesznek egyenlővé úgyis, hiú minden remény…, tudja a tornatanárról, hogy elhagyta és/vagy megcsalta a felesége, és ez nagyon fontos, mert másképp alig volna elviselhető folyamatos megaláztatásunk a gyatrának mondott kelep miatt; egy báty tud tujázni, mintha repülne, úgy száll le a villamosokról, és ismeri a nőket.

Ez nagyon fontos, hogy ismeri a nőket, akikről mi még nem tudunk sokat, de azt látjuk bátyánkon, hogy most hantál, ezek azért nem annyira lényegtelenek, ahogy ő beállítja – de ez a hamisság nem baj, nem nagy baj, evvel is csak okosodunk, és szép lassan azért el-eligazodunk.

Azután ő az, aki midőn nékünk már több napja nem akaródzik fölkelni, és a kérdésekre, miért, udvarias és kitérő válaszokat adtunk, beállít, a hideg csöndben hozzánk lép, erővel nyakon ragad, de nem ordít, ahogy ezt várnánk, és olyan komolyan szól hozzánk, mint még soha senki: Ide figyelj! Ide figyelj, marha,^* így nem lehet élni. Én is voltam öcs. Egy öcsben több van…

 

Azt, hogy mi a szeretet, azt hál’ Istennek sok helyről meg fogjuk tudni, tőle azt, mi a szeretet keménysége. Mert a szeretet, ha meleg is vagy melegít: nem pamutgombolyag – és persze mi sem vagyunk: ciccák.

Hiányzik belőlünk az egymás iránti keménység, a becsülésen és tiszteleten alapozódó élesség – és már annak is örülni kell sokszor, ha azokkal szemben vagyunk kemények, akiket utálunk. Ez is fontos, hisz ennek hiányában gerinctelen patkányok volnánk; barátaink és önmagunk iránti lágyságunk viszont butává tesz.

Hölgyeim és Uraim, butulunk.

És ez nagy baj; mert miközben elszántan, kissé meghatódva magunktól, tisztességesek kívánunk lenni – a butulás veszélyéről nem volna szerencsés elfelejtkeznünk, mert azután, ha már rendesen butákká lettünk, azt sem tudjuk majd megmondani, miként legyünk tisztességesek… És nem kéne ezt vagy-vagy-ként elgondolni: ha lehet.

Persze épp erről van szó, a LEHET-ről; mert az elmondottakat, tudjuk. Tudjuk, csak úgy érezzük, hogy most, éppenséggel, az adott helyzetben, itt, mégse, talán, sajnos, nem. És ez – a nem – lehet, hogy így van, csak nem szívesen beszélünk róla. Pedig van, hogy valamit valóban nem lehet megtenni, de mindig meg lehet tenni, hogy kimondjuk: mindezt… Hacsak nem éppen ez az, amit nem lehet megtenni. – – – – – – – – – – Rendben: megint: beszéljünk másról. Joyce azt mondja: Az országon nem változtathatunk, változtassunk a témán.

 

Kosztolányi Portugáliából érkezett haza. Csak egy hónapra ruccant le az Ibériai-félszigetre pihenni. Pihenése abból állott, hogy ezalatt kizárólag portugálokkal beszélgetett: portugálul: a „virágok nyelvén”.

Késő éjjel az állomásról jövet toppant be hozzám, porosan-piszkosan. Esőköpenyén még ott volt Lisszabon szele, cipőjén a Tagus fövénye.

Hajnal felé, amikor asztalunkon tömör ütegben sorakoztak a kéknyelűek s egyéb üres palackok, fogytán volt témánk, mert már legtöbb élő ismerősünket megöltük, és legtöbb kedves halottunkat föltámasztottuk.

Az utcán, a dermedt tratoáron csöndesen lépdeltünk egymás mellett, hosszú ballonja lobbant, akár egy súlyos palást. Elértük, elértük mégis az utcasarkot, kezet nyújtottunk egymásnak, Isten áldjon. Rettentően tudtunk búcsúzni. Hallottuk egymás távolodó, halkuló lépteit. Hirtelen megperdültem, ő is, odarohantam hozzá, és lihegve azt mondtam: „Olyan erőszakosan lett vége ennek a hajnalnak.”

Megpaskolta az arcom, fájdalmas fintort vágott – ahogy szokta: halálosat, mint öreg bohóc az öltözőben. A hidegben orra piroslott, sálját felhúzta a szájáig, a bandita! a bandita!, a ritkás kötésű, hosszan tekergő sálon úgy ültek a nyálgömbök, akár az igazgyöngy. „Persze, öregem – mondta –, a hajnalok, a hajnalok ilyenek. Nem átallanak…”

Megint kezet fogtunk, Isten áldjon, Isten áldjon. Futva távoztam. A víztorony vékony, magas körvonala rajzolódott az égre. Felcsaptam a kapucnimat, a lámpák alatt megnyúló, majd megrövidülő rideg árnyékom olyan volt, mintha egy rejtélyes csuhás járná az utat, egy ellenreformátor, Pázmány titkos, jó embere.

Örültem, hogy Dezső, hogy ő is egyedül van: elviselhetetlennek tűnt volna föl, hogy most rólam valakik – akárhogy! – beszéljenek.

 

Más.

Régebben, nem olyan régen, oly könnyű szívvel bírtam megállani mondjuk egy könyvkirakat előtt, s míg összehúzott szemmel betűztem a távoli könyvek föliratait, azt is láttam a magát tükörként kellető üveglapon, ha mögöttem lendületes karimájú nők álltak meg, vagy midőn az ilyen darabok kimentek a divatból, födetlen fővel, de szagosan, nagy, árnyékos szemekkel – ha pedig egy közeli vagy távolabbi barátom suhant volna tovább a sunyizás és tapintat aggodalmával, akkor megpördültem, s a világ legtermészetesebb hangján köszöntöttem.

S ha beszélgetésünk – természetesen – kissé felületesen folyt is le, a pördülés, az öröm lendülete nem csökkent – hogy ott állunk ketten az emberfolyamban, mögöttünk egy könyvesbolt, kultúránk, hazánk, Európa, minden, a barátságunk, e közeli, távoli: töretlen… A beszélgetés esetleges talmisága nem számított, alkalom volt csupán, lehetőség, a találkozás maga kikezdhetetlen.

Elnehezült ama perdület. Nem az elkényelmesedésről van szó, nem ily bűntudattal enyhíthető, igaz, lépten-nyomon tapasztalható árulásról, hanem mélyebb, talán nem is személyes tompaságról. A szerkezet, a szerkezet – káromkodhatnánk ércesen.

Mindez gyakorlat; rájővén, hogy képtelen vagyok nem figyelni a sekélyes szókra, mélyítettem, s a barátok, hisz éppen ez okból (is) azok, bólintottak a sétáló utca színes forgatagában, s követtek ezen új mederben. Igen ám! De megszakadtán a röpke együttlétnek, egyre nagyobb indulattal fordultam vissza a kirakathoz, acsarogva és üres aggyal nézgélve a könyveket. A slágerre kellett gondolnom, a búcsúzás egy kicsit meghalás, ezt nem bírtam kikerülni.

Kosztolányi csöndje a megoldás (ha volna, de nincs, megoldás). Kosztolányi olyan volt, mint egy természeti jelenség: így értem a csöndet.

 

Más.

– – – – a papírjait böngészte, mindig ugyanúgy, ugyanazon félelegáns és sírni valóan görnyedt testtartásban, és anélkül, hogy fölnézett volna, panaszkodni kezdett a szomszédaira, de olyan komolysággal és odaadással, finom arcában annyi nemes indulattal és keserűséggel és kiszolgáltatottsággal, mintha verset írna, panaszkodott, hogy Henrikék elviselhetetlenek, hangosan tévéznek, verik a gyereket, lehallatszik az undorító szeretkezéseik zaja, bezzeg ha az ő szegény kutyusa vakkant csak, aminek kizárólagos oka a szemben lévő hatalmas bakmacska szemérmetlen magakelletése, már fölverik az egész házat, s ha Henrikné berúg, böfögve hangosan azonnal fenyegetőzik, hogy majd mindenki szeme láttára meg fogja erőszakolni őt, a garázs előtt, amin még a jó szándékú házmester is vihorászik, és ha az előbbi okok egyike vagy méltányos más indok miatt elveszítvén türelmét energikusan felkopog a partvissal, akkor azok minősíthetetlen hangon üvöltöznek vissza, hogy na mi van, meg e jött az ihlet…

Lihegett és sírt.

Azután lassacskán megnyugodva megint beszélni kezdett, gyönyörű aprólékossággal, a bélyegek leáztatásának leghatékonyabb módjairól, az írógéppapírok súlyáról, a kocsonyakészítés biztos receptjéről, arról, hogy szívesen főzne nekem egy speciális, mexikói fűszerezésű babot, hogy azután, öregem, a szellentésektől emelkedett lelkiállapotba kerüljünk, vihogott, sakkfeladványokkal szórakoztatott, és hogy mennyi lehet egy fertály óra, ezt nekünk tudni kéne, majd kis mellébeszélések után aggódva kérte ki véleményemet tervezett „egybeköltözéséről”, s mikor én tartózkodó megjegyzést tettem, igaz, gyorsan és gyáván leszűkítve a hölgy egy konkrét cselekedetére, akkor ő parádés logikai mutatvánnyal megmagyarázta a tett rugóit, azokat a rejtett és finom, az asszony finomságát nagyon is bizonyító összefüggéseket, amik miatt én mindezeket sajnálatosan torzítva látom – hogy azután elfordulva legyintsen, alig érthetően szűrve ki a foga közt, egyébként igazad van, tönkre fog tenni a rohadt – – – –

 

Más.

A Jirzsi Puna-féle faházacska ablakában állt félmeztelenül, jobb karját enyhén megemelve és behajlítva tartotta, mintha pisztolyt fogna, mutatóujja pedig – penig! ó, a gőgös barom! – úgy kanyarodott vissza, mint aki épp akkor húzta meg a ravaszt… Egymásra meredtünk, micsoda időtlenség, ő hűvösen elmosolyodott, és előkelően tapsintott kettőt, bal tenyerét fölemelte – fáradtan és rémülten, akár egy ateista, hamikor áldást oszt –, s a másik kezével a tenyér alsó harmadát finoman megütögette, mintegy leporolta.

– Jól játsztál – mondta nekem sóváran. A forróság fényes, tört cserepei villództak, ajkamra homok mászott, undorító hernyó, bólintottam, mi lesz velünk, édes öregem, s az inget, a tőle kapott inget átütötte már a tüdő tájékán a sötét vér, a vér.

 

Ottlik azt írja: A valóság egyetlen pillanata, impulzusa, mozzanata sokkal sűrűbb, hevesebb, káprázatosabb, semhogy bármivel is mérhető volna. Kosztolányi a létezésnek ebből a sértetlen, absztrakciókra nem bontott alaprétegéből ragad meg és ad át mindig valamit abból a nevenincs teljességből, amit tényleg átéltünk. Valamit, ami felfedezés és mégis ős-ismerős. Ráismerünk, mint tulajdonunkra. S ahogy mondják: segít élni. (          ) Kosztolányi a durván leegyszerűsített látszatvalóságból segít visszatalálni a saját életünkbe, a mindennapjaink teljességébe, ahol a mérhető adatoknak, megfogalmazható tényeknek, vagyis mindannak, amiről azt hisszük, hogy e világban történik, velünk vagy körülöttünk, igen csekély a fontossága.

Megmutatja, segít felfedeztetni, felismertetni velünk, hogy életünk folytonossága mennyivel valóságosabb dolgokkal van tele. Miként a novellái is, a történeten messze túl: fénnyel, színnel, ízzel, áhítattal, szépséggel, regényességgel. A boldogság mindenféle járatával, szintjével, lehetőségével.(          )

Igen ám, de elmúlik minden. (          ) És mégis Kosztolányi kiegyenesíti a derekunkat: halállal, romlással, kudarccal, bukással, vereséggel szembenézni, füstbe ment reményekkel békében együtt élni rangot ad a nyomorúságnak, méltóságot a katasztrófának, megszépíti – nem, nem szépíti: új, soha nem ismert szépséget ad a boldogtalanság csúfságának. A szenvedés is lehet új erőt adó, ha például vezeklés a legnagyobb szégyenünkért, a szeretetnélküliségért. (          )

Létezni csodálatos, regényes, nagyszerű dolog.

Ezzel kezdődik a világ. Ehhez kell, hogy tartsa magát minden dolgában, egész életében, mindenen át: másképp nem tudja megőrizni sértetlenül. Ez Esti Kornél nehéz, szigorú erkölcse; idézet vége.

 

A bátyánk főként az, aki otthon van; nem bizonygat, nem hepciáskodik, hol fél, hol nem fél, erényeit nem tiszteli önnönmagában, hibáit tudja. Otthon lenni, említettük, nagyon nagy dolog, mert az otthonosság magától értődő, természetes és nem programszerű érzését nehéz magunkban nem is föléleszteni, de megtalálni.

Pedig minden a miénk.

Minden a miénk, ami itt van Bethlen Miklóstól a fröccsöntőkig, Bornemisza Pétertől a lépcsőházban tanyázó denevérekig, Szent Istvántól a kusza, cirkalmas, rohadt hazugságainkig.

 

S mikor így, ezen hatalmas bátyáinkra gondolunk, az nem valami puszipajtáskodás volna, gyanús és kéretlen haverkodás, hanem az az érzés, amely minden írót összetart, és elég naiv akarok lenni ahhoz, hogy ezt ne korlátozzam csupán a saját céhemre – ez a testvériség kissé ódivatú érzése.

Mindez nem magányt oldani van, hanem azt elviselni. Mert szeretünk magányosak lenni, de nem szeretünk egyedül lenni.

 

Kosztolányiról beszéltem, aki nem mester, mert mester nincs, nem példa, mert Babits Mihály a példa, nem a legnagyobb, mert Móricz Zsigmond a legnagyobb, ha volna legnagyobb, de ő áll a legközelebb hozzánk, ő, a bátyánk, aki ezt mondja nekünk: „Kissé lehajtani a fejet. De a szívet, azt föl, föl, barátaim.”

Legyünk^*

 

Mondjuk, azt mondjuk: Egy időszak, az elkötelezett irodalom vége felé járunk. A sartre-i regény vége, a szocialista regény elszegényedése, melybe mintha beletörődött volna, a politikai színház hiánya, mint a visszahúzódó hullám, lecsupaszítva maga után hagy egy különleges és különösen ellenálló tárgyat: az irodalmat. És máris elborítja egy ellentétes irányú hullám: a kinyilvánított elnemkötelezettség hulláma: az írók visszatérnek a szerelmi történethez, hadat üzennek az „eszméknek”, kivirágzik az írni tudás kultusza, nem óhajtanak a világ jelentéseivel foglalkozni. Felkínálkozik a művészet új etikája, mely nem más, mint könnyen kezelhető forgóajtó a romantika és az enyhe fölényesség, a költészet (elenyészően csekély) kockázatai és az értelem (hatékony) védelmezése között.

Ezek szerint irodalmunk örök sorsa lenne ez a kimerítő ingázás a politikai realizmus és a l’art pour l’art, az elkötelezettség erkölcse és az esztétikai purizmus, a kompromisszum és a sterilitás között? Nincs más választása, mint hogy szegényes legyen (ha csak önmaga), vagy zavaros (ha önmagán kívül valami más is)? Nem foglalhatná el a neki kijáró helyet ebben a világban? – – – – – A KÜZDELEMBEN, KÖZTED ÉS A VILÁG KÖZÖTT, A VILÁGOT TÁMOGASD. – – – – Végső soron az írót a világban az írás pontossága kötelezi el (természetesen strukturális, nem pedig retorikai pontosság: nem a „jótollúság”-ról van szó). NEM EGYIK VAGY MÁSIK ÁLLÁSFOGLALÁSA KÖTELEZI EL, HANEM ÉPPEN A HŰTLENSÉGE: AZ IRODALOM AZÉRT LEHETSÉGES, MERT A VILÁG MÉG NEM KÉSZ.

 

No jó. Ezt mondtuk, és ez, úgy tetszik, igaz. Elkötelezettség, kérdezik tőlünk, és mi megpróbáljuk higgadtan és szakszerűen végiggondolni a dolgot, mintha – – – Mintha, bizony. Mintha bizony nem az volna a helyzet, hogy erről beszélni ebben az országban, ahol e szó és társai örvén művészek tucatjait nyírták ki, hol csak egzisztenciálisan, hol művészileg, úgy, hogy sokuk máig attól kódul, erről itt beszélni olyan, mint akasztott ember házában kötélről. Mert a szóhoz hozzátartozik a története, jelenhez a múlt.

A magunkfajtának mása sincs, mint a szavak. Nem vagyok biztos benne hát, hogy szabad-e leírni azt az érzésemet, hogy ez a szó, elkötelezettség, nem az íróké többé, még csak nem is az irodalmároké, hanem az irodalmi adminisztrációé (vagy hogy is nevezzem). Nyilván szüksége van rá, én meg nehéz szívvel „adom oda” (a bírvágy!), de odaadom, mert nincs, mert nem lehet szükségem rá, itt, most, nekem, elkötelezett, realista regényírónak.

Elkötelezettség, kérdezik például tőlünk, és rémlik, úgy cselekszünk, miként az úri hetérák a főtaggal, két ujjal fintorogva kézbe fogva a szót, mit kézbe!, megízleljük, szopogatjuk, figyelmesen nézdegéljük, mintha most látnánk ilyet először, vagy legfönnebb klasszikusoknál olvasva (meghökkentő és kitalálható példák a régi görögöktől Móriczig, Barthes-tól Pázmányig) – azután akkurátusan megtisztogatjuk a Gonosz Ötvenes Évek habjától –, és marad előttünk valami: ami nagyon kényelmes lehet. Szolid, működőképes, nem nagyszabású valami, de azért szolid, szakszerű, működőképes, kényelmes.

De hát, mondom romantikusan, az irodalom ne akarjon kényelmes lenni. Igaz, kényelmetlen se akarjon lenni. Ne akarjon semmit. Legyen. És akkor majd természeténél fogva lesz kényelmetlen és a többi. Mind!

Szóval, ez volna, ennyi, a himnikus befejezés: LEGYÜNK.

Zakóink legtitkosabb szerkezete

A lustaságról

 

(szavak) Induljunk ki a szavakból – maradva többször bevált, kivagyi hasonlatomnál –, miként kőműves a téglákból. A kőműves kiindul a téglából – ez szép. És akkor így tovább (manierizmus! fölös! fölös!): kifelé!, üvölt a tégla magából kikelten. (Idevalósi megjegyzés: tégla az, ami, aki be van építve… kicsit titokban…)

Dologra. (!) Miről árulkodnak a szavak, tegyük egymás mellé őket, sine ira et studio, és hallgassuk, mi az álláspont?

 

lusta – henye rest renyhe tunya csesznye lomha – tohonya nehézkes kényelmes – komótos lezser ráérős tempós lassú – lassúdad retardált csöndes piszmogó buta – kényelemszerető könnyű – gondtalan boldog – naplopó dologtalan kasza-kapakerülő léhűtő lézengő ritter semmittevő tétlen ingyenélő élősdi – élősködő parazita – csavargó – tekergő vagabundus csőlakó csöves csorvasz strici strigó utcakölyök – haszontalan – mihaszna dibdáb hasznavehetetlen semmirekellő – semmiházi lingár léha – könnyelmű bohém frivol – cinikus megbotránkoztató kegyeletsértő kacér – kokett kihívó merész pajzán – dévaj hamiskás évődő huncut – csalafinta – fifikus cseles cselefendi – kópé selma góbé kujon csínytevő kalefaktor – pikáns – sikamlós csiklandós illetlen – neveletlen szemérmetlen trágár csúnya – üres – hitvány – silány vacak rossz csapnivaló rongy szemét lepra szarházi mócsing strici tetű – senki cenk csoze – bitang – alávaló – galád aljas – becstelen elvetemült erkölcstelen jellemtelen alantas – nyomorult gyalázatos – kriminális pokoli pogány cudar infámis beste büdös mocskos rohadt ganéj kurva nyavalyás – ebadta jöttment – sehonnai hazátlan – földönfutó bujdosó – gyülevész – gazdátlan – csirkefogó – kapcabetyár gazfickó lókötő lacibetyár himpellér tróger ganef csibész – gézengúz imposztor rosszposztó rosszcsont pernahajder paniperda szedtevedte disznófülű kutyaházi pokolra való jómadár – jó pipa jó cég díszpéldány díszpinty mákvirág – gazember – zsivány gonosztevő – bűnöző briganti börtöntöltelék bandita – gengszter – szélhámos – szédelgő svihák hóhstapler iparlovag széltoló kalandor – szerencselovag fezőr – csaló – svindler kókler – akasztófáravaló – akasztófavirág kötnivaló – márjás huncut – álomszuszék – hétalvó mormota ágy terhe

 

(kezdőcsőd) Sokra nem jutottunk, alantas lókötő avagy parazita hitvány, ezt sejthettük, az emberek elsőre – ha rajtuk ütünk – szigorú, kicsit ütődött iskolamesterek, „ejnye, ejnye”, és lengetik a mutatóujjukat; komótos léha, gézengúz ágy terhe – nevetgélnek könnyen szégyenkezve az elébbi kisszerűségükön, és máris az üres cinkosságnál vagyunk, „kérem szépen, a tehetséges ember az ab ovo lusta” (amit rögvest összekevernek a még hamisabb állítással, hogy aki lusta, az tehetséges – elég csak málé maradékainkra gondolni az isiben), ám „semmi baj, semmi baj, semmi baj”, ez csak látszólagos lustaság, valójában et cetera…, ennyi kurzív – kurzív – keltsen gyanút.

Ezért végződik (Hajnóczy nyomán) a felvilágosult állatmese akként, hogy az örökkön szorgalmatos hangya, hallván, hogy a dologkerülő, csak hegedülgető tücsök Párizsba készül koncertezni, arra kéri szomszédját, tenne meg az neki tekintettel a régi ismeretségre egy szívességet, nevezetesen keresné meg La Fontaine urat, és mondaná meg neki, hogy nyalja ki a seggét (a hangyának).

Azt kaptuk, amit vártunk, és akkor nyilván meg is érdemeltük: a lustaság az egy csúf valami, vagy ha nem az, akkor nem lustaság. Meg van oldva.

 

(a lustaság dicsérete) Mégis nem ilyen könnyen van ez. Mert a lusta meglehet lebzsel, lóg, amerikázik, bliccel, lazsál, lazsukál, teng-leng, lézeng, tengődik, vegetál, tengeti azt, amit életének nevez, nyomorog, éldegél, kínlódik, nélkülöz, szűkösködik, híjával van, szorong, feszeng, aggódik, vélhetően komótizál is, és heverészik, vagyis hogy döglik – de nem (nem és nem) dologtalan, és nem henyél; mert a lusta ugyan henye, s a henye henyél, de a lusta nem henyél.

 

Hát mit csinál? Semmit, vágjuk rá magabízón, azért lusta.

 

Megint induljunk ki. Mert mit csinál a nem lusta? A nem lusta az szorgalmas, a szorgalmas az dolgozik, aki dolgozik, az építi a rendet, melyben él, ekképp dicsérve azt (hacsak nem éppenséggel e rend felrobbantásán dolgozik, de ez nem reális). A lusta tehát nem ilyen, nem dicséri.

 

A lusta nyugodt. Már ahogy tétován leül és szuszog. És nem kel föl. Néz. Tél van. Majd tavasz lesz. Tekintetét a rosszindulat mondja üvegesnek. Üres mélység, talán ez fejezné ki ezt a tartalmas filozófiai semmirekellést. Hülyeség, a lusta nyugodt. Nem megelégedett, nem is elégedetlenkedő. Noha/tehát saját lustaságát szemérmetlenül élvezi.

 

Nyugodtsága csak a konyha közelében hagyja el. A lusta az előételek embere! Töltött hasék, könnyű tészták, a tengeri ismeretlenek, olajok, szószok, mártások – ne tovább, ne fájdítsuk a szívünket. Aioli! Aioli!

A lusta: kóstolgató. Osonása megőrjíti a mégoly nagyvonalú háziasszonyt is. Ő az, aki a szőke cipó aranyló héját letöri csak azért barbárul, hogy a maradék hagymás szaftot ki-tun-kol-ja. Lusta enni, ezért beleeszik. Áteszik, leeszik, ide-oda, szét, összevissza, meg, rá, előtte, utána, helyette. Favoritja a serpenyős krumpli odaégett, kormos héja. De ő az is, aki ha késő délelőtt érve barátja lakására, órájára pillant, s köszönés helyett hanyagul odaveti, osztriga-idő van, s barátja úgy köszön csodásan vissza, hogy e fél-szürke kelet-európai város fél-szürke spájzából valóban osztrigát varázsol elő, akkor, kell-e mondani, szeme sem rebben, csupán a megfelelő pezsgő tárgyában tesz föl aggódó, szakszerű kérdéseket. Ám kisvártatva azután egyszerűen csak örül.

 

Mert: a lusta kevéssel beéri, noha nem igénytelen. A lusta örömben él.

 

A lusta édesszájú, erről ne feledkezzünk meg.

 

A lusta ember egy kicsit régimódi. A nőknek kezet csókol, kedveli a tweedzakókat, a szeretőibe szerelmes, betegség után egy napot még láztalanul ágyban költ el. Idejétmúlt ételeket szeret, súlyos és gazdag pástétomokat például, és mindent elhisz a szarvasgomba férfierőt növelő hatásáról, asszonya s barátnéi hiába óvják – igaz, nevetve.

 

A lusta ember férfi. Lusta nő nincs.

 

A lusta nem tespedt avagy pangott. Nem unatkozik. A lusta olyan messzi van a szplíntől, mint Makó Jeruzsálemtől.

A lusta megadja a módját – tehát nem veszi készpénznek a kézenfekvő, forgalomban lévő módokat, hanem megkeresi az egyetlen hitelest. Megpróbál az ár ellen úszni (nem sok sikerrel), nem ül föl „a hangszórók ontotta dumának, a harsány blöffnek”, és ugyan őt is átverik, ahogy mindenkit, de legalább olykor átlát a szitán. Rosszkedvében ezt így mondja: kerít szitát, hogy átlásson.

Mindazonáltal ha szorong is, nincs megfélemlítve (önmaga által sem), van benne valami „ontológiai derű”. Pardon.

 

Magad szakállára létezz!, ezt tudja a lusta; személyre szabott akár szorgalom, ez a lustaság.

 

A lustaság nagyszabású.

 

Nem a lusta a tétlen ember, hanem a szorgalmas, ő az, aki elfárad, aki tompa lesz, merev és tárgy, és könyörög (magának) egy kis pihenőért. A lusta nem. Ő örökké készenlétben áll, aktív, vele minden megtörténhet, ő az, aki nyitott, nyílt, befogad, folytonosan készen a csodára, ő, aki nincs beprogramozva, nincs előre meghatározva, nem kalkulálható, izgalmas, lustaságunk életünk nagy esélye, az örök kaland, hajdani fényes terveink letéteményese, a lusta az, akit nem lehet lekenyerezni, aki épelméjű és kikezdhetetlen ebben a vacak díszletezésű világban, ő az, aki fittyet hány, aki elrugaszkodik, aki halálra válik, aki terheket ró, aki kényelmetlen, aki dúl-fúl, aki vonakodik, aki ellenáll, aki kötve hisz, aki gyanakodik, aki dadog, aki nem, aki boldog, tehát igen, akit nem lehet saját tehetségével sakkban tartani – ő az, aki SZABAD.

A szorgalmas a gép, a hideg, a kemény, a gipsz, a kiszámítható, a tér, a törvény.

A lusta az organikus, a meleg, a lágy, a föld, az öntörvényű, a táj, a hit.

 

Elragadtattuk, mint rendesen, magunkat, legalább.

 

(benső csőd) Hírlik, a pokol – az a többiek; akkor meg a lusta – az mi vagyunk. Azazhogy szeretnénk lenni. Szorgosan ezen dolgozunk. Helyben vagyunk. Mert zengené-e egy szép mélyen lusta ember a lustaság dicséretét? Bizony nem zengené. Mintha flottul fecsegnénk saját dadogásunkról. Egy lusta csak azt teszi, amit akar, és azt se mindig.

A lusta természetesen annak jelzésére is lusta, hogy ő lusta. Például nyeglén arról írni, hogy nem ír a lustaságról, mert lusta – akkor inkább ismerjük be saját szorgalmatosságunkat: semmi sem idegen tőlünk, ami emberi (főként ha magunkról van szó).

 

(a magyar változat) A magyar, mint tudjuk, tüzes vérű, nyalka nép. Ekképp lustasága is harcos, izgága, lobbanékony. Országunkban az a szokás, hogy időről időre elveszítünk egy forradalmat, metaforikusan szólva, a gonosz osztrák elnyomás rajtunk üt. Ekkor a magyar ember éktelen dühbe jön, vigyázat! passzív rezisztencia, s fogadalmat tesz, egy élete, egy halála, amíg ez a világbotrány tart, addig nemhogy osztrák árut nem vesz, de levegőt is csak – a családja miatt.

 

Ahogy a vicc mondja:

„Uram, meg kéne csináltatni a fogait.” „EZEKNEK?!”

 

Jó is minden, ami van, csak az a baj, a hátulütő, hogy hiába kedvelik elvben a világszép lányok az ily karakán férfiakat – közben rohad a fogunk büdösen, s a kisasszonykák nyafkán fintorognak.

Ekkoron nyákos rettegés vesz erőt rajtunk, végül is komoly férfiak volnánk, az istállóját!, és megfeledkezünk halott testvéreinkről, megalázott apáinkról, megbecstelenített húgainkról, saját méltóságunkról, és aprópénzre váltva ezt a nehéz örökséget, indignálódva munkába zárjuk magunkat.

Éjt nappallá téve, látástól vakulásig szorgoskodunk – hogy arról kódulnunk. A bolt megy, megyeget: vasárnap zárva tartunk ( = tréfa).

 

Nehéz erről a sértődöttségről sértődöttség nélkül beszélni, mert ha könnyen lehetne, akkor éppenséggel nem volna miről.

Ebben a közös duzzogásban hamar kimondjuk: MI, „mi”, kik egyként szenvedünk „tőlük”, „ezektől”. Hát nem egyként. Nincsen egy ekkora mi. Ellened is írom, amit írok, hiába vésett arcodra ugyanolyan árkokat a kelet-európai idő, mint az enyémre, és te ellened is, meg te ellened is, mert ilyen meg ilyen vagy.

És én is.

 

Nem „ezek”, hanem a bennünk növekvő merev, kevély, hájas halott az ellenség.

 

Akkor most ismét egy mi: Vigyázat, a kutya harap, és vigyázzunk, mert addig-addig: hogy úgy maradunk. Kicsúszik a kezünkből a… mi is?… ez az egész, csupán (?!?) azért, mert amit látunk, olyannak tetszik, amit nem lehet komolyan venni. Valóban: kész röhej – csak egy dologgal nem számoltunk ekkor: hogy rólunk van szó… Egyáltalán nem snassz dolog, szerintem, mindebbe belepusztulni vagy nem. Higgyük – nem: higgyem, higgyed, higgye, higgyétek, higgyék – el: minden megvan!

 

(ellenpont) Ottlik jut eszembe, a schöpflines története. Hogy Schöpflin elfogadta a Tükör számára egy novelláját, de aztán a főszerkesztő visszaadta, mondván, jó ugyan, ám sajnos túl léha a Tükörnek, de aztán mégis elfogadta. Hát akkor mégsem léha?, kérdeztük Schöpflintől. Nem, mondta.

És hogy Ottlik ebben az elharapott „nem”-ben hallani vélt valamit, egy icipici felhangot, amitől még harminc év múlva is jobbnak látta kihagyni az összegyűjtött novelláskötetéből ezt az írást.

 

„Nem: nem léha. Bár az volna. Bárcsak lenne egy igazi jó léha írónk. De a léhák mind rosszak, a jók meg mind komolyak. Halálosan komolyak, egy kicsit nagyképű erkölcscsőszök a szívük mélyén, mint te is. Úgy látszik, egy ilyen kicsi országnak csak gyenge vagy legföljebb közepes léha írója lehet, de sohasem támadhat egy igazi, bátor, jó léha írója. Kár.”

 

Igen, nagyravágyó pillanataimban ezt szeretném; fittyet hányva, hogy itt élünk, ebben a tényleg kicsi országban, és tényleg (kurzív) Európa szélén, távol, ahol tényleg „nehezebb ugyanaz”, ténylegesen, mindenünket mozgósítva mindevvel nem törődni – ha lehet: de hisz ez a tét! – és megkísérelni, hogy igazi, bátor, jó, léha íróvá legyünk.

 

(zárócsőd) Most este van. Aztán reggel lesz. És akkor majd az az asszony, aki velünk töltötte az éjszakát, gyöngéden nyugtatgat, és simogatni fogja hideg, csatakos homlokunk, ébredéskor állítólag, kezünkkel groteszkül kapálózva, azt motyogtuk volna félősen (emlékezni nem emlékszünk): „Nem akarok. Nem akarok dolgozni. Nem akarok dolgozni.”

 

Akárhogy is: a hajnali rémületet munkával ütöm el. Még mindig így járok a legjobban.

Egy kelet-európai

 

I. Örkényről jut eszembe, hogy Czesław Miłosz valami olyasmit mondott a nyugati és a keleti értelmiségi közti különbségről, így olvasom (németül) Gombrowicz Naplóiban, hogy az előbbit úgy igazán nem rúgták seggbe, ellentétben utóbbival. Ezen aforizma értelmében – még egy ilyen aforizmát, szétrúgom a farod izmát – az volna az ütőkártyánk (ebben a rejtett viadalban, amit a Nyugattal folytatunk, elismertetni akarván sajátos értékeinket, erőinket, másságunkat), hogy élvén egy brutalizált kultúrában, közelebb állnánk, úgymond, az élethez. És hogy persze Miłosz maga is jól ismeri ezen igazság határait – meg hát szomorú is volna, ha presztízsünk kizárólag e vert testrészen nyugodnék. Mert egy vert testrész az nem normális állapotban lévő testrész, és a filozófiát, irodalmat és művészetet mégiscsak olyanoknak kéne művelniök, kiknek nem ütötték ki a fogait, nem verték össze vagy szét az arcát, és az állkapcsuk sincs kificamodva. És hogy a test meg a lélek. Mert megesik, hogy testi kényelmetességek a lélek határozottságát növelik, és csöndes függönyök mögött, az (állam-)polgár puha szobácskájában oly elszántság, szigorúság születik, melyről azok, akik benzinesflaskát hajigálnak tankokra, nem is álmodtak volna. Így ez a mi brutalizált kultúránk csak akkor tudna hasznos lenni, haszonra szert tenni, hogyha megértenénk, ha fölfognánk, hogyha valami földolgozottá válnék, megmunkálttá, a valódi kultúra egy új formájává lenne, erőink átgondolt és szervezett bevetésévé, egyetemes szellemmé. A kérdés: hogy képesek vagyunk-e, vagy képes-e irodalmunk akárcsak részben is e programot beteljesíteni.

Mindezeket az ő kis szobájában írja Gombrowicz, és zárnia is kell e helyt sorait, mert a Pensio Las Delicias-ban vacsora vár rá. Élj boldogan egyelőre, Naplóm, lelkem hű ebe – ám ne vonyíts! – urad bár távoz, jő ismét… Amiből kitetszik, hogy ez a Gombrowicz nevű igen okos férfiú volt.

Közbevetés: hogyan kéne jól fordítani a brutalisierte Kultur-t? Brutalizált. De ilyen magyar szó nincs is talán, és ez még csak nem is látszik rajta. A krudélissá tett kultúra. Hinnék, tréfálok, mint rendesen. Elállatiasodott, ez túlzás, arra gondolhatna a lojális alattvaló, hogy hát akkor semmi nem volna igaz ebből. Az ádáz, az kevés; bár az ádáz kultúra: az szép, de kellene még, hogy valaki vagy valakik vagy valami ádázzá tette. Vagy legyen egyszerűen: eldurvult? A mi kis eldurvult kultúránk (dúltúránk). Perditaromantika. Meg hátha a csúnya szavak terjedésére gondoltatna. Hogy megnyugtat mindenféle államhatalmat, ha írói (kiéi?) nem használják a sz… szót, és kipontozzák a kipontozást is. Pedig egy szar nem csinál nyarat. Nota bene, szarak, szarok garmadája sem… Mindenesetre fölhívom az édesapámat. Legföljebb az összefüggéseket letagadom, majd ne aggódjék szegény, hogy fia: keleti európai. Brutalisierte Kultur. Hát, fiam, az attól függ, hogy mi az összefüggés. Az most mindegy, papa. Ó, drágaságom, dehogyis mindegy. A kontexus! Megmondtam, mi a kontexus. Aha. Megerőszakolt, mondá az apám szenvtelenül, és olyan gyorsan, amennyi idő alatt nem is lehet gondolkodni, ez magyar szó, megerőszakolt kultúra, ízlelgette, megerőszakolt és erőszakos, ez magyar. Kis csönd támadt a vonalban, aztán letettük.

 

II. Volt egy hittantanárom, akit Örkény Istvánnak hívtak. Nagyon szeretett, azt hiszem, és sokat várt tőlem, csak azt nem helyeselte, hibának tartotta, hogy futballozom. Kérem!, mondotta, és bosszankodva és szomorúan csóválta a fejét. Ilyet! Ugyan! Örkény úr, így beszéltünk róla mi is, 15 éves kamaszok; meghalt rég, még akkor. – Noha évekig gondoltam oktalan örömmel és kajánsággal a fentiekre, most, hogy leírtam, akár a mennykő, ne feledjük: Piarista Gimnázium!, hasított belém a gyanú. Telefonok – és valóban: nem Örkény, hanem Örkényi, nem István, hanem János. Ez akkor most mit jelent.

 

III. Abban az étteremben ültem, melynek konyháját jó hírűnek mondtam egy másik írásomban, ahol magamat, ahogy az illik, kicsit eltávolítottam magamtól, eszegetvén ott akkor egy bajban lévő barátommal. Most egy másik barátommal ücsörögtem, és nem voltunk bajban, azaz nem tudtunk róla, épp. Így döntöttünk. Mindebből akár egy törzshelyre is következtethetnénk, helytelenül.

De mert a fegyelmezett tápátlagfogyasztónál többet vacakoltunk az étlappal, amiért nem igazán őszintén a pincér bocsánatát kértük, és türelmét, így az minket több-kevesebb joggal balféknek tartva, „látom, a möszjők értők!” – üvöltéssel nagyvonalúan megbocsátott, és! és friss, aznap érkezett zalai rákokat ajánlott, in concreto: kapros mártásban.

Minthogy engem ilyen dolgok izgalomba hoznak, izgalomba jöttem. De a barátom, aki zalai ügyletekben, miért, miért nem, au fait, ridegen odanyilatkozott, hogy nincsen ottan már rák, csak környezetszennyeződés van, irtják az erdőt, fillérért árulják Ausztriának a fát, mindent el fog lepni az ákác, fáradt olajat engednek patakmederbe, higgyem én csak el, már-már jobb írónak lenni, mint zalai ráknak, de azt meg ne higgyem, hogy ez valakit is érdekel ott, ahol a döntéseket hozzák, még azt sem tudják, mi az uralkodó széljárás, ez a nyomorult rák pedig egy súlyosan mélyhűtött valaki valamely csenevész fajtából bizton.

Kedvem szegődött, a Duna-kanyar is szebb lesz, mint valaha, mondtam ezért. De hát mért kéne szebbnek lennie, mint valaha? A tévében mondták. Mit? Hogy most is szép, de hogy a vízió után még szebb lesz, annyira szép lesz, hogy szebb lesz, mint valaha. A pincér kicsikét várt, azután – mert a pincérek bizony ilyenek – levette vállunkról az országos gondokat. Ide figyelni!, rendelte el keményen, orjaleves!, magyaros dámvadpörkölt!, somlói!, galuska!, kadarka! Abszolút egyetértettünk. Férfiak közt ilyen a szó. Más kérdés, hogy én épp puhány gourmet terveztem lenni. De hát még mindig jobban jártam, mint a gyermekeim például, akik otthon a szemközti gyárból hozott előfizetésest nyűtték. Dühünkben és lelkiismeret-furdalásunkban, hogy hűtlenek lettünk magunkhoz, magas borravalót adtunk.

Kifelé menet, a ruhatár mellett, a barátom hosszan telefonozott valakivel. Mondhatni óhatatlanul, kihallgattam. Hogy ne árulja el, kitalálom, kivel beszélt. Nővel, az biztos. Nővel, mégpedig nem is fiatallal. Egy finom öregasszonnyal beszéltél, akárha az én valamelyik tantimmal. Tehát szigorú emberrel. Egy okos, szigorú, finom lénnyel. Bólintott. Nos, folytatta, a lélek mérnöke, és te nyilván tahó voltál, illetve tudod, hogy ő ezt így gondolja, s noha meggyőződésed, nincsen igaza, úgy döntöttél, bocsánatfélét kérsz, még mindig jobban jársz így, csak hát ez nem sikerült, ugyebár?!, és majd most kezdheted elölről, csak nehezebb föltételekkel! A barátom sóhajtott. Kilétét fedje most (átlátszó) homály – akinek telefonozott, eltaláltam, az Örkény volt. Ennyi személyes kapcsolatban álltam vele.

 

IV. Szomorú, sokat szenvedett ember, így gondoltam rá mindig. Hogy kortárs. Hogy kelet-európai, tehát sokat tud. Látszott a meggyűrt, nehéz, nevetős arcán. Az is látszott, hogy miféle is ez a kelet-európai tudás. Afféle főként, gondolom mostanában, hogy kevés. Hogy nem elegendő. Hogy úgy van kieszelve, hogy sose tudjunk eleget. Talán azért is van, lehet ez így, mert nem tanulunk egymás, mondjuk így, hibáiból. Az enyéimből se fognak. Hány- s hányféleképpen tudjuk – például –, hogy mi az a félelem. Mind megannyi horog bekapni. Horog e célra: jut is, marad is. Más a tudás, és más a tapasztalás.

Mégis: vágyom néha beszélgetni Örkénnyel (igaz: „mindenkivel”!), irodalomról alig, inkább én kérdezném erről-arról, mert alamuszin akarnám mindazt tudni, amit ő, minden tapasztalatát bírni, akarnám, óvatos duhaj, hogy mesélné el őket. De hát: Oszkár tudja, de nem mondja. A tea bizony hibátlan volna, és a sütemény: könnyű. Könnyű. Sokszor csak úgy magunk elé néznénk, bevégezetlenül. Csak a zalai rákok röhögnek a markukba, valahol, csak azért is.

Láthatatlan történetünk

 

Engem szívesen el-eljegyeznek H.-val, érdemtelenül, csak azért, mert egy, bocsánat, korábbi műűűvészi korszakomban örömmel és nyakra-főre és főleg összefüggéseiből kiragadva citáltam a mondatait. Hogy mit jelent nekem H., azt most nehezen tudnám megmondani, túl gyors válaszra késztetne, mindenesetre kevesebbet és többet, mint talán gondolhatni, azaz mást. Mert például ha kivagyin azt mondanám hirtelen, hogy mint regényíró iránt kétségeim volnának, akkor ez a kétség rögtön visszahullna, ha talán nem is a fejemre, de a regényíró-ságra, hogy mi is volna az, mihez képest volnának is ezek az ún. szak-kétségek, és máris bele lettem valamibe keverve, bele lettem vonva. Nem ezt akarja-e a regény, minden regény, ezt a vonást? De ez majd lassan, szép lassan ki fog derülni. A szó adva van. A nehézség a megvalósítás.

 

Másról beszélnék, a dolgokat jó végiggondolni, Hamvas helyett, az ő ürügyén a Karnevál megjelenésének körülményeiről. Hogy mit is jelent egy ilyen több mint 30 éves erőszakos késés. Elsősorban persze szégyent. Minden ilyen tiltás, megtiltás, betiltás, letiltás, áttiltás, tűrttiltás, támogatotttiltás, tilttiltás szégyenletes, nevetséges és piti, és, most ugrik a hal a vízbe (ti. a Bojtár Endre emlegette karácsonyi halacska, „aki”, emlékeztetőül, úszkálván az ütött-kopott, rozsdafoltos fürdőkádban, így szólt: a fürdőkáddal foglalkozom, és ez ugyanolyan volna, mint a „mi” hányaveti kijelentésünk: Kelet-Európával foglalkozom), szóval egy efféle dolog: az elfogadhatatlan. Potyka. Nevetségességemnek tudatában vagyok, ha nem örülök is neki. Megengedhető is kontra hatalom. Oligarchák kontra ikes ige. Potyka. Nevetségességem hatalom, nevetségességem nem adom. A szó adva van. A nehézség a megvalósítás.

 

Ez eddig, mondhatni, pofonegyszerű. Minden további nagyon is bonyolult. Balassa Péter ír erről pontosan (Könyvvilág, 85/5.), arról, hogy ez a súlyos anomália szinte bravúros kötelességet ró a fogadtatásra, olvasónak, kritikusnak és irodalmi közvéleménynek – akarva-akaratlan – vizsgáznia kell, arány- és egyensúlyérzékét, minden maradék mérlegelőképességét és méltányosságát latba vetve azért, hogy enyhítse ama sikerét a kiközösítésnek. Ilyesmikről írt Balassa, nem is tetszett „senkinek”. Nekem tetszett.

 

Noha én személy szerint, talán mert viszonylag sok H.-kéziratot olvastam, így állandó kapcsolatban állva vele, botrányos hiányát nem észleltem, vagy inkább nem kellett rá gondolnom, annyira magától értődőn tartozott bennem a „dolgokhoz”, kicsit Weöres miatt is, merthogy ott olyan szépen látszik H. jelenléte, mégis volt bennem aggodalom, hogy a Karnevál majd már nem tud könyv lenni, hanem kegytárgy lesz, tömjén- és ellentömjénfüstben. De nem így történt, viszonylag sok olvasói ellenpéldát ismerek, nem is mind közvetlenül szakmai vagy irodalmi körökből, a könyv működött. Akkor hát minden rendben.

Ezt a megnyugvást is éreztem. Hogy történt, ami történt, de hát végre helyre van hozva. Nincs helyrehozva, mert nem lehet helyrehozni. Hányszor lehet itt ezt hallani: Voltak, barátaink, hibák, de ki lettek javítva. Vannak, barátaink, hibák, de javítás alatt vannak. És lesznek is, de ki lesznek, barátaink.

 

Attól tartok, sokkal több a rejtett, nem látható, mert mérhetetlen pusztítás, amit egy ilyen, negédesen szólva, balfogás okoz. Mert az irodalom egészének működése borulhat föl. Elkancsulhat a kultúra. Az irodalom ugyanis nagyon finom szerkezet. Hogy itt mi a jó meg a rossz, azt nem olyan könnyű megmondani, mint például a vaskohászatban vagy a házi kolbász esetében. Két pont az két pont, futballban ez biztos. Az irodalomban ez másként van, se a siker, se a sikertelenség nem mérce. Az irodalomban végül is az a jó, amit jónak mondunk. Ki? Valóban, ez a „mi” homályos és rosszul definiált valami, és az is világos, hogy több „mi” van. Jó az, mondhatjuk tehát könnyedén, amit az irodalmi közvélemény jónak tart.

 

De mi van, ha ez a közvélemény „elromlik”, ha gyávaságból, félelemből, megfélemlítésből, saját jól fölfogott érdekében, vagy más fontos okból, nem az „igazat” mondja, akkor mi van? Akkor baj van.

 

Amit az irodalompolitika mond, az nem az igazság. Nem is hazug-ság. Az más. Botorság volna tőle azt várni, hogy szempontjai irodalmiak legyenek. Jó. De akkor ne felejtsük el, hogy nem is azok!!! Csak hát eléggé reménytelenül összemaszatolódott itt minden… Hogy hogyan kell X. cikkét Y. könyvéről a Z. napilapban olvasni, arra nézve kialakult valami desifrírozási rutin és védekezés. De hogy ez MIT JELENT, mit jelent az irodalomra, Y. könyvére nézve, ami talán mégsem volna ebben az esetben érdektelen, azt alig tudni. Hovatovább nincs is, akit ez érdekelne. – De akkor mi is az az irodalmi közvélemény? A szakma? A kritika? És hány kritika van? Van hivatalos kritika? Ez mit jelent? És kit? Az irodalompolitika instrukcióinak megfelelő? Vannak ilyen instrukciók? Ezek hogy viszonylanak szakmai szempontokhoz? Vannak ilyen szempontok? Hol öltenek testet? Nincs így ennek vége, rövidre zárom egy H.-idézettel. Az összes határok érvénytelenek – mert az egyetlen morál a szabadság. Félő, megint egyszerűen a szabadságról van szó, mely fogalmat én, nyilván, szokás szerint és természetesen, történelmietlenül használom, csak úgy, ahogy érteni szokás, pontatlanul, nap mint nap.

 

A hazugság mérge szétárad, és beszivárog a távoli szonettek rímjeibe is. Régebben nem tulajdonítottam ezeknek a baleseteknek jelentőséget, ugyan, vihar egy pohár vízben, a kultúra, mint a természet, mint a hegy, az elefánt, mit számít ez a kis tili-toli, húzd-meg-ereszd-meg, majd kiforogja magát, és kész. De már a hasonlatból is látszik a veszély, mostanra már tudjuk: anyánk, a természet is tönkretehető (kicsinálható). Arról nem is beszélve, hogy mai szellemi életünket csak valami savas esőktől vert, Csernobiltól szabdalt lankának tudnám látni, ahol a lanka szó töretlen és tárgyszerűtlen derűlátásom bizonyítéka volna csak, inkább hátsó udvar ez, erdőirtás, bányaomladék, illetve, mafla vagyok, kézenfekvő: puszta.

 

Az irodalom e rombolásban persze bagatell tétel, de hát most az irodalomról beszélünk. Domokos Mátyás írt legutóbb (Újhold-Évkönyv 1986/2) ennek a pusztításnak az összetettségéről. Hogy például nemcsak azáltal csonkolt, hogy írásokat, ahogy mondani szoktuk, fiókba kényszerített, hanem hogy sok írás meg sem született, az ember belefárad fiókja tologatásába, kedve szegődik, és egyébként is fél. Örül, hogy él: ezen szomorkodik.

 

Mert mi történt volna, ha a Karnevál 51-ben megjelenik? Az én édesapám nem vette volna meg rögtön, mert részint ha irodalombarát is, higgadtan s visszafogottan az, nem hagyja hát, hogy holmi divat hányja-vesse őt, részint meg éppen a kitelepítés technikai részleteivel lett volna foglalatoskodó, anyám is terhes volt épp, meg mindenféle idős rokonok is laktak ott velünk, akiknek reménytelen lett volna elmagyarázni a valóságot, ezt a hirtelen vidékre utazást, hogy miért is kell ezt, illetve egy dédanyám csak azt kifogásolta, hogy mért éjszaka, ő amúgy készséggel, de éjszaka semmit, igazán semmit se lát a tájból, pedig az szép, apám szegény tehát, miközben rettegve organizált, mentette a holmikat, a menthetőt, ezt-azt ide-oda vitt, s közben mesélt ezeknek az öreg embereknek, okos, sokat megélt, életük végén járó, alig valóságos lényeknek, és nem volt könnyű dolga, mert nem kenhette egyszerűen, az igazságnak megfelelően a bolsevikokra a dolgot, az olyannyira irracionális vala, színesítenie kellett. Bár meglehet, hogy csak apám kedvéért értetlenkedtek, bölcsességből voltak elhülyült, semmit sem értő vének, hogy ne maradjon neki arra ideje, hogy 32 évének minden súlyával és súlytalansággal, valóban elgondolja, mi is történik velük éppen. (Én még őszinte ember voltam stb.) De azután később, már benne a forró nyárban, az biz’ nagyon is elképzelhető, hazatérvén egyszer a cséplésből holtfáradtan, izzadtan, büdösen, nem az ágynak kinevezett kemény lócára dűlt volna le hangtalanul, minden természetes nyögés nélkül, ezért félelmet keltőn, hanem előkapta volna iszákjából az ominózus vastag könyvet, s miután engem megcsókolt volna, és anyám dúsan termő ölét?, nem, inkább hasát megsimogatta volna, ja még a jószág, akkor azután rágyújtva Munkására, olvasgatni kezdett volna. Attól most tekintsünk el, hogy vagy olvasgatás, vagy cséplés. Kizáró vagy, mert vagy egy épeszű országban élünk ugyanis magától értődőn Hamvastul, vagy ebben.

 

Ez azonban, megint, mellékszál. (Más kérdés, hogy nézetem szerint a főszál, ha van, mellékszálakból van sodorva.) Az apámnál sokkal fontosabb lett volna a mindenható Révai. Révai, ahogy falja a Karnevált. Elkésik a négyes fogat titkos üléseiről. Rákosi megszidja, legalább ne óra alatt olvasson, küldje be a szüleit. Ő maga Gerőtől kéri el a könyvet. Most már ő is elkésik. Farkas Mihály duzzog, úgy érzi, már megint kihagyták valami delikátból. Gerő se mond neki semmit, öröksavanyú pofával, nagy élvezettel olvassa oroszul A Mester és Margaritát. A valóságot a maga teljességében el kell ismerni.

 

Potomság még ez is. De mit csinált Déry, olvasván a Karnevált? Mit írt volna még, és mit másként? Lukács György? Ottlik? Satöbbi? És végül a legnehezebb kérdés: mit írt volna még és mit másként: Hamvas?

 

Mindez elgondolhatatlan. A levegőbe beszélek én itt.

 

ÍRÓK EGYMÁS KÖZÖTT, olvastam valahol nemrég. Nagyon fontos néhány szó. Tudniillik: EZ AZ, AMI NINCS. Hol volnánk írók egymás közt? Ha meghívok néhányat vacsorára hozzánk, tehát mikor szinte nem írók, akkor, akkor vagyunk egymás között. Egyébként sose, nincsen erre tér.

 

És én még azokkal is „egymás közt” szeretnék lenni, mert elemi érdekem, akiket eszem ágában nem volna vacsorára hívni. Csak akkor lehet együtt lenni, ha egyedül lehet, csak akkor lehet szövetséget kötni, ha tudjuk, kik vagyunk „mi”. A dolgok nem kívül kezdődnek, hanem belül, és nem alul, hanem felül, és nem a láthatóban, hanem a láthatatlanban.

 

Hogy mit kell tenni, nem tudom. Erőfeszítéseket kell tenni. Nem szabad föladni. Nem szabad belenyugodni. (Beléjük nyugodni, és belénk nyugodni. És belém és beléd és belé és belétek.) Reménykedni kell. Szólítsuk meg egymást. Azt a helyet kell megkeresni, amelyen az ember a szót realizálni képes. Nem tudom. Mindig van ok részvétre, csodálatra, segítségre, nevetésre. Menj ki a tengerpartra, sétálj, ülj le a sziklára, s nézd a sirályt. Nem tudom: karnevál, karnevál ez. Ünnep nincs.

 

Az ember mindig egész.

Függelék a Kis Magyar Pornográfiához

Egy nem létező diáriumból, Journal, A ceruza története, Érintések, A fogadós naplója, A lélek mérnöke, E. följegyzései, E.tc.

 

Nem. – „A tradíció nem olyasmi, amit valaki meg tud tanulni, nem fonál, amit akkor vehet föl valaki, amikor neki tetszik. (…) Akinek nincs tradíciója, és szeretné, ha lenne, olyan, mint a boldogtalan szerelmes.” (Wittgenstein, idézi Neumer Katalin, Nyelvjáték és tradíció)

 

Korszakolás. – „Citálok, tehát vagyok.” – Na, ennek vége.

 

Pilinszky. – „A pontosság félúton: boldogtalanság. Ne fordulj vissza.” „Simone Weil élete viszont arra figyelmeztet, hogy nincs kihagyható lépés, vagy legalábbis nem szabad törekedni rá.” „Bűnünk: a legnagyobb veszélyünk és legnagyobb lehetőségünk.”

 

Életrajz. – Gyermekkorom egybeesett a (korai) szocializmus néhány tragikus tévedésével – de a gyerekkornak, ha az ember életben marad, ilyesmi aligha tud ártani. Gyermekkorom csak a szüleimnek volt rettenetes. Ha most erre gondolok, én is tudom, mi a rettenet.

 

Ipi-apacs. – Az ÉN, ez a kifejezés, mely itt nem kevésszer szerepel, megtévesztő. Mert nem jelenti „e sorok íróját”, de hát nem is regényhős. Hanem? Olyan igazán nagyon ezt én sem tudom, hogyan van. Én a képzeletem szülötte vagyok, ez biztos. Meg az édesanyámé, ez is biztos. Mindezt azért jegyzem meg (én), hogy tán mégse bízná el magát az olvasó, ő sem ismer engem annál jobban, mint én őt. Mindazonáltal kárörvendhet: hogy átlát rajtam. Együtt örülhetünk kár. (Ez egy ilyen ország.) Nincs győztes. („Még annyira sem találtok meg a végén, mint Bovárynét.”)

 

Alany, állítmány, nép, nemzet.

1. Tanulok magyarul. Órákat veszek.

2. „Tanulok magyarul. Órákat veszek.” – Ismeretlen katona századközepi följegyzéseiből.

 

Az állatka. – H.-ék gyereke meghalt. Büszke voltam annak idején magamra, hogy bújt hozzám, pedig csak, akár egy kis állatka, megérezte rajtam a gyerekszagot.

 

Műhelygond. – Magyarországon nem kibírhatatlan az élet, hanem nehezen kibírható. Fölhasználni.

 

Hol élünk (verzió). – Egy magyar mondás szerint: ha a Föld Isten kalapja, Magyarország a bokréta rajta. Azt kéne tehát csak tudnunk – a feladat! –, hogy Isten kalapja-e a Föld, s többé-kevésbé nyert ügyünk volna.

 

Nyilatkozat (verzió). – Nem szeretem ezt a kulturális környezetet, amelyben dolgoznom kell (lehet, szabad). Meg is tudom mondani, mért nem szeretem. Azért nem szeretem, mert nem jó. Hogy itt (itten – halld: Básti Juli, Lázár Kati, Máté Gábor hermelin-hangsúlyaival), hogy itten nem lehet dolgozni, ez nem igaz; lehet, csak nagyon nehéz.

 

Milyen legyen a szőkeséged? – Rangos rádiós körkérdés, hogy milyennek szeretném látni az irodalmi életet. Olyannak mondanám elsőre, „izomból”, pavlovi reflexszel vagy még inkább pavlovi kutyaként, olyannak szeretném tudni, amelyben nem lehet betiltani mondjuk Csurkát vagy Konrádot, vagy ha ez a malőr mégis bekövetkeznék, akkor se volna nagy baj, mert azonnal, mit azonnal, üstöllést!, fulmináns cikkek garmadája születnék, ami oda vezetne, hogy az intézkedő, kicsit maga is megnyugodva, az intézkedését visszavonná.

És innét akkor indignálódva arra kellett gondolnom, hogy akkor ezt most mért is kérdik tőlem, mért lehet ezt megkérdezni, valami talán megváltozott, nyilván ott ezek a Rádióban hallottak valamit – mert ha nem, ha csak megint a rituális lelki higiéniás gyakorlatozásról van szó, kis magyar szerző összeszedi magát, és kurucosan megint egyszer elsorolja – ehhez nagyon nincsen kedvem. Unom.

A kérdés azt sugallja, mintha az irodalmi életet az írók csinálnák. De nem. Az írók az irodalmat csinálják itt, azért tetemre hívhatók (nyilván nem is lesz kellemes pillanat az), de az irodalmi élet az ennél bonyolultabb; van egy kulturális tér, ahol mindez lejátszódik, intézményeivel, kiadóival, folyóirataival, játékszabályaival – ezt bizony nem az írók hozták létre. Ezt mi úgy örököltük, kaptuk, ajándékba.

Ütött-kopott, régi épület ez, amit a megváltozott élet szerint rémülten toldozunk-foldozunk.

Én, minthogy mindig ebben a kócerájban dolgoztam, el sem tudom gondolni, hogy milyen volna, ha nem ez volna. Csak képzelegni tudok, nosztalgikusan, irodalomtörténetileg, ami persze igazságtalan, mert kávéházak nemcsak azért nincsenek, mert a magyar vendéglátás példátlanul lezüllött, hanem kávéházi ember sincs már, megette őket az idő.

Mindenesetre 1908 volna, és hozzám becsörtetne egy szőkés 23 éves fiatalember meg a kissé gátlásos barna barátja. Kosztolányi és Babits, hogy alapítottak egy lapot, Nyugat volna a neve. No én ezt a két fiatal gyereket úgy kirúgnám, hogy a lábuk se érné a földet, főleg ha délelőtt jőnének, amikor nekem munkaidőm van, múlhatatlanul fontos irodalmi munkálataimat végzendő.

Szóval hogy ez nekem már nincs. Kinőttem belőle úgy, hogy benne se voltam, az ember 20 éves kora tájt jár bandákban. De nemcsak én, senki korombéli és fiatalabb, senki nem tudja, hogy mi az, például, egy irodalmi lap. Ez biztos, hogy deformál, mert hát tudni: azt mindent kell.

Néha úgy látom magunkat: mint valami kacsacsőrű emlőst. Alkalmazkodtunk a föltételekhez. Kedves állat ez egyébként, az ujjaink közt azonban nől az úszóhártya, s ettől nehéz tartani a tollat. Szóval megint: nehéz.

Az Olvasó mondhatná minderre, hogy ez őt nem érdekli, őt az irodalom érdekli, az meg (talán) nem ennyire siralmas, tehát akkor az a bizonyos kulturális tér is azért elviselhető. És ebben volna igazság, mindazonáltal az Olvasó lefekvés előtt ne felejtse el megnézni a kezecskéjét, hogy láthassa az ujjai közt neki is immár úszóhártya…

 

Mindez túl rosszkedvű így, setét, és ezért remélhetőleg nem is egészen igaz. – Ahol elhangzik majd, éjszakai műsor, kéne, lehetne hát valami „konstruktív” muzsika a végére, ellenpont! (Gőczey Zsuzsa!), mondjuk egy öreg, bölcs néger ember dünnyöghetne egy blues-t az éjszakában, s ebben a motyogásban jól látszanék, hogy mindez milyen, milyen nevetséges.

 

Naprakész szóképzés: k.u.k.-bolsevik.

 

Áthallások (a Gonoszkák-szériából).

„Wittgenstein, Wittgenstein, miért hagytál el engem?”

„Miért vagy mért?”

„Tudja a vasom.”

„Hiába vijjogsz, kiterítenek úgyis.”

 

Mikor. – In April machen wir die Deutschen fertig, olvasom egy nyugat-berlini kis mozi programelőzetésében. Elképzelni – végül is a fantázia munkaköri kötelességem – a magyar megfelelőjét a Kinizsiben vagy a Tanácsban… – Hány helyről volna az betiltva…! (Megannyi helyről.)

 

Hová. – Hogy irányítgatnának (szeretettel): ez a lélek mélyire, az a pokolba, amaz a tragikumba, másik meg a szikárba, harmadik a tántoríthatatlanságba, az érthetőbe, a földre, az óvatosba, a bátorba, a magyarba, a sorsba, az ezoterikusba, a búsba. Meghallani, aztán: hol így, hol úgy, ahogy kedvem tartja (engedi).

 

Születésnapi köszöntő (a Gonoszkák-szériából). – „Önnek, Mester, vége: én Önt tisztelem.”

 

Író-olvasó találkozó. – A regényíróktól nem kell félni, ártalmatlan állatfajta. A felsőbbségnek egyedül az olvasóktól kell reszketnie. Persze egy jó író az legalább közepes olvasó.

 

Bosszú. – Egy szerkesztő, fő, kicenzúrázott két szót az egyik írásomból anélkül, hogy ezt megkérdezte volna (és én engedélyeztem volna, sajnos, mert érdekemben így állt volna). Ezt még megbosszulom!

 

Trivialitás. – A nagyon rossz írás az semmilyen. A nagyon jó: mindegy milyen. Csak a közepesnek fontos, hogy realista legyen vagy modern.

 

Journal T. Mann modorában. – Ma görög alsónadrágot örököltem az öcsémtől. Örökre!!!

 

Kicsit. – Kicsit sokat vagy túl nagy kedvvel idézgetik ezt az alanyban-állítmányban való gondolkodást. Mintha az valami megoldás volna (és akkor persze egy másik ellenében)! De hát a dolog éppen ekkor kezdődnék csak. – Egy norvég író följegyzéseiből.

 

Aki. – Aki gyerek látta Egerben Jovánovics György Csongor és Tünde-díszletét, az abban a pillanatban, hogy fölment a függöny, tudta: mi a színház.

 

Magyar Maszat. – Olvasom, hogy Berkesi András stb. mellett Nádas Péter Egy családregény vége című regénye is hiánypótló alkotás 1956 „témájában”. Nyilván nem olvasták Nádast, vagy összekeverték valaki mással, vagy ezt a könyvét egy másik könyvével, vagy nem is tudom. Olyan zavaros.

 

Karl bácsi: Hogyan lesz az emberből másodosztályú?… Én voltam a trón várományosa – és hirtelen azt vettem észre, hogy már nincsen semmim.

 

Zsófi. – Krisztus meghalt, azután feltápászkodott a mennyekbe.

 

Posztmodern stílusdiktatúra vagy hogy is: E.P.-igonok.

 

Nagyhatalmak. – Szigorú, kellemetlen amerikai tisztviselő, hogy tagja volnánk-e a pártnak. Mire az én kis Gittám: MELYIKNEK?, az angyal. The next, please.

 

A lélek mérnöke. – „Most megyek haza szabad, magyar szobámba.” Mir gesagt. (Magyar fordításban: Ereklye, piff…)

 

Az, ami (a Gonoszkák-szériából). – Az, ami Ottliknál nem is tudom micsoda (olyan régen volt), az Pilinszkynél a monstrancia, Mészöly Miklósnál szurdik, Kulcsár Szabónál paradigma, Balassánál ama, Lengyel Péternél apa, Mándynál egy poros mozdulat, Nádasnál valami vénasszonyos malackodás az ötvenes évekből, nálam meg egy nyomdahiba, és ezért: kurziválva.

 

Kérdés és felelet. – L. hallván, hogy egy Kis Magyar Pornográfia című könyvön dolgozom, kérdi, kárpótol-e. Kist, magyart.

 

Nagy Magyar Pornográfia. – 32 centi lettem én, meglepetés E. – Idegen éca(ka) nyomán.

 

Mi mi. – „Minden politika.” – Na, ez egy nagy marhaság.

 

Történelem. – A malmomat elvitték, kéremszépen. A púpomat hagyták itt, meg a két fájós kezemet.

 

A dicső apa (hangok a gyerekszobából). – Mitics, csináljak neked apaélményt? NEEE!

 

Közömbösség. – Vállat vont a farka.

 

Pletyka, avagy az E.-titok. – Hogy egy konkrét ember, kolléga, azt terjesztené, hogy én az ún. pályám elején igazi, realista novellákat írtam volna, vagyis hogy megpróbálkoztam evvel, de azok annyira csapnivalóra sikeredtek – a pályatárs, így a pletyka terjesztője, ezekét saját szeműleg olvasta is volna, nem a levegőbe beszél –, szóval hogy olyan harmatgyöngék lettek volna ezek, hogy jobbnak láttam leállani evvel az iránnyal, mielőtt, ugye, végleg felsülök. És akkor aztán azóta – mert azért eszem volna – mindenféle importált, művi eszközökkel próbálom feltupírozni azt a sovánka valóságanyagot, mely osztályrészemül jutott. Mert – így a kolléga tanítótag, állítólag – csak az nem ír realista művet, aki nem bír.

De sok mindent lehetne erre mondani. És milyen kevés tűrné ebből a nyomdafestéket… De nyilván nem igaz az egész.

 

Irodalomtörténet. – Apor Péter olyan buta, amit csak a kortárs szerzőktől szoktunk meg.

 

Szeretet. – Te inkább gonosz vagy, A. inkább intrikus, mondom B.-nek, bizonyítékul, hogy szeretem őket.

 

Egyre. – Egyre több olyasmi történik, amihez nincs közöm. Valahogy másképpen kell föltenni a kérdéseket.

 

Életeim. – Foglalkozása? Tag. Így áll: a személyimben. Előtte meg: rendszerszervező. Azaz: forradalmár. Quod erat demonstrandum, vérbő kurucz.

 

Idő van. – Uram, Ön egy posztmodern politikus.

 

Csokonai Lili. – Az éhes férfiszem nem tud reám nézni másként, sem mint oly különös lágy nézéssel, melyben sürgetően ég a vágy.

 

Örökmozgó. – K.-ban visszatért az élet a régi kerékvágásba – olvasom sokadszor. Sajátos lehet ez az élet ott K.-ban, hogy ti. mindig csak visszatér abba a kerékvágásba, sose olvastam még, hogy ki is jött volna onnét.

 

Önsorsrontó. – P. magába süppedten, szakállába italtól bámulatosan büdösen motyorászva. És: szikrázó okosan.

 

XX. század. – „ehhöz képest Haynau nem hiéna (nem hogy hiéna, de) cicca”

 

Emlékiratok könyve. – Aláaknázott szöveg, ahogy kell. Milyen is az, amikor úgy hihetjük, jogunk és okunk és lehetőségünk van teljes mondatokat írni (alany, állítmány etc.!), csak épp a mondataink mögött nincs ott (nincs meg) a világ? A kérdés: milyen a hosszú mondat, ha nem stílus? (Magyar mondatról beszélek.)

 

A veszély. – A veszély, hogy olyanok leszünk, amilyenek vagyunk.

 

Egy demokratikus fórumról (hozadék). – „az önlevében fővés”

 

Nagycsalád. –

Dóra (12): – Most mondd meg akkor szépen, Péter, miért tiltod te ezt az árulkodást, mikor az óvodában nem büntetik?

Marcell (10): – Ne árulkodj. Jó, rendben.

Zsófi (5): – Ne árulkodj. De. Mért? Mert szeretek árulkodni.

Miklós (0): –

 

Fragment. – Állam van, társadalom nincs. A társadalom, minthogy nincsen igazán tér, ahol mozgásban lehetne, állíthatná, mondhatná önmagát, tehetetlen, s magára hagyja az egyént, aki tehát magában, egyedül, a közösség, a tradíció, a kultúra védelme nélkül áll – állunk, s próbálkozunk ki-ki alapon.

És hiába tudunk valamit egyenként, akár több millióan, ez, a nyilvános beszéd híján, személyes tudás marad, pedig kollektívnek kéne lenni. „Az ismert körülmények között.” Nem. Nem. Nem. Nem ismert. Visszautasítom ezt a cinkosságot. (Megint csak: nyelvi okokból…) Örök cserkészföladat: a társadalom öntudatra ébresztése.

 

Régi buli. – Mikor kétszer vettem a sós mogyoróból, egy nagy mellű lány így szólt: Nédd, hogy lumpol. Valóban.

 

A Nyugat. – Egy kedves közeli kaszáspókról a szobámban azt gondoltam: Szerb Antal. Hogy ő Szerb Antal. Sokáig néztem, ott kapálózott a sok intellektus-lábaival.

 

A fogadós naplója. – Nincsen történet manapság. Action még volna, de kivel történjék meg? Flaubert a határ. Ugye, ide néha betér néhány martalóc, és összetöri a berendezést. Most mondja meg, uram, ez történet?! De azért nem adom fel. Leselkedem, hátha.

Kérdhetné: velem, velem mért nem történik valami? (Haha: jó kérdés.)

 

Házasság. – Ha férfi volnál, most addig ütnélek, amíg bírnálak. Igaz, ha férfi volnál, véresre vernél, mert sokkal erősebb volnál.

 

Házasság. – Egy férj, amint bosszúból, reggeli közben, a házassághirdetéseket böngészi.

 

Thomas Brasch: Nincsen világnézetem, melybe visszahúzódhatnék, ahogy Brecht a kommunizmusba vagy Grass a szociáldemokráciába.

 

A malőr (öngólossza). – Kioktattak egyszer nyelvfilozófiai műveltségből (rám fér), hogy például ilyen meg ilyen badarságokat írok. Az idézett mondat, amit sikerült kipecázni, fájdalom, épp Wittgensteintől való volt, aki lehet bár badar, de azért nyelvfilozófus, gondolom. Ilyen pechet!

 

Kései bosszú (a Gonoszkák-szériából). – „… Regénylehetőség kétségkívül. De él-e ezzel E.? Alig. A felnőttvilág teljesen elmosódott, a mándys eszközökkel megrajzolt apafigura kivételével. Akkor pedig mi marad?

Maradna a két fantáziakép, Fancsikó és Pinta. Sajnos azonban ők nem léteznek. A gyermeki fantázia korlátlan, E. fantáziája azonban nagyon is szegényes. Különösen a könyv első felében. Vége felé a szerző már egészen belejött az írásba, mintha ezen a szövegen gyakorolta volna az irodalmat.

(…) Ezt súlyosbítja, hogy a regény nyelvezete nehézkes, híján a humornak, iróniának, játékosságnak.”

Lapkivágat 1976-ból. („Ha ehhez hozzáveszem az időeltolódást, és én hozzáveszem, akkor ez a… lap nincsen is.”)

 

Egy tanti följegyzéseiből, avagy tani-tani. – Kedves Uram, köszönöm és nagyon örülök, hogy lapjában lehozta a novellámat; jó lett volna azonban, ha a szokásoknak megfelelően, elébb a hozzájárulásomat kérték volna a közléshez (amit én szíves örömest megadtam volna).

Nem akartam nagyon alkalmatlankodni, de úgy sem tenni, mintha a fenti dolgot rendjén valónak tartanám.

Tisztelettel üdvözli:

P.S.: A címem megváltozott, a honoráriumot oda tessék küldeni.

 

Egy opera esélyei. – J. zenéje: finom, jeges, melyet át meg átjár a rémület. Daisy: durva, tüzes (minimo calculo meleg), melyet át meg átjár a rémület.

 

Egy demokratikus fórumról (hozadék). – „a magánkiadás díszpreferált valami”

 

Marcell. – A lelkem is bárányhimlős? (Zsófi: Csak a pofád.)

 

A lélek mérnöke. – Elolvasott néhány sort egy kortárs (!) irodalmi (!) műből, és könny futotta el a szemét. Öregszem, gondolta hiún, régebben nem pityeregtem így übtre a szépség elemi izéitől, mint egy fuser Füst Milán. Törölgette a könnyeit, de nem talált – akkor – magában őszintétlenséget.

Hirtelen fölrémlett előtte egy virtuális, illetve létező-nemlétező közösség, melynek tagjai csak úgy, annyira tudnak egymásról, mint a különböző regények hősei, ahogy tehát Karenina Anna gondolhat a földmérőre és a földmérő: Annára és Kareninra persze… Hogy mégis, mégis létezik valami közös, jó működés, rozoga olvasólámpák vibrálnak az éjszakában, papírlapok – könyvek és kéziratok – zizegnek rejtelmesen; írnak, olvasnak, gondolnak ezek itt ebben az országban egymástól akár nagyon messze, mégis együtt. És hogy ez számít, ez az, ami számít.

Akkor hát ezért törött el a mécses, meghatódottságában. De hát lassabban csak. Mert hát miféle volna az a regény, melynek akkor így mi egymásnak integető hősei volnánk? Szépnek mindez szép, de mégis, mégis, mégis: nem kevés? Megint a primitív kérdés: hogyan kell élni? (Egy biztos: nem regényhősként.)

Nem akarván beletörődni rezignáltan saját tehetetlenségébe, gyűlölettel szemezni kezdett egy kisfiúval, aki igen ügyesen emelgetett egy focilabdával, ott a Károlyi-kertben. Amikor a kicsi észrevette a férfi tekintetét, rémülten elrohant. Evvel is megvolnánk, gondolta akkor elégedetten (          ).

 

Kiegészítés. – A. telefonozott vacsora közben, hogy kijönne. Ne!, sikoltottam a kagylóba. – De mért mindig így? Mért ne lehetne nyugodtabban, örömmel, mért nem lehet mindent?

 

Marcell. – Pillants! (Azaz: nézz már ide!)

 

KISZ-jellemzés. – Rendes, Isten-kereső ember.

 

IV. 27. – Rakoncátlanul fúj a szél a Kárpát-medencében, hallottam ma a rádióban. – Őrültek háza!

 

Hallottam. – Rosszul ván a fárá gárdirozva.

 

Marcell. – Ez nem szarvasbogár-gyűjtemény, ez halálgyűjtemény.

 

A hasonlat (avagy ösztöndíj és rovartan). – Lenocska melle a GUM előtt olyan kemény volt, hogy bolhát lehetett volna elnyomni rajt’!

 

Nyár. – Színesen magyarázni baráti turistának a Rákóczi és Rákosi közti különbséget, különös tekintettel a Corvin áruházra.

 

A gourmet. – Egy olasz az tiszteli a parmezánt.

 

Irodalomtörténet. – Babits írja, hogy náluk a családban milyen nagy becsben állt Vörösmarty. – De jó ezt így hallani, hogy mintegy használták a költőt – ezek a Babitsok.

 

Babits. – A gyakorlati kérdésekhez, megvallom, nem értek. Én nem vagyok reálpolitikus, s nem ítélhetem meg a pillanat szükségességeit. Feladatom ennek épp az ellenkezője. Nem kell alkalmazkodnom a körülményekhez – de nem is szabad! Író vagyok, a szellem embere. A cselekvés rabszolgái evickéljenek kis kényszereik között, segítsenek magukon és pártjaikon, ahogy tudnak. Az én szolgálatom: megőrizni népem legtisztább erkölcsi hagyományait, nem engedni, hogy az igazság szelleme elavuljon. A kezdődő barbárság lármája közt ébren tartani a lelkiismeret sajgó nyugtalanságát. Megóvni egy jobb idő számára az emberiesség megvetett eszméit, a szellem és szabadság tiszteletét. Ezek a nemzet igazi szentségei. Ha őket az áradat prédájául engedjük, micsoda anyagi előny vigasztalhat? Akkor többé talán nem is nemzet a nemzet. (Csak tömeg vagy állam.) S minden bizonnyal nem magyar a magyar!

 

A püspöki kar karácsonyi körlevele. – Hogy a művészek adjanak pozitív példát etc.! – A legnagyobb örömmel.

 

Szilveszteri tervek. – Zokogni tudnék, annyira < szövegromlás >.

 

A regényírás föltételei. – Az ún. klasszikus regények addig ismételgetnek leleményesen egy konvenciót – a főhős 171 cm és nő –, hogy az olvasó végül beleun a küzdelembe, legyint, legyen, legyen 171 cm és nő. Mintha szívességet tenne, hogy nem gondol a szerzőre. Alig veszi észre, hogy legyőzték. (Gondolatmenetünk jó regényt föltételez.)

 

Homo ludens. – Látod azt a párt? A volt feleségem és a volt férjem.

 

Szerelem. – Maria Ivanovna, nincs mit mondanom Magának… Viszont sok hallgatnivalónk volna…

 

Kezdő kamasz. – Mondja a fiának, ne hazudjék. Én igazságban élek, apám, válaszolja az, és fantasztikusan vihog.

 

Kötényem is honnan volna. – Ha én főnök volnék, jelesül városparancsnok, bírsággal sújtanám a félmeztelen autóvezetőket, minthogy a szőrös hátuk cuppogva ragad a Zsiguli (a Zsiga!!!) műbőr üléséhez. – Ó, ó.

 

Marcell. – Mondd, Péter, van olyan szám, hogy rózsabimbó? –??? – Mert a Szalai azt mondta, hogy a 100-nál, pontosabban a 110-nél nagyobb – az rózsabimbó.

 

Én egész népemet. – Hogy mondanám el véleményemet haza és haladás, közömbösség, nemzettudat, magyarságtudat témakörében, mintegy útravalóul leendő pedagógusok, népművelők számára. (Az illúzióvesztésről, a nacionalista attitűdök fölerősödéséről, a hiányzó egységes nemzeti öntudatról, a tehetetlenségről, zavarodottságról, görcsösségről, a tengerszint alá süllyedt közérzet állapotáról, önzésről, alkalmazkodásról, szétforgácsolódásról, „dagonyázásról”, legyintő állampolgárról és közömbös, „betartó” fiatalokról, akik – Csoóri kifejezése – „az ország albérlőinek érzik magukat”. Arról, hogy mi lesz holnap. Hogy lesz-e holnap egyáltalán.)

Kedves T.,

ne haragudj, nem tudtam, vagy csak így, megcsinálni az anyagot, rossz(?) diákként az utolsó pillanatig tologatva; arról akartam volna írni, hogy milyen katasztrofális következményei vannak annak, hogy így átjárja életünket a félig kimondás nem is tudom mije (patkánysága és józansága), egyszerűen szólva annak, hogy hazugságban élünk – hogy ez nem elvi(?) és magasztos okokból volna baj, hanem mert a legelemibb, mindennapi terepeinket maszatolja össze, mert elromlanak a reflexeink, alig tudjuk már, hogy adott helyzetben mi volna az épeszű cselekvés, tehát hogy el- és meghülyülünk –

és még arról, hogy milyen könnyen tévedünk – ahogy én is az előbb –, egy teljességgel definiálatlan „mi”-re (közös vélt és valódi sérelmeink ehhez kevés), közösség ragozásból sose lesz

de, ahogy gyakran, fogalmazási nehézségeim támadtak, mindennek nem tudtam formát adni, hacsak ez a „Levél a Szerkesztőhöz” nem az, így kicsit prédikálós és erkölcscsőszös lett.

Szóval legyetek jó tanárok, azaz jók és tanárok (mert ha nem lesztek azok, hiába lesz érvetek jogos és ezer, de TI – te és te meg te – lesztek azok, akik nem lettetek azok, amik akartatok),

szeretettel:

 

Großschriftstellerei. – Sehr geehrter Herr E.! Hogy a grazi Süd-Ost Tagespost fönnállásának 130. évét ünnepli, és hogy az ünnepi számban exemplarische lyrik is volna, mely az ismét oly aktuális közép-európai gondolathoz kapcsolódnék. Nagy megtiszteltetés volna egy vers(?!) avagy lyrischer Text ezen alkalomból etc.

 

Közép-európai nyombiztosítás

Ein lyrischer Text

Mi történt, tűnődik a lírai én, itt, amikor ott, százharminc éve, komoly, szeriőz urak összehajolván szőke söreik felett elhatározták, hogy egy lapalapítás regényes vállalkozásába fognak?

Országunk, mint rendesen, nagy bajban volt. Éppen egy elvesztett forradalmat követően nyögte a gonosz osztrák önkényuralom nehéz igáját. A vezető ókonzervatív arisztokrata családok… ne is beszéljünk róluk (atyai nagybátyáinkról). A lapalapítás mindenesetre nem nagyon dívott.

De szinte tetszőleges időpontot vehetünk. Például látványosan másképp telt az az évünk is, mikor a Süd-Ost Tagespost fennállásának századik évfordulóját ülte, gondolom, fényes külsőségek közepette, 1956-ban.

Mi következik ebből?

A lírai én nem tudja. Sok jót nem mondhat, hiányosan tudja, mi volt, elfogultan azt, hogy mi van, és hogy mi lesz… ahogy magyarul mondani szokás: Selten kommt was besseres nach. De akárhogy is: ez az összevisszaság, mely az életünk, a történelmünk, az időnk – ez látványos különbözőségeiben is közös. És a miénk.

Mi következik ebből? Nincs fölmentés.

Kelt Budapest, 1986 februárjában

 

Egy őrült naplójából. – A gyerekkel ma a „valóság repedezettségét” tanuljuk. Hogy az megrepedhet, és ott akármi kieshetik, vagy, ami ugyanez, ott belátni valahová, ami egészen más.

A tanulás úgy történik, hogy egy magasztos pillanatban (Gyermekem! Én téged lovaggá ütlek!) hirtelen tvisztelni(!) kezdek (lulé, lulé, lallalla!), majd azonnal folytatjuk az ünnepélyes szertartást. Gyermekünk meg van kicsit neszülve, ahogy az kell is.

 

Európa. – A „reál-politika szókészlet” hasznavehetetlen. A legradikálisabb segélykiáltás is olyan dallamosan szól, olyan megnyugtató. Nem érteni belőle a nagy-nagy bajt.

 

Kultúrpolitika. – „Belátok én mindent, ez a létező világok legjobbika, mindent, de mért hajnali negyed hétre rendelnek be, úgymond megbeszélni a problémákat…” (Egy barátom élményeiből)

 

Egy koldus. – Ugassak? Ugassak neked?

 

Jó kis marhaság egy teniszkönyvből. – Két dolog van a világon, mely elismerést válthatna ki egy idegen bolygó mind intellektuálisan, mind erkölcsileg felettünk álló lakójából. Az egyik Mozart Don Juan-ja, a másik a teniszadogatás.

 

Az idézet. – Még azok a kritikák is, melyekben inkább nyikhaj volnék, mint sem, és fölületes, lapos, trágár, üresen játszadozó, hol a műnek nagyobb az udvara, mint maga a mű (hogy ti. ez biz elgondolkoztató!), még ezek is elismerik, hogy azért gondolkodni mégis tudok, és mondani olyat, aminél okosabbat úgymond aligha lehetne, és hogy ezt akkor egy kicsiny példával meg is világítanák – és akkor!, akkor jön az a szép Bojtár-idézet a kelet-européer pontosságáról. (Bevezetés a szépirodalomba, p. 504.) Puftili, zutty.

 

A regényírás föltételei. – Mottószerű: Wittgenstein sokat citált és többnyire félreértett kijelentése szerint: amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell… Aki Illyésről beszél, mindig kicsit másról beszél, de már annyira hozzászoktunk a stilizáltság e fokához, hogy lassan észre sem vesszük.

Magyarság és Európa. Én abban az égadta világon semmi nehézséget nem látok, magyarnak és európainak lenni. Elég magyarnak lenni, és akkor európai is, sőt másként nem is lehet (magyarként). Amikor nem vagyunk európaiak, akkor éppen nem vagyunk jó (jól) magyarok.

Magyarnak lenni – ez viszont tényleg nehéz; s ez a nehézség az, ami veszélyezteti az európaiságunkat. Illyés állandó figyelmeztetése és példája magyarság és európaiság összekapcsolására – nem más, mint közvetlen fölhívás: legyünk szabadok! – Vagy hogy szeretetteljesen utaljak Illyés gyakorlati érzékére, kompromisszumkészségére: Legyünk szabadabbak!

Mert hiába számláljuk elő nagy íróinkat, költőinket, hiába ismételjük irodalmunk egyenrangúságát: Európa szélén élünk, szellemileg is. Hogy gazdaságilag ott: azt nem lehet nem tudni. A gazdasági életben ez lemaradást jelent; hogy amott készen vannak valamivel, amit, ha szerencsénk van, lesz, majd elkérhetünk tőlük (megvehetjük stb.) De a szellemi életben a lemaradás mást jelent. Számunkra amott semmi sincs készen, amit át lehetne venni vagy hozni. Aki például azt mondja, hogy volnának modern(?) regény(?)-formák(?), nyugatról adaptálni… – az finoman mondva vagy szamár, vagy rosszindulatú fráter.

Eke-kapát lehet Párizsból hozni, regényécát nem.

Miért? Mert az életünkkel kéne többet tudni kezdeni, itt, itt, itt, és ezt senki nem végezheti el helyettünk. – A kézirat itt (itt, itt) megszakad.

 

Az a nagy, fényes élet! – Tegnap Nyugat-Berlinben (abban az étteremben, melyet állítólag a 60-as évek ismert heppeningistája, Ossi Wiener gründolt) együtt vacsoráztam egy malaysiai királyfival, aki megejtően hasonlított Banga Ferire.

 

A pápista. – Nagypéntek van. Fáj a fejem. Így csatlakozom.

 

Önismeret. – Barátom napok óta azon röhög, hogy nekem, így én, idegen Watteau.

 

A szív segédigéi, avagy lírai nyombiztosítás. – Van a Termelési-regényben egy jelenet anya és fia közt, az anya betegeskedik, rosszkedvű, már nem kéri senki a segítségét, nem tudja, mit csináljon magával, mire akkor ez a fia azt ajánlja, hogy írja naponként az álmait – mert az anya nagyon szépen és hevesen tudott álmodni –, írja rendben le, ő meg, a fiú, majd, mivel ez a szakmája, művészi formába önti, és majd dől a pénz.

Minden megtörtént, álmodott a jóasszony, leírta, hozta a fiának a kék, megvetemedett borítójú füzetet, néha rajzolt is bele (a négy thujá-t például!), aztán még más minden is megtörtént, a fiú azt is leírta – én meg akkor nyilván most azért vagyok itt, hogy dőljön a pénz: ahogy írva van.

 

*

 

Másfelől: Mikor már sokadszor mondták, hogy e könyvben a szerző a saját édesanyjáról ír, és meglepődtek, hogy szerzőnek nincsen például húga, tehát elfeledkeztek arról – amiről egyedül én feledkezhetem meg –, hogy mindez irodalom, egy könyv, afféle regény, akkor acsarkodva arra gondoltam, hogy tisztán irodalmi szempontból az volna mégiscsak a szerencsés, mert bizonyító erejű volna ezeknek, ha az anyám: élne. – Szörnyeteg, mondta minderre kedvesen és letörten egy nő vagy férfi.

 

Definíció. – A regény: lélegzetvétel.

 

Eger. – Gyerekekkel toleranciagyakorlat: mi vagyunk a törökök, szemben az álnok magyarok. (Dóra esti beszámolója: a papával nem lehetett bírni, tűzön-vízen át vissza akarta foglalni a várat – azoktól a derék magyaroktól!)

 

Két pont. – A sport meg a politika a győzteseké. Aki nyer, annak van igaza. A művészetben ez másként van.

 

A regényírás föltételei. – „Alkotni talán nem jelent mást, mint a szeretet útjain tűnődni: kit, mikor, hol érint meg a szeretet.”

 

A teljesség felé. – Más a képzelet, és más a képzelődés, ahogy más a beszéd, és más a fecsegés. A képzelődés az élet törvénye szerint működik, és az éhen maradt vágyakat köddel eteti; a képzelet a lét törvénye szerint működik, és amit megteremt, műalkotást, tettet, gondolatot: valódi és igaz.

 

Szükség. – Leokipposz töredékeire van most szükségem, mondja A. komolyan. Azért ez jó, hogy van ilyen, akinek ez hiányzik, Leokipposz.

 

Program. – Délelőtt virágot viszek drága feleségem sírjára, délután kimegyek a nudista strandra.

 

Olvasónapló. – Krisztián az oroszokról: acsarkodás nélküli(!) kelet-européer szövegek, ilyet eddig nem lehetett magyar nyelven olvasni.

 

Valóban. – „A Rembrandt-önarcképek, hogy egy Önnek kedves hasonlatot mondjak: nyilvános gyónás.”

 

Zsófi. – A dzsémsztyuár, az alendeló meg a Bámhalmi: ezt a három férfit tervezem magamnak.

 

Báli szezon. – Gyerekek egymás közt: Hajnalonként járnak haza. Ez a legújabb. – Ahogy nagyvonalúan csóválják a fejüket, délben kelni, azért ez eddig nem volt.

 

Párbeszéd. – „De hát mire legyek nagyvonalú? Mikor minden kicsi, műanyag és szürke. Hozzánemértő, felelőtlen, cinikus és irigy fráterek teszik nehézzé az életemet.” „Megint metaforákban beszél. Nagy bajban lehet maga.”

 

Színvonalunk. – Ami van: az a nem létező vonulatai egy nem létező nemzet nem létező irodalmának: ez a népi, ez az urbánus.

 

Idő van. – Ezek ugyan nem az ötvenes évek, de azért: évek!

 

Kérdés egy számlálóbizottsági taghoz. – És nem csaltatok? A szó jó értelmében sem?

 

Bon-mot. – A kiállításmegnyitó az olyan, mint a halotti beszéd, csak a dátum más. (G. P.)

 

Nemzeti nagylétünk. – Az 56-os visszaemlékezések (Kossuthról elnevezett adó) és a Z’ZI Labor (Petőfi Sándorról elnevezett adó) közül az utóbbit választottam. És akkor még ott a Bartók, sztereóban.

 

Bon-mot. – Nem a rendszert kell megváltoztatni, hanem a közmondásokat. Mi az, hogy a kecske is jóllakjon? Mért kéne a kecskének jóllaknia? Büdös, makacs dög, és mekeg. Marad a káposzta, meg.

 

Marcell. – Papa, telefon. Egy férfi. Olyan dömötör hangja van.

 

Szivárvány (párbeszéd). – „Fertőd”. „Az enyém. De ne tegezz.”

 

Mozart egy tanítványának. – Mért kérdi, ha nem tudja?!

 

Egy paródiából rám néző önarc. – Szóvicceket gyárt és malackodva szidogatja a bolsevikokat, ha vannak még.

 

A hely, ahol most vagyunk. – M.-mel és K.-val meghatároztuk azt a helyet, ahonnét a kölni Dóm hitelesen nézhető. (Nagy fekete kőárnyék, nagyon messze az égtől.) Érdekességként említem, hogy ez a hely a dómbejárat és a közeli könyvesbolt közt majdnem félúton van, jellemző módon inkább a bolt felé.

 

Hommage à Csehov. – Mindig csak arról beszélünk (beszéltetnek minket), hogy milyen jó, nagy és csudás dolog, hogy élünk még, azaz hogy életben hagytak. És arról nem, hogy jó, jó – de hát milyen is ez az élet?!

 

Az állatok. – Megcsináltad a Szederkényit? (Telefon 1987 áprilisában, a Sz.-emlékszám leadási határideje előtt)

 

Mahler. – Tradition ist Schlamperei.

 

Joj. – „a szlovák popzene állócsillaga”

 

A regényírás föltételei. – Az írás mint önparódia. Nem veszélytelen.

 

A regényírás föltételei. – Azzal, hogy az ún. modern író az én-be kapaszkodik, úgy érezvén, nem tud másba, veszélyes, meglehet, nem elkerülhető útra lép. Észrevétlen elterpeszkedik az én, úgy lesz fontos, hogy fontoskodó, nem komoly lesz, hanem komolyan kezdi venni magát, hinni kezd ebben a fontosságban, önmagában, mint utolsó menedékben, így sebezhetetlenné válik, és pompőz esztétikai vagy morális prédikációkba kezd (Handke, illetve Grass). Lévén arányérzéke, beindítja az irónia gépezetét.

De hát a hiúság nem győzhető le ironikus mondatokkal.

 

A regényírás föltételei. – Mottó: A velencei mestert kérdik, mért épp ilyen meg ilyen nagyságúak a képei. Két oka van ennek: egy: ez az az arány, amely legjobban megfelel Isten és ember lehetséges párbeszédének, kettő: ekkorát rendelt a herceg.

A művészet gyakorlója (szolgája) az emberiségnek az a megbízottja, kiküldöttje, akinek az a dolga, hogy mintegy az első vonalban harcolva, kifürkéssze, hogy mi is ez az egész, hírt adjon a létezés titkáról. Médium legyen, és szeizmográf. – Mindez így azonban kicsit túl puffos és meghaladott, mintha egy német író mondta volna.

Ez igazságtalan oldalvágás, mert egy jó német író, az nem „német író”.

Tovább menve: tisztán németnek, franciának, magyarnak lenni: az nem komoly dolog. Az paródia. Csak magyarnak lenni: az paródia. Mert „csak magyarnak lenni” azt jelenti, hogy megfelelünk annak a képnek, ami erről épp forgalomban van. Ez öngyilkos hiba. A jó hazafi – gondolom – életének minden múló pillanatával, minden lélegzetvételével folyamatosan megváltoztatja az országot, és így saját magát és nemzetét is. Most már más magyarnak lenni, mint a bekezdés elején: kis túlzással szólva.

 

Oidiposz dedikációja. – Édesapámnak ismeretlenül is szeretettel: Péter fia.

 

Barátság. – Hogy az én írásaim fordításához meg még alkat is szükségeltetne, mondja egy magyar író, ő például nem tudna engem lefordítani. Én tudnék a tiéidből, válaszolom, magyar fordítást csinálni, egy csapnivalót…

 

Kosztolányi. – Ha azt hallom, komolyodom, mélyülök, görcsbe áll a gyomrom. De nem ellenkezem: az kiabál, akinek a háza ég. BIZTOSÍTÓ – BIZTONSÁG, a fekete pernye meg – mert porig! –: szép.

 

Pessoa. – Amit látunk, az nem az, amit látunk, hanem amik vagyunk.

 

Csáth –; nem szabad ártani. Semmi körülmények közt és semmi módon nem szabad ártani.

 

A tökéletes magyar sajtóhiba. – A ki nem elégített orosz pokoli orgiájaként bomlik ki a regényben a Monarchia szétesése. (Vigilia, 87/6.) < erosz >

 

Megvan! – Mennek a fuvarosok, a fekete dobosok a kerekeken éjszaka – a tanyai kutyaugatásokon át, tova! s a falusi zárt kapuk álmain át, tova! az úton a kétfele meredeken árnyhegyű jegenyesor innen is onnan is árkai mentén. – Akkor hát ez is megvan. Hogy honnét indul („merítve”) a Fuharosok. Nem tudtam volt, hogy erre gondolok.

 

Nincsen Rosei tövis nélkül. – Osztrák kolléga arról, hogy születnek-e nálunk igazi nagy szatírák, minthogy, ő úgy látja, a téma ebben az országban: az utcán hever. Tudod, mein lieber, van abban valami csüggesztő, fárasztó, leverő és félelmes, mikor ennyire ott hever…

 

A Mitigen-Mitnem (az Ismerd meg hazádat! – szériából). – Játszván egy világversenyen a Szovjetunió válogatottjával, fiaink abból, amit abban a játékban adni jó, kizárólag csak kaptak, szám szerint hat darabot. Bánatomat kis színesben szerettem volna elaborálni.

Megírva, leadva, kedvesen tényleg köszönve; de aztán kicsit mégis mondva lett, ne legyen az, hogy az oroszoktól. De hát, drágáim, itt nincs alternatíva, azoktól kaptuk. Hogyne, hogyne, mégis inkább legyen az, hogy a szovjetektől. Szöszögtem kicsit, földi stiliszta, mert magyar ember azt ugye nem mondja, de secko jedno, leszek jobb híján nagyvonalú, jöjjenek a szovjetek.

Megjelenik a lap, nézem a helyet, nemhogy orosz, de egy árva szál szovjet sincs arrafelé, szóval csak az van, ami tényleg volt, hogy kaptunk egy hatost. És egyszerűen nem volt megadva, hogy kiktől. Igaz, tudta mindenki.

[Ugyanebben a cikkben „a magam keserű módján” szóba hozhattam 1956 harmincadik évfordulóját (oda célozván történelmietlenül, hogy biztosan ezen évforduló miatt kellett eladni a meccset), így is jelent meg.]

Én már néhány éve élek ebben az országban, de mindig tud valami újat mutatni, apró meglepetést, új trükköt, kis elegáns megaláztatást. Tényleg igaz lehet, hogy ez az a rendszer, amit nem érdemes részleteiben bírálni. Megint egyszer: Éljen Eduárd!

 

A zacskóstej. – A zacskóstej Kelet-Európa szellemi terméke. Írásainkban többször is föltűnik, mert epigrammatikus tömörséggel foglalja össze e térség lényegét. Nevezetesen: A zacskóstej egy tejeszacskó, azaz egy műanyag zacskó, amelyben tej van. Tehát van tej. Ez bizony nagyon is demokratikus dolog. Viszont a tejhez hozzáférni, pontosabban a tejet onnét kiszabadítani, szabadsággal megajándékozni, mert mondjuk reggel van, és szikkadt zsömlénket valamibe áztatni kéne, részint, akár mindenevő fogazatunkkal erőszakosan, akár késsel technokratán, tudjuk, nagyon bonyolult, kényes processzus, ravaszság, erő és némi rezignáltság szükséges hozzá, részint tökéletesen fölösleges, mert e zacskókból a tej folyton-folyvást: folyik. Minden tocsog! A bevásárlószatyor, az üzlet, a konyha, a család, az ország, tocsog, tocsog, tocsog! De gyűlölöm. – Bocsánat. Elragadtattam magam. Meg ez így nem konstruktív. Inkább hazudjunk magunknak, mint rendesen: és vegyük, ó, a költő nyomán észre, hogy ez a Kánaán!, a tejjel folyó… Egyébként is: én borivó nép vagyok. (Egy háziasszony följegyzéseiből)

 

Egy demokratikus fórumon. – Mi történt? „Kerestük a szakadékot, mely összeköt s nem elválaszt.” – Idegen ötlet nyomán.

 

„Múltak az évek, de hogy hová lettek, nem tudta volna megmondani.” (Singer) – A matematikusi szakdolgozatom címe ez volt: Optimum binary search trees. Az életem útjának felén, mostanság, az optimális, bináris keresőfák sűrű, sötét erdejébe értem. – „Minden annyira bonyolulttá vált, hogy ahhoz, hogy úrrá legyünk rajta, kivételes értelemre lenne szükség. Mert már nem elegendő az, hogy jól tudjuk játszani a játékot, hanem mindig újra fölmerül a kérdés: ezt a játékot kell-e egyáltalán játszani, és melyik a megfelelő játék?” (Wittgenstein)

 

NOS, TORKIG VAGYOK, mondja a Mihalkov játszta orvos az Etűdökben. – De örökké élni, az azért jó volna, mi? Az jól jönne, ugyebár?!

 

Ima a lóhoz. – Mint a nyári mezőn a ló árnyékában, a lábai között, alatta: a futkározó kiskutya. És nem értjük, mért nem tapos agyon – már, valaki, minket.

 

Karácsony. – Átölel egy pap. Kint hó van. De sok mindenkit nem szeretek. – De örökké élni etc., ugyebár.

Tizenhét kitömött hattyúk

 

(Munkabeszámoló arról, hogy s mint lett Csokonai Lili Tizenhét hattyúk című könyve.) Hogy megosszam zavaromat (l. tárgyias alcím), amely az ilyen „regény regénye” fajtájú írás esetében elfogja az embert és így, mert el akarok, eltekinthessek tőle, föllapoztam rögtön a Dr. Faustus keletkezésé-t.

Megállapítom: a helyzet (a könyvé, az olvasóé, az enyém) gyökeresen más.

Pedig majdnem még imitálni is tudnám a szerkezetet, mert vannak, igaz, kevés és összevissza följegyzéseim a megírás idejéből, kell még hozzá az öreg T. M. nyafogó betegeskedése, ebből a nyafogást kapásból szállítom, illetve éppen nem kapásból, merthogy futballozás közben súlyos(!) izomszakadást szenvedtem volt, barátaim a megmondhatói, hogy milyen leleményesen (és jaj hosszan és magamat ismételve) siratom a játékot meg a játszót. Rinya, így mondják ezt magyarul. Személyes kiválóságunkat nagyvonalú áttétellel tükröző hírek a végét járó háborúról – ennek, logikailag, nyilván a most dúló béke felelne meg, ennek megjelenítésére azonban egy ilyen mégiscsak „másodrendű frissességű” koncepció nem vállalkozhat.

 

Egy följegyzés följegyzése: Thomas Mannban van valami Thomas Mann-parafrázisszerű. (Heinrichre jobban figyelni.)

 

Nem akarok bizonyítani semmit, mutatni mégis a véletlen szerepét, vagy még inkább a lényegtélenét, azokat a kicsi erőket, melyek egy induló írást terelnek, s melyek számomra is főleg így, utólag láthatók. Ez az én érdekeltségem itt. A nagy erőkről meg persze kussolok.

 

1984 szeptemberében kaptam J.-től, akivel akkor egy értékes magánkönyvtárban bóklásztam, s ahelyett hogy a könyvek hatására a szellemi szférákba emelkedtünk volna, koszosan, érzéki örömmel forgattuk: éppen a könyveket, egy ménkű nagy s ronda füzetet. (Kis magyar ember, ahogy szórakozik a, egy mondatszerkezettel…) A fedele valahogy műanyagos lehetett, így ragacsos, szinte cuppant, puha se, kemény se, vinni túl nehéz, írni meg… írni nem is lehetett bele, kinyitván derült ki: kockás. Azonnal megszerettem. A szép beírást később, már az érzelmek dőltén, fedeztem föl, nem az vett le a lábamról: „Estorás uramnak, nékem igen jó-akaró barátom Uramnak dedicalom, eme tabula rasátskát, írja reá gondolmányait, eszének s pennájának futamattyát ne titkollya el tőllünk.”

 

Még eznap, már nem tudom honnét, a következőket írtam, másoltam a füzetbe:

„szüzességről: a melly tyukmony egyszer megtörik, nintsen olly kováts, ki azt összve-tudná forrasztani” – – – „orno: cifrázom, ékesítem, szépítem, csinosítom, ficserézem, piperézem – hogyan! illendőképen, kiesen, csudálatosan, méltóságosan, kevélyen, illetlenül, jelesen, felségesen, szépen, gazdagon” – – – „Die Logik ist zwar unerschütterlich, aber einem Menschen, der leben will, kann sie nicht widerstehen. (Kafka: Der Prozess)”

 

„1984. okt. 9.: Terv: 1. Mányoky Lili: 17 db. »haiku«-novella – Tinódi Lili? Csokonai?” – Ez a legelső nyom. A bejegyzéseim olykor tárgyszerűek, terveket tartalmaznak a századvég szorgalmatos eltöltéséről, olykor lelkesek vagy levertek, szóval indulatosak: mintha közös volna bennük, hogy egy idő után (azaz másnap) már nehezen érthetők. De mikor leírom, értem még, és később is olykor-olykor értek valamit rajta, itt például, hogy mi a „haiku”-novella. Le tudnám rajzolni.

 

(A haiku 17 szótag, ismerem majd föl 85 nyarán.)

 

Ugyanezen az oldalon, ettől mintegy függetlenül ez áll: „XVI. (?) század, »dokumentum«, szerelmesregény, – levelek?”

 

Mányoky Lili, az édesanyám neve. Gondoltam, így neki ajándékozom ezt a leendő könyvet (is). De úgy rémlik (ó a sunyi állat!), ettől megrettentem, ettől a közvetlenségtől. Minthogy akkoriban Csokonairól akartam egy „életrajzot” írni (végül Csáthról írtam), jutottam el a Csokonai névig. A Csokonai Lillája nem volt az eszemben.

 

„Cím (?): Az író arcképe kölyökmacska korából, vagy: Esti Kornélia kalandjai”

 

„Mindenképp Nemes Nagynak ajánlani. Nézni megint a 64 hattyút.” Akkor talán innét származik a hattyú szó.

 

Október végéig erre a dupla oldalra a következők kerültek föl (lényegében minden, szerkezet, hang, rejtezkedés, csak épp nem volt még, aki tudja, hogy ez: minden, lényegében):

„Rilke, 204: Erről a nevedről (mely az emberek közt forog) gondold, hogy most már rossz ez is, és vesd csak le szépen. Végy föl egy másikat, csak Isten szólíthasson az éjszakából. S jól rejtsd el mindenki elől.”

„Hangütés: Meghalt a nagybátyám, aki elvette a szüzességemet. Haláláig, tehát múlt szerdáig gyűlöltem; magamtól is odaadtam volna. A temetés – szakszerű leírás, ő-zés.”

„Valaminek a végére (a 17.-nek?): A 17 prímszám. És elmondta, mi a prímszám. Az, amelyik csak önmagával és eggyel osztható. Arról, hogy szeret-e, és ha igen, ha nem, mit csináljak az életemmel, nem beszélt.”

 

Az év vége és a következő eleje a Bevezetés… sok és kevéssé hatékony munkával járó lassú, nehéz befejezésével telt (l. Otthon). Fejben kellett egy könyvet kitalálni, egy könyv pofáját, képeket kerestem, fotóztattam, ment az idő.

 

A tavaszt végigtopogtam, a följegyzések szerint kész formák után kajtatott szerző.

„Április 17: Leveleket annyjához? – Édesanyám, ne aggódj értem, jól vagyok. A férfi, akivel élek, szeret.”

 

„De hogyan tanulok meg régi-magyarul?” (Nehezen. E. P. megjegyzése.)

 

„május 3: 17 rész durván egymás mellé ragasztva, kép, idézet, szöveg. – De klasszikus célkitűzések: elérni, hogy híradás legyen (egy életről – amely egyszerre laza és éles); elemi tények, egyszerű történet.”

 

Elemi tények, egyszerű történet – rossz elgondolni, mi volna, ha a bonyolultat még akarnám is. Vagy ha férfi volnék a talpamon, akkor ezt fölvállalnám? Férfi a talpán, legény a gáton – de micsoda az íróasztalnál? Itt vagyok.

 

„május 5: Curriculum vitae?” Mondták, hogy ez giccs. Hogy egy szándékoltan giccses eseménysor van „összeszikráztatva” ezzel az archaikus, létező-nemlétező nyelvvel. – Eszembe nem jutott, hogy ez giccs volna, merthát, szerintem, az épp a földolgozás függvénye. „Amúgy” szinte minden az, diák megöl öregasszonyt, majd hosszasan zajzlizik – pimf történetkék ezek, élni, meghalni…

 

„Hány jelenetből áll a Woyzeck? Hattyúk is annyi?”

„17·4=68 oldal

  17·5=85         Kafka-címeket adni”

 

„Újra láttam Buñuel Tristanáját: ahogy a szűz, ártatlan lányból kemény szívű, gyűlölettel feltöltött nő lett – aki ott kopog.”

 

Júniussal megszaporodtak a lelkesítő fölszólítások. Pl.: „Nyár végéig végigdöngetni!” – Ez a végigdöngetni a hosszabb írások legkényesebb pontja, mert azt jelentené, hogy „gyorsan” végigírni valamit, hogy kiderüljön, mi is az, ami van. De nálam az, hogy mi is van, nagyon is szavak függvénye, ami ellentmond a gyorsaságnak. Következésképp semmire se jó megalkuvások születnek, trehányul és lassan írok ilyenkor, rosszul érezve közben magamat, joggal.

 

„Nem csinálok titkot abból, hogy ez regény. Az, hogy mi a regény, tudja mind két fél: főként titok. Mányoky Lili vagyok, 1963. VI. 16-án születtem.”

 

„június 7: Én, Csokonai Lili löttem ez világra 1965. 9. 17.”

 

„Mindenekelőtt: részletesen leírni CsL életét, azaz azt a valóságot, amelyből a Hattyúk lesznek. Ez a szokásosnál eggyel több áttétel. Mit nyerünk cserébe? Egy nőt? (Ha-ha.)” – Olyan ponton álltam – álmodozások kora –, ahonnét többfelé lehetett indulni. Egyre erősödött CsL „valóságossága”, az, hogy mint tőlem függetlenre gondoljak. Fölépíteni egy személyt, életrajzzal, élettörténettel, életművel (Pessoa!) – ez vala itt a dilemma. Például elgondoltam, fejben, egy levelezést közöttünk („Kedves EP, nem mutatkozom be, a küldött kéziratból pontosan tudhatja, ki vagyok. Ebben az értelemben megbízható, földhöz ragadt realista. Elég nehezen és nehézkesen élek.”), amit majd iktatnék az „ő” önéletírásához. Így azonban nem tudtam kordában tartani a (leendő) eseményeket (megint: a teljesség és korlátosság!), ez a levél-váltás túl messzire ment (volna), oda, ahonnét nincs híradás, nem azért, mert ott oly szörnyűségek vagy gyönyörűségek történnek, hanem mert aki ott van, azt ez, a híradás, nem érdekli. Aki szent vagy boldog, az nem irka-firkál; talán.

Lett volna egy egyenes út, proszpekt, mely a kiindulópont és a lassan rögzülő keserves és keserű események miatt logikusan vezetett volna az öngyilkossághoz, CsL, élt: 1965-1986. Halála nem lett volna ellenemre, föltételezve pláne egy gazdag hagyatékot (levelek, töredékek, egy nagy-regény(!))… De éreztem itt valami erőszakosságot, az ötlet uralmát, hogy akkor túlontúl ennek a fikciónak rendelődnek alá a dolgok. Hogy elburjánzik. A döntést halogattam, „még végig kellett előbb döngetni”.

Mintha minden könyvem írásakor előjőne ez az aránytalan pillanat, 1974-ben örökkön örökké Fancsikó és Pinta történeteket akartam írni, azután, hogy mi volna, ha folyamatosan aktualizálnám a Termelési-regényt, majd pedig, hogy talán nem kéne lezárni a Bevezetés… amúgy is nyitott tükörrendszerét. Most meg ez a hagyaték. A nagyravágyás megható pillanatai ezek. (Szakmailag pedig hihetetlenül naivak. Ó, a szakember.)

 

„apa, anya, férfi, gyerek, gyerek el, baleset, férfi el, üres az ég, csak az Isten lakja” „se előre nem bírok nézni, se hátra” „WS: A teljesség felé 102 rész. 6 · 17 =102! → ???” „Takarításról Jutkát kérdezni. (Nádas?)” „A haiku 17 szótag!” „Archaikus passzusok, nagyobb betűkből?” „20 éves. Ez mit jelent? Vad tömbök! Reflexek!! – Férfiak? Férfitörténetek? Decameron?”

 

„Féltékenységtöredék. – Féltékenyek voltak egymásra. Mindig annak hittem, akivel utoljára beszéltem. Ennek szemében amannak legrosszabb verzióját láttam, és viszont. Mindkettőnek igaza volt… Itt három vesztes van: én meg ez a két férfi.” A címhattyú később lett, elébb címtörténet, majd címtöredék.

 

„B.-val hosszas, jó beszélgetés egy iszonyúan siralmas, lepusztult, sör- és hányásszagú, többszörösen kelet-európai kocsma salétromos falánál: miről? – a fényről természetesen. Brazíliáról – az érzéki lét, mely szemben állna az európaival (okosság, hatalmi viszonyok, ameddig a szem ellát).”

 

„Zazie, Lolita, Árvácska, Nem vagyok én apáca”, „Tönkre tenni! Erdélyi Szótörténeti Tár! »ragyavert ember«”, „Smink-ről G-t. Görszékről Sanyiékat, de tapintatosan!” „CsL lapszéli jegyzetei külön? – Filológiai apparátust? Kvázi szöveggondozás, mintha valódi régi szöveg volna?”

 

„Szerepjátszás, függelék, filológia, ál-kritikai kiadás, szerkesztői megjegyzések: hol marad itt az egyszerű történet?!”

 

„Legyen végre látható!”

 

„Szenvedély + higgadt leírás + szürrealizmus: Hajnóczy húga. – Kinek nem húga ez már?!” „CsL: az esztétikai létezés.” „A 17.-t kopogó, maiban tartani?”

 

„Vagy-vagy. „EP: Dehát én nem vagyok.

CsL: Vagyok! vagyok! vagyok!” (Ezt pirossal aláhúztam. 85 nyarán volt épp egy kósza piros filcem.”)

 

Könnyebbségként adódott, hogy nem kellett ügyelnem arra, férfi ír nőként, nem arra gondolok, hogy áthágtam volna (osztályom után?) nemem korlátait, hanem hogy erre, a fikció természetének megfelelően, nem kellett reflektálnom. (Ami az áthágást illeti, ki így, ki úgy vélekedett. Hogy ti. ilyent csak férfi írhat, „ahogy azt Móricka elképzeli”, illetve hogy a továbbiakban akkor nőíróként tartanak számon. Egy szép hasonlatot is hallottam: mint egy dél-amerikai duó, ahol a felső szólamot énekli a férfi, az alsót a nő.)

 

„Vagy mégis így: EP: CsL: 17 Rövid előszó, hogy hogy jutott a kézirat hozzám, és egy utószó (kontra!): hosszabban, nyugodtan, mesélve: egy rémületes találkozás és a lány halála. – Nem!!!”

 

Szeptemberre úgymond rendelkezésemre állt egy semmilyen tekintetben sem megfelelő anyag, strukturálatlan és lanyha, egy tulajdonságát kivéve: hogy volt. Én már tehát tudtam, miről van szó, „most már csak bele kell gebedni”, ahogy mondani szokás, és remélni, hogy nem csak az lesz benne, amit belétettünk.

 

Csáth kifejezésével, némi „karriermunka” után (Die Hilfsverben des Herzens, Residenz Verlag, Frankfurti Könyvvásár) október 21-én kezdtem el az átírást, 35 oldallal lettem kész, amikor mintegy 3 hónapra föl kellett függesztenem ezt, egy másik munka kedvéért, amivel nem számoltam, pedig kellett volna, a mértékével nem voltam tisztában, pedig kellett volna.

 

Közben: „okt. 26, negyed egy: Rajk telefonja Bódy haláláról. Lecsapom. – Magyar európai szerettem volna lenni.”

 

A kitömött fattyú. – November: és csak jöttek, csak jöttek, mint a fekete dobosok, a fuvarosok, a fehér hattyúk, „szüntelen valón, elképesztő mázsákban, hullt, hullt” – a nyomdai levonat, a Bevezetésé. És megkezdődött egy elképesztő robot, amin, itt, így, az utolsó pillanatban, és ezt egyszerűen méltánytalannak találtam, gallyra mehetett, megint egyszer, 7 év munkája. Merthát hiába eszeltem én ki tőlem telhetően szépen és pontosan mindent – a fejemben: de most itt a valóság, a könyv, illetve éppenhogy nincs itt, a tükör van itt, ennyiszer-ennyi, a papírminőség van itt, ezt bírja a nyomda, azt hajlandó, ennyi a határidő, annyi a pénz, és így tovább, korlát korlát hátán. Objektíve, azt hiszem, semmi esélyünk nem volt.

De a körülmények meg a szocialista nagyvállalatok, az álnokok, nem számoltak egy valakivel… nem, most kivételesen nem rólam volna szó, Vámos Ildikóval nem számoltak, a kötet műszaki szerkesztőjével, aki megszállottként, napi 10-12 órákban tette, nem a dolgát, annál sokkal többet, vitte a levonatkazlakat haza, én meg ültem vele a konyhában, néztem, ahogy vágdos és ragasztgat (tördel), és hoztam életbevágó döntéseket percek alatt („kimarad”, „vágja felibe”, „hozok mást”, „nincs”, „van”), annyit, mint életemben soha, mintha bizony egy felnőtt férfi volnék, amilyen a regényekben van.

Még így is többször látszott kecses építményünk összeomlani, szerencsénk is volt. Például az, hogy a kilátástalanság szakszerű belátása sosem egyszerre tört ránk.

Mert teszem azt mikor már negyednapja ragasztgattunk éjjel kettőig, és semmilyen szövegemnek semmilyen értelme se volt – tökéletes vizuális irodalommá lettem –, csak sortáv és pagina, és éjszaka nyomdai szakkifejezésekkel álmodtam már buján, s a pohár Calvadost cicero-ra mértem („Tőccsön, fiam, 3 cicerót abból az almapárlatból.”), ha ekkor egyszerre kiderült, hogy egy fattyúsor miatt, ami nem tudom már, micsoda, csak azt, hogy magára adó tipográfus nem tűrheti, hogy tehát visszamenőleg három kész oldalt le kell szaggatni(!), és „egy-sorokat alávágni”, akkor én már mindenre hajlandó lettem volna, lelkem üdvét egy kitömött fattyúért, teljes közönnyel húztam volna ki mondatokat A szív segédigéiből vagy töltöttem volna föl tipográfiai szempontok szerint Népszabadság-törmelékkel a Fuharosokat – nos, ilyenkor ő csöndesen dolgozott tovább, áruló utasításaimat egyszerűen elszabotálta, „nem mintha valaki is észre venné, de legalább a saját hülyeségeihez ragaszkodjon”. „Mi van? – csúfolódott, ha rászorultam – oldalak telnek-múlnak, és sehol egy marginália, minden érthető, még egy nyamvadt lábjegyzet se? Ha nem vigyáz, még rendes író lesz magából!”

Vagy leggyöngébb pontomon támadva, mesélni kezdett egy olasz étteremről, hogy a testvérével járt egyszer Imolában, és hogy az a tökély maga, az az étterem. No, no, mondtam fölényesen, mint akinek ebben az ügyben nem tudnak újat mondani.

De mikor elmondta a menüt, pontosabban, amikor kiderült, hogy a közbülső két fogás közt citrom-sörbetet adtak föl, akkor már világossá vált, hogy ez egy valóban fain kocsma lehet. Attól kezdve Imola egyre növekedett, s lett számomra a fény e kilátástalan éjszakákban, hogy majd ha „véget ér e kín”, akkor én oda elmegyek a babámmal, konkrétan a feleségemmel, és ott fogom „leenni ezt a könyvet”, az ünnep ígérete lett, s a reményé, hogy készen leszünk, és jól.

Viszont ha ő tört le, mondjuk egy elkószált 12,5 cic-es marginália sor üldözése közben, hirtelen az ölébe engedte a kezét, hosszú ideig nem szólt, és azután csak annyit: „nem”, ti. nem, Péter, ez nem fog menni, ebből soha nem lesz könyv, nem, nem, nem, akkor én láttam – lévén vak – áttekinthetőknek az előttünk álló föladatokat, „ugyan, angyalom, a nehezén túl vagyunk, van még ez az 500 vagy 600 oldal formalitás. Meg a sikerélmény.” „Ha csak úgy nem”, és révülten, a munka szipósai, a ragasztó után nyúltunk.

 

Március 7-én vettem föl az elejtett hattyú-tetemet. Közben fontos dolgok történtek. Megtudtam – utánajártam –, hogy az imolai San Domenico Olaszország, mit Olaszország! Itália egyik legjobb étterme. Gian-Luigi Morininek sikerült 18 pontot kapnia a természetesen frankomán és szigorú Gault-Millau éttermi-kalauztól. A konyhában Valentino mester szavatolja a világ tökéletességét (francia iskoláiból elegendő ha kettőt említünk: Troisgros és Verge), egy Új Konyhára alapozódó természetes olaszkonyha – ami, bizony, kevés helyen hiteles.

Ezt nevezem én biztató jelnek, egy ilyen éttermet, és hogy így rátaláltunk, én meg a műszaki szerkesztő.

 

Mielőtt elmentünk volna valóban Imolába – ahol beszámoltam Morini úrnak az elmúlt évről, éttermének a magyar irodalomban betöltött szerepéről, ő meg: térült-fordult –, tehát mielőtt még eljutottam volna jelentős sörbet-emig, május 2-án készen lettem a Hattyúk második leírásával.

 

A június ődöngve elszállt (foci-VB, Mexico).

 

Úgy éreztem, nincs már sok dolgom. A szerkezet tiszta, ahol nem, az javítható, majd még kicsit beleolvasok Pázmányba és környékére (P±E), inkább csak a biztonság kedvéért.

 

A megjelenés, a külsők, formáit akartam rögzíteni. Ez nem volt egyszerű, mert semmit nem lehetett előre tudni, vagy legalábbis én nem tudtam semmit.

(Gyorsan közbevetem, hogy itt nem arra a kérdésre igyekszem válaszolni, hogy mi értelme van, volt ennek. Mert ez ugyanaz a kérdés, mi értelme van regényt írni, s akinek ez épp valóságos kérdés, az épp nem is tud rá válaszolni. Erre a kérdésre akkor lehet reményteli választ adni, ha csak úgy fecserészünk, jókedvünkben.)

Elvileg, egy ideig, itt is csak az történt, mint máskor: kerestem azt a nézőpontot, ahonnét a legszabadabban írható le választott tárgyam. A szabadság szóra ebben az országban, mintha gyomron vágnának, görcsösen a politika korlátai jutnak az eszünkbe, nagyon helyesen. (Sok diadalt itt nem könyvelhetünk el. Fontos dolognak tartom azonban a kudarcok bevallását, azt, hogy az ilyen esetben ez a pont, ahol állunk, ahonnét nézünk, tartalmazza ezt a csődöt, önnön csődjét. Hogy ne állíthassuk magunkról, hogy rendesen, azaz teljesen beszélünk, amikor a korlátozottan lehetségest mondjuk csak. Ez olykor ugyan nem kevés, mégis, legalább magunkat nem kéne hülyíteni.)

Egy regény útjában a politikai korlát azonban csak egy az ezer és ezer közt, van a tehetség korlátja, a személyiségé, a nyelvé, a kézművességé, ezer, ezer.

Itt is megvolt ez a toporgás, míg lassan „kiadta magát”: most akkor így, ez a nyelv, ez a nézés, ez adja nekem a legtöbb teret. Igen, de mikor itt készen lettem, és ott állt: CsL: 17, akkor, alig képesen szólva, nem volt hová írnom a nevem. Érdektelenné és lehetetlenné vált. Nem tartozott oda. Vagy én, vagy ő.

 

Pessoa és Ajar széke közt kushadtam, pad alatt. Mert az sem volt igaz, hogy találtam volna magamban egy „másik személyt”, akit jól el lehetne különíteni az „eddigitől”, de az sem volt igaz, hogy ez csakis rejtezkedés volna, bújócska.

 

Legelsőbben azonban egy áldozat kellett, hogy egyáltalán fönnáll-e a gyakorlatban a lehetőség. Egzisztencia-bizonyíték, hogy legyen egy valaki a világon, aki elhiszi, hogy Csokonai Lili: létezik.

Az esélyem abban állt, hogy a „dolog” nem válik föladvánnyá. Mert mint föladvány, találjuk ki, melyik szemüveges, hosszú hajú magyar írta – könnyű. Én nem is tettem a szövegben ez ellen, mert részint nehezebb volt a dolgom, mással voltam elfoglalva, részint nem is érdekelt, közben. Amikor az első ki ez a nő? – kérdés elhangzott az ÉS-megjelenés után, akkor már napjaim meg voltak számlálva.

De hát, gondoltam, miért is merülne föl kétség a személy valódisága felől?

Magasra tettem a mércét, B.-t szemeltem ki, és elkezdtem valószerűsíteni. Július 15-én föladtam a címemre egy borítékot, hogy legyen egy pecsétes borítékom, aztán legépeltem 10 oldal amolyan mustrát, és írtam EP-hez egy levelet, elég frech-et, „nem azért küldöm ezt önnek, hogy mondaná meg, jó-e vagy sem, hanem hogy, ha ön is így látja, segítsen megjelenni, mert én nem ismerek senkit”.

Hogy B. gyanakvását elaltassam (tereljem), beletettem egy róla szóló rövid passzust is, magamról tudom, hogy 20 éves nők célozgatásai milyen kuszaságot teremtenek. Arról írt CsL a levélben, hogy Flaubert miatt el kellett olvasnia B. könyvét, amely „eléggé fantasztikus” volt (akinek ennyi sunyiság nem elég, azt érje gáncs és olvassa tovább), és hogy ő, CsL, B.-t csak úgy tudja maga elé képzelni, „mint B. Bálintot – bajusszal! szablyával!”, és hogy ott olvasott rólam, és ezért nézte meg a könyveim, mert amúgy „eszébe se jutott volna”, ez az oka, hogy nekem küldte a kéziratát.

Most ütött vissza a musterkind-ség, hogy még soha nem hamisítottam, nem voltam rászorulva, aláírást, sokáig próbálgattam, rászorulva. Megjött a boríték is, beállítottam hát a relikviákkal B.-hoz, nézd, mit kaptam!, igyekeztem inkább szótlanul feldúltnak mutatkozni, és kerülni a szavakat, a minősítést főleg – a jóízlés egy morzsája még megmaradt bennem.

Sose jó nézni valakit, aki épp „vonatkozót” olvas, most különösen félve vártam a hatást. B. látható örömmel tette le az írást. Hogy akkor találtunk valakit, hogy többen vagyunk eztán, talán. Ekkor – el! morzsa el! –, szó nélkül, magamra mutattam vigyorogva. Hosszan kitartottam a mozdulatot, hogy meg lehessen érteni, én, én, én, csak én. – Ezt a visszamutatást aztán még 3-szor játszottam el, egy ripacs följegyzéseiből, a legjobb pillanatok közé tartozik, én még ekkora össze-visszaságot arcokon nem láttam, az öröm, a csalódás, a zavar, a megértés, a félreértés, az ellenkezés és helyeslés, az elismerés és elutasítás: egyben. – Evvel megvolnánk.

 

Megint egyszer kiderült, hogy nincsenek csak-technikai problémák, hogy minden, ami megoldandó, az lényeges, nem kézügyesség kérdése semmi sose. Gondolhattam volna, hogy Pázmányba nem lehet csak úgy belenézegetni, „a biztonság kedvéért” különösen nem.

Megmakacsolta magát, gondolom, a nyelv. Egy nem-létező nyelv sok gonddal jár. Ismét a szokásos dilemma: a meddig, mikor lesz teljes, mikor bővül csak valami már, és nem gazdagszik? Hány szót tanuljak még, mikor mondhatom: tudom, megtanultam, amikor az sincs definiálva, hogy mit tudni… Ó, tartalom és forma egysége, légy átkozott hetedíziglen.

 

Július: szókeresés. (Párbeszéd ebből az időből: Hová siet? Megyek haza archaizálni. – Tényleg: mintha kapálni.) Sokáig bíztam a 3. leírás elkerülhetőségében. Augusztus 12-én fogtam ehhez hozzá, folyamatosan félreismerve a nehézségeket: hetekig mindennap okszerűen tudtam, hogy legföljebb 3-4 nap munka van még hátra.

Sok egyforma följegyzés szól erről az időről, nem közlöm híven őket, láthatóan nagy erővel sajnáltatott szegény, dolgos szerző, aki újra meg újra úgy érezte, teljesítőképessége határán van („és például ha most még rá is nézne valaki, sírva fakadna”).

 

Szeptember 14-én – az őszi verőn? –, délután ötkor írtam le az utolsó szavakat: Soli Deo Gloria: in summa: Se előre nem bírok nézni, se hátra. (üres hely hagyva)

Majd egy foszladozó Arany-kötettel az ölemben kiültem a napfénytől tele kertbe, és vélhetően rosszacska, korai Arany-zsengéket olvasgattam, amelyek nagyon tetszettek. Néztem kicsit a kertet is, a körtefát meg a füvet, mintha közöm volna a természethez. Fáradt voltam, akár egy igásló.

Ott üldögélve vártam volna, hogy történnék még velem valami más is – konkrétan: legyek boldog egy pillanatra, legyek kevély és önhitt, szóval egy kis eufóriát akartam inkasszálni (mint kintlévőséget) – de mert erre hiába vártam, beértem az elgyötörtség jó, tompa érzésével.

 

De hátra volt még a fekete leves. Hétfőre virradó éjjel arra riadtam – hírhedten jó alvó vagyok –, hogy tökéletesen elhibázott, amit csináltam, hogy egy szem jó sincs benne. Ezt azonnal ellenőrizni kellett, a füzeteimhez osontam, lapozgatni kezdtem benne, és tényleg, semmi, de semmi jót nem találtam, ott hajnali négyig. Aztán az ágyban feküdtem mozdulatlanul soká a plafont nézve, és akkor talán a mennyezetre verődő árnyékok kicsi mozgásában, víziószerűen, megláttam minden rosszat magamban, ellenségeimnek, rosszakaróimnak, vagy nagyvonalúbban, az engemet semmire se becsülőknek adva megfontoltan és mindenben igazat.

 

A reggelt hessegetéssel kezdtem, rövid ideig remélve, hogy csak álmodtam (még úgy is elegendő büntetésnek éreztem), de az íróasztalra vetett oldalpillantás mutatta az éjjeli garázdálkodás nyomait.

Föl se öltözve, se mosakodva, azonnal nekiláttam, olvasni kezdtem, én, Csokonai Lili löttem, és így tovább, körülbelül öt oldalanként javítottam egy-egy szót, kihúztam, beírtam, közben folyamatosan, keveset, de mégis könnyebbülve, néha kitámolyogva a konyhába „törni valamit”, emberi szóra nem válaszolva, vissza, késő estélig, hogy a végén mégiscsak legyen valami elégedettség bennem, bizony a kőművesé, hogy akkor ez mégiscsak meg van csinálva, akinek meg nem tetszik, az írjon jobbat! (E pökhendiségtől természetesen elhatárolom magamat.)

 

Akkor hát volna egy kéziratunk, melyre más név íratott, nem a miénk.

 

Erről eszembe jut Jeopardy – írja Babits –, Cecil M. Jeopardy, a mély és különös ausztráliai író, aki Karinthy lakásán született meg hajdan, egy fiatal, vitákkal izzó téli esten. Ha jól emlékszem, „hárman valának együtt”, Karinthy, Kosztolányi és én. Mi adtunk életet a nagy Jeopardynak. Ez már őszintén teremtés volt: három író teremtett egy negyediket, aki mind a háromtól különbözött volna; új alak, új név a literatúrában. Micsoda ösztön viheti az írót, hogy kilépjen önmagából, és megpróbáljon más íróvá lenni? Talán saját elvetélt lehetőségeit akarja kiélni így: hisz mindannyian többek vagyunk, s minden íróban sok más író él azon az egyen kívül, akit az élet és körülmények kialakulni engedtek. Talán az egész kritikai irodalmat ilyenféle ösztön hozta létre: megsokasodni, mássá lenni, azaz beleélni magunkat más írók lelkébe, megismerni titkaikat, utánzás, paródia egyazon lelki szükséglet szüleménye; s a pastiche egyidős az irodalommal. Talán ez szülte már az Ószövetség apokrif könyveit is.

De mindez még nem elégíti ki mindig az író telhetetlenségét. Nem elég neki újraélni magában oly írók lelkét és titkait, akik már előtte éltek és írtak e földön. Olykor egészen újat szeretne próbálni: kit nem izgatott már a gondolat, hosszú írói működés után, álnév alatt újrakezdeni, ismeretlenül s egészen más stílban új műformákkal és bukfencekkel, amiket saját nevében már önnön múltja sem engedne meg neki? Vagy kimenni külföldre és angol író lenni: aki csak úgy viszonylana a szegény magyarhoz, mint pille a hernyóhoz?

 

De ennél kevesebb is: gunyoros tréfa, áprilisjáratás, hadjárat az irodalmi sznobok ellen. Elgondolni, hogy pók, ülök a szobámban, és lesem egy „idegen” könyv kalandos sorsát, ez felettébb regényesnek(!) tetszett, kényelmesnek, szerénynek és hiúnak egyszerre. Jónak.

Elgondolni például a káröröm köreit, azaz hogy mondjuk egy ideológiailag elszánt férfiú fölfedezné ebben a törékeny lánykában a… hirtelen nem is tudom, mi szokott hiányozni nekik, szóval, hogy lehetne Lili az irodalompolitika favoritja, de csak úgy en passant, nahát ezt persze nagyon élveztem volna ezen legszebb örömben bőven turkálva.

Fájdalom, ebből nem lett semmi. Akkor már inkább az ellenkezőjéből. Van, aki mindezt egészen másképp látja, és bosszankodva jegyezte meg, hogy mi szükség volt egy ilyen „három hétig tartó ócska misztifikációra”, mely még a könyvet vagy annak értékeit is elfödte.

Ez az ingerültség bennem is ingerültséget kelt. Mért födne ez bármit is el? Már azt sem értem, mért bosszantó. Vagy jó, ezt értem. Végül is ez lóvátevés is, ha még ezt valaki nívótlannak ítéli, ez már elég a bosszankodáshoz. De hát akkor tekintsen el tőle!!!

Na igen. Mert ehhez az kell, hogy a könyv erre elegendő indok legyen. A bosszankodónak tehát kevés a könyv. Itt van akkor az én ingerültségem kutyája elásva. Mert – mulatságos ezt látni – én ugyan úton-útfélen mondogatom a szeretetteljes kritizálás fontosságát, hogy a többé-kevésbé egyféle alapról indulók legyenek így szigorúak egymáshoz, hogy mennyire nem tesz jót az irodalomnak, ha – noha oka van erre – csak nyájként melegedve összebújik, mégis, ha én vagyok a kritika tárgya, ha olyan valakinek vannak „most” fenntartásai, aki „amúgy” böcsül, rögtön finoman fölhúzom az orrom.

Illetve, ez az igazság, egyszerűen nem értem, hogy egyáltalán hogyan is lehetséges ez. Tehát konkrétan: hogy aki jónak tartja pl. A szív segédigéit, az miképpen tud kifogást találni itt. De tud. Úgy van ez, ahogy sejtettük: miként a hódítás terepe, akként a csalódáskeltésé is: kimeríthetetlen; minden könyvemhez tudok így példát, embert mondani, a váratlan győzelemre és a váratlan kudarcra.

Noha tudom, tudni vélem, hogy vet föl kérdéseket ez a könyv – mondjuk, hogy mit jelent az álnév, ha tulajdonképpen valódi nevünk is ál? azaz „hány teteme vagyon” egy szerzőnek? mit jelent itt ez a nyelv és a nyelvhez való „erős” viszony? nem következik-e az efféle zárt és „bravúros” (jellegét, nem értékét tekintve) konstrukciókból valami más is, olyan, amit maga a szöveg nem akart? –, olyan kérdések, melyeket talán minden könyvem esetében föl lehet tenni (és nekem biztos föl is kell, merthogy minden kérdést föl kell tennem), de most azt gondoltam – hübrisz, hübrisz –, hogy ezt majd később! holnap! előbb tessék örülni! Mért nem lehet valamit rendesen fogadni?! Mit nyafognak ezek már megint?! Hát mit akarnak még?! Így dühöngött invenciózusan a humanista elbeszélő, amiből nemcsak az önértékelés hiányának diadalát olvashatjuk ki, hanem, Hölgyeim s Uraim, azt is, hogy a művész mily érzékeny és otromba szerkezet, valamint hogy ő is ember, valahol. Ez meg kompenzálás.

 

A háttér csalitjában álló kivagyi, ám ismeretlen szerző – ennek a vágynak ellentmondott az a nagy türelmetlenség, amely nem is volt, hanem dúlt bennem, türelmetlenség, hogy mások is lássák, magyarán, hogy jelenjék meg. Illetve ennél még több: hogy legyek túl rajta, azaz kasszírozhatnám be végre, nem az örömet, nem a diadalt, hanem: a nyugalmat. (Klasszikus hülyeség, mondhatom. De mindig újra reméli az ember.)

Mindezt már lehetne következetlenségnek is nevezni, mert ebből következően az, hogy úgymond az utcáról jőve, ismeretlen kezdőként adjam be a kéziratot, s várjam, mennyit kereng a könyvkiadás útvesztőiben (sokat kereng), ez mint kultúrkritika vagy állapotkritika, nem tudott érdekelni. Túl sokat és túl sok verítékkel dolgoztam, hogy időt ajándékozhattam volna e botrányos hatásfokú kultúrsiló mammonjának vagy mijének. Úgyis minden oda van ajándékozva, nem tehetvén mást (semmi sincs meg, szólhatna egy Ottlik-parafrázis), mindent igen, de többet már igazán nem.

Ezért jó Magvetőm, lektor, irodalmi vezető, igazgató, beavattatott. (Sok érdekes részproblémát kellett megoldani. Például nem látszott ajánlatosnak szerződést kötni – a szivárgás miatt, aztán az sem volt biztos, hogy egy ilyen senki, elsőkötetes nímand, csak azért, mert legalábbis érdekes könyvet írt, és a könyvhét a kortárs magyar irodalom ünnepe, rákerül-e a könyvheti listára. A példányszám meg mért lenne magas? – Innét is látszik, ha látni akarjuk, évek során mennyi kiváltság ragadt ránk. Kiváltság, amely valójában elemi jog volna.)

 

Október–novemberben még történt valami, ami alapvetően meghatározta a könyv leendő és akkor még homályba burkolódzó sorsát.

Részint ez a homály, részint az említett türelmetlenség, részint pedig a bizonytalanság – mert ismét nagyon nem láttam, mibe bonyolódom bele, és rosszindulatú kérdésekkel bombáztam magam, már megint minek ez, és így tovább, egy szó mint száz: elment a kedvem, márpedig egy ilyen-hez kedv kell, nem okvetlenül jókedv vagy vidámság, de kedv, az kell, és ez a mostani irodalmi közeg nem egészen erre való, nincsen benne semmi, de tényleg semmi, ami segítő volna, egy szikrányi sincs, fikarcnyi sincs, legjobb esetben békében hagy, egyedül; deprimáló és maszatos, ahol komolynak és rosszkedvűen harciasnak illik lenni, illetve nem is így, nem is az illés, inkább a lehet, az, hogy nem is nagyon lehet mást csinálni, és ez a kiszolgáltatottság az, ami azután nagy erővel kérdőjelezi meg az ember egész tevékenységét, kinek, minek is ez? miért írunk regényeket? mert tudunk?, meg az a gyanúm, meg is ijedtem egy kicsit, mert errefelé annyira – oly hevesen – nem tudják (és természetesen ezt még le is tagadják), mi a játék, azt hiszik, hülyéskedés (hinni, fiacskám, a templomban kell, játszani meg a p…csöddel a porban), azt hiszik, jó dili (Lili!), azt hiszik, vicc, azt hiszik, korlátozás, azt hiszik, infantilis, azt hiszik, gyerekes, azt hiszik, a játék nem tudja, hogy van nem-játék is (mennyivel kevésbé van ez fordítva!); a játékban semmi „csak” nincs, mert nem meghatározható, mert minden pillanatban újradefiniálja magát…

Szóval egy tőről, a félelem tövéről fakadt homály, türelmetlenség és bizonytalanság vitt föl egy fátyolos estén B.-hez, ez most egy egészen másik B., akit még W. S.-éktől ismerek, lassan 15 éve, s akinek közben föl-le vitte az Isten a dolgát, s lévén az ÉS főszerkesztője, módjában állt segítenie. Mert látni akartam, hogy mi fog történni. Azonnal!

Betoppanván itt is eljátszottam a már szokásosnak nevezhető játékot az ismeretlen lánytól kapott kézirattal, aztán a magamra visszakanyarodó mutató ujj, a leleplezés, látva megint, hogy ez így egyszerre: sok. Sok, nem sok, a nagydarab ember homlokára irányoztam jó öreg 38-as Smith and Wessonomat, s így erőszakkal rávettem: mindenre. Még az általam írt bemutató szöveget is hajlandó volt a magáénak elismerni (igaz, ígéretemet bírja, hogy fölveheti az Összes Műveibe). Szerencséd, szóltam szigorúan, hogy öreganyádnak, jelesül Csokonai Lilinek szólítottál.

 

Őt is, akárcsak drága Kiadómat, erőnek erejével rávettem, tudván mily nehezükre esik, lennének szívesek hazudni, akár a vízfolyás. De még a szemük se csillogjon hamiskásan! Legyenek természetesek, mintha mindig ezt csinálnák. Segítségül megemlítettem, hogy leghatékonyabbnak a föladat pápista-bolsevik ölelkező felfogása tűnik, amit megérteni látszottak.

 

Mondhatnám nagyszájúan (a pörös száj!): egy ideig stílben tartottam a két intézményt.

 

November 21-én mutatta be az ÉS új fölfedezettjét. A bemutató írás a maga nemében gyöngyszem, érdemes rövid figyelmünkre. A címe megegyezett az Alföld 1974/6. számában lévő Bata-szöveg címével, amelyik szintén egy pályakezdőt bocsátott útjára. De ez csak mellesleg, kicsi motív, kit érdekelne rajtunk kívül…

A bemutató szerzője, nagyon hitelesen, érezhetően még szinte az olvasás sokkja, a fölfedezés izgalma alatt írta dolgozatocskáját, inkább ötöl-hatol, Wahrheit és Dichtung soha nem látott összehajlásáról beszél (szentigaz!), fölfedezettjét Nemes Nagy, Galgóczi (e helyt kérem a kolleginák nagyvonalú elnézését) és persze Psyche húgának mondja, ekképp artisztikusnak, plebejusnak és szabadnak – ami így együtt tán sok a jóból.

És hiába, olvashatjuk tovább az irodalmi hetilapban, foglya a nyelvnek (mint minden igaz író), itt nem látjuk azt a sok áttételt és stilizáltságot, amit manapság még a legjobbaknál is. Ezt a kétségtelen oldalvágást, mely az ún. új magyar prózát veszi célba, egyértelmű Bata-kritikaként érthetjük, lám, mire képes ez az ember, valamint egy mély (azaz nem triviális) szerénység kifejeződésének, gondoljunk a „még a legjobbaknál is” megfogalmazás férfias mértéktartására.

És aztán a valóban szép zárósorok, egy öregedő szerkesztő torokszorító vallomása (már-már szembenézése: önmagával): Egy lány a 80-as évek közepéből elkezdi mondani az életét. Az életünket. Reménykedjünk. (Egyébként ezt most, mostanság komolyan gondolom: hogy az életrajz: az önmagában reménytkeltő.)

 

Elszabadult a pokol. Ki ez?, ki ez a nő?, csivitelték minden irodalmi bokorból, és bukásom idő kérdése lett csupán; hiába állt B. és a Magvető igaz hősiességgel a vártán, hessegetve Rádiót, magánszemélyt, Nőtanácsot, Fiatalok Fórumát, olyan fokú érdeklődés keletkezett, mely nem nyerhetett kielégülést, és ennek nyomán pedig, hálószobatitok, a gyanakvás, mely sehol nem lelt nyugvást, se beigazolódással, se cáfolással.

 

Mégis ekkoriban volt az a rövid, fényes időszak, amikor az említettem csalit a klasszikus formában üzemelt.

Egyszer egy baráti társaságban leribancozták a lányt, ez rosszul esett, hogy ti. a Bata szeretője, az ezért nyomja. Pardon. Nem, ez nem igaz, nem is létezik, Bata írja Weöressel együtt. Aztán érdeklődéssel vártam, mikor ér össze a Kiadó pletyka-verziója, hogy nincs lába, és az ÉS-é, hogy van, és kettő.

 

Ekkortájt esett meg velünk az Írószövetségi Közgyűlés is, álmomba ne jöjjön elő. Ott a szünetekben többször is átélhettem az elvarázsolt béka derűjét és szabadságát – konkrétan a hallgatózás formájában. Egy alkalommal M. váratlanul azt kérdezte, nem te írtad?, de még mielőtt megneszülhettem volna, nagyot nevetett a tréfáján.

A legszebb talán a B. – egy harmadik – bácsival való eset, akit én nagyon szeretek és tisztelek, az a fajta olvasó és kritikus, aki már nincs, kihalt, irodalmi úriember, fahman és élvhajhász. (Megjegyzem, a fia ún. modern költő, és én egy ideig nem tudtam, hogy ez kettő, apa és fia, tehát az ügy nagyon is rendben volna, finom, kicsit konzervatív esszék Krúdyról és ugyanakkor vaduló szövegek; láttam, hogy ez: egy. De csak: egy család.) Izgatottan elkap ott a folyosón, hát mit szólsz ehhez, drágaságom… Mit szólnék, Laci bácsi, mindig ezt csinálják…, rögtön legyintve közbeszól, ugyan, ez?!, én arról a kis nőről beszélek. Melyikről?, kérdeztem pirulás nélkül. Mire az öreg fantasztikus áriába kezdett, ami oda futott ki, hogy neki az a véleménye, ez a lányka legalább úgy tud magyarul, mint én. Rettenetesen boldog voltam. Kijelentettem, hogy őt nyílván megtéveszti e kezdőcske női mivolta, elfogulttá teszi, amit ugyan megértek, de szakszerűségét kétlenem kell. Hogy várjam csak ki a végét, ő mindenesetre a fiatalságot fogja támogatni, amit én hevesen helyeseltem.

De aztán véget ért a szünet, s mi újra ott ültünk összeterelve, felelős, tárca nélküli magyar írók, minek, meg nem tudnám mondani.

 

A hiú ábránd, hogy rejtve maradhatok, a tavaszig kitartott. A könyvhetet megelőző gépies érdeklődés azonban ismét ráirányította a figyelmet a Magvető kínálatának e homályos pontjára. Ehhez jött még, hogy a könyv előbb készen lett, tehát szakmabeli vagy akinek van „beetetett” könyvesboltosa, az még a könyvhét előtt hozzájuthatott.

Ismét föllángolt a találgatási kedv, s a kör szűkült – a nyakam körül. Ekkor, már nem is számolom, hanyadszor, megint egyszer „elúrhodott rajtam a kétség”, attól tartva, hogy kisded játékaimra azonnal fény derül, hogy kiderül, még mielőtt a könyv létezne, és akkor mindez tényleg csak kiadói belügy maradt volna, néhány kultúrhírlapíró bosszantása 87 tavaszán.

Csakhát akkor észrevettem – amit tudnom kellett volna kelet-európai rutinból –, hogy mit jelent a „kiderül”. Hogy az kevés, hogy úgymond mindenki tudja. Az semmi. Mert nyilvánosság híján ez nem tud összegeződni, nem tudják egymást támogatni. Ha senki, ki szólhatna, nem szól, a kiadó se, én se erősítem meg e föltételezéseket (cáfolni is csak olyan furcsán), akkor ez a töredék kétely kezd el élni, ez a már-már figyelmen kívül hagyható egy százalék fog számítani, ez kezd növekedni.

Többször leolvashattam arcokról a bizonytalanság e váratlan térhódítását – miután a biztosnak hitt beismerés helyett, most már nyugodtan, előadtam valamely álnok verziómat („Igen, én írtam. Ezt is, meg az Ebéd a kastélybant is.” „Hát most erre mit mondjak, édes öregem?! Mit gondolsz, a Fancsikó és Pintát ki írta?!” „Nézze. Ha nem én írtam, azt mondom, nem én írtam; ha én írtam, azt kell mondanom, nem én írtam; ha most azt mondom, nem én írtam, akkor csalódott és sértődött, látom.”), és mint az árnyék települt az arcokra a tanácstalanság, a talán.

 

Volt persze – mindig van! –, akit nem lehetett átverni, rutinos magyart.

 

A könyvhét idejére eltűntem; de úgy láttam, látom, hogy megtörtént, amit akartam, működött a bizonytalanság, nem maradt az én ilyen-amolyan ötletem, hanem testet öltött ez a kétértelműség, a „billegő létezés”, hogy akkor tehát lett a könyvnek története, ami persze csak akkor érdekes, ha van: a könyv.

 

Június elején még tiszta vizet öntöttem a pohárba, elmondtam, ki kicsoda. Egyszer még márciusban egy lány (szép lány) azt mondta, nagyon reméli, hogy nem én írtam ezt a könyvet. Remélem én is, mondtam alamuszin. Erre emlékezve ajánlottam itt, hogy – ha lehet, amit nem tudok – a továbbiakban, ez ügyben mégis tekintsünk el tőlem, borítsunk rám fátylat, maradjon meg „nekünk” ez a tündöklő, vagány, és kiszámíthatatlan 20 éves, szépséges nő…

 

Mankóul képzeletünknek, van róla egy fotó a borítón. A borítót Ölhafen Helén tervezte, és a fénykép is róla készült, húsz esztendővel ezelőtt. Ilyennek képzelem Csokonai Lilit.

Nekem ez a kép amúgy furcsán, vagy inkább váratlanul: személytelen, nem valakit ábrázol, nem a barátomat vagy a szeretőmet, nem is a feleségemet, nem a társamat, hanem valami jel inkább, figyelmeztetés és emlékeztető, mint Karinthy fiatalembere, aki számon kéri a vágyainkat, álmainkat, terveinket, és emlékeztet, hogy mire, az egészre, szegődtünk; emlékeztet a „szeplőtelen fényű kezdet”-re és a „fényes kudarcok”-ra. (De ennek azt hiszem, nincs köze magához a könyvhöz.)

 

A történetnek itt lassan vége van. „Keletkezésének regénye véget ért. Földi élete most kezdődött.” Még hátra volt az áldomás, a mulatschag.

Abból a többször emlegetett, számomra létfontosságú fikcióból kiindulva, hogy a kiadó egy kiadó, melynek én a szerzője – elegáns, törékeny vízió, noha természetesen reáliákon nyugszik –, szükségesnek véltem örömemnek és köszönetemnek jelét adni.

Pezsgőzést rendeltem el (Henkell Trocken), miközben a kiadót (Fraunhoffer, Hegedős, Jovánovics, Zsámboki) szerzői nívódíjban részesítettem (a díj ez a mondat volt, nem kis ajándék egy magamfajtától).

Jól elvoltunk, a „bentiek” is elmesélték az ő anekdotáikat – ahogy pl. álruhás egyének, elváltoztatott hangon, rendszerint Vinkó fedőnéven ki akarták belőlük szedni az igazságot, de belőlük azt nem lehetett –, aztán elfogyott a pezsgő, utólagosan aláírtam a szerződést, kicsit tán többet fecsegtem, mint kellett volna, az öröm szokásos velejárója, és persze eltekintettem a stilizációtól is.

 

A Ház előtt lent, a Vörösmarty téren, Ölhafen Helén odanyilatkozott, ennénk a közeli D. étteremben rántott borjúlábat. Tehát, kurzív, arrivált Szerző, miután kiadója egyik kedvenceként pezsgővel ünnepelte országos könyvsikerét, szép asszonyával egy jó nevű, belvárosi étteremben költi el dús ebédjét.

Ilyen mondatokat lehet leírni, és nincs ember, aki beleköthetne. Én ez és ez vagyok, és ez és ez történgetik velem, lám.

 

A pieds de veau frits, kövér, erős állatból, mindközönségesen rántott borjúláb, távolról tán biztosnak tetszik, miként megannyi építménye az emberi hitnek, szellemnek, gondolkodásnak, s csak közelről, testközelből, bontván a könnyű rántott héjazatot, tudjuk meg, mi vár ránk, izmoknak, inaknak rémült és érzéki remegése, akárha egy belső detonáció után volnánk, s jövünk rá hirtelen, hol is élünk. – A reálisan létező konyha! – Ínyesmester ontológiája. – Szabadságjogok és kaporszósz! – Szocializmus mű-csonttal. – Proletárdiktatúra a pommes frites fényében. – És persze a Bulgakov megénekelte másodrendű frissességű lazacok meg az obligát emberarcú gulyás! – – – –

 

Ekkor ott a téren hirtelen fáradtan, üresen, háborogva, tehetetlenül mégiscsak arra kellett gondolnom, hogy ki is volnék én, és mi történik itt velem. (üres hely hagyva)

„szó, szó, szó – a többi, néma csend”^*

 

A művészet legfőképp szabad akar lenni. Ez nem jelenti azt, hogy mindent akar és akarhat; az öncenzúra a művészet leglényegéhez tartozik. Öncenzúrán most nem azt a pusztító és bornírt processzust értem, amit gyakorolunk szerte a világon, hol politikai, hol gazdasági kényszerek miatt – hanem azt az ősi tiltást, hogy van egy olyan terrénum, ahová nem szabad belépni, hogy van Megnevezhetetlen, hogy van Titok. Titok nélkül nincs művészet.

A mostani irodalom olykor azért feszélyező, mert máshová, „beljebb” teszi önnön korlátozásának határait; nem mert bátrabb, emancipáltabb vagy függetlenebb volna, hanem mert gyanakvóbb, azt gyanítja, hogy ahová a Titok tábla tétetett, ott még nem titok van: hanem: hazugság. Hazugság, hazugság, hazugság. Tudjuk, jó oka van, hogy így tegyen.

 

Mámorosan néven nevezzük tehát a dolgokat. Ez nem kevés. De szabadságunkat ilyen könnyen nem vásárolhatjuk meg. Rossz az, ha a gyanakvás betemet minket (legfőképp persze az a rossz, hogy, mint sok minden, ez sem elhatározás kérdése) – és a hazugság elleni viharos hadjáratból könnyen bátor-kodás lesz, pótcselekvés és alibi. Meg aztán: miféle bátorság kell ehhez most? (Kell.) Meg aztán: a bátorság nem esztétikai kategória. Másfelől meg aztán: kis ország vagyunk…

Elsőre tehát azt lehetne mondani, hogy természetesen van létjogosultsága a „csúnya” szavaknak az irodalomban, és hogy ez hol az írói szabadság, hol pedig az írói rabság, de legalábbis megkötöttség jeleként értelmezhető. Előbbiként akkor, amikor valahová épp egy ilyen szó kell, s ha kell, akkor ott is van, ha törik, ha szakad, utóbbiként akkor, ha főként abbéli gyanakvásunkból van ott a szó, hogy tán nem lehetne ott. – Eszünkbe juthat ezüstös nagyanyánk, aki állig betakarva napozott ugyan a szovátai gyógystrandon, de ezerszer szabadabb, függetlenebb és bátrabb volt a nudista plázsokon szorongó húgainknál… És nyilván van, hogy fordítva! Azaz: nem ezen múlik.

Valójában obszcén szó nincs is, csak obszcén összefüggés! Hisz például ugyanazok a szavak, mozdulatok, melyekkel pornó-lapokban találkozhatunk, egy szerelem csodájában megszentelődnek. Erre a csodára az irodalom is képes. Igaz, mint minden csoda, ez is ritka, mindenesetre ritkább, mint az evvel való próbálkozások. – Nota bene: előfordul, hogy a szó, a drasztikus szó ki nem mondása teszi a szöveget obszcénné, mert sandává, gusztustalanná változtatja a szó körüli sunyi oldalazásunk.

Az egészről van szó, és nem a szavak felosztásáról szalonképesekre és -képtelenekre (nincs is szalon!); ezt mutatja az is, hogy számos szókimondó szöveggel, vaskos klasszikussal, szabad szájú és mégis szemérmes (vagy akár nem) népi mondókával „semmi bajunk”. – Ide tartozik még, hogy a magyar nyelv e tekintetben másként viselkedik, mint Shakespeare vagy Rabelais anyanyelve. Olykor szemérmesebb, olykor prűdebb. Tehát egyszerre esély és nyűg.

 

Az irodalmi nyelv valóban közeledett a beszélthez. Azt, hogy ezáltal az irodalmi trágárság hivatkozási alap volna a mindennapihoz, nem hiszem. Ok és okozat cserélődne így föl. (Óvodás barátom szavatoltan anélkül küld el a búsba, hogy tájékozódnék a mai magyar prózában.)

Bár… Nincs minta, amihez igazodni lehetne. „Úgy beszél, mint a kocsisok”, mondották régebben. Ez most nem mondható, és nem mert a fuharosok szebben szólnának. A művelt (sőt, a csak pozicionált) ember súlyt vetett arra, hogy választékosan fejezze ki magát. Ma ez nincs így. De talán nem ezt kéne demokratizálódásnak nevezni.

Az említett közeledés, önmagában, se nem jó, se nem rossz, hanem elkerülhetetlen; az író nem fölötte áll olvasójának, nem olyan valaki, aki megmondaná, mi az igazság, hanem inkább sorstárs, akinek nyomorúságai és diadalai közösek az olvasóéival.

De azért a mai irodalom – abbéli fölismerésében tehát, hogy ő sem jobb a Deákné vásznánál, hogy ő is „csak egy ürge” – sokszor lemond az ellenkezés kötelességéről (dagegen! dagegen!, kiáltozta Rilke), pedig a kor-szerűség nem a korral való föltétlen azonosulást jelenti, benne-gyökerezést jelent, de nem gazsulálást. – Ezt a reménytelen, sőt nevetséges és föltehetően kudarcra ítélt erőfeszítést a kor magától értődőnek látszó mozgásai ellen: nem mindig lehet látni mai íróinknál, akik vagyunk.

A trágárság ez idő szerint már nem divat, divat az, amellyel különbözni lehet. Talán 20 évvel ezelőtt az volt – értelmiségi körökben ugyanúgy káromkodtak, ahogyan 100 éve a nők szivarozni kezdtek és Spinozát olvasni. De most ennél rosszabb a helyzet.

Megint nem a szavak a legriasztóbbak. Hanem a mondatok. Hogy nincsenek. Nincsenek mondatok, tehát nincsen gondolkodás, tehát nincsen forma. Márpedig formákon múlik az élet, mondja Füst Milán. Ebben a nyelvben, mely nem ismer jelzőket, szinonimákat, nem ismer alárendelést, egyáltalán: nem ismer összetett mondatot; melyben agresszivitás és türelmetlenség sorvasztja a szerkezetet, és sivárság a színeket, egy nyelv, mely nem szereti, mert nem szeretheti önmagát – ebben a nyelvben természetes a szó, mely mocskos. A durvaságunk a baj, a növekvő tahóság, a gyűlölet, melyet még megfogalmazni sem tudunk.

 

Ha az irodalom ábrázolni akarja a nyelvi züllést, stilizálnia kell. Egy irodalmi figura, aki olyan gyakorisággal használja ezeket a szavakat, ahogyan az valóságosan szokás: az hiteltelen! Ezt, mondjuk, elvileg, egy író tudja.

De minden elvi eszmefuttatás után és ellenére meggondolandó volna, hogy a kialakult nyelvi helyzetben – nagy nyelvi tompaságban – hogyan hat a jogos, szükséges stb. irodalmi durvaság. Nem vereség-e mindenképp, ha talán elkerülhetetlen is? (De.)

 

És: nagyon óvatosan kell bánni a megbotránkoztatással (fontos persze: kit, kiket). Mert úgy gondolom, nem megbotránkoztatónak kell lenni, hanem botrányosnak, minthogy talán igaz, amit olvastam valahol, hogy megbotránkoztató olykor a pucérság, de botrányos: az igazság. Erre a botrányra kéne törnünk (mindannyiunknak).

A rózsa^*

 

Bováryné én vagyok. Következésképpen hosszan és édesen mesélhetnék, például, csengő-bongó melleimről, „a dühös két nővérről”, egyáltalán arról a káprázatról, mit jelent, nekem, nőnek lennem. Vagy férfinak, vagy egyiknek se, vagy mindkettőnek.

 

Mindazonáltal: hátrább az agarakkal, megadott témánkhoz szerényebben és kevesebb diadallal kell közelítenünk. A TESTEM – már a kifejezés önmagában is pontatlan, de legalábbis félrevezető, mintha volna egy „én”, akié ez a „test”. Olyan ez, mint amikor az irodalmárok tartalomról és formáról beszélnek; közkeletű szamárság. (És gyümölcsöző is, csak a gyümölcs többnyire férges.)

 

Másfelől: az írók – mi – szívesen hencegnek avval, hogy tízezer lelkük van – s ha eléggé tehetségesek, tán nem is hazudnak evvel nagyot.

De akárhány lelkünk van is, testünk csak egy van. Ez fontos korlátunk nagyon. Mert így és csak így, a molekulák segítségével tudunk különbözni. És ezt, ezt a különbözést, szeretjük, szeretjük abban, akit úgy hívunk: ÉN. (Az is igaz, hogy a kegyelemteli pillanatokban úgy tudjuk, testünkhöz szerelmünk teste is hozzá tartozik. Aztán ez elmúlik.)

 

Testünk a fájdalom és a kéj keresztjére ha nem is feszítve van, de ott üldögél, vagy inkább ott kuporog, igen, gátlásosan vacogva ott kuporog. A fájdalomról, ha már elmúlt, könnyen és szívesen beszélünk, abban az oktalan reményben, hogy nem jön többé. A kéjről, ha már elmúlt, hol szívesen, hol kevésbé szívesen, de mindig nehezen és nehézkesen, abban a félelemteli reményben, hogy majd újra jő, és soha el nem hagy bennünket. Beszélni persze a boldogságról beszélünk, de magunkban örömre gondolunk, és voltaképp élvezetet értünk rajta.

 

Szívesen fabulázunk hát, komótosan és fontoskodva, a külvárosi futballpályákon elhasznált gyanús TÉRDÜNKről, a furcsa, félelmetes és finom zenéről ott belül a bonyolult szerkezetben, „porc-gyanú!”, kiáltja arcunkba öcsénk barátja, a szigorú orvos, akár egy főfelügyelő, (önismétlés! önismétlés!) s mi boldogan bicegünk tova… mily régóta szerettünk volna már – végre! akárhogy! – gyanúsak lenni!;

azután a hősies fekvésünk három napon át hanyatt a lefüggönyzött, sötét, obscurus szobánkban: mert leszakadt a retinánk! Így mondták. SZEMÜNK világa forgott gonosz veszélyben. Élveztük a felhajtást, nem is anyánk áldozatos virrasztását, ezt gőgösen és kissé ingerülten fogadtuk el, de hát apánk, valahogy apánk is fölállt íróasztala mögül, és időt szakított ránk, „na, fiam, hát csak nyugodtan”, és öcséink is avval a tiszteletből kivirágzó megrendültséggel szóltak hozzánk, ahogy azt mindig is elvártuk alattvalóinktól, de sosem kaptuk meg tőlük. Harmadnapra föltámadtunk, hunyorogtunk a fényben, és sértődötten konstatáltuk, hogy látunk;

kalandos volt az is, midőn a laza, homokos talajban biciklink első kereke kifordult, a bicikli eleje mintegy viszakanyarodott, anélkül hogy a vége – ahol ültünk – hűségesen követte volna, a kormány hengeres fémvége, a böllérkés, mélyen szinte árkot vájt belső COMBUNK puha húsába. Ott hevertünk a tavaszi napsütésben, elegáns halott, a seb rózsaszínű, sok árnyalattal, a mélyén sötét, a szélei felé világosabb, a közepe lágy, benne itt-ott alvadt vércsomók, nyitott, akár egy felszíni bánya. Ilyen, távolról. Közelebbről nézve még súlyosabb az eset. Ki állná meg, hogy ennek láttán ne füttyentsen egyet (a seb combunk kritikai kiadásában a mai napig megtekinthető);

szívesen emlékezünk arra a fiúcskára, ki órák hosszat nyaggatta édesanyját, mondaná meg, miért is szép ő, mert anyja egy figyelmetlen mondatában ezt állította, végül az asszony, tán kínjában, azt válaszolta, mindene szép volna a fiúnak, kellően izmos, inas és arányos, de ami fölülmúlhatatlan, az az AJAKA, az íves, rózsaszín, érzéki ajaka… És csodák csodája, a fiú ettől megnyugodott. Mondhatott az anyja egyébként, amit akart, tudta ő, nem inas, hanem csenevész ésatöbbi ésatöbbi – de ami az ajkát illeti, abban tényleg van valami, s ha eztán idegen emberek közé lépett, nyugodt volt, és ha nem is magabiztos, de csak annyira bizonytalan, amennyire a kivételesen szép szájú férfiak szoktak;

no és a családi TOKA! az Esterházyk híres tokái – lásd Toka és szabadság, tractatus, Metternich titkos naplója, Haus-, Hof- u. Staats Archiv, Wien –, a masszírozások, az arctorna, a titkos pillantások oldalvást a tükrökbe, majd a keserű, de valódi meglepetés; hogy van, hogy tényleg van, megint vagy mindig;

pelyhes állú fiúcskák voltunk 68-ban, későn érő fajta, Párizsból semmit nem értettünk, Prágából is talán csak annyit, hogy megint, hogy megint megesett valami bajféle, ahogy errefelé szokás, ám hogy mi, azt nemigen tudtuk – de azért HAJUNK hajkoronaként kapcsolódott a baloldali mozgalmakba, loncsosan és bozontosan, szabadságunk egyetlen zálogaként. De mire véljük lelkiismeret-furdalás nélküli vigyorunkat, mikoron ironikus osztályfőnökünktől átvettük a három negyvenet, a pénzt, nem ezüsttallérban, amit a jeles férfi a musterkind borbélyára megspendírozott? A neokonzervatív divathullám első taraja mibennünk? Egyáltalán: levágattuk volt akkor a hajunkat? Erre nem emlékszem; most mindenesetre hajunk hosszú, loncsos és bozontos, mintha valódi, fáradt, okos és rezignált 68-asok volnánk, pedig hát mi még akkor pelyhes állú fiúcskák voltunk;

és az első érintés! tango, tangere, tetigi, tactum, az érintése a HELYnek, a helynek, ahol vagyunk, a péknél sorban állva egy öreg cigányasszony nevetve odamarkolt, akárcsak egy (félig sikerült) Gombrowicz-parafrázisban, de olyan könnyű, lenge nevetéssel, vidám nevetéssel, amit azóta irigylünk.

 

Nekem szavakról szavak jutnak az eszembe, és viszont. Mi a helyzet tehát a szavakkal, a testről szóló szavakkal, a testszavakkal? A rose is a rose is a rose is a rose, tudjuk. Ha regényünkben a helyzet úgy hozza, hogy a kisasszony rózsát vegyen a kezébe, nem sokat teketóriázunk, 100 szál lafransz rózsát a madmazellnek (egyébként: az apám találta föl a lafransz rózsát, de ez nem tartozik ide, csak idekívánkozik). Azt szeretnénk, az volna nem is titkolt vágyunk, hogy úgy, amiképp a rózsákat, ugyanavval az egyszerűséggel, mondhatni fátummal adhatnánk a kisasszony kezébe a… – most könnyen mondhatnánk példát a kéj terrénumáról, hogy mit, a bene placito. De bárhogy is közelítünk a szóhoz, kezünkkel, nyelvünkkel, elménkkel, úgy tetszik, amit találunk (s görcsösen markolunk), a hely, ellentétben a rózsával, a hely isn’t a hely isn’t a hely isn’t a hely.

 

Hol követtünk el hibát? Talán nem kellene a nevezett kisasszony kezébe helyeznünk nevezett (speciális) rózsánkat? Nincsen rózsa tövis nélkül. („Ó, nem, azt nagysád csak úgy érezte.”) Ilyen könnyen azért nem mondanánk le szinte egyetlen udvariasságunkról, ama csokorról. Vagy csak ne beszéljünk róla? De mért ne? Nem azért volnánk írók, hogy mindenről beszéljünk? A kézirat itt valamelyest váratlanul megszakad, és nem kevésbé váratlanul, ha okszerűen^* is, a „szó, szó, szó – a többi, néma csend” c. írás passzusaival „folytatódik”…

 

A művészet legfőképp szabad akar lenni. Ez nem jelenti azt, hogy mindent akar és akarhat; az öncenzúra a művészet leglényegéhez tartozik. Öncenzúrán most nem azt a pusztító és bornírt processzust értem, amit gyakorolunk; szerte a világon, hol politikai, hol gazdasági kényszerek miatt – hanem azt az ősi tiltást, hogy van egy olyan terrénum, ahová nem szabad belépni, hogy van Megnevezhetetlen, hogy van Titok. Titok nélkül nincs művészet.

A mostani irodalom olykor azért feszélyező, mert máshová, „beljebb” teszi önnön korlátozásának határait; nem mert bátrabb, emancipáltabb vagy függetlenebb volna, hanem mert gyanakvóbb, azt gyanítja, hogy ahová a Titok tábla tétetett, ott még nem titok van: hanem: hazugság. Hazugság, hazugság, hazugság. Tudjuk, jó oka van, hogy így tegyen.

Mámorosan néven nevezzük tehát a dolgokat.

 

Ez nem kevés. De szabadságunkat ilyen könnyen nem vásárolhatjuk meg. Rossz az, ha a gyanakvás betemet minket (legfőképp persze az a rossz, hogy mint sok minden, ez sem elhatározás kérdése).

Eszünkbe juthat ezüstös nagyanyánk, aki állig betakarva napozott ugyan a szovátai gyógystrandon, de ezerszer szabadabb, függetlenebb és bátrabb volt a nudista plázsokon szorongó húgainknál… És nyilván van, hogy fordítva! Azaz: nem ezen múlik.

Az egészről van szó; és nem a szavak felosztásáról szalonképesekre és szalonképtelenekre… Egyébként sincs szalon. – A mai irodalom – abbéli fölismerésében, hogy ő sem jobb a Deákné vásznánál, az író nem az a kiválasztott, aki megmondaná, mi az igazság, csak sorstárs, „csak egy ürge”, ahogy Ottlik mondja – gyakran lemond az ellenkezés kötelességéről. Pedig: dagegen! dagegen! rikoltozta Rilke. Pedig: a kor-szerűség nem a korral való föltétlen azonosulást jelenti; benne-gyökerezést jelent, de nem gazsulálást. – Ezt a reménytelen, sőt nevetséges és föltehetően kudarcra ítélt erőfeszítést nem mindig lehet látni mai íróinknál, akik volnánk.

 

Óvatosan kell bánni a megbotránkoztatással (fontos persze: kit, kiket). Mert úgy gondolom, nem megbotránkoztatónak kell lenni, hanem botrányosnak, minthogy talán igaz, amit olvastam valahol, hogy megbotránkoztató olykor a pucérság, de botrányos: az igazság. Erre a botrányra kéne törnünk mindannyiunknak: neked is, Olvasó, akinek ezennel, akár kisasszony vagy, akár úrfi, átnyújtottam ezt a szál rózsát, a rose is a rose… or not, tudjuk, ó, hogyne, csak nem szívesen beszélünk róla.

Egy hivatásos álmodó följegyzéseiből

 

1.

      Vége.

 

(Egy színes álmom!)

 

2. Egyszer azt álmodtam, hogy Gerhard Roth belém karol, és visz a pokolba. Mentségére szólva, tulajdonképpen már a pokolba vivő úton karolt belém. A pokol egy látványos cseppkőbarlang, mint tudjuk. De Roth kitalálta a gondolataimat, és bosszankodva azt mondta: „Ez szép? Ebben semmi szép sincs. Nem tartalmaz ilyet… Ugyan… még csak nem is valóságos.” Hirtelen az a kellemetlen érzésem támadt, hogy ő talán úgy gondolja, hogy mi angyalok volnánk. „Nem lehetsz ennyire buta!”, kiáltottam föl dühösen. Nagyvonalúan legyintett. „Nach einem Medizinstudium war ich lange Zeit Organisationsleiter im Rechenzentrum Graz. Akkoriban legalább 50 ember tartozott alám. Ergo ne félj.” Vége.

 

3. Egyszer azt álmodtam, hogy a nő, akivel élek, elköltözött tőlem a gyerekkel, úgymond, próbaidőre.

De én elálltam a kijáratot, és megmagyaráztam, hogy miről van szó tulajdonképpen. „Olyan vagy, mint a kecske. Körbe lerágtad a füvet, most kicsit arrébb viszik a cöveket, de az új kör beleér a régibe, ahol már nincs fű.”

Dühödten belerúgott a bőröndjébe, „tessék, üss meg, üss csak meg, tessék”, sikoltozta.

„Meg is ütlek. Már előbb kellett volna”, válaszoltam, amikor eszembe jutott, hogy matematika szakot végeztem az egyetemen, és lerajzoltam neki a kecskeköröket.

 

Telt-múlt az idő, és egy éjszaka rám nyitott. És mert éjszaka nehéz egyedül lenni, nem voltam egyedül. Alvást színleltem. Reggel összegyűrt cédulát találtam az ágy mellett: „MÉRT NEM LEHET EGY JÉGHEGYET ELOLVASZTANI? MÉRT KELL RÖGTÖN CSÁKÁNNYAL NEKI?!”

„A jég az biztos ügy, Peti, mert az, míg el nem olvad, az hideg. És tudod, még utána is egy kicsit”, nyújtózott mellettem lustán valaki, majd nagyon szépen ásítozni kezdett. Vége.

 

4. Ványadt, őszi fácska előtt álltunk, én meg a bíbor hajú, szép, fáradt nő. Közben a parkoló autókban nyirkos köd gomolygott. A fára nézve, szakmai ártalom, Flaubert jutott az eszembe, az, hogy milyen nagyon is galád volt az az atyai jó tanács annak idején Maupassant-nak fa-describálás tárgyában.

A bíbor hajú nő szomorú volt, és én ezen nem tudtam változtatni, pedig akartam volna. Tehetetlenségem miatt nem jó szívvel gondoltam magamra.

„El fogok utazni Észak-Afrikába, Marokkóba, ott leülök Marokkó bíbor földjére, és addig ülök ottan, amíg minden dolog rendbe nem jön.”

„Igen”, válaszoltam, ahogy szoktam, bután.

A köd egyszerre csak tejjé változott, a parkoló autók csurig tele lettek tejjel. Egy BMW-re emlékezem és egy Citroën-kacsára konkrétan, meg a nagy magyar pasztörizált Alföldre. Tartottam attól – félelemnek még nem nevezném –, hogy a nő elsírja magát, de erről szó sem volt, pökhendin megsimogatta az arcomat.

S fölriadván, félálomban rögtön felírtam azt a mondatot, amelyet ekkor mondott, szórul szóra.

 

Reggel megnéztem a papírt. Maszatos vonalak, mintha egy félig agyonnyomott légy, belsejét maga után húzva-vonszolva nyomot hagyna. Vége.

 

5. Egy barátom megküldte Walter Pichler albumát. Gondolom, ezért, hogy ma vele, egyik képével álmodtam. Nem mondhatom meg, mit, senkinek, soha. Vége.

Egy filmforgatókönyv életéből

 

Te ki vagy? Mit akarsz? Mit remélsz?

 

Én – most nem definiálom ezt a két betűt – negyvenéves vagyok. Egyik pillanatban azt gondolom, most már semmi lényeges nem történik velem, minden rendben lesz, rendben, és kíméletlenül halad majd minden a maga útján, és ezt a rendet és kíméletlenséget hívom az életemnek; a másik pillanatban meg ismeretlen, homályos jövő mered rám, farkasszemet néz velem, kicsit félek, mi lesz ebből, és remegőn gondolok arra, mi minden történik még velem.

 

Ha volna tehát egy férfi efféle korban, aki elhatározza, ahogy mondani szoktuk, hogy élete főszereplője lesz, aki azt mondja hirtelen: „én vagyok a gyönyörűséges ellentmondás, az egész világ az én színpadom, az új nyomokat lángba borítom, keresem az elérhetetlent, és kipróbálom a ki nem próbáltat…, gyere velem dőzsölő utazásaimra, nézd a színek milliárdját, a lángok lobbanását!”, vagy nem is ezt mondja, illetve ezt, de nem így, hanem csak annyit, amennyi a világon mindenütt eszébe jut egy 40 éves férfinak este, elalvás előtt, mindnek – neked is! ne hazudj! –, hogy talán nem rossz ország ez, nem rossz asszony, nem rossz gyerek…, de mi volna, ha nem volna, mi volna, ha mától kezdve ezek nélkül élnénk, ha elszakadnánk mindettől, szóval, ha volna egy ilyen férfi, akkor ő volna a főhősünk. Így lesz.

 

Az Úr csodálatosan működik, de tervét homály födi.

 

E pillanatban mást sem birtoklok, mint ezt a homályt. Az ember itt magában ír, írdogál… – mintha meg volna ijedve a szavaktól. Mintha a szavakhoz sem lehetne fordulni. Nyafogás? De hát tegnapelőtt voltam Szederkényi Ervin temetésén, ma meg elolvastam megint valami „nyílt szellemű irodalmi csatározást”, és hányhatnékom támadt, hát tényleg mindent, minden arcátlanságot le lehet írni, a szavak nem szólnak maguktól, ha nemtelen célokra használják, nem üvöltenek, ha hazugságra használják őket, van eszükben! Mondjam, hogy nem érdekel ez a csatározás? Szederkényi? A kisebbik baj, hogy ez nem igaz. Megint: a kelet-európéer halacska az ünnepi feredőkádban, ahol ezt-azt, tátogva, kijelent.

 

Vegyünk egy szobát akkor, ahol mi nem vagyunk. Hiányunkkal telített szoba. Brutálisan, az ajtót lábbal szinte átszakítva betör… ki is?

 

Nehéz efféle irodalmi alakoknak nevet adni. Az ember elszégyelli magát, mert mintha avval hencegne e névadással, hogy az a szavakból szőtt valaki hús-vér valaki. Pedig ez csak lassan és ritkán, bizony, sok szó nyomán derül ki; ha. Ekkor szoktuk azt mondani: mi, én. Rád gondolunk, és magamat értem rajta, például. Én, tehát ő, azaz te, szóval mi. Lelkiismeret-furdalásunkat így csitítjuk.

 

Gondoljunk színészekre, Cserhalmi arcára, Szirtes Ádám arcára, Bodnár Erika arcára. És Lukáts Andoréra. Lukáts Andor neve Tölgyesi Frigyes. Hús-vér.

 

„Mint minden igaz történet, ez is New Yorkban játszódik.” – Akkor viszont az első jelenet a következő: Frigyes úszik fuldoklásszerűen, Lukáts Andor meggyötört, rémült, ferde háta. Meg egy gyerek, ha lehet még reménytelenebbül úszik – be a képbe. El-elsüllyed, apja mint egy kismacskát emeli ki újra meg újra a vízből.

Pap… (víz alá, föl)… ppp… (kiköpi a vizet)… pa! Messze van… (víz alá, föl)… még Amerika?

Ne beszélj, ússz. Ússz tovább. Vagy itt akarsz megfulladni?!

 

Főcím: TISZTA AMERIKA

 

Ha volna kéznél egy nagy krán, az most emelkednék, föl, föl az uszodából, Duna, Parlament, béke, föliratozás.

 

Mintha a képekhez „menekülnék”. De hát egyrészt szavakkal írom le őket, másrészt meg azok, akiknek az a kép, ami nekem a szó, hamar megmondanák, mit érne ez az új iszkolás. Mint ilyen: semmit. „A Parlament a falra ment.”

 

Mondjuk a „vágóasszisztens: Fundéliusz Katalin” föliratnál Cserhalmi brutálisan lábbal szinte átszakítva az ajtót betör Frigyesék lakásába.

 

A jelenet mottója: őrjöngő anya megkapja fia véres, golyóval átütött lélekmelegítőjét.

 

Cserhalmi módszeresen szedi szét a lakást. Szirtes Ádám kikukucskál a fürdőből, odavág egy vázát. Bújj el! A kisszobában Bodnár Erika kucorog, meg a gyerek. Süvítenek a tárgyak, Cserhalmi zihál, nagy munka ez. Vén szar, nem mersz a szemembe nézni, mi?!

 

Ádám a tükörbe néz, a saját szemébe. Cserhalmi is észrevesz kint egy tükörlapot, s benne magát. Beletapos, széttapossa a képét. Széttaposlak! – de csak magamagát.

 

A beállt csöndben Ádám morog: Mit akarsz tőlem, én nem tehetek róla, én nem vagyok érte felelős. Érted se… Azt hiszed, én vagyok az Isten?

 

Azt. De azért akkor is volna magához egy-két kérdésem.

 

Cserhalmi tör-zúz tovább. Laposra tapos, mint egy békát, egy órát. Tehát idő ugyan van, de nagyon megállt. (Ajándékmondat Gothárnak. Nevezett viszontajándék-mondatait külön nem jelöljük. Van bőven. Sőt, én vagyok a társ-szerző. Egy film munkálatai során fölmerülő irodalmi problémákat G. halálos biztonsággal oldja meg. Engem jószerével azért tartanak, hogy ennek örüljek, amit én szakszerűen, rendre meg is teszek, és a továbbiakban úgy tekintem, mintha én oldottam volna meg őket. Vélhetően ezt nevezem én „bevezetés a szépirodalomba”-nak.)

 

Hogy Cserhalmi ki, nem tudjuk. De majd megtudjuk, a végén, mint rendesen.

 

A kisfiú bámulja az őrjöngő férfit, aki mikor ezt észreveszi, abbahagyja, és szinte a gyerektől kérdezi: EZ MIT JELENT. Kihasználva mindent, amiről egy gyerekarc beszélhet, ártatlanságról, mindentudásról, megbotránkozásról, szüzességről, tisztaságról, humorról és bölcsességről, reményről és fájdalomról, a gyerek arcát látjuk elviselhetetlenül hosszan. Ez történetünk utolsó pillanata.

 

Ez az első pillanata is, a vacogó gyerekarc, öltöztetjük fiunkat ügyetlenül és lelkesen. Kabinosunkkal fecsegünk, hogy hoznánk-e onnét tűzkőt, mert volna nekik ez a híres tűzkőjük, és hogy majd becsapnának ott minket, de nem fognánk érte haragudni, hogy az olyan hely volna, ahol megváltoznék az ember, olyan lesz, amilyennek képzeli magát.

Hová is megy direkt?

A New Yorkba. Az a világ szíve.

Nincsen is a világnak szíve, fordul vissza rosszindulatúan a kabinos, aztán hirtelen új fenyegetéssel azt mondja még: Egyébként ne gyere be máskor sorszám nélkül!!!

 

De úgy tessék elképzelni, hogy a kabinos Gregor József!

 

Reggeli táj. Egy dermedt lágy tojás és egy feleség bombasztikus találkozása a konyhaasztalon. Kéz markol asztalszélt, tág szemek meg nem történt dolgokról adnak hírt. Most azt hiszed, ez jó. Asszed, most jó volt? De nem mered megkérdezni. Te nem mersz kérdezni… Tessék. Kérdezd meg, hogy jó volt-e. Vagy sírd el magad. Tudom, hogy szeretsz sírni.

 

Most mi kell? Nem akarsz jönni, vagy mi?

 

Jó, hogy nem azt kérdezed, lesz-e karácsony az idén… Oda azért még elmegyek… Ezzel fűzöl gyerekkorod óta…

 

Ott lesz kedved? Különben: én nem is voltam gyerek.

 

Üss meg, csak ez hiányzik.

 

Meg is ütlek. Már előbb kellett volna. Csak attól még jobban szenvedek.

 

Azt akarsz, nem?, mondja Erika.

 

Mentem volna tavaly ősszel New Yorkba nézni, mit forgattak addig, az mennyiben különbözik a leírtakhoz képest, és ez mit jelent a még meg nem csináltakra nézve. Az utazás napján behívatott a konzul(nő) vízumügyben, hogy volnának kérdései. Vajon. Hogy én milyen író volnék. Regény, válaszoltam sértetten. És hogy pénzt kapok-e a forgatókönyvírásért. Bizony, én ezt remélem. A lelkiismeretes tisztviselő(nő) osztott-szorzott, és az jött ki: nem, nem adhat így vízumot. De én csak aznap utazhatok. Utazzék később. Nem utazom később. De mért? Mit mért, nőügy!, és vettem a kabátom. A konzulnő nem nagyon sajnált, hazája polgárai érdekét védte láthatóan, csak egy kicsit aggódott, hátha tévedett esetleg. Értse meg, megállapítást nyert, hogy ön dolgozni megy! Na figyeljen ide, szóltam már kabátban, félig kidobva, mint egy regényhős, egy író az mindig, OLVÉZ DOLGOZ! Ne legyenek reményei: most is! És még rákiáltottam, rutin ripacs, a Mándy-anekdota mentén: Megírlak téged is! Jú tú! – És csodák csodája ez hatott; pecsét azonnal, csak ígérjem meg, hogy nem írok odaát egy szót se le. Asszonyom, ütöttem össze a bokáim, mint egy szabadnapos őrgróf, ha kívánja, itthagyom őt! – azzal az asztalra hajítottam hű PAX-omat. Volt ebben békeharcos célzás… Nem szeretem a nagyhatalmakat, mondtam a tilosban várakozó autómat kedvesen vigyázó rendőrnek, aki megértőn lekaszált 300 forintokra.

 

„New York magában égő gyertyaszál.”

 

A repülőgépen a gyerek ökle a földgömb, Frigyes rajzol rá. Ez Amerika, ez itt Magyarország, itt a körmödnél mondjuk. Biztos, hogy a Föld gömbölyű? Hát az elég biztos. De azt nem tudod megmondani, hogy mért nem esnek le az emberek, itt, a csuklómnál? Azt tényleg nem.

 

Elképzeltem, hogy leesik a gép. Hogy van még három perc és vége. Érted? De ti nem voltatok a gépen.

 

Itt vagyok.

 

Jó, jó… És elképzeltem, hogy kinek írjak búcsúlevelet… hogy mit üzenek…, hogy mi az a… az a tudás, amit el kell mondanom… hogy anyádnak vagy az én anyámnak… de nem, minek írjak nekik, ők mindent tudnak… neked írtam (Sírunk.)

 

Én is mindent tudok. – Jó van, azért csak itt a levél, tedd el. – Nem tudok olvasni.

 

Olykor furcsán veszik kezükbe az útlevelünket. Nagydarab fekete férfiak és nők hatalmas gumibotokkal – akár egy filmben, de most mi is szereplők vagyunk. Ez nem valóságos. (Mért, hajónyi sötét limousinokban suhanni, dialógokat csócsálva, az valóságos? Oké gájsz, áj em redi. Vicc.) Még nem tudjuk hol vagyunk, még nem dőlt el semmi. „NEXT!”

 

Már megint megtaláltak. A fiatal tisztecske nem úgy kezelt engemet, mint aki a Fancsikó és Pistán nőtt volna fel. Álljon arra a fehér vonalra! Ahogy gondolod, édes öregem. Hogy mit dolgozni jöttem ide. Mit akarnak ezek evvel mindig… Áj dónt andersztend jú. Eddig megvolnánk. Hogy mi is az én foglalkozásom. A regényt nem mondom, mert abból ezek munkára gyanakodnak, áj em rájting…, ez se lesz jó, az írás is munka, ezek ezt is tudják, nagy nép, dolgos nép. Nagyon néz, és közben ellenőrzi, hogy a cipőm hegye a vonalon van-e. Bocsásson meg Csokonai Vitéz Mihály, de akkor az orcájába vágtam ennek a fickónak: POÉT. Áj em poét. Legyintett, hogy tűnjek el. Boldogan, édes öregem, majd küldök exemplárt.

 

Az első pillanat, amikor New Yorkra nézünk és ő, nyugodtan, ahogy egy vadállat, vissza, az varázsos. A millió és millió fényes ablakkal kápráztató…, a világ leggigantikusabb színjátéka, a modernségnek, mindannyiunk életvilágának modellje. És így tovább.

 

Legyen e pillanat este a szállodában, az ablaknál állva, a sötétbe meredő sötét tömbökkel szemközt. Homlokod a hideg üvegen; mikor sóhajtasz, bepárásodik. Nagy város ez, és fölötte nagy az égbolt.

 

„Ez a nyúl éve. 1903, 1915, 1939, 1951, 1963, 1975, 1987. A nyúlban nincs semmi forradalmi, viharos, szenvedélyes. Megbízható, jóindulatú, bár olykor kissé fondorlatos.”

 

Homlokunk a hideg üvegen, fölénk hajolnak a felhőkarcolók, ezek a természeti képződmények, ezek a lények, és lent több sorban az autók, akár egy morajló folyó. Ez jó. Ne lepődj meg a tengeren, mondja Jean Gabin egy filmben, az mindig is itt volt.

 

Nagy város. Ennél nincs nagyobb. Hihetetlen. Ez hihetetlen, de valóságos. Én meg te hihetők vagyunk, de nem valóságosak… Hülyeség. Ne hagyj el. Szükségem van rád, és neked is rám. Te ezt nem tudod, de én tudom… Érzem magamon a magány szagát. Nem akarok egyedül élni. Nem akarok ötvenévesen kis ajándékkosárkával megérkezni a vasárnapi ebédekre. Ahonnét a kávé után tudom, hogy majd el kell mennem… Sosem tudok az arcodról olyant leolvasni, ami rám vonatkozna. Mindenkinek van véleménye rólam, csak neked nincs.

 

Bódultan tántorgunk másnap az utcán, fiúnk a nyakunkban. Itt-a-piros-hol-a-piros játékot nézünk. Szomorú fiatal férfi játszik boszorkányos ügyességgel, mellette egy lány harmonikázik. Rejtélyes pár, egyszerűen azért, mert a viszonyaik rejtélyesek, nem kiismerhetők, és olyan az arcuk, hogy minden elhihető róluk. Ez, a hit lehetősége, a szépség. Ezek ketten: szépek.

 

A lány ránk pillant, ahogy bárkire.

 

„A férfi, miután elkövette azt az elemi hibát, hogy másfél órás kemény, kitartó gyaloglás után, leemelvén a nyakából a gyerekét – nyakuk egyforma – megkérdezte tőle: szereted a papát?, és az egyértelmű nemmel válaszolt, belépett egy, a filmekből jól ismert, tipikus amerikai ház kapuján.”

 

Ezen sötét kapualjakkal van életed szegélyezve, de a belépést halogatod. Úgy érzed, más vagy, és akarnád, hogy akkor máshogy is élj. De ezeken a kapukon nem lépsz be, mint ahogy autód kormányát se rántod őrülten félre, pedig többször is, részletesen elgondoltad. Egy hídon, áttörve a korlátot, talán repülnél is. Odüsszeusz és Ikarusz? Azért ez túlzás. Vagy frontálisan ütközni, mi volna? Hát nézzük meg, mi volna.

 

„Minden férfi Odüsszeusz, alávaló Odüsszeusz.”

 

A távolodó amerikai, sárga iskolabusz hátsó ablakára celluxszal egy papírlap van ragasztva: IBUSZ–BUDAPEST. Könnyezve észleled: döntésed végleges. Frigyes könnyezve észleli: döntése végleges.

 

Nem magyarázkodunk. Nincs folyamatosság, egyszer ez van, másszor meg az. De mielőtt még láthatnánk Frigyest ezeken a különböző színtereken az elemi létezés egyszerű, magától értődő mozdulataival, addig eltelik egy kis idő, a zavartság, a bizonytalanság, a levertség, a félelem ideje.

 

Mert lehet, hogy te olyan macska vagy, aki mindig a talpára esik, de azért most gondolj el egy olyan országot, ahol nem beszélik a nyelvedet, egy ilyen félelmetes országot, még Magyarországnál is esetleg félelmetesebbet, ott állsz fáradtan a hűvös estében, minden idegen, magadon is csak a dzsekidet tartod ismerősnek – és akkor majd elszorul a szíved.

 

Túl sok fotót láttam már erről a városról, lincolncenter, vörtrédcenter, penemház (PANAM áll a szája – megint a szokásos nívótlanság!), a hidak, a kiégett ablakok, a külső tűzlépcsők, így hiába álltam ott a felhőkarcolók tövében: mintha csak képeslapokat nézegettem volna. Nem tudtam különbséget tenni. Járni kezdtem hát ezt a várost, hogy érezze a talpam, itt vagyok, emberekre nevettem, és megérintettem a házak falát, föliratokat jegyeztem meg, és arcokat.

 

Iz disz nyujork? I certainly do hope so, mister.

 

Egy fiúról nem tudtam eldönteni, hogy fiú vagy lány. Egyszerre szálltunk be két oldalról a taxiba. A taxis engem nyilvánított győztesnek. Édeseim, én ezt leszarom, nekem tönkremegy a hajam. Bíborzuhatag valóban.

 

Rongy volt és madzaggal átkötött, csörgő csomagolópapír a férfi. Arcán és kezén varasodó sebhelyek, mintha legyek mászkáltak volna, nehéz böglyök. Masz korkociąg? Daj mi korkociąg! Te lengyel vagy. A lengyel meg a magyar megérti egymást. Hogy nyissam ki az üveget. Farigcsálni kezdtem a kisollómmal. Venger, polák… Mire rám ordít, hogy ezt ne folytassam, ő nem lengyel, nem magyar, nem orosz, nem amerikai, ő levette a kezét az államokról, és adjam vissza az üveget, csak előtte innám le róla a morzsát…

 

Frigyes is running and singing in Hungarian in terror (in tenor). It is raining, mintha dézsából öntenék. I don’t give a shit, sunshine. My hair will be ruined. Ruinírozva a hajam.

 

A kirakatok üvege itt olyan tiszta, hogy többször bevertem már a homlokom, gyémánt vagy padlizsán nézése közben. Tiszta Amerika.

 

Portás eszik kapkodva műanyag kanállal papírdobozból. Mellette, évszázadokkal arrébb, egy japán, szertartásosan irdatlan tengeri halat, elképesztő ügyesen, pálcikával.

 

Egyszer ettem ilyen halat. Az öcsémmel Athénban, illetve Pireuszban. És nem is az öcsémmel, hanem az öcséimmel. Egy egész délután tartott, igazi nagy ebéd, mintha saját nagyapánk volnánk, kis roston sült kalamáriktól az irdatlanig, okos fehér borokkal. Szemben a tenger, az ég, mint a mesében. Szép lassan folyt az idő. Szóval akkor ezért studíroztak ezek ennyit a harmónián? És hogy tényleg minden arány kérdése, arány, arány. Nézve ott ezt a három fiatal férfit, ahogy a zabálás határán eddegéltek – hirtelen és oktalanul biztonságban éreztem magam. Hogy majd ez a 3 görög isten elhárítja a fejem felől a bajt. Hogy megvédenek. Hogy lehet, hogy nem tudják, de én tudom, hogy szeretnek. Logarizmo, parakallo!

 

HÁRMASBAN. Itt a piros, hol a piros! Egyszerre megláttam az őrült testvérpárt. A fiú kártyázott, mellette a lány révülten harmonikázott. Maga volt a zene. A fiú szomorúsága meg valami mindentudás. Nem is tudom. Néztem a kezét. Mikor biztos lettem a dolgomban, beszálltam. És nyerni kezdtem. 20, 40, 80 dollár. Hirtelen ribillió támadt, hogy jő a rendőrség, the cops, a kopók, ott álltam egyedül, pénz nélkül, átverve. Mintha kinevettek volna.

 

Hamar megtaláltam őket. Máj máni! Hogy add vissza a pénzem, kicsi pofám, mert nem állok jót magamért. A fiú nyugodt volt, egyszerre zárt, szigorú és laza. Vagy csak egyszerűen vidám? A pénz itt van, jó helyen. De ehhez még hozzá kell fűznöm, hogy semmit nem tudok angolul (most tekintsünk el legendás nyelvérzékemtől), így valami furcsa játék alakult ki, dupla fenekű bőrönd és varázstükör, mert beszélgetéseink függetlenültek a mondatainktól, a mondatokat nem vagy félreértettük, miközben azért folyt köztünk valami, amit legegyszerűbb mégiscsak párbeszédnek nevezni.

 

Add vissza a pénzem, mert megtéplek. Relaxálj, öreg, játsszunk még egyet, dupla vagy semmi.

 

Nem, nem, semmi trükk, no more tricks, add ide szerencsejátékon nyert jogos javadalmazásom. Kedvetlenül bólintott, oké, öreg, és mintha ütne, az orromhoz kapott, mintegy onnét facsarta elő varázsolva a pénzt.

 

Ácsorogtam gyűrt dollárjaimmal, nem törődtek velem. Törődjetek velem, játsszunk. Kétszer nyertem, aztán mindent elveszítettem. Meghökkentem, mint egy gyerek. A fiú rám kacsintott. Akkor nyerek, amikor akarok, érted? Sajnáltam a pénzt. Ne búslakodj, nem tehetsz róla… Érted?… Erről itt mind én tehetek, érted? You know.

 

Nem értem, mit mondasz… és hogy mit akarsz evvel a juno-val. Csalsz, azt mondod? És a csaj a cinkosod. – A fiú hevesen igenelni kezdett. Ez az! Ő a húgom! Tetszik? – Megértettem: Szóval összejátsztok? – Nevet, igen. – Szemét csalók!

 

De hidd el, hogy a húgom. És kérdi a húgától, hogy nekem mi bajom volna, illetve mért volna baj az, hogy a lány az ő húga, mert ő azt mondta nekem, hogy a lány az ő húga. – A lány kihajolt a harmonikából. Mind a ketten komolyan rám néztek. Nem látod? Ez abszolút őrült. Ez egy őrült európai. Ezen aztán vihorásztak.

 

Egyszerre kell az emlékeimre gondolnom, egy félig elkészült film képeire és a szavakra. Nem szerencsés konstelláció, finoman szólva. De hát magam kerestem a bajt magamnak, ahogy illik.

 

Zilált kérdés-felelet következett arról, hogy hová valósi volnék. Mondtam, hangeri. Nem értették. Hangeri, Puskás, Bartók, hangeri. Hogy éhes vagyok-e vagy mérges?… (Lefordíthatatlan szójáték, Hungary, hungry, angry, a ford. megjegyzése.) Ez egy ország vagy micsoda? A Földön van? De bunkó vagy, istenem. Itt van Bécs. Ausztria. Franc Jozef. Ez meg itt Románia. Na, ami közte van, hát az az. Bitvin, érted?

 

HANGERI: BITVIN.

 

A Budapestet végre értette. De hogy az egy komcsi ország, nemdebár. Ugye! Duna! Hogy a Duna kommunista-e? Fölteszem. A Fekete-erdőtől a Fekete-tengerig. Mit kerteljek, Zebegény is komcsi.

 

Hogy ő is. És le a nagytőkével! A francba a Wall Streettel. Evvel én is egyetértettem.

 

Ott álltunk hát New York egy koszhadt külvárosi utcáján, hárman, kommunisták. De evvel vége is szakadt a tréfának, csönd lett. Lehet, hogy közünk van egymáshoz? SPIELBURG GO HOME, mondta egy falfirka. Ijedtemben emlékezetem poros sarkaiból, zugaiból!, angol mondatokat szedegettem elő, fürge postakocsisunk imént pattant a nyeregbe, vagy, amit apámtól hallottam, a bányamester, bányickij májszter, fölcsatolta görkorcsolyáit. Ms. és Mr. Brown a szobában vannak. Ők egy házaspár. Ms. Brown a feleség. Mr. Brown a férj. Ők boldogan élnek a nappaliban. I am sitting on a cornflake, I am the wallrus. Have you seen the little piggies, és utánozni kezdtem, ahogy John Lennon a malacokat.

 

Nehéz veletek, komcsikkal, sóhajtott a fiú. És hogy ő David, és a lány Jude. Mi? Hogy hármasban? Te árulod a húgod?

 

A nevemet akarta tudni. De ki vagy te, hogy kérdezgess?! Mi közöd hozzá?! Nincsen nevem! Egal, bagatell, értesz, kicsi pofám. – Okay, it’s your problem.

 

Áj Frigyes. Frigyes, Frici. Jude röhögve prüszkölt bele a szájharmonikába. Frigyes? Ilyen nincs, ilyen nincs, hogy Frigyes. Nincs értelme, édes Frigyes.

 

31/a kép SARKON, külső

David nyugtalanul pillantgat két távoli, mozdulatlan férfira. Korrekt öltözékük ebben a környezetben kirívó. A testvérek egymásra néznek. Baj van.

 

Semmit nem vettem észre.

 

31/b kép UTCÁN, külső

DAVID: Get lost. (Tűnjél el.)

Frigyes épp jönne bele, örül új barátainak, értetlenkedik.

FRIGYES: Játsszunk. Nem mersz, mi?!

David nagyon idegesen ráüvölt.

DÁVID: Scram. (Kopjál le.)

Frigyes semmit sem értve hátrál, Jude harmonikázik.

 

32. kép MÁSIK UTCA, a 11. Av-n, az elhagyott dokkoknál, New York.

Hármasban, talán máskor és máshol vagyunk, mindenesetre viszonyuk mintha bensőségesebb volna. Megint a két idegen férfi. A háttérből mereven figyelnek, Frigyes hepciáskodik, mutogat, mutatja Davidnek, hogy majd ő odamegy, elintézi. A lány zenél. Mikor Frigyes indulna, felpattan, nagyon erősen a falhoz nyomja. David a férfiakkal tárgyal. A lány karja Frigyes nyakán, akár egy kés.

 

DONT MOVE, MAGYAR.

NE MOZDULJ, MAGYAR.

 

Vakulj, magyar, ez magyarul nyilván így hangzanék. Amúgy is kicsit másképp lett fölvéve. A két férfi egyikét játszó fiatalember egyik hajnalban, „egy igazságot osztó, grandiózus, dermedt New York-i hajnalban”, egyértelműen bizalma jeléül, másfél órás hallgatást követően azt mondta: bundáskenyér. Az á és az ny nem volt hibátlan, de mégis: bundáskenyér, és finoman, mert igen finom lélek, úgy vettem ki, elnevette magát. Ezt ki hinné el egy filmen? Azt hinnék, megőrültünk. És ilyen nap mint nap történik velem. Bundáskenyér – a magyarázat itt egyszerű családtörténet; el se mondom.

 

Mutattak egy üres házat, ahol lakni lehet. Van egy matracom. Hely.

 

Magyar, vegyél egy szájharmonikát, egy asztalt és egy kártyát. David szájából folyt a vér. A két férfi mindent szétvert, én már csak az elsüvítő autójukat láttam. De hát kik ezek? Jude arcába szinte beletörték a szájharmonikát. Nem sír, nem mozdul, a fejét se emeli.

 

Hír iszt der rót, vó iszt der rót, basszameg már megint elcsellóztam. David és Jude tele szájjal röhögtek rajtam. Végre nyertem, nyerítve a vesztes kezébe nyomtam a pénzt, nyertem, nyertem, David, Dzsud, láttátok? láttátok? Én vagyok a ti legjobb magyar tanítványotok… They are falling about laughing.

 

Magyar, ez nem frizura, karolt belém Jude, és elcipelt az Astor Place-re, egy fantasztikus borbélyüzletbe, ahol 100 borbély csattogtatja az ollóját. Ez a tükrök miatt végtelen sok borbélyt és ollót és nyiratkozót jelent. Most legalább emberformád van. – Lukáts Andor ahogy nevetgél és húzódzkodik, csak fazont, fazon lesz, csak fazon, fazon…

 

Van ilyen nap, amelyik így megindul. Fazont kap. Alkonyodott, a Hudson River partján ücsörögtünk. David összejátszott egy kis pénzt, Jude szájharmonikázott, én néztem őket. Aztán elmentünk görkorcsolyázni. Ősz öregasszony selymes haja lebben. Felbukkant a két férfi, de most leleményesen leráztuk őket, hárman háromfelé szaladtunk, aztán könnyű szívvel, kicsit nagyképűen lihegve ültünk a járdán. Most megérdemlünk egyet, mondták, és David cigarettát csinált. Kérsz, magyar?

 

Mint két és nyilván rosszcsont kölök ültünk egyszer így a járdán egy nagyon nagy, nagynál is nagyobb magyar költővel. Akkor épp kórházban volt a felesége. Azért is ültem ott, megnézni, hogy s mint van. Régebben még beszéltünk irodalomról is, illetve mutattam neki írásokat, ő meg dicsérte őket. Azaz, ez is nagyon ravaszul történt. Mert akkor így gondoltam, és ez nagyon fontos volt, mert mindenhonnét visszakaptam ezeket az írásokat, de én erre, nem mondom, hogy könnyen, csak vállat vontam, és esténként fölidézhettem a dicsérő hangsúlyokkal terhes magas gyerekhangot (hogy el is áruljam, kiről van szó). Később már csak a gyerekeimmel váltott szót. Hallgattunk, ültünk. (Ha pedig beszéltünk, akkor kizárólag éktelen marhaságokról. De jólesett. Például, hogy mi lesz, ha bevonulnak a kínaiak. Hogy hova, az nem volt megadva. Meg a Nobel-díjról. Hogy volna valami kitétel, még a Nobelé, hogy előremutató szerzőket díjazzanak. Igazuk van, bólogatott a drága költő, hát én aztán tényleg nem vagyok előremutató. Szentigaz.)

 

A szokásos bonyolult összevisszaságommal magyarázni kezdtem, hogy én nem, mert félek, hogy összenyálazom, mert én még sose és… What are you jabbering about?, hogy miről is hadoválok. Megmondtam az igazságot: Áj emsz sportmen. Az a jó, sóhajtott David.

 

A hatalmas batár-limousinban hárman füstölgünk áhítatosan, át a Holland Tunelen. 3 perc hosszan, hogy csak az ablaktörlő zaja hallatszik. Olyan itt, New Yorkban a tér, mintha olyan volna, tér és a geometria, hogy néhány illúzió itt és csak itt gondolható végig. Vagy ki tudja.

 

TÉR VAN.

 

A kocsmából, amely előtt leálltunk, zene szólt. Mindennap más együttes játszott. A maiak: két öreg néger, testvérek, fásultak és szenvedélyesek, egy fiú bravúros harmonikázással, meg egy gitáros, fogkefeügynök-forma. Jude-ot rögtön elvitte egy szép fiú táncolni. Hosszan ültünk Daviddal. Jó. Blues. Nagy sokára kimondtam: Dzsúd. Yeah, Jude, bólintott a férfi mellettem.

 

Jude belénk karolt. Mit szólnátok, fiúk, ahhoz, hogy itt mászkálnánk hárman a világ végéig, miközben én keresném az igazit. Na, magyar, megkeressük neki az igazit, hajtotta le komolyan a fejét David.

 

Én? Én?

 

Magyar, te mindig csak magadra gondolsz. Ne legyél ennyire európai…

 

Duna?, kérdeztem.

Duna, mondta David angolul.

 

Felbukkant megint a két férfi. Lökdösődve veszekedtek a pincérrel, aki, miután azok eltűntek, eszelősen csörtetett felénk, elkapta Jude-ot, és rázni kezdte, menjél innét! Menjél innét ki. Azonnal hagyd el házamat! Egy Tonicot sem kapsz. Senki nem figyelt ránk, nem értettem, David mért nem csinál semmit. Lökdösött ki minket a pincér, te őrült!, engem nem fogtok kicsinálni! Csak magatokat! Csak magatokat! De hát ki ez?, kérdeztem értetlenkedve kint.

 

Jó fiú. A férjem is volt, mosolygott Jude.

 

Kint félrevonta Davidet, rólam volt szó, láttam, David sértődötten elment. Jude meg engem elrabolt. Egy elegáns irodaház portásának testén keresztül az 50. emeletig meg sem álltunk. – – – – háta az ablaküvegen, fejemet a nyakába fúrtam, onnét néztem, szinte az égből, a városra. Folyamatosan beszélt, látod, a Hold szerelmeskedik a felhőkkel… látod… megeszi a Hold a felhőt, ezt itt így mondják, illetve fordítva. Ez egy kifejezés. Nyelvtan. Látod ezt a sok telefont az asztalon? Innen igazgatják a világot… csak odaszólnak telefonon, hogy így meg úgy, és kész… Ha akarsz, te is telefonozhatsz… Hívd föl a feleségedet… Vagy az elnököt… Nálatok is elnök van? Vagy király? Az nem lehet… Intézd el a dolgaid… Most itt vagyunk.

 

Ekkor megszólalt a telefon. Jaj. Tudod, ki ez? kiáltott Jude izgatottan. Vedd föl. Beszélj vele. Tudod, ki ez?… Ez, ez maga az Úristen… Nem mered fölvenni? Mi? Félsz? Azt hiszed, már ő is kommunista? Duna? Mi?… Na, rendben, majd én beszélek vele… Üzensz valamit?

 

Hallgattam, a lány fölvette a kagylót, hallgatóztam. Halló, jó estét… igen, én, Jude… most már jól vagyok… úgy van, igen, megkaptam, amit akartam… igen, uram, tudom, köszönöm is teljes szívemből. – Jude jókedvűen fecsegett, nevetgélt. Furcsa felhők mászkáltak az ablak előtt. Talán a Holdat is megették. Vagy fordítva. Mikor megint visszafordultam, a beszélgetés már komornak tűnt, Jude a sírás határán vagy túl. Nem… nem… Azt sem… Tudom, Uram… Gondoltam rá, de akkor már késő volt… Könnyű neked, te mégiscsak Mindenható vagy. (Mosolyog a könnyein át.)… Bocsánat… Nem beszélek így többet… Meg… Igen… Azt is megígérem… Igen… Isten veled, uram… Ja, bocs.

 

Letette a kagylót, megszívta az orrát hangosan, mint egy kamasz. Na jó. Csókoltat. És azt üzeni, hogy szeressük egymást. De szerintem menj vissza abba az országba meg a feleségedhez. Én most úgyse szeretlek. Igaz, azt nem mondta meg, mit jelent szeretni, úgyhogy lehet, hogy mégis szeretlek. Gyere, keressük meg Davidet. Meghalt a telefon. The phone is dead.

 

Beszélhetett akárkivel, a portással vagy/és a szeretőjével vagy/és Daviddel vagy a két férfival. Vagy tényleg az Istennel. A liftben nekitámadtam. Mi van, kérdezte váratlanul nagyon fáradtan. Mondtam valamit. Biztos megint butaságot beszélsz, magyar. Megint rólad van szó, mi? Lent odalépett a portáshoz, és kedvesen arcul csókolta. Kicsi toporgás után adtam én is egy puszit, thanks, Charly. Portásország.

 

50. kép KOCSIBAN, UTCÁN, NEW YORK, éjjel, külső

Autóban hátul terpeszkedik két férfi. Szivaroznak, pezsgőznek, Moët & Chandon; igazi nagymenők.

Bébi – mondja az egyik a sofőrnek –, lehetne egy kevéske pénzt keresni.

A sofőr nem válaszol.

Hallod, bébi? Ott megettünk azon autó (személygépkocsi), látod, bébi?

A visszapillantóban semmi.

Nos. Csekély kedvem volna találkozni velük. Az anyósom ül benne, bébi. Megromlott a viszonyunk, you know. Mindig átsütötte a bélszínt. Szántszándékkal direkt. Na, tűz!

Isszonyatosan menni kezdenek, kanyar, csikorgás. Bravúros autóüldözés színesben. Hátul a két férfi nevetve átkarolja egymást. Most derül ki: ők Frigyes és David.

DAVID: Jól van, bébi, a veszélyes anyós hoppon maradt.

SOFŐR: A pénzt, uram!

A sofőr visszafordul, Jude az. Mintha: ő nem játszana. Arcától megijedünk.

JUDE: A pénzt.

DAVID: (nyugtatólag, komolyan) Oké, húgocskám, relaxálj, itt van, amit úgy szeretsz, a pénz.

 

Hajnal lett, mire Hobokenbe értünk. Előtte még voltunk egy transzvesztita bárban, ahol a pulton, a poharak közt táncoltak a lányok. Az egyiknek láthatóan tetszettem, pillantásait így desifríroztam, s ő is nekem. Whiskyk jöttek-mentek, amikor hirtelen – villámcsapásszerűen – jöttem rá, mert közben elfelejtettem, hogy hol is vagyok. Hogy a hölgy: úr. Bosszankodtam. Ilyen pechet! Most mit csináljak, mikor már tetszik… A fene vigye el. (Átverés, bepalizás etc., 1. Daisy.) Ennek előtte meg egy afféle diákkocsmában, mely annyira tele volt, hogy az embereknek lapjával kellett állniok, és amely szemernyit sem látszott különbözni a mellette lévőtől, amelyik meg üresen ásítozott. Nem tudtam tehát valamit.

 

Barna papírzacskóban gonosz ital.

 

Hoboken régi, elhagyatott, használaton kívüli hajókikötő, Manhattannel szemközt. Felirattöredékek, málló anyagok, fa, vas, rozsda, üveg. Romlás és hajnal. Dermedtség és ébredés. Jude kézen fogva cipelt ide-oda, büszkén mutogatta nekem a helyét. Ez az ő helye. Ki-kijönnek ide Daviddel, nézik kicsit a vizet, a lengő moszatokat, korhadó támasztékokat, a hajnalt, szemben New Yorkot, ezt a gigantikus anzikszkártyát, egymást, aztán visszamennek.

 

A régi váróterem, tébolyult főhercegek utolsó rémálma, akár valami leégett óriási bálterem, rokokó üresség, kormos falak, pernye, szél, törött ablakok, üvegcserepek. Táncra kér. Valcerezem az Új Világban. Haydn.

 

Még játszottunk ezt-azt, kurjongatva célba dobáltunk, hatalmas, görögdinnyényi villanykörték lebegtek a dokkok mellett a vízben, mint hasukra fölfordult döglött halak, aztán egyszer csak elfáradtunk. Másnap lett egy pillanat alatt. Túl közel volt mindenki, egyedül akartam lenni. Ki-ki választott egy cölöpsort, billegve kiegyensúlyoztunk a végére, ott gubbasztottunk, várva a napfölkeltét, vagy mást várva. – Láttam messziről, hogy megint veszekedtek, hevesen mutogattak, egymás arcába kiáltoztak, sérelmesen közelről.

 

Duók, szólók, tercettek, mászkáltunk. Aztán együtt néztük Jude-ot, ahogy inkább magába merülten, mint dühösen rugdal mindent, ami elébe kerül. Nem akart velünk lenni, ezt éreztük. Távolodott. David megfogta az arcomat. Könnyű, finom keze volt, mint az egyik nagynénémnek (meg a Banga Ferinek). Kinőtt a szakállad. Megsimogatott. Hogy múlik az idő.

 

Hosszú szünet után így szólt: Félek, hogy egyszer ölni fogok.

 

Én azt mondtam ennek a férfinak: Azt hiszem, szeretlek. De igaza van Dzsúdnak, hogy ez mit jelent, azt én sem tudom. Tú lav, ennyi biztos.

 

Ő pedig erre így szólt: Jude, igazad van… Vagy ő engem, érted, az is lehet, hogy ő öl meg engem.

 

Én azt mondtam: Persze, te vallásos vagy. De én minden este megkérdem az Istentől, mért csinálja ezt velem.

 

Azt kérded, miért? Miért van ez így? Azt?

 

David várakozva nézett rám, úgy éreztem, mintha kérdezett volna vagy valamiféle megerősítésre várna. Yes, mondtam.

 

Azért lesz ez így, mert ezt nem lehet elviselni. Túl sokat jelentünk egymásnak. We are superstars. (Hevenyészett fordításban: Nagyvadak vagyunk.) Érted?

 

Igen.

 

Őrült magyar, semmit sem értesz.

 

Oké, kérdeztem, oké? David elnevette magát, okay, persze, hogy okay, minden okay, hogy ne volna okay, okay az egész világ, mi is okay-k vagyunk, Amerika is okay, a Duna is abszolút okay, ti komcsik is okay-k vagytok, meg az Isten is okay, az okay is okay. Okay?

 

Kicsit később, akár hosszú, bánatos kutyavonyítás, szép dal hallatszott távolról, valami siratóénekféle. David bújt el, ő az. Ez az ének az, ez a hang, amit utoljára hallottam tőle.

 

Nem. Ez így nem igaz. Mert a zihálása és nyöszörgése és a szájából bugyborékoló vér volt az utolsó hang. Láttam, hogyan hal meg egy ember. Gyorsan és megalázóan. Mintha csak gyufát kérnél. Vagy buszra szállnál. Vagy leköpnének. Mintha a halálod az életed része, nem is nagyon fontos része volna. És csak később jönnek inkasszálni. Akkor láttam felnőtten először halottat. Nagyon féltem, mint még soha, öklömet a számba nyomtam, hogy ne öklendezzem.

 

Nem. Ez így nem igaz. Nem először. De azok rendes, hivatalos halottak voltak, temetőben, ravatalozóházban. De még ez sem igaz, most jut eszembe, Nyugat-Berlinben láttam egy fiút az utcán. Sok ember vette körül. A nyakából, akár egy böllérkés állt ki a motorkerékpár kormánya. Éppen olyan kockás inget viselt, mint akkor én. Tapogattam a nyakam, ripacs.

 

Láttam elég halottat akkor mégis. Csak eddig nem gondoltam rájuk. Talán nem jutott eszembe, hogy meghalhatok én is. Vagy most nőtt, mostanság, be a fejem lágya. Az első halál, melyet komolyan vettem, az az édesanyámé (volt). Mégis, bármilyen nehéznek bizonyult és bizonyul folyamatosan, az mégis rendben lévő, a dolgok rendjében lévő, ahogy mondani szokás. A kérdés valóban az, hogy van-e ez a rend, amelybe úgy-ahogy bele lehetne nyugodni.

 

A két férfi, miután megölte Davidet, körbenézett, hol vagyok. Közel voltam. Go get the other guy! (Menjél a másik után.) Why me with my asthma? (Mért pont én, az asztmámmal?) Nevetségesek voltak, mintha két balfék, kitől nem is kéne félni. Csak már ott feküdt David szürkén. Nagy, sötét, „osonós” autóval jöttek. A lenti, oszlopokkal tagolt széles, nagy térben vették üldözőbe Davidet, elhagyott targoncák, poros dobozok, ládák, régi lámpák közt. Komótos hajtóvadászat folyt, David újra meg újra becsapta őket, ám esélye nem volt semmi, az autó ott mögötte, mint egy jóllakott vadállat… Aztán mintha megunták volna, kiszálltak, az egyik ijesztésül szaladni kezdett, a másik kilépett egy oszlop mögül, és leszúrta. Váratlanul, gyorsan, egyszerűen. A halál nem ünnep. Orv minden halál.

 

A temetőben, Hekerle László temetésén – fiatal kritikus, írtam volna majdnem, de hát milyen nevetséges egy halott embert ennek vagy annak mondani, 30 évesen halt meg egy úgymond veszélytelen, semmi kis operáció nyomán, egy tályogot kellett kivenni belőle, amely valahogy a betokosodott ikertestvére volt, nem értettem egész pontosan, de mondják, hogy ez elő-előfordul, emlékszem még, ahogy, egyébként A mosoly birodalma megnézése után, az Andrássy úton sörözve, azon évődtem vele, gondolom Karinthy nyomán, hogy ő nyilván nem is ő, hanem az ikertestvére, ő meg egyszerűen testvérgyilkos, önmagáé, így hülyültünk, mígnem elveszítettük a fonalat, aztán még kaptam egy lapot tőle, amelyik akkor érkezett meg hozzám, mikor ő már halott volt, az állt rajta, szándékosan, mintegy tréfálkozva, cidriző betűkkel: „félek” (nőtt a halott körme) –, az ő temetésén, tulajdonképpen előtte, a ravatalozóhoz vezető úton acsarkodva nekitámadtam egy ismerős fiatal papnak, aki jókedvűen köszöntött, mert már régen nem találkoztunk, de én indulatosan követeltem, hogy akkor mondjon most egy mondatot, egyetlenegyet, tudna-e erre a nem is tudnám megnevezni mire, hogy mi ez, mondja meg, mi ez! És ő továbbra is nevetgélve, még mindig örülve, búcsúzóul mondta: Állítólag feltámadunk. Dühömben lehordtam magamban mindenféle nyegle pápistának – de valóban ez a dolog fordulópontja. Hogy van-e örökélet.

 

Ügyeskedve tovább-tovább bújtam rejtettem magamat, de nekem se volt semmi esélyem. A gyilkolás kétbalkezes profijai, a kést elébb elejtik, csak úgy merítik beléd. Ebben az állati félelemben, abban a hajnalban, egyetlen dolog erőszakolta be magát az agyamba, annak azonnali, tárgyszerű eldöntése, hogy van-e örökélet. De nem a helyemet akartam alamuszin biztosítani, hogy így bajba kerültem. Egyszerűen tudni akartam. Tisztázni. A kérdésnek ez a logikai megközelítése már Pascalnál is idegesített, nemhogy nálam. Ott a madár, mondta az egyik férfi végre, és az arcomba mutatott, hogy szinte elért az ujja. Ekkor velőtrázó sikoltás hallatszott, a férfiak visszafutottak az autójukhoz. Jude ült ott, ő volt az. A gyilkosok meglepődés nélkül beültek s elhajtottak.

 

Nézem Jude-ot, s ő visszafordul.

 

Tegnap pedig futballozás közben azt hallottam, hogy meghalt K. L. tízéves fia. Elsírtam magam, és zavarba is jöttem. Szóval ez így nem megy tovább. Itt valamit meg kell érteni, mert egyébként nagy baj van. Tudniillik el kell kezdeni káromolni az Istent. Szóval ha így, ha az anyám, Zala, Ruttkay, a Kovács fia – hagyjuk! De hát ez csak afféle mafla, gőgös beszéd. Éppen erről beszélek. Hogy így csak eddig lehet eljutni, eddig a szánalmas, siralmas nyűgösködésig. Nem lehet esténte az Istennel beszélgetni, erről-arról beszámolni, vagy akár megkérdezni, hogy úgymond, mért csinálja ezt velünk, aztán másnap úgy állni egy temetésen, a szikrázó hidegben, topogva, hogy a halotti lepel egy gyűrődése a térdnél – egy konkrétum – a végső kétségbeesésbe taszít. Mi a tér? Meddig tart? Hol trónol Mindenható Atyánk?

 

TÉR VAN.

 

Megint megúszni akarom, lehet. Hogy mondaná meg valaki, hogy nincsen Isten, tehát biztosan egyedül vagyunk – azaz megérteni, hogy nem lehet megérteni –, vagy mondaná meg valaki, hogy van Isten, és akkor ezt fogjam is föl minden következményével együtt, elemi tényként mindent, azaz, ilyen egyszerű, legyen hitem. Félő, ez nem így van, nem így vagy-vagy. Hanem hol így, hol úgy; megengedem, a teremtés dramaturgiailag: profi munka.

 

Bocsánat – – – – Szóval, hogy az a valaki, aki mondogatná meg, az – nekem – én vagyok, ÉN, csak.

 

És harminchét éves vagyok!

 

EGYEDÜL. Mostantól kezdve hideg van, Frici alone. Frigyes váratlan döntésével váratlan világba került, mely azonban noha goromba külsőségű, mégis kinyílt, befogadta őt, éspedig a szeretet jegyében. Megszeretett két embert, ez ilyen egyszerű. És az egyiket megölték. Ez is egyszerű. Szél fúj egy tollpihét. Frigyes próbál kitérni előle, de az folyton belegabalyodik a hajába. A küzdelem a tollal már-már nevetséges és heroikus.

 

A hideg képei:

 

Metróban, firkák, mocsok. I am the best artist.

 

A lengyel koldus, guggol, homlokát a falnak nyomja, profán ima, girhes macska, magányunk silány szobra.

 

Egyszer hajnali kettőkor nekivág a sötétnek, hatalmas teherautó garázsra bukkan, ahol hatos sorokban állnak a tökéletesen egyforma teherautók, kiglancolva, mintha díszszemlére készülnének, akár az elefántok, olyanok a fényben. Minden mozdulatlan. Váratlan csengettyűhang szól. Hátul balra egy felszerszámozott lovat pillant meg, az egyetlen eleven dolog ebben a vas-csöndben… Megérinti az állatot. Érzi, hogy meleg. Mintha rajta kívül ez a ló volna az egyetlen élőlény. Látja a lélegzését, rebbenéseit, a fülét, a fekete szemét, a fehér foltot a homlokán, viaszos patáját és megremegő térdét. (Leger nyomán)

 

Az odújában fázósan összegörnyedve fekszik az ágyon, a szájharmonikán át lélegzik. A bedeszkázott ablak az ajtó. Időnként – naponként? – nagydarab pincérnő jön be a szobába. Szendvicset hoz, mely nagy, mint Amerika. Ő szótlanul a zakó zsebére mutat, ahonnét az asszony kiveszi a pénzt.

 

Látomásai vannak. David fekszik a kikötőben halálában. Rejtekéből mégis odaoson hozzá. David! hé, te, hallasz, ugye, na, élsz!… Nagy csönd. Nem élsz. Te nem élsz. Akkor most már nyugodtan beszélhetek hozzád. Most már te is magyar vagy!

 

Jude ragyogó, vörös ruhában, könnyedén, Frigyes nekiront, hogy nyilván ő árulta el Davidet… Csitt, ne beszélj annyit, Frigyeske. Fontosabbról van szó. Egy isteni zakót találtam neked. Egy zseniális, kötetlen és tehermentes tweedzakót… Ezt most meg kell járatni… Az elegáns helyen megjáratják, Frigyesnek csak a zakója él, Jude odasúgja neki: Ne értetlenkedj… Egyszerűen nem bírok arany nélkül élni… De te hozz nyugodtan virágot… Annak is örülni fogok… Édes Frigyes.

 

Odú. De azért ott van vödörben egy fantasztikus csokor és arrébb a zakó. Eladja a virágot, a kapott pénzen telefonozik haza, hallván a felesége hangját sírni kezd, hallgat. Halló. Tudom, hogy te vagy az, jól tudom… Szóljál csak bele! Meséld el, mért mentél el… Találj ki valamit… Vagy kérdezd meg, hogy vagyunk. Megmondom. Jól. Úgy vagyunk. Érted! Hallasz? Nem hiányzol, rájöttem, nagyon is jól tudok nélküled élni… Halló! A polc meg leszakadt, amit annyira fölszögeltél!… Nem tudsz megszólalni?! (Nagy Bodnár Erika-ária, testre szabott.) Szétkapcsol. Halló, mondja Frigyes.

 

A két férfi a pincérnővel beszél. Frigyes hirtelen nem tud hova bújni, végül a lengyel koldus rejti el, betemeti papírzsákokkal. Nem mondtam nekik semmit, mondja a nagydarab nő. Frigyes leül, hemendeksz. Akkor mégis tudsz beszélni, mondja az asszony.

 

Egy beöltözött Drakula átöleli az embereket, a társa lefényképezi, így keresnek pénzt. Este Drakula, kezében egy furnér Reagan-bábuval beül a bárba, és azt mondja: hemendeksz.

 

A pincérnő, nagy rózsa felület, hajnalban oson ki az odúból.

 

Frigyes munkája közben meglátja Jude-ot, messze. Csörtet utána, vadul, vészesen, igazi Drakula. A lány rögtön fölismeri. Frigyes, ne vedd le a maszkot, édes Frigyes, mert megölnek. Frigyes észreveszi a férfiakat, akár Jude gorillái is lehetnének, hörög, morog, táncol, mint egy medve… Majd álmodban meglátogatlak. Mielőtt beszállna elegáns bundájában a nagy fekete limousinba, odasúgja, addig is, menj haza…, édes Frigyes.

 

KETTESBEN. Az odú. Kintről lépések, világos, megjöttek a gyilkosok. Most akkor vége. Frigyes az ajtó mögé bújik. Szívünk a torkunkban dobog. Nyílik az ajtó, Frigyes odarobbanva a belépő nyakához szorítja a kést.

 

Hülye vagy, Frici, te, gyere haza.

 

Ádám az. Izzadós, szuszogós magyar, VOR-öltönyben, kilazított nyakkendővel, diplomatatáskával. Jól elbújtál. De én megtaláltalak. Frigyes meglepetésében még mindig ráfogja a kést, tudtam, hogy 24 órán belül szar ember leszek. Honnét, Fricikém? Már tegnap éreztem.

 

Ádám az apósa. Ő az, aki más. Más, tehát idegen. Tahó és magabiztos, szeretetreméltó. Olyan, mint egy jó szovjet filmben egy Leonov játszta párttitkár. Minden sikerül neki, mindent el tud intézni, az anyja is él bizonyára. Idegen, de ő az a más is, aki hiányzik az életünkből. Olyan, aki nem hazudik, csak mesél, azaz ő az, akinek elhisszük a hazugságait.

 

Nézik egymást. Honnét bújt maga elő? Ádám nevetve vállat von, szolgálati jellegű magán…

 

A pincérnőnél esznek, mit mondtál neki?, hemendeksz?, állandóan dumál, szövegel, fröcsög, mindegy! orbitális! ez tényleg Amerika, nédd, mekkora adag. Ez a pincérnő is jó adag. Szeret, mi? nem lehet könnyű dolga… mindegy! orbitális… nem kell beszélj, majd csak ha kedved lesz… azért ez már valami… a dolgok úgy oldódnak meg, hogy elmúlnak… Micsoda sztyuardeszek. Mint a fotómodellek. Például Lufthansa. Az amcsi gépen már nem. Azok olyanok voltak, mint akik dolgoznak. Dolgos nép! Nagy nép! Élő hősei vannak! na mindegy. Kérjél paprikát meg borst…

 

Frigyes merev – nem ellenséges, inkább béna. Hétfőn megy vissza a gép. Van három napunk, öregem. El fogjuk tölteni. Aztán hazaviszlek…

 

Azt sejted, hogy a te pénzeden jöttem ki… Fricikém, neked egy ideig nem lesz Zsigulid. Az biztos. Biztos? Tudod te, mi a biztos? A jég, az biztos. Mért? Mert az amíg nem olvad el, addig az hideg. És… kicsit még utána is.

 

Who is this?

Dö fáder of máj vájf.

Are you leaving?

No.

 

Jaj, édesem, ne vágjon olyan fancsali képet, nem az számít, hogy hazaviszem, hanem hogy most itt vagyunk. Három napig. Trí gyeny! Fricikém! Én mindenesetre kitombolom magam.

 

Frigyes ímmel-ámmal mutogatja a várost, elviszi a borbélyüzletbe, Ádám a buszbérletével tör utat, elmennek a volt férj kocsmájába, az após rockizik, hű, de barnák ezek a feketék, gyerekem, szerződik neki egy kurva, éjjel berúgva érkeznek haza, Fricikém, ha ehhez még hozzáveszem az időeltolódást, és én hozzáveszem, akkor ez a mai nap nincsen is.

 

De van, de van, de van, de van, nevet kétségbeesetten Frigyes, de van, de van, va-an!

 

Ádám ébredezik, vakarja a hasát. Most először és utoljára komolyan beszél. Mondok én neked valamit, gyerekem, hogy el ne tévedjél. Láttam egyszer egy amcsi filmet, abban az volt, hogy valaki föltett egy viszkispoharat a fűtéscsőre, aztán elment a háborúba, 4 év múlva visszajött, felnyúlt a pohárért, és megitta a viszkit. Most akkor figyelj ide: ennek a legendának vége! Meg tudod ezt érteni?… Mindegy. Gyerünk a tengerhez, most az kell!

 

Nézi a guggoló-térdelő lengyel koldust: Ez itt így megy? Ezt itt szabad? Engedik?… Jó gyerek lehet. Jó csöndes… Itt mindenki ilyen csöndes lesz?… Hogy van ez, itt azt hiszik, hogy te is amcsi vagy? Az vagy? Vagy vannak igazi amerikaiak is? Ez a lengyel például amerikai? Az?! Üvölt.

 

Szürke égbolt, szél, homok, fajárda, utószezon.

F.: Tessék… Ez a tenger.

Á.: Hülyén halok meg, ha nem mondod.

 

Talán most van először igazán csöndben, szemben a végtelennel. Miért nincs Magyarországnak tengere? Minden országnak kéne tenger. Hidd el, az jobbá teszi az embereket.

 

Á.: Hánykolódtál az éjszaka.

F.: Szarul aludtam.

Á.: Ne félj, ezentúl gondosan előkészítjük az álmaid…

 

Á.: A fél életed az életed fele. Ha azt újra kezded, az csak a felének a fele lesz. Az akkor nem is fél élet, hanem a fél fele, és ha azt folytatod, azt a felet, akkor megkérdezném: minek?

 

Á.: Mondd, van itt sör? De rendes, jó, mint mondjuk Prágában? Van? Nem hiszem… Próbáljuk ki… Éljen Svejk!?

 

Á.: Mondd, nem félsz itt néha kicsit?

F.: Nem az a baj. Hanem hogy otthon nem féltem.

Á.: Mi…? Abban az országban? A mi édes hazánkban, ott nem féltél?… Akkor te tényleg hülye vagy, én meg szakszervezeti bizalmi. Elmondanám az elvtársaknak, lenne örülés…

F.: Nem ért maga semmit. Nem féltem, pedig kellett volna.

Á.: Későn jöttél rá, és most megfizetsz.

F.: De nem tudtam otthon komolyan venni. Úgy vettem mindent, hogy nem számít. Ezért vagy azért… hogy majd… hogy én nem tehetek róla… Ha hibáztam, bocsánatot kértem…

Á.: És ezt szereted?

F.: Dehogy. Itt mindenki egyedül él és egyedül harcol. Én ezt nem bírom. Itt nem azt mondod, amit akarsz, hanem amit bírsz. Atyec Aljosi bül kocsegárom, ahogy az iskolában az oroszt.

Á.: Akkor gyere haza.

F.: Nem érti. Engem nem érdekel Amerika. Nem úgy van, ahogy gondoltam. Mondja meg a Ferinek a gőzben, hogy ha otthon valaki túl jó fejnek hiszi magát, akkor csak jöjjön ki ide, nincs Amerika drím, nincs… itt ugyanúgy nincs eleve semmi… illetve nem ugyanúgy. Nem arról van szó, hogy hol jobb élni…

Á.: Dehogynem arról! Mindig arról van szó!

F.: Hanem hogy lehet-e egyáltalán valahol…

Á.: Te lökött vagy, gyerekem… Ilyen baromságot… élni egyáltalán… finnyás… Hát gondolj a pincérnődre… vagy az én feketémre… Vagy tudod mit? Nagyvonalú leszek. Gondolj a lányomra… Szereted azt a nőt?

F.: Melyiket?

Á.: Egyszerre kettőt szeretni, értem ezalatt hazát és nőt például, nem azonos azzal, hogy mind a kettőt szereted. Vagy mindkettő szeret. Esetleg téged egyszerre ketten – nahát ez nem ugyanaz.

F.: Mondta, hogy jöjjek vissza?

Á.: Persze hogy mondta.

F.: Mit? Hogyan mondta?

Á.: Hát ideadta a pénzt.

F.: Na jó. Akkor mondok én valamit. Engem már nem érdekel a maga lánya… Írtam neki, egyszer sem válaszolt…

Á.: Megmondom neked, gyerekem, mit ér egy levél. Én írtam egyszer egyet a Kemenes ellen. Behívatott a címzett, nagy fülű ember. Azt mondtam neki, hogy szégyellem én ezt. Hogy írtam. Ő meg azt válaszolta: látja, cicám, ha mi akkor nem szorongatjuk meg a dzsentriket, maga se ír ilyen szép leveleket… Ezt mondta… Cserbenhagytad a családod, ez ilyen egyszerű.

F.: Tessék elhinni, hogy nincsen a világon olyan film, amelyben elmondható volna az a mondat, hogy a rendszer kényszerített elhagyni a családom… Hagyjuk ezt.

Á.: Én ismerem a feleségedet.

F.: Néha én is.

Á.: Én tudom, hogyan éltél. Nekem te ne mondjad, hogy otthon nem lehet élni.

F.: Persze hogy lehet, csak nagyon nehéz.

Ezt szinte végső állításként mondja, úgy, mintha erről több nem volna állítható, nem volna több megfogalmazható, mint ez a súly, ez a nehézség, melyről nem érezzük, hogy szükségszerű volna, hogy hozzá kéne tartoznia az életünkhöz, van valami nehéz itt, amit a vállainkra löktek, és hogy ez szar.

Á.: Nehéz hát. Hol nem az, majom?!

 

Á.: Ilyenkor elkezd mindig fájni. A kezem. Mert anyám mindig rávert, hogy ne fogdossam. (Hugyoznak.)

F.: Nekem nincsenek ilyen szép gyerekkori élményeim… Tudod, mért vagyok én bűnös?… Mert szarul éreztem magam otthon!

 

Á.: Te! Ne legyek én az apád?

F.: Mér, akar!?

Á.: Szeretném, ha apáddá fogadnál…

F.: Na jó. Apuka. Mondok valamit. Engem a maga lánya tanított meg hazudni. Ez tiszta, ugye. Pedig összetett kézzel, rendes könnyekkel imádkoztam, hogy szeressen engemet.

 

Á.: Mi ez, János-bogár?

F.: Mondja nyugodtan, apuka, hogy szent.

 

Á.: Te azért vagy ilyen, mert nem szeretsz senkit.

F.: Én megpróbáltam az embereket szeretni, de ez nem ment nekik… Az apám egész életében fázott. Motorral ment. Plusz piros bukósisak… Mit mondjak, emlékezetes volt minden lemenetele a lépcsőn, amelyik anyámhoz vezetett föl…

Á.: Ne rágódj ezen, fiam… Hétévenként kicserélődünk… A sejtek… Hét év! Te vagy kábé 6 × 7, én 8 × 7… nem mondom a végét, mert az egy évszám, és nálunk az már történelem… 7 év! 7 évig voltál gyerek, kétszer 7 évig tanultál, 7 évig szeretted a lányom, 7 évig a gyereked!

F.: Igen, apuka, de mi van az utolsó héttel… Mert én azóta nem tudom, mi történik velem…

 

Ülnek a hatalmas tenger partján, mintha valaki lábainál. (A tenger jobbá teszi az embereket, igen, itt lesz mindenki csöndesebb.)

 

Édeseim, akkor ma én főzök! Frigyes ragyog, a pincérnő mosolyogva nézi, mint egy gyereket. Tudéj áj kuking. Hálából. Há-lá-ból, for jú. És hogy gulyást fog főzni, a gulyáshoz a gulyából kell kiindulni, a gulyához meg a tehénből, szóval ez egy népi eledel, olyan, mint a hambörger, csak ez leves.

 

Sír a hagymától, orráról csöpög a könny.

 

Együtt esznek sokan. Frigyes kimegy a bár elé, és megeteti a lengyelt. Alig nyílik a szája, egyre tehetetlenebb, na, nyisd ki szépen, Boniek, figyeljél, úgy, enni kell, hamm, úgy, kis husit is, úgy, nyissad ki, jól van, Boniek, jó van, jól van…

 

Aztán kér pénzt a pincérnőtől, és elmennek Ádámmal sopingolni. Magyar ember nyugaton vásárol, klasszikus etűd. Én úgy vagyok, gyerekem, a feleségemmel, mint egy közérttel, szükség szerint járok be, az árut nem fogdosom, és ha lehet, mindketten csalunk a kasszánál. Vigyorogva nézik a kasszásnőt, te, ez tud magyarul. Tud ez mind!

 

A falon egy festett amerikai zászló, látja, apuka, itt ha festenek egy zászlót, az egy zászló, és büszkén kiteszik. Otthon, nálunk meg elkezdenek szőrözni, hogy MÉR PONT az a három szín…

 

Minden megtörténik, minden rendben. Kezdetben izgulunk, féltjük őket, hogy lebuknak, de aztán látjuk, ma nem. Most nem. Bármi! Nem oldottunk meg mindent, de nem térünk haza üres kézzel, we’ll come again, girls!

 

Jó. Megvették, amit kell, hazamennek a pincérnőhöz, és még van a gulyásból is. Fölmelegítve a legjobb. Mit nézel? Hogy mi a nagyobb, New York vagy Magyarország? Lassacskán tudjuk már, hogy Frigyes mire mit lép, de most nem tudni, hogy dönt, és egyre jobban szorongva szeretnénk, hogy a jót. Mondjuk, maradjon itt. Itthon van, van rossz érzésünk ez ügyben, de mégis. Ez már nem visszacsinálható, nem lehet ide-oda lépegetni. Vagy menjen haza. Ez egy hülyeség, hogy itt. Újra kezdeni lehet, de nem lehet nulláról indulni. Van, ami van, lesz, ami lesz, de egy életből nem lehet kettőt csinálni, ezt csak a mafla írók remélik, akiknek, állítólag, tízezer lelkük van.

 

Kóvályognak felmálházva a Williamsburg hídon. Menjünk haza. Mért, magának ez nem menés? Nézik a vizet, a hidat, vasgeometria, Európa, haza, 40 év, Buick. Ekkor mögöttük „megalázó méltósággal” autó fékez, villámgyorsan kiugrik az asztmás gyilkos, és Frigyest könnyen, mintha egy bábut tréfából, a bokájánál fogva felemeli, s átdobja a korláton. Tán még van olyan pillanat is, amikor Frigyes fölnevet. De a másik tekintetében látjuk, amit úgyis tudunk. (Mégis talán még irigyeljük is a lefelé vitorlázó férfit, kinek sorsa van, sorsot nyert abban a pillanatban, amikor mindent elveszített. Őt siratta hát el Cserhalmi. Ezért fontos Frigyes halála, mert van, akinek fontos. 40 évesen, már és még, van valaki, aki elsirasson minket.)

 

Jude az autóban, arcáról senki nem tudna leolvasni semmit.

 

GYERE HAZA, SZÉP LESZ MINDEN, kiabál Ádám az örvénylő vízbe.

 

Nézve a magára maradt, kövér férfit, ahogy fújja a haját a szél, és rémülten topog, tanácstalanul elindul, majd megtorpan, visszanéz, le a vízbe, megrakva zacskókkal, ajándékokkal, homlokán izzadság, szemében könny, most talán visszatérhetünk és kicsit már másképp a kiinduló kérdésekhez: Ki vagy? Mit tudsz. Mit teszel. Mit szabad remélned.

Képzőművészet^*

Foci^*

Az ünnepről

Ma már! ma már nem tudunk ünnepelni, mondogatjuk, tehát hogy hajdanán tudtunk, csak a mai ember, e rút szibarita váz, ahogy beszélgetni, mulatni, kávéházazni nem tud, ezt se. E szerint az ember afféle Krúdy-figura volna, vagy méginkább egy nagyvonalú úr, az élet és főként az idő birtokosa, egy kedves ember, aki mindezeket élvezi és maga is élvezhető, aki nem ragad le a részleteknél, az egészet akarja, és az egésztől sem riad meg, bolond is volna, hisz az egész sem ijesztő, az is olyan, mint ő: kellemes, áttekinthető, független és felvilágosult. A VILÁG MINT GRANDSEIGNEUR.

 

A „régiek ünnepei” után való sóvárgásban több a gépies, tét nélküli nosztalgia, mint az értékek elvesztése fölötti kétségbeesés (és akkor ennek mélyén: bizonytalan sorsú magzatként: a tetterő). Aporpéterezésnek lehetne ezt nevezni: ő tudott kifogyhatatlan leleménnyel vágyni a „rossz” jelenből a „jó” múltba.

 

Világos: a jelen nem rossz, a múlt nem jó. Mégis van most valami rossz, ami mintha régen nem lett volna, valami sivárság és nincstelenség, ami csillog-villog, olyan új.

 

Az ünneptől főként azt várnánk, hogy legyen! Végre valami ne tőlünk függjön, ne a jókedvünknek, szerencsénknek, boldogságunknak legyen kiszolgáltatva, hanem legyen: mint a természet. Mint a napsütés. Mi meg ülnénk a kerti fehér karosszékekben, valaki talán még könnyen mellettünk, és arcunkat a fénybe tartjuk. Ez volna az ünnep – jön, amikor ideje van, harmónia és jóság nő a nyomában, és nemcsak jobbá változunk, de a másik jóságára is rálátunk (és nem azért, hogy evvel a sajátunkat dokumentáljuk).

 

Megint visszakeveredtünk (Csehovon át) Apor felé – s talán nem kizárólag saját reflexeink és vonzalmaink miatt. Mert mintha az ünnep valóban győzelem volna, gondoljuk hirtelen, és mi a győztesek. A tündöklő pár, menyasszony és vőlegény. Az újszülött, a reményteli három kiló. Mi volnánk a nemzet maga (azon csodás pillanataiban, melyekből három-négy is akad ezer évenként), egyáltalán: nem volnánk egyedül, egy családhoz tartoznánk, amelyik győzelmét üli a hétköznap fölött.

 

Nem. Mégse így; nem tekinthetünk ellenségként a hétköznapokra, hiszen az a munkánk, az életünk, több józanság van az ünnepben, de mégiscsak ez által kap amaz értelmet, e csúcspont, fény és nyugalom által, ahol közösen, néhány társunkkal együtt, megpihenhetünk, szusszanásnyi időt kapunk – nem, így is pontatlan: mert messze nem a pihenés a lényeg, az ünnep nem egy laza víkend, nem vurstli és nem nyaralás.

 

Számvetés inkább. Ezt cselekedték szépapáink, ekkor meg amakkor, ok a megemlékezésre, az együttlétre, és! és mi lesz holnap? Szépapáink mit tennének holnap, egy szürke, ragacsos hétköznapon? Azaz mi mit teszünk, mit tegyünk vagy kéne tennünk?! A számvetés az nem vidám dolog. Az ünnep az komoly, ami természetesen nem kedvtelenség. Komoly és reménykedő emlékezés és terv. Elhatározás. – Egy keresztelő például nemcsak alkalom rég nem látott atyafiak találkozására – jó, hogy ez is –, hanem a kisgyerek által szembesülés is, esély arra, hogy mintegy a gyereket követve, tőle tanulva, ha nem kezdjük is újra az életünket, mert ilyen jó helyzetben azért sose vagyunk, de megújulhatunk, amihez épp az ünnep adhatná az indító erőt.

 

Elkanyarodtam kicsit, illetve magam elé vágtam (magam elé vágtam a fát); innét már látszik, hogy az ünnep sincsen csak úgy, magamagától, semmiből nem spórolhatjuk ki önmagunkat. Tevékeny részvételünk nélkül az ünnep csak halott forma, merev díszelgés valami előtt, ami tiszteletet érdemel, az ünnep mint jólneveltség, mint imamalom, mint hatalom, mint kötelességtudás (mert rend a lelke mindennek), elhárítás, elkerülés, megúszás, konzerválás, ilyen az az ünnep, amelyből elvesszük a személyes tétjeinket. Az ünnep nem ünnepség, ahol mindent előkészítettek már, s csak be kell vonulnunk, hogy legyen végre valaki, aki értékelje a hidegtálakat és a ragtime-zenekart.

 

A kép a természettel messze előnyösebb, mint a valóságban, hisz föltételezi a romlatlan, a diadalmas természetet. És azt még a mi diétás újságíráson nevelt (tenyésztett) közvéleményünk is tudja talán, hogy mára a természet sem különbözik a „többi” dologtól: csernobiltól szabdalt, savas lanka legföljebb.

 

Ez azt jelenti, hogy az az erő, ami a hasonlat szerint a természet volna, erősen lecsökkent. Minek az ereje? A közösségeké – mert ezek szerint az idők változásával szétzilálódtak, részint szétverték őket (a falu mindkettőre adhat példát), az újraéledésükhöz az ún. mai magyar valóság udvariasan mondva nem ideális. Ezektől nem függetlenül, gyöngült a hagyomány, illetve általában a formák ereje, megint ugyan természetes módon is, úgy értem, világjelenségként, itt, most, nálunk azonban elmaradni látszik az erőfeszítés új formák (melyek talán nagyon is régiek) fölkutatására vagy valóban eddig nem voltak teremtésére.

 

Ki részéről is hiányzik ez az erőfeszítés? Mindenki részéről.

 

Az ünnephez legelsőbben talán önmagunk szabad tudomásul vétele kell: kik vagyunk (tehát kik voltunk), azaz mit akarunk, mi van, és mire támaszkodhatunk? Ezen kérdések föltételére a mai magyar társadalom, 1987 késő nyári véleményem szerint, alkalmatlan. Nincsen ki és nincsen hol e kérdéseket föltenni. Kihegyezve fogalmazva, mintha nem is léteznék a társadalom, nem látom az életnek azokat a magától értődő tereit, ahol normálisan megnyilatkozhatnék, vágyait és föladatait artikulálná, egyszóval létezne, volna. Hogyan is tudna akkor ünnepelni. Az állam, amely kétségkívül van, csak ünnepet elrendelni tud.

 

Minden tehát az egyénre szakad, aki így még azt se nagyon képes elvégezni, ami csak reá vonatkoznék; fokozottan tehetetlen ott, ami természeténél fogva nem ilyen: az ünnep. Egyedül nem lehet ünnepelni.

 

Ha az egyén felől indulunk, akire tehát minden rászakadt, akkor se jutunk jobbhoz. Mert mintha nemcsak az volna igaz, hogy nehéz ünnepelni, hanem mintha ez nem is érdekelné az embereket. Nézzünk egészen kicsi ünnepeket. Hol vannak a családi ebédek? Hol vannak a baráti vacsorák? Felöltözni valaki kedvéért? Nincsen idő, mondjuk félvállról, technokrata emancipáltak, korunk rohan. Mennyi alibi, önfölmentés van ebben, fölmentés a formátlanságunkra, a zajosságunkra, a kifosztott időnkre, a személytelenségünkre, az önámításra, az öntudatlanságunkra, arra, hogy mint a gép faljuk föl az életünket, fölmentés a szabadságnélküliségre – ez az ún. rohanó világ.

 

Ez ügyben néha olyan mondatokat mondok – hallom –, mintha a saját nagybátyám volnék, aki idejét múltan és finnyásan sápítozik, hogy milyen kupleráj lett a világból, mintha csak halkésről beszélnék, modorról, rendről, egy konzervatív úr. Lehet; nem hiszem. Egy biztos: ünnep nélkül nem lehet élni.

 

P.S. Még elmondok egy történetet, melyet a napokban hallottam H.-tól, akivel vagy 10 éve nem találkoztam már, nem volt a barátom soha, de mindenféle bonyolult szálakkal kapcsolódunk egymáshoz, nem is részletezem, milyenekkel, olyan szépekkel.

H. a húga kislányának a keresztelőjét kezdte mesélni, eléggé hosszadalmasan, és én eléggé untam. Hódmezővásárhelyi a család, ez is ott történt; hogy először Mártélyon akarták, a Tisza-parton, amolyan piknikszerűen, de már a szervezés gondolatába belefáradt mindenki, hát lett otthon, tikkasztó melegben, por, legyek, parasztpárizs. Minden ment a maga útján, a templomban kellemes hűs – amikor kis késéssel megérkezett H.-ék apja. Én is ismerem, még így idősen is nagyon erős férfi, fuvarozással foglalkozott régebben, H. szerint a lovain kívül soha senkit nem szeretett.

Nemcsak a két testvér, de a paptól kezdve a ministránsokig, a nagybátyáktól az unokahúgokig meg a kósza öregasszonyokig mindenki rögtön észrevette, amit valóban nem volt nehéz: az öreg csontrészeg volt, szürke, mint ott az utca, már szinte nem is dülöngélt, úgy gyökeret vert benne a pia…

Suttogva mindenki sápítozni kezdett, hogy milyen kínos, kellemetlen, így elrontani ezt a szép ünnepet. Én itthagyom ezt az egészet, sziszegte H. húga a sírás határán, mikor, már otthon, ülve a tornácon, az apja belerúgva szinte fölrobbantotta a demizsont. Ott tocsogtak dühödten a borban.

És ott akkor egyszerre, mesélte H. és könnyes lett a szeme, mikor ránéztem erre a vén, zavaros tekintetű, véreres szemgolyójú férfira, hirtelen valami nyugalom szállt meg, a jókedvnél, derűnél több is, meg kevesebb is, valahogy annak a nem várt belátása: hogy itt most semmi baj nem történhetik, ez itt én vagyok, az ott az apám, és bizony be van rúgva, mint az albán szamár, és akkor mi van? Keresztelik az unokáját. Rendben van ez így.

Azt vette észre H., hogy ez a nyugalom szétáradt a tornácon, megszűnt a feszengés, beszélgetések keletkeztek, mik évek óta sose, nem állítja, hogy ünnepélyes lett volna, ami lett – ehhez túl meleg volt –, de érezték e délután egyszeriségét, az újszülöttre gondoltak, önmagukra és egymásra. Hogy ez egy család, és jó, hogy most itt üldögélnek kicsit.

Én meg, mondta tovább H., odaültem az apám mellé, ravaszkodva föl-fölvizezve a borát, ittam vele tovább. Jól van. Ha énekelni fog, vele éneklek. Ha nekiindul az éjszakának, vele megyek, mint még sose. És ha majd öklendezve hányni fog, letérdelek, és fölmosom, azért vagyok a fia, aztán belékarolok, és általa én is részegen imbolyogva, hazakísérem, levetkőztetem, megiszunk még egy langyos sört közösen, és megvárom, míg elalszik, elalszik, ugyanúgy, ahogy néhány utcával arrébb az újszülött.

Van ünnep.

Esszé Mészöly Miklós születésnapjára

Az író a szóhoz ért. Szóismeret: ez az író; szóismerő.

A rossz írót nem nevezem írónak. De talán van nagy író és kisebb író. És azt gondolom, a nagy író az élet ismerete által az. M. könyveiből olyan intenzív életismeret árad, amilyen csak, számomra, például, Kosztolányi, Ottlik és talán főleg Rilke írásaiból. (Egyszer még arról, milyen élet az, amelynek ismeretéről szó van, lehet, lesz. < Te rongyos élet etc. >)

Utószó, szó, szó^*

 

Úgy emlékeztem, hogy szeretem Móricz Zsigmond novelláit. Így van-e, kérdezzük magunkban az utószóírót; kit kaján élvezettel figyelünk, miként „vergődik a műfaj teremtette természetes félszegségek között, s részint viharosan szerénykedik, részint megveregeti pártfogoltja vállát, részint pedig öntudatlanul gyönyörködik tulajdon fontosságában, ki oly jeles személyiség, hogy már könyvet se kell írnia, csak utószót”. Obskurus alak, hivatásos kerítő(nő), válasza nem kétséges.

 

(„Az első találkozás”) Egyszer télen – réges-régen: mikor még gátlások nélkül, pökhendin kevertük össze Móriczot Mikszáthtal s viszont (nyilván: ha egyszer M-mel kezdődik mind a kettő! erről talán már mégse mi tehetünk!), meg a B-vel kezdődő, y-nal végződő Jókai-hősöket: egymással –, egyszer télen nagyon hideg lett, és nem lehetett valahogy a tantermeket fölfűteni. Minden diák számára világos volt – egyszerűen csak logikus –, hogy az áldatlan állapotokon kizárólag egy (nem nagy, inkább arányos, szerény, de mégis létező) szénszünet segíthet, ám az okulásunkra rendelt felnőttek felügyeleti szerve (?) úgy döntött, nem, és hogy ezt minden iskola helyileg oldja meg, a hideget.

Nálunk helyileg úgy oldották meg, hogy 3 osztályt betereltek a fizikaszertárba. A tornatanárok, ezek az örök reménykedők, kiadták a jelszót: Teret belehelni! Egy, ké, há! Testmeleg! Nagy dzsembori! – Akkor láttam először, hogy a tanár is ember; tényleg, ti. sokáig – néha még ma is – a tanár számomra a tudás meg a rend, a világrend jelképes őrzője, és ritkán jut az eszembe, hogy az iskola a munkahelye, van fizetése, kicsi, és főnöke, nagy. Ésatöbbi! De ott olyan tehetetlenül és rosszkedvűen lődörögtek, hogy láttam rajtuk, bizony ők is csak emberek. Én ennek nem örültem.

A szertárban egy hatalmas Móricz-kép fogadott, lelkesítő citátummal. Fönt az osztályban, szemben az ajtóval, a szekrény fölött, súlyos, vörös drapériás alapozásban József Attilától való intelem függött, az, amelyik szerint dolgozni állítólag csak így meg úgy, ahogy a csillag megy a réten, úgy érdemes. Ezt nem is lehetett igazán érteni. Talán, hogy nem szabad pacázni – de mért kell ennek ekkora feneket keríteni! És mennyi drapéria! De tanárainknak valamiért ez fontosnak tetszett, unos-untalan hivatkoztak rá, és ha nem volt paca, boldogan azt mondták: EZ JÓ MULATSÁG, FÉRFIMUNKA VOLT. (Lányok esetében ez a dicséret mellett még a humor föladatát is betöltötte. – Humoron Menotti tanár úr nyomán a következőket értem: „Toto, alszol? Figyeljünk a kérdőmód szórendjére. Miért? Adj kölcsön tíz frankot. Felszólító mód. Toto: akkor alszom. Mert ugyebár, hehehe, amikor arról van szó, hogy adjon kölcsön a barátjának, akkor bizony mindjárt alszik, jóllehet az imént még ébren volt, kérem!”)

Irdatlan nagy volt ez a kép, és amit rögtön fölfedeztem, hogy ugyanúgy, mint a tornateremben a Marxengelslenin triptichon, ez is raszteres. A raszteres képek igen érdekesek. Én sokat kísérleteztem velük; ha közel megyünk, szétesik világosabb, sötétebb pontokra, nem nagyon hihetni, újra és újra nem nagyon hihetni, hogy ha majd távolabb lépünk, ebből kép lesz, és akkor hátrálva távolabb lépünk, és máris ott van ez a valaki, tokás öreg, kedves fickó; bár mosolyában van valami zavaró, valami rejtélyes fölény, talán megbocsátásszerűség, mintha mulatna rajtunk kicsit.

Főleg a szemét vizsgáltam, mettől kezdve ponthalmaz, honnantól kezdve: tekintet. Tanulságos.

Rejtély, fölény, toka, tekintet ide vagy oda, az világos volt, akit így kiraknak a falra, tehát ő is meg József Attila is, ezek nem komoly emberek. Ez mérvadó vélekedésnek számított az osztályban, amit később sok apró jel megerősíteni látszott, főként az, hogy olyan nagyon kötelező olvasmány voltak. Petőfi is kötelező volt, de neki mentségére szólt, hogy harcolt a forradalomban, érthető, ha kötelező, nem tehet róla. Aranyt nem forszírozták annyira, Vörösmarty meg – ezt S.-től tudtuk, akinek az apja irodalmat tanított az egyetemen, viszont a nagyapja utcaseprő volt, amit sehogy se értettünk –, szóval hogy Vörösmarty nemcsak úgymond megtébolyodott, ami felettébb elegáns dolog, hanem sokat ivott, vedelt. Csokonai meg olyan csúf-szép volt, hogy már nem is számítottuk „nagy, magyar klasszikusnak”. És így tovább, szaporodtak a sorok az olvasónaplókban, lányokról másolandva.

Megbetegedtem. Hát mégiscsak hideg volt a fizikaszertárban, hiába iktatták törvénybe az ellenkezőjét annyi sok jó indulattal. Súlyos, alattomos, veszélyes, embert próbáló náthám volt – csekély lázzal, ideális. Hamar véget is ért volna, ha nem hosszabbíttatott volna meg a hőmérő szolid, nagy szakértelmet igénylő feldörzsölése által. (Ám az igazság egy síközvetítés alkalmával csak-csak fölfedte rút orcáját, mert a dörzsölő, belefeledkezve a „Hannenkammrennen” vagy micsoda szépségeibe, az ideális 37,4 °C helyett – mely orvost nem igényel, a szülőt tehát nem aggasztja, de fölkelti annak ösztönös sajnálatát –, e helyett szinte forrpontig zargatta föl, föl a higanyszálat. Nagy botrány, nem részletezem. Csalódtunk benned satöbbi. Mindenki meg volt sértve; én, mert lebuktattak, ők, mert – állítólag – csaltam…)

Élet és halál közt így lebegve, túl jón, rosszon, elolvastam a házban föllelhető összes – Kosztolányit. Nem azért, mintha jobbakat hallottam volna felőle, inkább semmit, homo aesteticus, nem kell evvel a fiatalságot szédíteni, még csak nem is azért, hogy majd későbbi író koromban ezt mint rám OLY jellemző apróságot előhúzkodjam; egyszerűen ez volt (az anyai) kéznél. És azután belebonyolódtam.

Jól emlékszem a novellák testes köteteire, a borító nélküli, talán drapp vászonkötésre, törékeny volt, nem, inkább puha, bolyhos szinte, mint az itatós, Tizenharmadik ezer, Copyright by Révai, Budapest, 1943. (Egy ideig azt hittem, ez a Révai: az a Révai, és ez megzavarta érzelmeimet, egy ideig.) Idegen könyvtárban ha meglátom, és rögtön meglátom ezt a kiadást, furcsa téglákat, megörülök, és azt gondolom a tulajról: jó ember. Pedig hát könyvet vehet akárki! Micsoda első kiadású Csáth-kötetei vannak például < öncenzúra >-nak! Pedig ő aztán egymaga többet árt a magyar kultúrának, mint < hasonlat >.

Egy helyt K., akinek akkorra minden szavát elhittem, mindenféle jókat írt erről a raszteres M.-ről. És akkor jutott eszembe, hogy mi, az osztály, úgy mondtunk le róla, hogy nem is olvastuk, hatfelé korpára malacnak!, kiabáltuk Karinthytól felbiztatva, illetve a Hét krajcár, azt olvastuk. Mindig a Hét krajcárt, úgyhogy abban se volt semmi jó. „Na, most jön a koldus.” „Maga egy jövőlátó!” „És meg-e találják vajon a hetediket?” „Ki tudja így előre?” „Fogadjunk egy csöcsös pubiba,^* hogy vér fog habzani a végén a torkából.” „Várjuk ki ezt a végét, kolléga. Csöngetésig.” És da capo, újra meg újra. De K. közbenjárására megváltozott a helyzet.

 

*

 

A kezdő utószóíró utószókat böngész, az Ottlikét K.-ról, és ott olvas a Kosztolányi-tájról. Minden nagy írónak van ilyen tája, van Krúdy-táj, Ottlik-táj, Pázmány-táj, Mészöly-táj. Mintha ez volna a legfontosabb, ami egy írásból, az írások után megmarad, ez a táj. A Móriczét nagyon magától értődőnek érezzük, mintha ehhez nem lenne hozzátéve, hozzáköltve, hozzászínesítve semmi, nem látni azt az arany szárnyalást, amit Krúdynál, nem látni, mondjuk, a tárgyaknak azt a nagyvonalú és peches kavalkádját, amit Mándynál – ez mintha olyan táj volna, melyet mi is látunk, köznapi halandók. Ha kinézünk az ablakon, ezt látjuk, s ha figyelünk, ilyen mondatokat hallunk.

Azért ez nem egészen így van. Vagy nemcsak így van. Éppen hogy nem ezt látjuk, és nem ezeket a mondatokat halljuk. Manapság nincsenek LEGÉNYEK, nincsenek MENYECSKÉK. Nemcsak azt nem tudjuk, mit jelent nagygazdának lenni, de nem is nagyon érdekel. És nem érdekel a nagygazdalány és a szegény lány csatája kapálás közben.

Illetve ez érdekel. Előbb a két lány miatt. Ezek most lányok vagy nők. Finoman kiderül. Azután ahogy a munka közben eltűnik közöttük a különbség, majd megint előtör. Előtörnek a hatalmi viszonyok a káposztaföldön. Mégse következik ebből még rögtön semmi. Nem tudni, ki nyer. Mennyire szabad, akinek nincs hatalma? Mennyire szabad a nincstelen? Nem nagyon. A jó elnyeri méltó jutalmát – hol igen, hol nem.

 

Azt az életet, amelyről Móricz ír, nem ismerjük. Nem ismerjük az életnek ezt a nehezét; a mi életünk nem így nehéz. Immár nincs „szénszünet”, nincsen „aratási szabadság”, az életünk nem harc, nem csata, hanem, mondjuk, problémahalmaz. Gondkazal. Vidám kis kombájnunk pöfög előrefelé – ha van pótalkatrész meg marokszedő lány.

Akkor mi a baj?

Az a baj, ha van, hogy „nincs az életnek medre”. Móricz ennek az ellenkezőjéről beszél; hogy más sincs szinte, mint ez a meder. Ha, ahogy olvassuk, Tolsztojnak a boldogtalanság, Kosztolányinak a boldogság a szinte kizárólagos témája, akkor Móricznak a szegénység. Hogy rossz és kellemetlen szegénységben élni, de szegénynek lenni az egész mást jelent, az kifosztottságot jelent. Erről a megaláztatásról talán Móricz tud a legtöbbet.

Sok okunk lehet, hogy valaki írót olvassunk, és számos, hogy ne. Nagy íróktól két dologról biztosan értesülést kapunk: milyen volt akkor (amikor ők éltek), és milyenek vagyunk mi (amikor mi élünk). A múlt századi Párizsról a legfontosabb mégiscsak Balzactól tudható. Hogy milyen Magyarország, az a Magyarország, az a parasztság, az a magyarság, az a szegénység – az Móricztól.

Létezni csodálatos, regényes, nagyszerű dolog, mondja Kosztolányi vagy Ottlik. Hát Móricz nem mondja ezt. Azt mondja inkább, hogy ez egy nagy küzdelem. Tehát, hogy nehéz és nagy. Erre nem szoktunk gondolni.

Itt áll előttünk egy író, akit kifosztott az idő; az, amiről beszél, az, akiről, és az a nyelv, amelyen ott – mindez már nincs. Baja nem bajunk, illetve nem így. És miközben talán mindenki kollégánál jobban foglya és kiszolgáltatottja saját tárgyi világának, azokat a kérdéseket teszi föl valóságosan, amelyeket minden nagy író vagy írás: „Érdemes volt-e megszületni?, aztán hogy érezte magát a világban?, milyen hát ez az egész?” És azt mondja: nehéz és nagy. Mi meg inkább úgy érezzük: nehéz és kicsi. Szóval: ilyen és ilyen volt akkor, és milyenek vagyunk mi?

Eljárt fölötte az idő? Eljárt – mert az idő ide-oda mászkál. Aktuális? Nem aktuális. De olvasván őt, megtudunk valami fontosat erről az országról, melyet szerencsénk van (totó-lottó) hazánknak nevezhetni.

 

(Kis kitérő) És megtudunk valamit a magyar nyelvről is. Nemcsak írói elfogultságból nyitottam új bekezdést, nemcsak szakmai kíváncsiságból és komolytalan irigységből, ahogy egyik kőműves nézegeti a másik malterját, a téglákat (pl. a bontásból maradt szabálytalan alakúakat!), a simítókanalat, a „miegymást” ((„Nőtt az adó, mester?” „Nőtt, fiam.” – És az IGE testté lőn.)), hanem mert evvel kellett volna kezdeni, mert ez a legfontosabb, mert ebből következik minden.

Azt hiszem – hogy csak az „osztálytársakat” mondjam –, Kosztolányi pontosabban tud magyarul, Krúdy varázsosabb, Csáth merészebb, Babits mélyebb, de Móricz tud a legtermészetesebben magyarul. – Itt sok félreértés adódik, nem is adódik, kering, a félreértések, akár a forradalom szilaj viharmadári keringenek a piros vagy a piros-fehér-zöld háttérben Móricz körül.

Nem úgy ír, ahogy beszél, vagy ahogy az emberek beszélnek, hanem az írás úgy hat, mint a beszélt nyelv. Hogy tehát ez (is) konstruált, bizony: csinált. (Elnézést kérek az olvasó diákoktól, akiknek ez nyilván magától értődő, de írásomat talán irodalmárok is olvassák, ó, és én rájuk is gondolok.) Aki próbálkozott már fogalmazással, tudja, ez elég nehéz. Milyen kevés választja el a természetességet a trehányságtól, az egyszerűt az egyszerűsítéstől – az ideologikus csuklásokról nem is beszélve; minderre tudunk Móricztól is példát hozni (pl. 1908 előtti írásai).

Hirtelen támadt párhuzammal azt mondanám: Kosztolányi nagyon tud magyarul, Móricz meg nagyon magyarul tud (ahogy talán Mikszáth vagy Arany). (Annak meghatározására, MI A MAGYAR?, mindazonáltal nem vállalkoznék. Sőt még a kérdésre se.)

[A nyelv természetének a mély ismerete nekem talán Móricz párbeszédeiben a legkézzelfoghatóbb, pattog a szó ide s oda, oda- s visszavágások, lassan elfogy a levegő, két ember néz farkasszemet, két indulat és szenvedély, két artikulálatlanság, két némaság – amire Móricznak még mindig marad szava. Kis túlzással: mintha beszédoperát hallanánk (ahol – tehát? – minden szöveg, a tér is.) – Érdekes, hogy a színdarabjai, e szituációérzékenység ellenére, meglehetősen haloványak.]

 

Kosztolányi azt írja Móriczról, hogy az úgy alkot, mint a természet. Igen. (Talán ezért is írtam egyszer, a természettől mintegy megfélemlítve, hogy ha volna legnagyobb író – nincs –, ő volna az… Lassan azért ideje volna találnom valami nagy, magyar írót: akit nem szeretek. Akit letennék a sárga földig, fumigálnék, fanyalognék, szívből. Gyanús ez az ölelés. Gyanús, nem gyanús: ölelek.)

Mint a természet. Amely nem akar semmit; csak elrendez, a dolgok, a dolgai elrendeződnek. Az író elmond, vagy, ha tud, elmesél valamit, ami több, mint önmaga, mint az „eszmei mondanivalója”, több, mint „a kor ábrázolása”, több, mint „az újság”, több… Persze Móricz azért mindig akart valamit, illetve pontosan meg lehet mondani, mit akart: MEG AKARTA VÁLTOZTATNI EZT AZ ORSZÁGOT, azt akarta, hogy ne verjenek át ilyen rútul és pitin, szabadságot akart, és jólétet. Efféléket.

Jól értjük. Noha… noha, kinek lehetne ma olyan határozott szociális programja, mint amilyen őt vezérelte, az alól kihúzták a talajt és föl is osztották rögtön, parasztság is alig, legföljebb mezőgazdasági munkát végzők, demokratikusan is át vagyunk alakulva, nehezebb artikulálni a szociális dühöt, nehezebb megmondani (azaz: nehezebb tudni és nehezebb mondani): ki ellen. Régi szép idők, midőn még e kérdésnek történelmi húzása volt, midőn még tudtuk, hogy minden baj okai – valóban –: „a grófok”. De hát mostanra már, így tudjuk, MIÉNK AZ ORSZÁG.

Mi most, kései olvasók, akkor járunk jól Móriczcal, mikor nem az írásai által akarta mindezt, hanem az írásaiban. (Nem tudnék még egy ilyen jó írót mondani, akinek ennyi sikerületlen írása volna. Tűnődöm, mennyire magyar írósajátosság ez; szabadságunk, úgymond, fejleszthetőségéből ránk szakadó szerepeink szakmai következménye…?)

Igaz az, amit Ady mond róla, hogy egyedül fölér egy forradalmi szabadcsapattal. Ha nézzük ezt a „legeseményesebb életű, legtöbbet szenvedett, legkeserűbb, legbölcsebb, legmagyarabb magyarságnak szívbéli látóját, ezt a józan, bátor, bölcs, koldusőszinteségű” írót, látva a nagyságot, szenvedést, szenvedélyt, akaratot és radikalitást: nem értjük, hogyan lehetett őt mégis fölaggatni oda a fizikaszertárba, egy muflon és egy Geiger-számláló közé?

Hogyan lehet egy ekkora írót így kihasználni, kijátszani nemtelen célokra? Hogyan lehet így visszaélni? Hát úgy. Ahogy történt. Hogy talán tehát minden kisajátítható ideig-óráig, mindenkit falra lehet kenni – jelszóként.

 

De „mi” ennek ne higgyünk. Mindenről győződjünk meg személyesen, a kötelező olvasmányokról is, a tiltottakról is. Aztán – ha – húzódjunk be egy szobasarokba, és olvasgassunk. Nem valószínű, hogy ez segítene, de esélyeink, ha nevetségesen parányi mértékben is, nőnek.

„Hajnali hadművelet”

Mi a banga?

Hogy kicsoda Banga Ferenc, megmondják az ítészek, utána lehet nézni a szakkönyvekben, egy nagy grafikus vagy efféle, említésre sem méltó. Hogy micsoda – azt már érdemesebb megnézni.

Olcsó, bár tőlem nem idegen ötlet volna fölütni és böngészni a Tájszótárt (Új! Magyar!)…, ollyam banga az ëgyik ökör, nem tudom, mi lëhet a baja, vagyis hogy bágyadt volna, cáfolni is méltatlan volna, annyira nem igaz, nézöget, mint banga a mönyországba, azaz csak tátja a száját, és nem csinál semmit, ez sem igaz, de már nem annyira, mert ha tátja a száját (csak) és tesz-vesz, ez már banga volna a javából.

Mégis, így elveszünk a részletekben – noha fölütni és böngészni amúgy igen dicséretes dolog –, nézzünk nagyobbra, mi is hát elemzésünk tárgya. Az világos, hogy nem ember. Angyal!, vágjuk rá kapásból pápistán edzett ésszel. De angyalt már láttunk, féltünk is tőle rendben, minden angyal rettenetes, tudható a szakirodalomból. Tárgyunk a legkevésbé sem rettenetes; ha valami nem, akkor rettenetes (nem).

Akkor tündér. Nem, azt azért talán mégsem, nekem egy tündér az legyen nő. De legalább sudár. Nem sudár. Ellensudár.

Akkor törpe! A gonoszságát tudnánk használni, a „kis gonoszka” formában, de egy törpe az túl nehéz és csúnya, és legfőképp, ami miatt szóba sem jöhet: földig ér a lába.

A kör bezárult, kissé vértelen elemzésünk, ha nehézkesen is, céljához ért: manó! (Mi a ma… Nó.) És kobold és dzsinn és lidérc!

Könnyebben is eljuthattunk volna ide. Emlékszem – áj remember –, mikor először megláttam ezeket a varázsos rajzokat, 74-ben, önzőn és arcátlanul rögtön azt gondoltam, hogy ezek mintha eleve a Fancsikó és Pintához készültek volna, vagy udvariasabban, mintha én ezekhez a rajzokhoz írtam volna amazt. Ezért mikor bevittem a kéziratot a kiadóba, azonnal mutattam is, hogy mely oldalakra milyen rajzok kellenek. Én nem tudtam, hogy egy első (2., 3.,…, n.)-kötetes az ilyent nem mondhat, örömében nem mondhat, ti. örülnie kell, hogy él. De nekem nem szólt senki, bölcsészkart se végeztem, nem tudtam, merre hány centi (a matematika szakon meg ilyen alpári dolgok már nem kerültek szóba), mindez annyira meglepte a kiadót, hogy mindent úgy csinált, ahogy kértem.

(Itt most drága Kiadómat rosszabb színben tüntetem föl, mint illenék – mert ő azóta is mindent úgy csinál, ahogy kérem, a mai napig [egy darab cenzúra típusú, valóban apró malőrt leszámítva, 1. Bevezetés… p. 337., 338.] –, mindazonáltal nem rosszabb színben, mint ahogy, úgymond, megérdemli. Mert azért – valahol – ő is egy ún. szocialista nagyvállalat, s az ilyen az sok mindenfélére alkalmas, arra ritkán, amely célra létrehozták. Hogy például a Kiadóm kiadóként működik, legalábbis az én esetemben több mint tíz éve így, és nem például cenzúrahivatalként vagy bürokratikus kézirat-lerakodóhelyként, és nem úgy van – ahogy amúgy van –, hogy ők tesznek szívességet kézirataim közlésével, hanem, úgy érezhetem, én nekik, sőt, hogy ők még mintha örülnének is, hogy szerzőjük vagyok, és én, mert ténylegesen gondoznak – ezek amúgy nem világra szóló dolgok, azt jelenti, hogy valami: kiadó –, szóval én ezt a máskor is vágyott azonosságát szónak és ténynek, azt én évek óta nézem nem csökkenő ámulattal, úgy, mint egy természeti csodát, akár egy cseppkőbarlangot vagy a tintahalak párzását. Egy történet elmondásakor mindig vannak áldozatok, mondhatni áldozatról áldozatra haladok, és ezt nevezik azután, ezt az igaz igazságtalanságot, humanizmusnak.)

A második könyv első borítójával viszont úgy kirúgtak, hogy a lábunk se érte a földet. (Talán innét a korombéliek tündéri realizmusa…) Süvítettünk ki a 10. emeletről, s még ott fenn, rálátással az épülő-szépülő belvárosi passzázsokra, megint egyszer elszontyolodtam, hogy hát akkor most mi lesz, ha nem az lesz, aminek lennie kell. Ó, sose aggódj, csocsókám, vihogott a galambok közt keringve a neves illusztrátor, csinálok én ezeknek ennél sokkal jobbat. Ridegen vetettem közbe, hogy hát akkor mért nem tüstént azt a jobbat csinálta. Szomorúan rám nevetett, és potty, már lenn is voltunk az alkoholista Vörösmarty szobra előtt, a földön. Ó, édesem, kirajzolom én a szemüket, és gyönyörű könnyen megvonta a vállacskáit.

Nem számoltam, hányszor térült-fordult, hányszor kellett „jobbat” rajzolnia, de addig-addig mesterkedett, hogy végül az lett, hogy noha nem az lett, amit akartunk, de ami lett, jó lett. Akár egy népmesei hős: egyet se félj, kicsi gazdám, kirajzolom a szemüket.

Amidőn meg kellett tárgyszerűen állapítani, mi is volna az a püspöklila, napokra elhagytuk családunkat, hogy lecsaphassunk valamely kósza pispekre, eltévedt cingulusra, s ha találtunk egyet valamely Bazilika homályában, Manó Manovics előkapta a SZÍNMINTÁT, és félreérthető mozdulattal odamérte. A műgond e sokadszori virágzása dacára később egyszer valaki fölhívott, fölhívhatott, mondván, a Skálába új, fékezett habzású, NDK mosópor érkezett, ott áll fölslihtolva olyan rózsaszín(!) dobozokban, valamiért Termelési-regény fölirattal…

A Fancsikó és Pinta harmadik kiadásának borítóján (mert közben elmúlt tíz év, és nagyon híres művészek lettünk) van – mit van! lebeg!, ez is lebeg, mutatja is lelkesen, hogy látom-e, mondom látom, ott a szárnya, ó, dehogy, a lába, hogy nem ér a földre, mert ez a föld, bökött egy bizonytalan satírozásra, ez a föld –, szóval van ez a szárnyas, furcsa gebe pofa, ormótlan sárga cipőkben, kék kis masnival, csúf és kedves, afféle őrzőangyalszerűség, akit főleg azért zárnánk a szívünkbe, mert nem a miénk, nem minket őriz, Egeknek hála, mert sok jó e baldóvertől nem remélhető – amikor, jaj, árulás!, hirtelen fölismertem, a szemüveg meg az orr!, hogy kígyót melengettem keblemen, mert hát ez én, ez én volnék, ez a… lény. A gaz. Galád és hajcihő. Az ilyen-olyan! És még tetszik is! Akkor hát most adta vissza, rajzolta vissza azt az én, megítélésem szerint lírai szépségű emlékművemet, amit állítottam neki a fékezett habzásúban. Még mielőtt szólhattam volna, legyintett, ugyan, csocsókám, mire nem gondolsz… dehogy, dehogy. És nagyon csillogott az a jóságos szeme. Ez az igazi gonoszkodás, mely az ártatlanságra is igényt tart; sőt, meg sem különböztethető tőle.

Ez eddig tréfa és elérzékenyülés. Meg tudom én pontosan mondani, kertelés nélkül, mi az a banga. Először is kisbetűvel kell írni, mint a nemecseket. Ezt a kettőt kell így írni az egész világon. A banga az nem más, mint egy kicsi, a kicsinél is kisebb, évezredek csiszolta, fényes, sima, csillogó, aprócska elegáns – kavics! Jó, hogy ekkora, mert elfér a zsebünkben, és amíg az ott van, addig baj nem érhet minket, nem fog a golyó, s meghátrál minden rút ármány. Mi meg csak nevetünk, ameddig bírunk. Ha meg majd nem bírunk, banga is hiába!

Van még egy kutya is ezen az új borítón, egy terhes kan kutya. És ezt, magyarázta nekem nagy odaadással, senki se fogja észrevenni, ezt csak te tudod, meg én. Aztán látod, mégis terhes. És tudod, miért?

Tudom. Mert úgy rajzoltad.

Bizony, édesem, azért. Azért van minden.

Petőfi, a légtornász

Egy régi kérdés arról képzelg, mit csinálna a lánglelkű költő, ha élne. A gyors válaszok könnyen kínálják magukat, alig menti őket, hogy zárójelbe tesszük (magunkat).

(Ha élne, már rég meghalt volna. Javítás: belehalt volna. – – – Disszidálna. Füstbe menne. Gallyra. – – – Kiállna a Lépcsőre szavalni: Talpra magyar! Javítás: Sándorkámmégegyszeronnéthogytalpramagyaramikrofonvégett. – – – Indulna a szavazáson. Kibukna, mint rendesen, szabadszállna. Ezt még lehetne pontosítani, ha lehetne. – – – Az Új Tükört szerkesztené, hol egyetértene szerkesztőtársával, hol nem. – – – József Attila-díjas volna. – – – „Petőfi?… Hogy mit csinálna?… Hát amit mindenki!” (De mit csinál mindenki? Erre nehéz válaszolni.) – – – Ránk borítaná az asztalt. – – – „Kérdezzék meg Bem apót!” – – – Ún. publikációs gondokkal küzdene, nyilván. Túl ilyen volna és túl olyan; Petőfi túl volna. – – – Rossz a kérdés. Elgondolhatatlan.)

 

No de mindez csak mellékszáll. Mert bizony Petőfi, semmi kétség, ha élne: légtornász volna.

Egy légtornászról már messziről ordít, hogy légtornász. Egy légtornász az kirí. Látszik rajta, hogy Isten teremtménye. Azonkívül nagy bajusza van, és széles mellkasa, ahol megpihenhetnek a hölgyek. Szőke hajukat a légtornász arcába fújja a szél, ami nem mindig kellemes, ha szépnek szép is.

Egy ember az vagy légtornász, vagy nem légtornász, itt nincs mese. Az élet nehéz, a légtornászé is. Ott ez az egész cirkusz, a közönség, amely unottan perecet rágicsál, füstölög a poshadt sör miatt, és legszívesebben otthon tévézne; a porondmester… ki hogy van vele, nem nagy szám; a technikai fölszerelés toldozott-foldozott, ha műanyag, nem rozsdáll. Körben a nagy vadállatok büdösek. Mindenkinek megvan a maga baja. És akkor még nem beszéltünk a műlovarnőkről, e kegyetlen, édes lényekről. De azért a zenekar játszik, tutti, és olykor jól érezzük magunkat, ha törik, ha szakad.

Petőfit nem állítanák félre, és nem is volna egészen sikertelen, a nagy esztrádműsorokhoz nem őt hívnánk, de nem is kizárólag pókhálós, poros művelődési házakban lépne föl lépre csalt nyugdíjasok előtt.

 

No de mindez csak mellékszál. Mert ez a Petőfi nevű légtornász minden pillanatban, minden mozdulatával és minden mozdulatlanságával, álmában és ébren és félálomban, egyedül vagy barátai karjaiban, azt hirdetné… nem, nem hirdetné, csak állítaná, létezésének módjával állítaná, csöndesen és megfellebbezhetetlenül, amit már-már elfelejtettünk, hogy a légtornász főként nem elismert vagy el nem ismert, nemcsak a szakmájához ért, meg a nőkhöz meg a férfiakhoz, nemcsak állampolgár, magánszemély és alkalmazott, nemcsak mitológus, szociológus, ökonómus, balneológus, nemcsak a porondmester egyetlen méltó ellenfele vagy épp ellenkezőleg, nemcsak nagy demokrata, dehonesztáló demonstrátor vagy alamuszi technokrata demimonde, nemcsak fahmann és untermann, hanem: hanem ő a LEVEGŐ URA.

Bizony.

Csak ő.

És ő, a levegő ura, mindennap föláll a kopott trapézra, bajusza mulatságosan billeg, drágáim, így szól halkan, és belefúrja magát a levegőégbe föl, föl, mindennap, érettünk meg persze magamagáért.

A levegő, tudjuk, ha nem tanították is, tanultuk: színtelen, szagtalan, szúrós szagú gáz. Mindazonáltal, légtornász testvérem, te hiú, nevetséges nímand, ne feledd: ura te vagy.

 

No de mindez csak mellékszál.

Haza a magasban^*

 

Városaink többnyire folyóparton terülnek el, kereskedelmi gócok voltak, gabonaszállító hajók jártak, szeszélyes tutajok, meg nagy gulyákat hajthattak errefelé, bár az is lehetséges, hogy csupán egy barokk úr kénye-kedve jelölte ki a helyet, a helyet, ahol most – vagyunk is meg nem is.

 

Engem újra meg újra meglep, mert váratlanul ér, ha arról a helyről, ahol életem telik, egyszerűen mint városról beszélnek – többnyire külföldiek. Hogy Budapest város volna? Ahogy Párizs, Amszterdam, Stockholm? Szóval tényleg ott feküsznénk a Duna két partján festőien? Hídjaink csak úgy ívelnek, mint szebbnél szebb gondolat? Volnának titkos tippjeink éttermekre vonatkozóan, ismernénk egy kiskocsmát vagy még inkább egy nőt, egy ladyt, ahol az egészben lesütött libamáj, egy meglepő hagymás, szegfűszeges alapozásba, jobb, mint akár Lyonban, és volnának, ugye, ezek a századvég érzéki hanyatlását idéző, életteli kávéházak… És egyáltalán: az atmoszféra! Ez a sajátos zsongás meg rejtett tánc, mely megkülönbözteti a városokat, meg az arcok az utcán, melyekben a sajátunk fürdik és tükröződik, azért, hogy magunkról tudjunk meg valami olyat, amit sehol másutt. Kulturális életünk pezseg, mint híres fürdőink – Budapest fürdőváros! –, zubog az elpusztíthatatlan élni akarás, a túl-élés kelet-európai vicce, rafináltan, tehetséggel és ravaszdin, Svejktől kicsit délkeletre? Már megint irodalmi nagyhatalom vagyunk valami költőszimpozionon? Ne kerteljünk: kicsiny, dupla fenekű ékszerdoboz a Kárpátok ölén, az vagyunk. Ahogy a sláger mondja: én mindig Pestről álmodom, nekem csak ő a Párizsom? Ilyen jól állnánk?

 

Nem, nem állok ilyen jól. Hát hogyan? Úgy állok, például, hogy nekem A város: az Berlin. Nehéz szívvel mondom ezt, a hűtlenség súlyával és igazságtalanságával.

 

Csak könnyedén, éppen hogy érinted, javasolja Sartre nagymamája a Szavak végén, ezért nem fogok arról az élő botrányról és perverzióról és folyamatos megfélemlítettségről beszélni, hogy egy város két félből áll, két diszkrét félből, arról a kényes tényről sem, hogy én, helytelenül és abszolút tárgyszerűtlenül, az egyik felével azonosítom az egészet – egy-egy értelmű leképezést létesítve egy halmaz és annak valódi részhalmaza közt, lám, ezért jó, illő és üdvös Európában, ha, többek közt, matematika szakot végeztünk; noha az elébbi leképezés más alaptanulmányok szerint is megoldható –, nem beszélek arról sem, hogy, nekem, nincs még egy város a Földön, amely az én Berlinemtől távolabb volna, mint egy bizonyos másik ország fővárosa, az elébb említett részhalmaz komplementere, és nem beszélek a betonfalakról, melyek úgy másznak, kúsznak körbe a város körül, mint valami szörnyeteg, és falnak föl mindent, ami útjukba esik, utcát, házat, lépéseink és lélegzetünk nyomát, mindent. A fölfal és a fal az ugyanaz a szó; de azt nem hinném, hogy a magyar nyelv évszázados fejlődésével erre a botrányra készült volna föl egy közepes szóviccel, inkább csak, szokás szerint, a kezemre játszik; amúgy is az a bon mot járja, hogy ez a mi nyelvünk volna, akár a hetérák, amennyiben megtenne mindent, amire kérik, amiben én, ahogy talán az várható, csak azt nem értem, hogy mért „mint a hetérák”. De ez maradjon a finnugor nyelvek titka a Chekpoint Charli fényében. Fal tehát mindent föl a fal. Rosszkedvünkben ezt a konglomerátumot nevezzük európai civilizációnak. Azt, hogy ez valóban botrány és perverzió, lassacskán már nem is észleljük, ami azért veszélyes, mert így azt sem ismerjük immár föl, mi is volna a természetes, mit is jelentene egy épeszű országban épeszű emberként élni… Manapság annyit papolunk kelet és nyugat közös európai gyökereiről. Megvalósul talán mégis: együtt, kéz a kézben butulunk. Hülyülünk. Ajkunkon nyál csorog. No de csak könnyedén, éppen hogy érintsd, nem akarnék a belügyeimbe avatkozni… Olykor azért azt remélem, mindez, amit elmondtam, nem igaz, s van, hajszálnyi, esélyünk, mégis. – Mit mondhatnék még Európánkról? Idézem: „Az asszony mögé feküdt, és simogatni kezdte. Ágnes azonban időközben elaludt. A lektorijelentés-író az asszony fenekét tapogatva suttogott még – a két félrészt érintgetve mondogatta Ágnes fülébe: »Kelet-Párizs, Nyugat-Párizs«, hallotta a saját szuszogását –, Ágnes azonban nem mozdult. A lektorijelentés-író sértődötten visszament a helyére, vesszejét marokra fogta, úgy gondolva, így talán nem vész kárba a merevsége, de kárba veszett.” – A kárba veszett, kis, magyar, merev Európa…

 

Hogy végtére mi is az a négyhatalmi egyezmény, azt tapasztalatom szerint ember, kit anya szült, nem tudja. Olyan lehet ez, mint az irodalomban a realizmus. Lukács még tudta, de aztán magával vitte a sírba a titkát. Emlékszem, annak idején Frankfurtba kellett egyszer Berlinből mennem. Egy állami alkalmazott – nem árulom most el, melyik államé – ez alkalomból aggódva s mélyen a szemembe nézett, utazzam csak, repüljek, mint a madár, hassak, alkossak, gyarapítsak, ő csak egyre kérne meg könyörögve, hogy ne direkt utazzam Frankfurtba, a Majna mellettibe. Láttam, az életéről van szó, bólintottam, eszembe sem volt direkt utaznom. Ettől megnyugodott. Hogy hogyan lehet nem direkt utazni Frankfurtba, azt azóta sem tudom. Talán, hogy előbb Hamburgba. De akkor Hamburg az, ami Frankfurt vala az imént. Valahová, Hölgyeim és Uraim, bizony csak muszáj direkt mennünk…, azt hiszem.

 

Egyébként nyilván van egy amerikai meg egy szovjet tisztviselő, ők ketten értik. Ülnek kicsiny irodáikban, és izgatott jegyzékeket váltanak azon absztrakció tárgyában, melyet a világ úgy hív: Berlin. Az idők folyamán összecimboráltak persze, az asszonyok levelezgetnek, befőttrecepteket és kötésmintákat cserélnek, és fogamzásgátlót, a nyarat együtt töltik, hol Bulgáriában, hol Rióban, a férfiak pecáznak, van egy közös svájci (semleges!!!) szeretőjük, a gyerekek diszkóznak. Jurijnak tetszik Marilyn. Még néhány év, az ivarérés évei, és találkozni fognak kedvenc városuk keleti felében. Jurij a reggeli géppel érkezik, és tisztesség ne essék szólván, a bujálkodás után az estéli géppel röppen vissza – nagy város ez, nagy, kompakt város. A szerelem nagy úr. Szóval a nyár nagyon emberi. De aztán beköszönt az örök ősz, és a férfiak folytatják a tárgyszerű, nagyhatalmi vádaskodást.

 

Das Mannesalter liegt in den Konkreten: tehát: éves ösztöndíj családostul, Schönefeld, 1980. március hatodika. „Minden asszony életében van egy pillanat, amikor azt szeretné tenni, amit nem szabad” – szól mifelénk egy sláger. Minden kelet-európai életében van egy pillanat, amikor úgy érzi: EL, EL INNÉT! Az efölötti lelkiismeret-furdalást nevezzük hazaszeretetnek. De nem akarnék terhelni. Kelet-Európa csak Kelet-Európából érthető valóságosan, viszont kelet-európainak lenni éppen azt jelenti, hogy önmagunkat nem ismerjük.

 

Aki innét indul, egyszerre Odüsszeusz, a hódító és ravasz, alsógatyája titkos rekeszében kemény 100 rejtett dollárok, és egyszerre ő az együgyű szegény is, az ágrólszakadt, a csóró, a század eleji kivándorló, hiába indult nagyszájú turistaként, spárgával átkötött vékony kofferjában viszi mindenét, viszi batyukba bugyolálva nyomorúságos életét az Új Világba. (Amerika talán ezért fontos. Nem azért, mert kellemes vagy jó volna, vagy nagy és gazdag, egy földi mennyország, ahol az ottlakók tetemes hányada boldog, nem, hanem Amerika az, ami van. Ezt jelenti az egész világ számára. – Kisgyerekként már tudtuk ezt, ismertük ezt az ősi vágyat, mert tudtuk, hogy kell lennie egy helynek, ami legalább, ha nem tökéletes is, de VALÓSÁGOS. Ez Amerika. Ez álmaink Amerikája, a hely, amely valóságos, és mi is valóságosak benne. VAGYUNK! A TÖBBIT MAJD MEGLÁTJUK.)

 

Félő, bár csak föltételezhető, hogy midőn azon szigorú márciusi napon átvergődtem enyéimmel és olykor önálló életre kelő, el-eliszkoló bőröndjeinkkel – tényleg mint egy rossz, nívótlan kivándorlási paródia –, át a schönefeldi labirintusokon, Minotauruszunk vérben, mintha menekülnénk, pedig becsületszavamra nem!, mintha 1956-ban volnánk, pár lépés a határ!, a szívem valóban a torkomban dobogott, és izgultam, hogy sikerülne minden, szóval hogy ott kuporogtunk két határ közt példaszerűen, önnönmagunk Ariadne-fonalaként, akkor az a kis négyhatalmi egyezmény már finoman és indirekten ki vala játszva, vagy nem, félő.

 

Sivár, már-már ismerős külvárosokon át vitt a busz, gyerekeim s feleségem aludtak, és én azt képzeltem, hogy háború van, és én, a család feje, menekítem a rám bízott lelkeket, igen hogy én, én vagyok a derék indián, aki szavatol a lady biztonságáért. Soha nem éreztem magam ennyire felnőttnek, ha öncsalás révén is. Igaz, valóságosnak sem éreztem magam, inkább valami jó kis másodosztályú regényhősnek – ismert munkaköri ártalom.

 

Berlin tehát azonnal egy regény városa lett. Akkor hát ezért volna olyan közeli, olyan fontos és látványosan élő? Nem. Mert a megérkezés és a képzelgések furcsa bódulata elszivárgott, és részint új bódulatok keletkeztek, részint nagyon hamar, viharos gyorsasággal mintegy újrateremtettem a schönefeldi kavargásban hál’ istennek elveszni látszó életemet, azt, amit otthonról hoztam, és amit regényesnek nevezni, finoman szólva, bájos pontatlanság.

 

Idegenek vagyunk, de nem turisták, noha lakunk valahol, ami azonban nem otthonunk, így foglaltam kezdetben össze magamnak zavaromat és aggályaimat, ezt a példás itt-is-van-meg-nem-is-t, beszámolva gyakori záp kedvemről, arról a terhelésről, melyet a napok változatossága okozott, mert minden nap más volt, s ettől immár elszoktam, minden esemény volt, a tévéhíradó újfajta arányai ugyanúgy, mint a roston sült scampi vagy a 40 éves Calvados, a napokért senki és semmi nem szavatolt; de ez a sok egyszerre volt túl kevés is, üresség támadt bennem, és ezt akartam aztán a hörcsögtermészetemmel rendbe hozni, a kissé nevetséges rendszerességgel és a leleplező hódításvággyal, ahogy utánavetettem magamat egy nem is tudom, minek, geometriai alakzatnak? a városnak? a helynek, ahol most vagyunk? – valahogy így.

 

Az utolsó bekezdést a Ki szavatol a lady biztonságáért? könyvből másoltam ki, az ő-ket én-re cserélve, vagyis pont fordítva, mint általában a regényírásnál szoktuk (ez utóbbi eljárás terminus technicusa a szakirodalomban: madambovarizálás, az alkotó az ő élményeit madambovarizálja). Egyébként ez a passzus a legmélyebb főhajtás Berlin városának, egy magamfajta úgynevezett szerzőtől a legszebb ünnepi dicsbeszéd, ha ily ravaszkodón indirekt is, mert mutatja, hogy az említettem könyv nem jött volna létre, hamvába holt volna az említettem város nélkül. Már ez elegendő volna, hogy elérzékenyüljünk.

 

Ez a két dolog történt tehát, az, hogy a jó- és rosszkedvek statisztikai eloszlása alig változott, erre nem számítottam, és zokon is vettem (hogy kitől-mitől, azt nem tudnám megmondani), a másik meg, hogy kezdettől fogva volt bennem ez a nagyon erős nyugtalanság, amitől szabadulni igyekeztem volna, és nem tudván, rosszul éreztem magam. Úgy éreztem magam, mint a Lady-könyv egyik hőse, aki pedig úgy érezte magát, mint Rilke – nos hol? – Berlinben, aki úgy érezte magát, mint egy rossz diák, aki mindenről lemarad, és a szamárpadból végül is már föl sem fogja, mi történik a táblánál.

 

Birtokolni akartam a várost. Be akartam ke-be-lez-ni. Úgy látszik, Berlin kihívja ezt a szenvedélyt. Van egy nő ebben a könyvben, aki egyszer arról panaszkodik, hogy őt minden férfi meg akarja ütni. Van ilyen típus, válaszolják figyelmetlenül neki, talán be kéne a szemedet csukni. BERLIN, DRÁGÁM. CSUKJA BE, KÉREM, A SZEMÉT. – Birtokolni akartam, de nem tudtam, hiába voltam önmagam tüchtig Lustobjektje és Johann Peter Neckermannja, járván rámenősen a várost, hogy úgymond megismerjem. Később mégis az derült ki, hogy nagyon is sűrű volt az ott-létem, és az a sok mégis sok volt, említésre méltó, azaz tudok rájuk emlékezni, azaz vannak, tehát: hasznos volt odamennem, és hasznos volt eljönnöm.

 

Budapesttel soha nem voltak így terveim, azt magától értődőn bírtam és használtam. Geográfiailag lényegében futballpályák és a környékükön lévő kocsmák szerint ismertem meg szülővárosomat. Én ugyanis sokáig ígéretes jövő előtt álló külvárosi futballista voltam. Aztán ez elmúlt. Az ígéretes jövőket ígéretes jelenek, majd ígéretes múltak váltják föl, et nos mutamur in illis. – Láthatatlanul szelik át meg át a várost ezek a rejtett ösvények, egyik kis lepusztult, földes pályától a másikig, ösvények, melyeket nem ismer más, csak a lecsúszott, harmadosztályú focisták, illetve egyesületek köröttek titkos társasága; fantasztikus figurák verődnek össze itt, exkluzív, kihalóban lévő állatfajták. Városismeretem így teljességgel ki volt szolgáltatva a Budapesti Labdarúgó Alszövetség által felügyelt sorsolás szeszélyének. Egy Csillaghegyi Munkás Torna Egylet (ahol én játszottam, bírván a hozzáértő szakvezetés bizalmát) csak elvétve jutott mondjuk Soroksárra, legföljebb kupameccs alkalmából. A kupákból meg hamar kiesik az ember. Berlinért megdolgoztam, Budapestért egy szalmaszálat se tettem keresztbe, eszembe se jutott.

 

Hallhattam azt is, hogy egy idegen város olyan, akár egy szerető, míg szülővárosunk volna akkor a feleség. De hát ez szamárság. Így nem lehet felosztani a…, semmit se lehet így felosztani. Így nem lehet különbséget tenni.

 

Pedig van. Amikor én egyszer – mit egyszer! éppenséggel november hetedikén, 1980. nov. 7-én – hajnalban, azaz akkor tehát már 8-án, kiléptem abból a sápadt lebujból, melynek alapján, durván szólva, a könyvem Daisy-fele íródott (mert egy írás az állhat két félből, föltéve, ha fölötte, ahogy a város fölött, egy az égbolt), ott, nem messze a kijárattól egy rendőrségi VW busz állt, s mellette feltartott kezekkel fiúk s lányok terpeszben, miközben egy fiatal, gyerekarcú rendőr – mintha emezek cimborája lett volna, egy közülük, csak ki tudja, miért, egyenruhában –, ez a fiúcska rugdosta nyugodt mozdulatokkal széjjelebb a lábakat, a talpak nehezen mozdultak a hajnali tratuáron, nosza! nosza! széjjelebb! De hát nem érti?! szétszakad a micsodám!

 

Meglehet, még kótyagos voltam a Nagy Októberi Szocialista Forradalom e sajátos ünneplésétől – én mint Aurora cirkáló idegen ölekben? ez talán túlzás volna, és ízlés nélkül való is –, és noha az erőszak elébbi leplezetlenségétől és váratlan személyességétől kétségtelenül megszeppentem – de semmi esetre sem vontam le Berlinre nézve általánosító és elmarasztaló ítéleteket.

 

Képzeljük el, képzeljük csak el ugyanezt a jelenetet az én kis hazámban, mondjuk, ne legyen november hetedike, kerüljük a bonyodalmakat, legyen tavasz, az olyan konstruktív, fiatalság! jövő! forradalom!, jó, akkor tehát egy szép márciusi kikelet, Petőfi-szobor. És én ott állnék – ismét: feltéve, de meg nem engedve –, szokás szerint valamicskét távolabb, és néznék. Nézek és megjegyzek mindent. A rendőrök öregebbek, bár ez sem biztos, konszolidáció van, legyen csak ugyanolyan pelyhes arcú fiúcska itt is, nosza, nosza, és így tovább a realizmus fegyverével.

 

Ekkor azonban én, agyszülemény, korántsem csak szeppenten riadnék egy futó, elegáns minutumra. Hanem a gyomrom görcsbe állna, és megalázottságom dermedtségéből csak dühöm és szitkaim rántanának ki. És közben néznék – a Dunára, a Halászbástyára, azokra a gyönyörű szép helyekre, mindenhová, és színültig tele volnék rohadt gyűlölettel, bennem rothadna a gyűlölet.

 

Egész másképp folytatódott (viszont) az a berlini hajnal. Nem egyedül, egy Kajzar nevű fiúval sétáltam, aki azóta rettenetes halállal meghalt; ahogy mondani szokás: együtt hallgattunk. Örültem, hogy a nőt – egy nőt – otthagytuk a transzvesztita bárban – olyan elviselhetetlennek és főként nevetségesnek éreztem a fölényességét, mely ott kizárólag egyvalamiből táplálkozott: a heteroszexualitásból. Kajzar furcsa fiú volt, nem tudom, homokos-e, vagy csak teszi magát, de nem is igazán akartam a végére járni ennek, én kedves, érdekes embernek tartottam, de tudom, sokan nem szerették. Szörnyeteg, mondta például konkrétan valaki.

 

Kicsit fáztam. A lebujban föllépő művészekre gondoltam, kollégákra, Daisyre, Robira. Milyen gyorsan és könnyen maguk közé fogadtak! Ez jót tett a hiúságomnak. Daisyval, aki durvább és fölületesebb volt valós alakjában, mint az a tragikus és vonzó hős vagy hősnő, aminek leföstöttem, vele a közönséggel való kapcsolatról fecsegtünk. Milyen voltam?, kérdezte aggódva. A kezedben voltunk, hízelegtem. És láttam, hogy izgult, mit válaszolok. Aztán meg örült. Ez ilyen egyszerű. De Robi, azt hiszem, tényleg mindent tudott, amit tudni lehet, nem sokat, életről, művészetről. Föllépése után, egy igen ordenáré Putzfrau-számot adott elő ellenállhatatlan humorral, profin és rémülten, akkor már megint mint törékeny, öreg férfi jött az asztalok közt, leült a pamlagra mögénk, a meztelen vállú hölgy csókot hajigált neki, hátrafordultam, már sörözött, arca arannyal volt kiverve, s akkor ebben az öreg, züllött pederasztában vagy miben, ne vegyék kérkedésnek, illetve vegyék, mert az, megláttam benne magamat. A művész önarcképe már nem egészen fiatal korában. Lehajoltam, és gyorsan megcsókoltam sápadt, májfoltos vén kezét.

 

Ilyenkor, egy ilyen éjszaka után, óhatatlanul eszünkbe jut: mi is volna hát a művészet? Még megittam Kajzarral egy kávét meg egy Calvadost, és én még egy hagymalevest is ettem. Azt éreztem ott az üres Kurfürstendammon, amiről Ottlik beszél – tényleg nem győzöm ismételni –, „hogy az utcán járva-kelve még mindig a boldogság finom, titkos kis láza bujtogat, hogy száz meg száz lehetőség közt szabadon választhatunk; talán a szabadság sem helyénvaló kifejezés itt, mert többről van szó: kötetlenségről, tehermentességről, az érzékelés szabadságáról, hogy birtokba vehessük a világot, ehhez nem elég annyi, hogy ne tartsanak számon, és ne tartsanak semmilyen módon rabságban, hanem még a lelkünk legtitkosabb szerkezétet is meg kell őrizni hozzá sértetlenül…”, ezt éreztem, ezt a könnyűséget, mámornál többet, mert józant, kötetlenséget és tehermentességet, ott, ezen idegen metropolis kihalt főutcáján az alig ismert polákkal – akkor, amikor, jőve onnét, ahonnét. Hideg szél fogótskázott a festői bulváron – 3,5 km sikk és sárm.

 

Nem a szabadságról beszélek. Mert hát persze hogy szabad vagyok, próbálnék más lenni!, ezt, ha máshonnét nem, a könyveim fülszövegéből tudhatom: író volnék, szabad…úszó, persze. De kötetlenséget és tehermentességet nem érzek. Kötöttséget érzek, és tehert.

 

Mért van ez?

 

Megmondom. Vagyis inkább kimondom, de hiába olvasnák a fejemre majd, úgyis letagadom majd. Szóval: ez a felelősség miatt van. Hogy felelősséget érzek a városom iránt. De ez nem jó. Alig elviselhető. Úgy érzem, felelősségem van, terem nincs. Gyönge vagyok. Nem látván esélyt ezen változtatni, vágyakozom Rióba, Toszkánába, Nyugat-Berlinbe. Volnék odavalósi, vágynék, ha nem is ide, ahová való vagyok, de valahová máshová igen. Mindazonáltal nem akarom ezt úgy elbagatellizálni, ahogy a vicc mondja: hogy legjobb útközben. Ami természetesen igaz, csak éppen nem lehet mindenki útközben…

 

Személyes ügyemnek tekintek itt mindent, végül is otthon volnék, ha olykor-olykor „törvénybe is iktatták az ellenkezőjét”. Így azután városunk hordja egész életünk súlyát. És viszont: jelzi is. Mert minden rossz, ami itt történik, visszaszáll rám. De nem csak úgy progresszív társadalomkritikusan, hogy, mondjuk, ne adja ég, megsértenék az emberi jogokat, és az. Vagy hogy betiltanak valaki írót, és az. Elég, ha nincs kenyér. Vagy túl sok a hó. Műanyag asztalok ragadnak. Használt (!) kockacukrot adnak a presszóban. Vagy ha valaki ordít. Fenyegetőn előz az autójával. A zákány a borosüveg alján. Minden.

 

Meg az a sok hazugság. A hazugságaik. Azoké. És a közös hazugságaink, és a mi hazugságaink. És mindent, a csalásokat, ahogy átverjük a gyerekünket meg az adóhivatalt, mindent, az alamuszi pandúrokat, a rablókat, a hideget, a nyirkot, a reggelek áporodott levegőjét, a műanyag zacskóban lévő tejet, a morzsát a lepedőn, az elromlott telefonokat, a jó telefonban az elromlott hangot, azt is, ha lehallgatják (nem tudom bizonyítani), mindenféle reménytelenséget, kilátástalanságot, tehetetlenséget és tehetségtelenséget, a rosszindulatot, a szegénység megannyi álgazdag vergődését, a kisstílűséget, önzőséget, szűklátókörűséget, a hatalomvágyat, a felelőtlenséget, a rosszkedvet, a kishitűséget, a megbolondult autóablaktörlőket, mind ennek az országnak, Magyarországnak a számlájára írom. Azt is, hogy meghalt az édesanyám. Más országban talán örökéletűek lennénk. („A nemzetgyalázásnak azt a magasztos formáját művelem, mint Széchenyi István”, írta Kosztolányi egykor szorult helyzetében. Én már ezt nem írhatom. ELGYALÁZTÁK ELŐLEM AZ ORSZÁGOT. Pedig erről a kötelmünkről, hassliebéről, nem volna szabad lemondani. Meg kéne teremteni hozzá a föltételeket. Azaz meg kéne változtatni az országot. Az éltünket. 22-es csapdája.)

 

Semelyik más hely a világon nem cipel ennyit, mint szegény Budapest – ami engem illet. Mindezt belátva tán vissza lehetne jutni egy városhoz, melyet, ha rezignáltan is, újra szeretni lehetne. Kérdő mondat ez, legjobb esetben. Mert hiába tudni, mi miért van, ha az van, ami van.

 

Mégiscsak a képzelet kétes fegyveréhez kell nyúlni? Illyés Gyula ír Haza, a magasban c. versében erről, a mondandó szókról:

 

te mondd magadban, behunyt szemmel, csak mondd a szókat, miktől egyszer futó homokok, népek, házak Magyarországgá összeálltak. (…) Mert ha sehol is: otthon állok mert az a való, mit én látok, akkor is, ha mint délibábot, fordítva látom a világot. Így maradok meg hírvivőnek őrzeni kincses temetőket. Homlokon lőhetnek, ha tetszik, mi ott fészkel, égbemenekszik.

 

Haza a magasban? Akkor nincs megállás. Város a magasban. Család a magasban. Apám a magasban. Öcséim a magasban. Szerelmem a magasban. Barátaim a magasban. És a legvégén persze én, az untermann, a magasban. „Mert ha sehol is: otthon állok / mert az a való, mit én látok.”

 

És még valami: álmaink városa talán mégse Rió vagy Berlin. Az a város az álmainké inkább, ahol álmodunk. Színesben, bizony, akárki akármit mondjon is. Akkor hát mégiscsak a Duna két partján fekszünk? Igen: itt, így, festőien.

„4”

Azt kérdi a 4 esztendős, Zsófia névre keresztelt, Zsozsónak hívott lányom, hogy mi leszek, ha nagy leszek. Eltűnődöm ezen, tényleg, hogy is LESZ ez… Azután kicsikét alattomosan azt válaszolom, ha nagy leszek, és szerencsém lesz, és nagyon összeszedem magam, akkor Zsozsó leszek.

 

Vigyorogni kezdett. Ne vigyorogj, fiam, ez rád is vonatkozik; ha szerencséd lesz, te is Zsozsó leszel (és kizavartam a szobámból).

 

Igaz így ez? Vagy csak apa(féle) próbálja lekenyerezni gyermekét – szokása szerint saját magával? (Micsoda kímélő koszt.) Mi az, amit irigyelünk a gyerekeinkben? A jóság? Nem. A gyerekek nagyon is kegyetlenek tudnak lenni, igazán rosszak. A bűntelenség? Ez ügyben – bocsánat a laza fordulatért – eggyel följebb illetékesek. A szenvedés hiánya? Ez kicsit jobb, bár ezt meg a gyerekektől kéne megkérdezni, félek, a szenvedésre ők is érettek, nincsenek itt felnőtt-előjogaink.

 

És azt sem szeretem, ahogy gyors kézzel előrángatunk szavakat, a „gyermeki rácsodálkozást” (sőt és persze: rácsudálkozás!), a „gy. játékosságot”, a „gy. ártatlanságot”. Azt hiszem, nem úgy van, nem úgy szépen, hogy gyermekségünkben elérnénk valamilyen csúcsot, s onnantól, ki gyorsan, ki kevésbé, rohanunk alá romolva.

 

Mert romlunk és épülünk. Van, amit most tudok, 36 évesen, és tavaly még nem tudtam, és van, amit 20 évesen tudtam, és most már nem tudom, legjobb esetben, munkaköri kötelesség, emlékezem. – És egyébként is a gyermek az, aki még nem kész, aki befejezetlen, és „esztelenség tapad az ifjú szívéhez”, „szeszély a törvénye”, és „szilárd nevelés híján sodródik a megtévesztő emberi tanítás és a tévedésbe ejtő álnokság minden szelével”.

 

Mégis: gyermeknek lenni kiváltságos pillanat. Gyermeken, aki tehát birtokolja a gyermekit, apai tapasztalataim szerint, a 4 év körülit érdemes értenünk. Előtte ez többé-kevésbé mérhetetlen, utána ki ilyen lesz, ki olyan. De abban a négyesztendősben mintha volna valami személytől független tudás, mondanám, zsenialitás. Zseniális, vagyis ép. És személytelen, vagyis nem azért ép, mert okos, tehetséges vagy jó vagy akármiféle volna, hanem azért, mert ilyen az ember. Minden ember. Hogy látunk egy ép pontot a teremtésben (amint iszkol kicsit megfélemlítve ki a szobából). Később, máskor is vannak ilyen pontok, de az rendszerint komoly munka, adottság és adomány eredménye.

 

Ami engem illet: Mikor gyermek volnék, úgy szóltam, mint gyermek, úgy gondolkodtam, mint gyermek, úgy értettem, mint gyermek. Minek utána pedig elértem a férfikort, elhadtam a gyermekhez illő dolgokat. Mert mostan látunk tükör által és homályos beszéd által. – Itt tartok.

 

De a 4 éves, zseniális gyermek egy másik mondatot emel ki a Bibliából, egy mondatot, melyről lelkiismeret-furdalásosan szeretnénk megfeledkezni, betemetve társadalmi és személyes létünk törmelékével, az európai felnőtt kelet-európai mélabús és színes panaszolkodásával. A mondat a Teremtés Könyvéből való. Hogy Isten látta, hogy nagyon jó mindaz, amit alkotott vala. Szóval: jó.

 

Nem csoda hát, ha oly lázasan kutatjuk vagy ellenkezőleg, lázasan tagadjuk, hárítjuk a bennünk lévő (születő és elhaló): Zsozsót.

 

Az épséget és szabadságot.

Egy eséllyel kevesebb^*

A halott ember közel van az Istenhez vagy a semmihez, végtelen és örök tehát. Ezért olyan nevetséges őt a szakmája felől nézni. Életét a textiliparnak szentelte. Vagy valaki más: az irodalomnak. Nevetséges és megalázó. Igen, de ha lehántjuk ezeket a „nevetségességeket” – azt tehát, amit az ember az életében csinált –, oda jutunk, hogy a halált az ember felől nézni: megalázó. De hát honnét máshonnét nézhetnénk? Sehonnét.

 

Újabb és újabb sírgödrök mellett siratjuk magunkat. És akkor ez így fog menni? Igen, ez így fog menni. Én nem vagyok erre fölkészülve. Azt hittem, nem ijedek meg ennyire. Azt hittem, kevesebb szenvedés van.

 

Bele se kezdek elgondolni, hogy milyen szerkesztő volt, és milyen a lap, amit csinált, mert rögtön – de legalábbis kisvártatva – a rendszert szidnám, az irodalmi struktúrákat, és ehhez most nincsen kedvem, meg az alkalom miatt röstellném is magam. Hűségnyilatkozatként mondanám csak, hogy nagy szerkesztő volt; a lap az nem volt nagy, többnyire jó, az volt talán – és lehetne is.

 

Állva ott néhány barátommal és jó ismerősömmel a márciusi temetőben, az jutott eszembe, milyen jó lenne, ha most, a sírnál megváltoznék. Ez aztán az igazán nevetséges, mintha az csak úgy menne, megváltozni; Rilke-automata. De a világ az valóban megváltozott, véget ért valami, egy eséllyel kevesebb maradt. Hogy ne kelljen az önsajnálatom miatt szégyenkeznem, próbáltam oda nem illő dolgokra gondolni. Például hogy mikor fáztam ennyire, mert nagyon fáztam. És arra jutottam, hogy egyszer már fáztam így, ennyire, 1969-ben, Hódmezővásárhelyt. Valaki akkor bosszúból egy vagont rakatott ki velem, de csak nevettem rajta, 19 évesen, vacogva.

Csáth Géza fantasztikus élete

A semmi konstrukciója

FÁGYVÁRBÁ!!!

 

Egy. A művészetek különböző módszerekkel a megfogalmazhatatlant közelítik meg, és hoznak hírt róla.

 

Egyegy. Mivel kizárólag anyagi eszközök állnak a rendelkezésünkre (forma, szín, hang, szó stb.), és a megfogalmazhatatlan nem anyagi, e minőségi különbség miatt élünk a megfogalmazhatatlan megjelöléssel. Ugyanígy beszélhetünk a gondolhatón túli alanyról vagy akár a semmiről. Ebben az értelemben a „semmi” nem azonos a nincs fogalmával.

 

Egykettő. Minden olyan tevékenységet, mely a fenti megfogalmazhatatlan megközelítésére törekszik, az egyszerűség kedvéért a művészetek közé sorolunk. Egyszóval, most nincs kedvem részletezni, mondd meg anyámnak, hogy minden jó úton van. És én, drága barátom, e kis ügy kapcsán megint rájöttem, hogy félreértés és lustaság talán több zavart kelt a világban, mint a ravaszság és gonoszság.

 

Egykettőegy. Egyébként nagyon jól érzem itt magamat, a magány nagyszerű balzsam szívemre ezen a paradicsomi vidéken.

 

Egyhárom. Úgy tűnik, hogy az általunk ismert eddigi módszer az ellentétekben való gondolkodáson alapszik. Minden írás ellenállhatatlan belső igénye közös: meghaladni a beszédet. Mindegyiket a lehetetlen megfogalmazása érdekli. Közös vonásuk még a teatralizálási szándék is: a nyelvet olyan színházi tevékenységnek tekintik, mely lehetővé teszi, hogy hozzáférkőzhessenek a nyelvnek valamiféle végtelenjéhez.

 

Egyháromegy. Két dolog szembeállítása okvetlenül lezárt teret eredményez. Légy szíves, mondd meg anyámnak, hogy ügyét minden erőmmel szorgalmazom, és őt mielőbb értesíteni fogom. A manapság használatos nyílt tér a kiegyensúlyozatlan feszültségek következménye, mely azonban kiegyensúlyozottságra, lezártságra törekszik.

 

Kettő. Nem lehet-e egy teljesen egyenletesen kitöltött hangtérből kiindulni, és ebből a zenét mintegy kivájni, a zenei formákat és figurákat egyszerűen kiradírozni?

 

Kettőegy. Beszéltem a nagynénémmel, és egyáltalán nem találtam annak a szipirtyónak, akinek nálunk festik. Aranyszívű, jókedvű, indulatos természet. Feltehető a kérdés, ser tant, elképzelhető-e olyan komplex jel, mely nem közvetlenül az ellentétek törvényének alávetett anyagi jellegű alanyokból épül? Lehet-e az a + b = c tételből adódó matematikai valósággal mint elemmel továbbépítkezni? Lehet-e a zárt térből kivájt figurák valóságával tovább szerkeszteni?

 

Három. Ki oldozza ki a kezem? Ki szabadítja ki a hajamat? Szétfoszlok, minden mozdulatom csak kijjebb húzza a fejemből hajgyökereimet; az éhség és a szomjúság nem a legfőbb oka álmatlanságomnak. Lehetetlen, hogy létem egyetlen óra falát is általüsse. Jöjjön valaki, metssze el a torkom egy éles kaviccsal.

 

Háromegy. Egy éles kaviccsal.

 

Háromkettő. Egy szál ingben van. Körülnéz, hol a metszett vizesüveg, megnedvesíti kiszáradt szájpadlását. Kinyitja a zsalut. Az ablakdeszkára könyököl. Nézi a holdat, a hold rajongó sugárnyalábot önt a mellére, a kimondhatatlanul szelíd ezüstparányok úgy libegnek, mint a lepkék. Arra vár, hogy a hajnali szürkület új díszleteivel enyhet adjon, bármily csekélyet, földúlt szívének.

 

Háromkettőegy. Abszolút reggel.

 

Háromkettőkettő. Hol élünk.