Gatás

 

Igen: egy szép napon – ez óriási: még egyszer: egy szép napon – kinyílott a tubarózsa, kertem büszkesége. Amint kiléptem a verandára, tudtam mindent, a fölfutó vadszőlő dús zöldje semmi kilátást nem hagyott. Tekintetemet amúgy is a szőlőlevelek játéka kötötte le. A levelek éles kanyarulatai, öblei és a lenge szél okozta remegés pompás és követhető összhangban voltak, ami a reggeli nyitott hangulatban kellemesen hatott, akár egy kiadós lábfürdő. A finom, érzékeny rajzú árnyékok a veranda megingathatatlan kőlapjaira estek: a feszültség, amely ekképp keletkezett, ott, a szemem láttára, nem hiányzott.

Néhány napja fejeztem be egy határidős munkát, jól megérdemelt pihenőmet töltöttem. A sugárzó napfény valahogy kitágította a kertet, s attól az az érzésem támadt, hogy mindenre van időm.

Arra mindig gondot fordítottam, hogy jelentéktelen konyhakerti növénnyel ne az utcának díszelegjek. Ahogy leértem a lépcsők aljára, pillantásom sietősen, mindazonáltal büszkén söpört végig a tengeri-tatorján palántáimon, a pozdor és a nadálytő soron és a porcsin sárga levelein. (A sárga porcsint ízletesebbnek mondják a zöldnél, én magam is jobban kedvelem, nincs annyi munka vele, a súlyos nyári napokon nem kell öntözni, miként a zöldet.) Kertemben érik a leveles dohány.

A sziklakert előtt heverő termésköveken gyíkok napoztak, mikor megjelentem ijesztő szemük látóterében, eliszkoltak. A kert közepén meggyfa virágzott, egy menyasszonyi csokor eleganciájával. Arcom pókhálóban akadt fenn, a kis pókocska csak úgy szedte a lábát. (Összeszorul a szívem néha, látván, mennyi pusztulást, senyvedést okozok.) Itt-ott gyermekláncfű sárgállott, még nem virágzott el, nem jelentek meg a pazar, fehér gömbök, a pinduri ejtőernyősök. Letéptem néhány szálat, örömmel láttam, hogy az üreges szár nem fás, hajlításkor nem repedezik el hosszanti irányban; csinos bilincset fűztem belőlük a csuklómra, majd kalandos körülmények közepette – kiszabadultam. Jellemző a munkám minőségére, hogy a bilincs nem az összeillesztésnél szakadt el.

A tubarózsa illata mindent elborított, akár az árvíz. Egyik lépésemet érvénytelenítettem: visszahúztam a lábam: a lenyomott fűszálak pattogva emelkedtek, lent a földön, amint lejjebb hajoltam, hangyákat láttam. Szorgosan rótták útjukat. Aggódva jártam körbe körtefáimat. Vajon a fa levelein föllép-e ismét a rozsda, éspedig oly mértékben, hogy a termő rügyeknek képzését és a gyümölcsök kifejlődését nagyban hátráltatja? A legfőbb, amit tehetek, és ezt megtettem, hogy búsfenyő-bokrokat nem tűrök meg a közelben! Nem és nem.

Egy légynek kitéptem a lábait, és behajítottam egy ép pókhálóba. Elsőre túl erősen dobtam, a légymaradék áttört a hálón. Négykézlábra ereszkedve keresgéltem a fűben, kezem egy 100szorszépre tévedt: körben a fehér kis vitorlák megremegtek, s én hirtelen a Főnök hangját hallottam.

– No. Végre megvan az összeköttetés. Örülök, hogy kedvvel és haszonnal forgatod kiadványunkat, a KIS KERTÉSZ-t. Társulati Esperes körtédre már előre fenem a fogam. Persze, ha te is úgy gondolod, ha-ha-ha.

– Már megbocsáss, Főnök, de ezek az apró biomikrofonok nagyon torzítanak. Így a hangod roppant visszataszító.

– És?

– Elnézést.

– Várlak.

– Siessek?

– Ne siess. Hagyd abba. Végeztem.

A legyet nem találtam meg, fogtam egy újat, az már rendben fönnakadt. A pók nem mozdult, vártam egy ideig, majd besiettem a házba. Rosszkedvű voltam: a fehér pólóing, melynek lyukacsain átsejlik sima, barna bőröm, és a fehér sortnadrág a kert összetett, de sohasem harsogó hátterével, mondhatom, remek együttest alkotott, s átköltözéskor hiába gondoltam kifogástalan zakóimra, rám szállt a bú, mint a por az eperfákra, melyek közt száguldott nem sokkal később az értem küldött hivatali kocsi. Mikor egy szürke, nagy személyautó elénk vágott, olyan helyzetben, amikor mi csupán azért nem előztünk, mert nem volt kit, illetve mert önmagunkat nem előzhettük meg, akkor én, mivel az ilyet fölháborítónak tartom, azt mondtam: „A rohadék!”, mire a sofőr hozzáfűzte: „Lehet, hogy siet.”

Amikor beléptem az irodába, a Főnök elmélyülten forgatott egy magazint. A FŐN ELM FORG EG MAG – így forgatta a magazint. Csodálattal adóztam neki, amiért ezt a kis műsorát, önmagát és engem nem kímélve, időtlen idők óta eljátssza, és nemcsak hogy nem tántorítja el az, hogy már réges-rég nem titok előttem, s ez őelőtte sem titok, az ügymenet furfangja, hanem ezt észrevéve, tovább finomította az eljárást: egyre kevésbé ügyelt a játéka hitelességére, szándékoltan slendrián és fegyelmezetlen: legyek tisztában a helyzetemmel (is). Tudjam, merre hány centi. Tudtam, könnyedén.

– Hívattál. – Fölkapta a fejét.

– Ó, ezer bocs és anyamedve. – Kitartóan néztük egymást. – Hát mért nem szóltál, öregem, hogy már itt vagy? – Én erre természetszerűleg nem válaszoltam, mégis a rövid csönd után, amely elháríthatatlanul bekövetkezett, a kérdésre már mint valódi szemrehányásra gondoltam, és tudtam, ő is így áll evvel. – Igen, igen – oldotta föl kegyesen a hangulatot, de erre a jelenetre már majd lehet még hivatkozni.

Zavaromban azt mondtam:

– Nagy tisztelőd és szeretőd vagyok.

– Nem vagy a szeretőm. És ne tégy úgy, mintha zavarban lennél. – Mindig ügyeltünk arra, hogy a tömjénezés ne menjen gördülékenyen. Azt igazán nem lehet mondani, hogy az eszem vág, mint a borotva, de néha rátalálok egy mondat vagy mozdulat helyes és kíméletlen ritmusára. Hétrét görnyedtem, és miközben kezemet összekulcsolva dörzsölgettem, valami elomló, szlávos bánattól reszketegen azt mondottam:

– Alázatos tiszteletem, főnök úr! – Úgy látszhatott, azt reméltem, hogy evvel minden múlt és jövendő gerinctelenségem érvényét vesztve idézőjelbe („”) „hull”; az elismerő nevetés jelezte, hogy ez ismét a beosztott tréfája volt (amint azt jól tudtam előre).

– Most, hogy kicsit elhíztál és lesoványodtál, van benned valami gyerekes… hogyismondjam… báj. Istenuccse, remek. – A Főnök sósropit tartott a kezében, akár egy elegáns, sudár cigarettát. Az ajkak formája mutatta az igyekezetét, hogy füstkarikákat akar fújni (eregetni). Szép, hosszú körmével egy sós szemcsét feszegetett aggályos gonddal; amikor az levált, földobta a levegőbe, és a szájával elkapta. Aláállt a szájával.

– No, rendben, kedvesem. Elértél egy szintet.

– Köszönöm – mondtam alig hallhatóan. A torkomban dobogott a szívem; próbált volna nem, vagy másutt!

– De. – Ez valahogy így hangzott: – D. E. – Mint két külön mondat. A Főnök rendelkezett egy sajátos hanghordozással, amelyet különleges alkalmakra tartogatott (mint valami csemegét); ilyenkor nem lehet kideríteni, mire gondol, nem mintha a legcsekélyebb mértékben homályos lenne, amit mond (pontatlanul fogalmazni, az nem egy nagy kunszt, tessék), mindenkor világos a szándék és eredmény, de két ilyen tiszta pillanat közt semminemű kapocs nincs, hacsak az nem, hogy a pillanatok ellenségesen állanak egymással szemben. Mindig megtalálta azokat a billenékeny szavakat, amelyek hajlandók voltak e megtisztelő föladat elvégzésére. Az egészben az a fortély, hogy a hallgató bizonytalansága – egy idő után – lelkiismeret-furdalássá bicsaklik, mert hiszen a hallgató maga az, aki szóról szóra mást gondol a hallottakról.

– Amikor rólad beszélek, rólam is szó van. Ettől most tekintsünk el. Nem vagy már akárki. Ami azt jelenti: a rád bízottak sem akárkik. Felelősséged és föladataid megnőttek. Értesz engem. – Az ablak felé fordultam, kettős hatás végett: legyen a jobbik profilom a tekintet prédája, valamint azt reméltem a fényviszonyok megváltozásától, hogy felszikráznak az orrtőm pikáns pihéi. – Figyelj, édes. Most már mindenről tudnod kell, nem érhet meglepetés. Semmiféle önáltatás nem vezethet sikerre, csak a makacs hit, hogy bízunk benned a végsőkig. Bízunk benned. Nézd, munkád megkövetel bizonyos… bizonyos játékosságot, és ez esetleg megtéveszthet, azt gondolod, fújhatsz egy nagyot alkonyattájt: DE NEHÉZ NAP VOLT. Hát nem! Le kell számolnod az efféle pózokkal: ahová eljutottál, mert eljuttattunk, ott nem élhetsz kettős életet. Nem némely szakmai fogás tünékenységéről beszélek, hanem az alapállásról. Mert nagyon is előfordulhat, hogy mikor egyszer késő este, holtfáradtan vetődöl haza, s ledőlve a nagy, sárga fotelodba… apropó: múltkorjában az a hír járta, miszerint málnaszörppel öntötted volna le, kijött-e a folt vajon? Ja, kijött: ez a hír is járta… whiskyt kortyolgatsz jég nélkül, mert képtelen vagy a frizsiderig elvergődni, a szomszédban halkan duruzsol a tv, valaki fölnevet, cipődet már lerúgtad, s épp a lábujjaidat tornásztatod, amikor – a jelentős sötétség ellenére – észreveszed, hogy lyukas a zoknid, és ettől egyszerre kiborulsz.

– Magánügy.

– Hohó, barátocskám! De ha ekkor megjelenik valaki, aki ezt az állapotot ki akarja használni, az ki tudja használni, te pedig csak lesel a szélben lebegő bő malaclopója után, és ekkor a világból nem érdekel más, csak az, hogy az ajkadra folydogáló nyálból tudsz-e gömböt fújni, viszonylag nagyot! – Lehajtottam a fejem. A Főnök kettétört egy sósrudacskát. – Nos, hogy világosabb legyek: tudod-e szavatolni a múltadat?

– Nem értelek. Nyilván rendelkezésetekre áll minden adat rólam, és azokkal meg lehetsz elégedve.

– Nyilván. – A Főnök megszívta az egyik félropit. – Mi elégedettek vagyunk. – Rám nézett. – De te elégedett vagy-e? Rólad van szó, szivi, csakis. Arról, hogy képes légy vállalni magadat. És persze minket. Mert egyek vagyunk: és pontosan ezért fontos tudnod: ki vagy. Továbbmegyek: hogy ki legyél, visszamenőleg is. – Meleg, szelíd lett a hangja: – Azt szeretnénk, ha fölépítenéd a múltad.

– De hát, Főnök, én vagyok, íme – körbeforogtam a székkel, mint egy próbakisasszony –, van a VALÓDI életem, amely épp elég hajlékony volt ahhoz, hogy minden szempontból megfelelő legyen.

A Főnök szemében, mint valami drágakő, könny csillant.

– Fiam. – Hosszan maga elé nézett. Midőn fölemelte a fejét, a szemét már résnyire összehúzta. – Ennyire talán mégsem kellene ártatlannak mutatnod magad. – Amúgy szerelmesen súgta felém: – Mária. – Az r hosszan repült, akár egy lusta motor. Rögtön értettem: a mária-effektus! A kezdeti, tanulóévek alatt történt, hogy behoztak néhány embert, s a Főnök személyesen föltett néhány kérdést, én pedig tanultam. Egy ilyen alkalommal, mikor már mindannyian borostásak voltunk, az alvatlanságtól viszketett a szemünk, s mert dörzsöltük, piros lett, és rossz volt a kedvünk, a Főnök azt kérdezte valakitől: „Biztos, hogy nem így volt?” „Biztos.” A Főnök megmarkolta az asztal sarkát; amikor a kezét elvette, láttam, ahogy a fa (a gyönyörű, vörhenyes paliszanderfa-berakással egyetemben) összegyűrődött, mint a papír. Az én erős Főnököm. „Ne legyen olyan biztos. A dolgában.” Anekdotázó lagymatagsággal folytatta: „Mert itt van az a szó, hogy mária. No, most mondja ön utánam: mária. Ne nekem, utánam.” Az utolsó szavaknál átnézett hozzám, arcomon a klasszikus, mosolyba hajló figyelem időzött. Az ember, akihez a Főnök beszélt, már túl volt azon, hogy valamin csodálkozzék. „Mária.” „Én most önbe beleköthetnék, annak minden következményével együtt, mert én azt kértem öntől, azt mondja: mária, és ön azt mondta: Mária. De figyelembe veszem a magány éveit, valamint azt, hogy kísérletem szempontjából ez fegyelmezetlenség, amit azért kétséget kizáróan tanúsít, érdektelen. És most mondja így: márja. „Márja.” „Namármost, ha megfigyeli, bárhogy is lett légyen a szó mondva, ön – és bárki más – ezt úgy hallja, ahogy akarja. Azaz és tehát: mondjon bár máriát, hall márját, és viszont és fordítva vagy ugyanúgy!” Itt már szinte üvöltött, de amint a férfi maga elé dünnyögte: márja, márja, márja – lecsöndesedem. A Főnök most a forma szerint reám pirított; noha, látható, az egész effektust jól ismerem, de némiképp hidegen hagy, nem vettem birtokba: a szeretet mohóságát csupán egy részlet iránt érzem: az ÖN ÉS BÁRKI MÁS-ra gondolok. Ez az andalító szófűzés, amúgy félvállról, mellékesen! Romba dönthet akárkit.

– Azért ez szép, szivi, amit így mondasz: a valódi életed. – Ízlelgette a szavakat, kedvére való voltam. – Láthatod, szerényebben kell nekifogni a dolgoknak. Amely bonyolult. Gondolkodj! – Kis hatásszünetet tartott, mint akinek éppen most jut eszébe valami, amiről jó oka van föltenni: zseniális.

– Pontosabban, mert hisz számolnunk kell a lehetőségeiddel: mélázz.

– Úgy értsem, hogy be kell számolnom a gondolataimról?

– No nem, avval ne törődj. Technikai részletkérdés. A lényeg itt te vagy. Ha nem veted meg egy tapasztalt, öreg róka tanácsát, elemről elemre haladj. Elébb a tárgyak között igazodj el. Legyen bizalmad irántuk és egyre több minden iránt: mindezek téged erősítenek, amire könnyen szükséged lehet. Betűk, szavak, azután mondatok, kisebb történetfoszlányok, apróságok. Igen fontosak az apróságok, ezeket gonddal dolgozd ki. Viccesen azt mondhatnám: abban az életben aztán nem lesz hiba! De nem valamiféle VONALAS ÖSSZEFOGLALÁS-ra gondoltunk, kreatúránk van elég. Dehogyis valami belső ellenőrzésről van szó! Éppen, de legalábbis valamiképpen ellenkezőleg. Mindent szabad. Bármit elgondolhatsz, és újragondolhatsz, hogy tisztán állj magad előtt, hogy tudj mindenről számot adni – magadnak. Koránt sincs részemről valami bujtatott kíméletességről szó, hogy talán a gondolkodásmódodat szeretnénk tisztázni, ha már annak eredményeivel elégedettek lehetünk. Hidd el, és örülj, nem okozhatsz nekünk meglepetést. Ám nem szeretnénk elveszíteni sem. Mert eszedbe juthat egy erős, feldolgozatlan emlék, ami figyelmetlenné tesz, olyankor is, amikor az végzetes lehet. De ha például a kedves mamát, annak idején, a jobb hangzás miatt MAMMA helyett FÜLOLAJ-nak szólítottad, akkor ez fölbecsülhetetlen érték, mert olyan eltéveszthetetlen, hercig kis ötlet, amely a legválságosabb pillanatokban is – reájuk felkészülnöd nemcsak célszerű, hanem kötelességed is – segíteni fog.

– Maminak neveztem őt.

– Nem baj, nem baj – lelkesedett. – A gondolat számít, és mindent szabad. Tehát: fölépíteni, szavatolni. – Felállt. Követtem a példáját. – Ismét hangsúlyozom: ne érts félre. Várj csak, ezt könnyen meg tudod jegyezni: elérted a szintet, köteles vagy elérteni minket. – Kezet ráztunk. – Főként magadra támaszkodj, de – tán mondanom se kell feleséged hű társ. Bízz benne, miképpen mi is bízunk őbenne. – Jó hangulatban váltunk el.

Feleségem a kertkapuban várt rám, már messziről integetett egy nagy, fehér zsebkendővel.

– Nézd csak, anyukám – fogtam meg a helyzet humorosabb végét –, úgy jövök, mint aki megy.

– Tudok mindent – simogatta meg a fejem. Egymásról (valóban) tudtunk mindent, s ezt időnként tudattuk is, nem mintha ez nélkülünk nem lett volna tudva, de egyrészt örülve volt a lelkesedésünknek, másrészt mi megnyugodtunk ettől, hiába tudtuk, amit tudtunk. Egy szó mint száz: a feleségemmel kimondottan rokonszenvezem: szép, akár jómagam, bár az ő arcán kiüt a határozott erkölcsi tartás, ami csúfít: ekképp nincsenek illúzióim önmagamról. – Készítettem egy ütemtervet. – Rám nevetett. – Ceruzával.

– Köszönöm. – Részletes táblázatom volt a radírozhatóság szempontjából optimális papír–ceruza–radír hármasokkal, ha bármikor felsodort a szél egy papírfecnit, rá se néztem, csak, mint a vakok, megérintettem, s már tudtam: FAMENTES BANKPOSTA, B-s ceruza, BLACKSUN 6751 (sőt már a toalettpapírt is a radírozhatóság alapján értékeltem); az adatok így fölszívódhatnak, anélkül hogy a papír elégetésével sokkolnánk avagy elrejtésével fárasztanánk magunkat, s ezek jó és elrettentő példák, mert hiszen hiába „finomítjuk” módszereinket: kevés dolog utálatosabb és megalázóbb, mint az idők végezetéig egy penge kaparászásának szemrehányó nyomait vállalni; inkább: PAUSZ, 3B, T. C. HÜKÜMETI, teszem azt.

Komoly munka kezdődött. A napok szigorú beosztása természetelvű volt, azaz a külsőségek (megfigyelhetőségek) alig változtak (erre a Főnök külön, bár mellesleg megkért); a komoly munka a belső keménységet jelentette, a rendszeres, a napi 5–6 óra mélázást, ily módon az egyik nap olyan volt, mint a másik, ami remek mellékterméknek bizonyult, mert nem lévén (aktív) jelen idő, a „teremtés” és „törlés” szabad folyamata, amelyet nevezzünk emlékezésnek, zavartalanul működhetett: nyugodtan mérlegelhettem, hogy mit tartsak meg magamból, vagy mimet mivé fejlesszem.

– Hogy mimet mivé fejlesszem – morfondíroztam egy zajos nap végén.

– Azt meg tudnám mondani – szólalt meg a feleségem, és tendenciózusan az ágyba bújt. Nekirugaszkodván, az arcomat a melle közé temettem, és suttogtam mindenfélét (mint rendesen). Akkor ő kissé eltartott magáról, s rámutatott a mellbimbójára. – EBBE BESZÉLJ. – Lihegésünk miért csökkent volna.

Feleségem tájékozottsága igazán tiszteletet parancsoló volt, mindig tudta, hogy hol tartok az önépítésben, s időről időre egy-egy vaskos jelenettel rögzítette az eredményt, illetve az irányt, ez nemcsak a kötelező önellenőrzést jelentette, hanem biztosítékot a jövőre nézve, hogy majd sose okozzon fejtörést, mit minősítsünk förtelmes hazugságnak, ha később valami súly alatt azt igaznak állítanánk, és mit a képzelet virágának.

Lassan és céltudatosan haladtunk. Hosszú sétákat tettem a kertben, más, rámenősebb és felelősségteljesebb tekintettel mértem föl mindent, a gyermekláncfű kopasz fejét, amely olyan volt, mint egy tűpárna, a hámló kérgű körtefát, a vakondtúrások porhanyós, félelmetes dombjait, a pókhálók foglyait, a sziklakert mélyedéseit, amelyek lehettek a levegő nyúlványi is, egy pálmafa mulatságosan hosszú törzsét, a kerítés szabályait, és hátrakanyarodván a sufnihoz, a biciklit, főleg a küllők biztatását, a kis fogaskereket, a nagy fogaskereket, egy agyontaposott, félrenyomorgatott spiccvasat (a vasszemcsék szinte külön-külön láthatók, nemigen érteni, mi az, ami egybetartja; talán a lyukak), egy célszerűtlenségében megkapó együttest: a falnak támasztott óriáscsavart, rajta szorosan az anyát.

Akkor helyben talán nem is tudtam, hogy mily nagyot léptünk, amikor egy vacsora után – erre emlékszem (a továbbiakban: emlékszem), mert parizerrel folytattam ádáz küzdelmet, elfelejtkezvén a héját előzőleg leszedni, a félig megrágott húsrögök és a fogaim közül kellett kibányásznom a szívós bőrkét, amely végül félig-meddig maga is hús, és ez minduntalan elbizonytalanított, a művelet örömét vette el, s mindenik győzelem keserű volt: hátha színhús, amit eldobok – feleségem karon fogott, a kovácsoltvas lámpához húzott, s tagoltan azt mondta:

– Lám-pa. Lámpa, látod? – Le- majd fölkapcsolta, a fényre (és a sötétségre) odafordítottam a fejem. – Úgy. Most már ezt is tudod: lámpa. – A kezével jelezte, hogy végzett, csinálhatok, amit akarok.

– A kutyaúristállát!! – akartam. – Gyere, büdös kölök! – ragadtam meg a csuklómat. A lámpához cipeltem magam. Kattintgatni kezdtem én is a kapcsolót. – Nézd! Szecs-ka-vá-gó! – A fény villózására kacagtam, hangom csilingelve töltötte meg a tért. – Íme, ennyit ér – mondtam a feleségemnek. Ő már elmenőfélben nézte végig a példázatomat, az átmenetiségnek ez a kifejeződése nem várt felelőtlenséggel ruházta fel a szavait.

– Mit akarsz? Így legalább a szecskavágót is tudod.

Épülésem egy későbbi fázisában jöttem rá, hogy mily fontosak számomra a bizonyos értelemben lényegtelen szavak. Emlékszem, a Főnök beszélt egyszer valami politikai trükkről, és, hogy jobban értsem, elképzelt, valóságos helyszínt rajzolt elém, ahol a nagy, fekete szénporhegy előtt gubbasztott egy hófehér, bánatos hattyú, mert a hattyú éltető eleme a víz. Satöbbi. Aktív tudásom e politikai trükköt illetően azóta is ennyi: a hattyú ÉLTETŐ ELEME a víz. Igaz: ennek örülök. Vagy egy pikáns hírt az Intézeti Híradóban kizárólag – leszámítva a pozíciós harcok megkövetelte érdeklődést –, kizárólag azért olvasok el, mert benne ezt találom: „Csárli, MAJD Todorovics IS erőszakot tett rajta.” Majd, is: kincsek. Vonzódásom a töltelékszavakhoz szerencsére nem föltűnési vágy a részemről, mert az hamar eltűnik egy lefüggönyzött szobában, ahol mordak az odavalósiak, hanem út a belső biztonsághoz: decensen vagyok buta.

Az idő – konkrétan – telt. Beérett a nyári esperes. Az alkonyi csöndnek nevezett lehetőségben robbanásnak hatott az a néhány lusta tottyanás, amely után illő és kötelező leszedni a termést (és ha leszedtük, akár két hétig is simán eláll); arra gondoltam, hogy a második robbanás után, amikor még nem tudhattam: bombáznak-e, vagy a természet végzi ősi dolgát, kimegyek a kertbe, ezért, azért (a helyzetnek megfelelően), de nem mentem ki. Persze mért is bombáztak volna, butuskaság, semmi értelme. Amiben biztos lehetek, az a hajam korpásodása. A fürdőszoba tükre előtt álltam, tenyerem alatt sistergett a borosta. Örömmel látom, dicsértem magamat, hogy két szőrszál között jól borotvált vagyok. Ekkor – tehát jókor – lépett mögém a feleségem:

– Sipirc a kádba. – Asszonykám a hátamat mosta, és halkan, szépen dudorászott:

 

Liszt Ferenc fürdik fekete jóban, anyjához készül Lengyelországba.

 

Amint a szappanhoz nyúltam, rávert a kezemre.

– Pfuj, nem szabad. Nem ennivaló. – A szappan a vízbe esett, de most nem kerekedett pajzán bújócska, illetőleg fogócska. Ha nem volt is annyira ünnepélyes az első mondat megjelenése, mint az a megjelenítés görcséből talán tűnik, feleségem komoly arckifejezése nehezen tagadható.

– Itt a tó – mondta. – Itató. – Fölemeltem a karom, hogy a hónaljamat is mossa meg, s lassan beszélni kezdtem.

– Ottó ütött, talált ötöt.

– Megszűntek hát a nyelvi gátak – kiáltott föl feleségem kicsit ripacskodva. Föllelkesültem.

– Te genny, te fekély, te orbánc, te gyermekparalízises csoda! – évődtem. A munka után jöhet a szórakozás: komámasszony, hol a szappan?

Jól haladtunk, kerítettünk árnyalt édesanyát, mozgalmas konyhát (ahol egyszer 54 léggyel megnyerődött a légyfogóverseny), szigorú, de igazságos apát, kockás ingben, törött szemüvegben és kemény középiskolás éveket; az újabb időkre nézve célszerűnek látszott – bizonyos bürokratikus lépések elkerülése érdekében – az Intézeti Személynyilvántartó adatait irányadóknak tekinteni.

A hosszú, meghitt beszélgetések ideje volt ez.

– Ó, ahogy anya áll a kaptár előtt, kezében a VAJAS-MÉZES kenyér, s kipirult arca felett, akár a boglya…

– Ez világos. – Feleségem pattintott az ujjával. – Hagyjuk. Legyünk életrevalóbbak. Tudod – simogatott a csuklómon egy szépséges kék eret –, tudod, valami olyasmire gondolok, hogy ha egy rejtélyes, pofon egyszerű oknál fogva agyba-főbe vernek vagy hízelegnek, s te elernyedvén a homlokodat a porba ejted, amelyet hűsnek érzel, és biztonságosnak, akkor ne legyen üres az agyad, tudj arra gondolni: ha ezek még egyszer ÓBRISKODNAK, a bátyád úgy, de úgy kicsinálja őket!… Tudom: mondhatnád erre: nincs bátyád, és főként: nincs még egyszer. Nem csodákról beszélünk, hanem lehetőségekről. Kérsz még?

– Kérek. És egy kevés cukrot is.

– Tessék.

– Köszönöm. – Belekortyoltam a sötét, erős teába. – Látod, szép, szelíd fogaim? Én meg arra gondoltam, hogy miért kéne nekem némely éjszakán izzadságban fürödve, kiáltozva ébrednem: ne, ne, ne a spiccvassal!

– Igaz, mért kéne.

– Az úgy volt – engedtem feleségem fenti unszolásának –, hogy a fonnyadt öregasszony, akihez németórára járatott az édesanyám és nemkülönben az édesapám, ha meghallotta kézfején az általunk realizált kézcsókot, márpedig valami halk cuppanás mindenfajta csókhoz hozzáképzelhető, nos, akkor csontos kézfejét fölkapta, és így – hogy egyik szavamat a másikba ne öltsem – a fogaim lassan összekuszálódtak. Nos, namármost egy ízben igen elpirult a szent nő, mert egy utazási hirdetésben előforduló „kurvenreiche Strecke” kifejezést „kurvákban gazdag útszakasz”-nak fordítottam.

– Kitűnő, kitűnő.

– És ami érdekes: később megdicsért az „útszakasz” szóválasztásért. Ezekben a régivágású pedagógusokban még megvolt az a gevissze etvasz.

– Meg.

Önfeledt beszélgetéseink egyikén nejem felugrott, folytasd csak, mondta, csak a családi érzéseidet teszem plasztikussá, s azzal egy viszonylag értékes képet forgatott el a titkos kémlelőfülkéről (amelyben hajdanán ücsörögtem eleget, figyelemmel tartva az akkori tulajdonosokat, akik igazi EARL GREY-jel álcázták tevékenységüket), ímhol apósod, kiáltotta, s apuka eztán nap mint nap belegázolt a jelenidőnkbe – amely jelenidő iránt mi, érthetően, érzéketlenek voltunk –, hozott egy szakajtó tojást, időnként retket, bár mondtam, hogy terem nálam is szépen, hát ha terem, adjál, fiam, háztartásunkban a retek nagy szerepet játszhatik, megigazította a terítőt az asztalon, és belevette magát kedvenc fotelomba, onnét tájékoztatott a család ügyes-bajos dolgairól, vagy szivarzsebéből csavarhúzót kotort elő, és szerelni kezdett valamit, ami vagy rossz volt, vagy véleménye szerint éppen ráfért egy szakértő kéz figyelme; büdös cigarettára gyújtott, és emlékezni vélt édesanyámra, akivel talán együtt volt a fogságban, valamelyik számmal jelölt világégés után, bár, mondta, a hasonlóságon túl egyéb eltérések is vannak, de az a hideg, fiam, az hideg volt, boldogult Lexi öcsém, láthattad talán a fotót, nagyapa is rajta még, nohát akkora volt a bajsza ott is, aztán, hogy állunk a sorban a reggeliért, a konyhalány szemet vetett Lexire, az meg, amúgy snájdig fiú, láthattad a képen, pödrinti a bajuszát, a lány meg nevetteti magát éktelenül, bizony a bajusz ott maradt a Lexi kezében, letört, olyan hideg volt, később persze a Lexi kikapta a lányt a sűrűből, mert hát nem a bajusz számít, volt is plusz kenyér, alig győztük dugdosni, de hát hideg volt, amolyan farkasordító, a szingalézek meg jöttek, mint az oroszok, plusz a tetvek, még ma is fölriadok anyósod mellől, és látom, ahogy vonulnak lassan a szobában, és rendesen viszket is, talán valami ekcéma, a Lexi persze nem kapott ekcémát, mert a konyhalány elbujtatta magánál, csak hát visszajött a régi parancsnok, akinek szintúgy szívügye volt a lány, aztán pont rájuk nyitott, mérges lett, ez, ugye, érthető is, el is zavarta a Lexit, ez még nem lett volna baj, mert ismered a mondást, ugye: ön rövidesen elhuny, de ez önt ne aggassza, kedvese hű, nahát ez volt ott is az ábra, csak hát mivel a lány jóban volt a raktárossal, szerzett pálinkát, aztán a Lexi így kapatosan azt találta mondani a parancsnoknak, hogy „A zilber medália is szépen csillog, főnököm!”, mire az lelőtte, pedig hát jó fiú volt a Lexi, én meg megszöktem, sokat segítettek az öreg Pedró szavai, aki ott halt meg a kezeim közt, mert lelőttem, ilyen kegyetlen a háború, de hát vagy én, vagy egyikőnk se, mert akkor még így ment, mi még tudtuk, ha egy parasztház ajtaját ágydeszkának használtuk, akkor vissza is kell akasztanunk az ajtót a helyére, mielőtt elhagynánk a falut, nem ám dugipénz, hanem igen és nem, nem is haragudott így igazán rám a kedves öreg, nohát ő mondta: „Jegyezze meg, fiam; bárhol áll a honvéd, előtte van észak!”, meg is jöttem, a csajkám mai napig megvan, az életemet mentette meg, a hazaérkezésem évfordulóikor ma is ott áll az asztalon, ételt már nem lehet enni belőle, mert a golyó átütötte, de a süteményféléket abban tartjuk, ha jöttök, lesz sajtos rolád is, amit úgy szeretsz; amikor szedelődzködni kezdett, minden alkalommal szemrehányással illette az ország vezetőit és a nejemet, előbbieket, mert bagóért adták el az országot, utóbbit, hogy locsolja végre meg a pandánusz vejcsit, s már az ajtót is kinyitotta, amikor valami reménytelen kedvességgel azt kérdezte tőlem: „Mondd, te sem tudod, hogy hol az Elek bácsi ulánus nacija?”

Ma délelőtt, amikor a kardona-palántákat ellenőriztem, az Elek bácsi ulánus nadrágja szöget ütött a fejembe. Ezek a kardona-palánták igénylik a jó termőerőben levő és erősen trágyázott földet! És minél többet öntözzük, annál húsosabb és ízletesebb szárakat nyerünk! Most épp a levelek halványításának ideje jött el. Olyképp halványítok, hogy a leveleket összekötöm, szalmával bészórom, hogy csak a szár hegye álljon ki. Azon is ráértem tűnődni, melyek legyenek levágandók elhasználásra, és melyek tétetnek a pincébe, melegágyba, jó szorosan egymás mellé.

Az említett dolog még délután is foglalkoztatott, amikor pedig már minden figyelmemet az ünnepség megszervezésére kellett fordítanom. Miután ugyanis a feleségem jelentette, hogy az ütemterv szerint végeztünk, a Főnök azt indítványozta – az aktuális telefonbeszélgetést kénytelen voltam lehallgatni, mert nem lehettem ott a szobában; a sufniban csináltam rendet, természetszerűleg ától cettig –, azt indítványozta, hogy dobjunk össze egy amolyan kis átkozott születésnapi bulit az új mester tiszteletére, az enyémre tudniillik.

Hét órakor szinte rajtaütésszerűen vettük észre, hogy jócskán késésben vagyunk. Szerencsénkre vendégeink sem voltak pontosak, amint nevetve mesélték, néhány kollégát kellett lerázniok, és mivel azok őket akarták lerázni, a dolog elhúzódott. „De fő, hogy itt vagyunk!” Noha tehát nem álltunk jól az idővel (amelyet az órák mutattak), mégse az utolsó simításokra ügyeltem a jó házigazda nagystílűségét ötvöző kukacoskodásával, hanem megszólítottam a nejem, kezemben tartva az előre megkötött nyakkendőmet, akár egy mikrofont. (Hasonlat, nem vívmány.)

– Tényleg, te. Hol az Elek bácsi ulánus nadrágja? A múltkor a Casinóban még rajta láttam. Nevettünk is volt a Stefivel.

– Ne hülyéskedj. Húzd fel inkább a villámzárat. – Felhúztam. – Már rég meghalt, mikor te születtél.

– Nade – mondtam félénken. – És a gondolat szabadsága, amiről a Főnök beszélt? – Feleségem ingerülten felém fordult. A hivatali, kódolt nevemen szólított.

– 1H1M1! Szedje össze magát!

Ekkor érkeztek meg a fiúk. Meglehetősen kellemtelenül indult a parti. Valamelyik ostoba fickó a másik osztályról álkulccsal (vagy valódival, de egy ún. másikkal) kinyitotta az ajtót, ott tolongtak mindahányan a küszöbön, s intettek, hogy menjek oda.

– Csitt Tudja, jóember, ez a FÖLDSZINT 24., mert itt a tábla: FÖLDSZINT 24. – Mielőtt szólhattam volna, betódultak. – Jóestét, cimbora – veregették a hátam. Ekkor sorba az emberekhez léptem, és azt mondtam, azt értem, hogy itt az áll a táblán FÖLDSZINT 24., de honnan a francból, mindig ezt a kifejezést használtam, honnan a francból tudjátok, hogy valóban ez a FÖLDSZINT 24.? Hiába volt kezemben a pezsgőspohár, és hiába volt hanglejtésem kifogástalan társalgási, a harmadik, negyedik dialóg már föltűnt. Egyik kiváló emberünk az osztályról nem is állta meg szó nélkül. Róla olvastam egy Bizalmasban, hogy egyszer bezárkózott a szobájába egy székkel, és egy erős, nagy teljesítményű lámpa segítségével mindent kiszedett belőle. Igaz, hogy a szűk határidők miatt nem sok választási lehetősége volt, én ezt kicsit mégis túlzásnak tartottam. Azt mondta most:

– Öregem. Eleve nincsen semmi. – Körbenézett. – De hagyjuk a munkahelyi gondokat. – Nevettünk. – A gondnokságnak pedig szabad joga eldönteni, hogy melyik táblát hova akassza.

– A szabadság csak értelmi súly és erkölcsi felsőség, nem pedig valamiféle erkölcsi nekirugaszkodás által érhető el – kiáltottam.

– Úgy van, úgy van – zúgták. – Mit iszunk?

Ittunk rendesen, 8TÉPÉ cicerélte a kis gépírólányt, akiről nem mindenki tudta, hogy kolléga, én összetegeződtem a hivatalsegéddel, akit nyilván a Főnök demokratikus hajlandóságának kiélésére hívott el a Főnök, s aki bizalmasan megsúgta: „Az EGYHEGYMEGY úr nyugodtan elkéshet, no nem sokat, de 8–10 percet bármikor, mert én az ön atyjának vagyok a kondása.” A Főnök, aki eddig nagy odaadással pusztította a hagymás, libazsíros kenyereket, s evvel mintegy a háttérben maradt, igazi Főnök módjára, most fölemelkedett, és rövid beszédet tartott:

– Halljuk az ünnepeltet.

Elfogódottan álltam fel az öreg kondás mellől, éreztem a felelősség súlyát. Halkan, de érthetően beszéltem.

– Már régen készülök végrendeletemet megcsinálni. Néhány nem ismeretlen halál megdöbbentő intésül szolgált arra, hogy a Mindenható minden percben és váratlanul is magához szólíthat, és így nem akarok többé készületlenül lenni. Már jó ideje sok lelki kínt és aggodalmat álltam ki egy nyelvemen támadt fekély miatt, mely különböző fázisokon hol jobban, hol rosszabbul lévén, sokszor a kétségbeesésig kínoz. Most mondok köszönetet feleségemnek, az Ég fizesse meg néki azon boldogságot, mellyel engem utolsó leheletemig elhalmoz, adjon néki hosszúságos életet, és óvja meg őtet a lelki gyötrelmektől. Találja örömét gyermekei, unokái és dédunokái virágba szökkenő életében, és kérem őtet, legyen istápja jó tanácsaival a családnak, melynek szeretetébe őtet ezúttal is ajánlom. Temetésem egyszerű legyen. Nem kívánok sem szekíroztatni, sem bebalzsamoztatni. Lelkem üdvéért imádkoztassék.

– Szép volt, öregem – szakított félbe a Főnök. A többiek az első néhány mondatom után visszahanyatlottak az üvegek és a nők szájára. Úgy értve ezt, hogy egyik erre, másik arra, és nem pediglen úgy, hogy egyszerre ezt is, azt is, ami nem csak képtelen ötlet, de azt sem hinném, hogy igazán jó, vagy akár csak kéjes volna is. – Jómagam is gondoltam effélékre az ilyes összegező pillanatokban. Ám biztosíthatlak, gondolataink természetesen függetlenek egymástól, akár Goyáéi és Lobacsevszkijéi. – Végigmustrált, majd a feleségemet. Láttam, elidőz szépen gondozott keblein. – Hát igen. Szabadság, szerelem…

Ahogy most itt ülök a nagy, sárga karosszékben, körülöttem döbbent csend, nehezen tudom ennek okait fölidézni. Igen, most, hogy alkalmam van megfigyelni, hogy szinte mindenki az írógépemet nézi, nevezetesen azt a két billentyűkart, amely összeragadván, a henger fölé hajolva olyan, akár egy kíváncsi pár, s magamon érezhetem a Főnök őszintén érdeklődő és ily módon alig elviselhető pillantását, most, igen, rémlik, hogy belefojtottam a Főnökbe a szót, ököllel a mellettem lévő asztalon lévő írógépen lévő billentyűkre csaptam, és elbődültem: „ABCUG FERENC JÓSKA!”

A lábammal a szőnyeget turkálom. A Főnök finom tapintattal megeszik még egy hagymás, zsíros kenyeret, legalábbis beléharap. Teli szájjal mondja:

– Pihenj, szivi. Holnap keress meg. – A fiúk is eltűnnek, mint a kámfor.

Sokáig aludtam, és nem érzem, hogy másnapos lennék. És ki cipelt az én ágyacskámba? Mind megannyi kérdés, de a csillagok némák.

A Főnök nincs a szobájában, míg keresem, eszembe jutnak a méhek! Új anyatörzset kell szereznem, s ez nem kis gond. Azonkívül most kell sebtiben, tavasszal drágább is, nehezebben is szokik az új helyhez. Csak aztán vigyázzak: nehogy anyátlan vagy hereköltő népet vegyek. Talán csak fölismerem: az anyátlan méhek bágyadtabbak, a hereköltő nép pedig a lépeken elszórva található púpos fiasításról ismerhető meg. Persze: nem lehessen tudni ezeknél a méheknél!

A Főnök javaslatára sakkozunk. Most majd, mondja ő, elered a nyelvünk. A kettős (porosz) huszárjáték mellett kötöttem ki. Hopp, egy prosznyák. Ha szereti, hadd vigye. A kinti őszi délutánban minden halvány, tompa és fontos, akár egy röntgenfölvétel. A kis rimóczi nyúl. A hajszálfinom huszár f6-omat már hamizza.

Megfogom a bábu fejét, emelem fölfelé, hogy majd elérve egy magasságot, hirtelen lezuhanjon a kezem, a bábu csattanjon az f6-on. De most, ott fenn, elfogy a mozgás, ahogy hosszú emelkedőn a levegő. Van csönd. Ujjaim görcsösen markolják a bábut, az erőlködéstől fehér és vörös sávok váltják egymást, gondolom, mindez kapcsolatos lehet a vérrel. Kezem visszafordul: eltűnik a kézfej csontos külseje, a puha tenyér látszik a ló takarásában.

A bábu alján zöld filc. Apró szálak kunkorodnak itt is, ott is elő.

Ezek filc-e?

És ha igen, és ha nem: meddig tart a filc?

Körömmel megpöcögtetem: finom por szálldos.

A filc: ennyi állítható.

A Főnök, mint hallom, magából kikelve, egyre inkább ordít:

– Mit csinálsz? Azonnal lépj! – Hangosan zihál. Pfuj. – Ne kényszeríts!… Lépj. Az isten szerelmére, lépj bármit, csak lépj! – Most látom, hogy – ejnye – az alsó félkaréj teljesen lekopott, nem fényes, de egyértelműen elütő színű. Nézzük csak. Hol a határ? – Mit nézel, az áldóját, léépj!

Egyszer már hallottam őt ennyire üvölteni. Valami mintapéldát kellett kidolgoznom akkoriban, s mikor bejött ellenőrizni, én éppen a vádlottakkal kártyáztam. „Látom, dolgozik – mondta gúnyosan. – Nos, milyen vádakat csiholt a bűnösségükre?” „Nem hiszem, hogy nagyon avagy túlságosan törni kellene magamat”, válaszoltam könnyedén. „Az üres halmazra ugyanis majd minden állítás igaz.” Itt kezdett éktelen bömbölésbe: „Mi nem igaz?! Egyet mondjon, egyetlenegyet, arcátlan!” – ám látszott a vonásain, hogy korántsem mérges, sőt inkább büszke rám, és csak azért ez az egész, hogy ne bízzam el magam.