Kihallgatás

„Árnyékom feltűnés nélkül követ.”

(Páskándi Géza)

 

Nincs kétségem afelől, hogy azért lehetek itt, mert szép vagyok. Szépségem módszer. Nincs kisebbségi érzésem: nem gondolok tehát fanyalogva arra, hogy eszem csak a szépségemig ér: tisztában vagyok fekete, erős hajam kékes fényű lobogásával, a fejem búbján (ott, ahol váratlanul, mégis természetesen szűnik meg a választék) fölmeredő, ide-oda lengő néhány hajszál jótékony, kisfiússágot keltő hatása már soha nem lehet újdonság számomra: egyáltalán: birtoklom a testem: a szempillák sűrű seprűjét, bonyolult tarkómat (fölnyírt hajam, a pusztaság elsőül visszatetszést okoz, de azután ellenállhatatlan!: nem az ómódiság megbízhatósága, hanem ahogy a koponyám domborulata elindul – az a megejtő), az állam szelíd, mégis férfias kanyarulatát, kulcscsontom egyszerű szépségét, a bordákat (a bordák: a nagy ötlet: mintha sovány lennék, szánalomra méltó; az ötlet nem triviális: a hátamon izomkötegek rafinált játéka), a lábak már-már ingerlő eleganciáját, és ami ezt, az eddigvaló, megszolgált bizalmon túl ellensúlyozza: a sípcsont suta szőrszálait, a bokák megnyerő jellegtelenségét.

A minap behívatott a Főnök. Úgy láttam, jól telt az éjszakája. Frissen borotvált tokája rácsurgott az inge nyakára, ezt a jelenséget nagyon szerettem: látszik, nem vagyok elfogult a klasszikus szépségek iránt. És pont azt az inget viselte, amely annyira a szívemhez nőtt: finom, ránctalan szövet és az a decens svejfolás (ami pedig épp elég kockázatot rejt magában!): biztatóan indult a nap. Az viszont tény, hogy cserepes volt az ajaka. A rózsás bőr egy helyütt fölnyílt, rés szakadt a fénylő felületbe: ha nem lenne illetlen, azt gondolnám: pikáns.

– 8TÉPÉ-nél van az anyag. Sürgős, K-dosszié. Derítsék fel az ügyet. – Rajtam felejtette a szemét: megnyugtató látvány vagyok. – Ó, te lótuszba foglalt ékesség! – mondta, s jelezte, hogy távozhatok. A Főnök szeret engem, és bizonyos vagyok benne, hogy nem a vele szemben tanúsított zavaromat lényegítem át, mint ahogy abban is bizonyos vagyok, hogy a zavarnak semmi köze a lehallgatósdinkhoz.

(Fontos a biztonság, erre megtanítottak. Ne bízzunk senkiben, nézzünk mindenki szemébe, de kissé hunyorogjunk: mintha napba néznénk, csak nyeglébben. Rendben van: megértettem. De a Főnök engem is lehallgattatott. Igaz: én is őt. Zöldfülű lévén, viccelődni kezdtem: humorérzékem elszabadult, s ez eltávolított minket szánalmas, ám szilárd játékunktól. Bizonyos dolgokkal szembe kellett nézni, és hunyorogni sem lehetett: ketten voltunk. Behívatott a szobájába, ahol bensőségesen egymásra tekintettünk. „Már nem vagy zöldfülű.” Meghatottan hallgattam. „Akkor hát takarékoskodhatunk némileg a szalaggal.” Abban a pillanatban, amikor a Főnök szája sarkában megmoccant egy vonal, amelyről jól tudtam, mindjárt szétszalad, magával rántva a szájat is, akkor szabadjára engedtem fogaimat: én nevettem elsőnek tehát, és noha ezt föl lehet – adott esetben – használni, nem számítás volt részemről ez, nem taktikai lépés, hanem biológiai reflex, szerénytelenebbül szólva, a tehetség megnyilatkozása. Persze továbbra is lehallgattatom. Igaz: ő is engem: most rendben.)

A Főnök tehát szeret: a lótuszos tréfát nem sokan érdemelték ki. Ami pedig a zavaromat illeti: az a Főnök vonzereje! Mindene csúf (a fül ellen nem emelhetünk szót, bár az a néhány pelyhes szőrszál, ami peches esetben, megcsillanhat a füle karimáján, ismét hiba); és mégis!… Nehéz ezt felfogni. Vonzódásom a tokák – és különösképp az ő tokája iránt – innét eredeztethető.

8TÉPÉ már az irodában várt. Hosszú, sápadt ujjaival az irattartón dobolt, a középső és a mutatóujján a dohányzás okozta, barnába hajló folt föl-fölvillant. Ez az elszíneződés volt 8TÉPÉ legrokonszenvesebb részlete, egyébként inkább taszított: bőre mindig libabőrös, és ugyan konkrétan nem tudom, de le merem fogadni bármibe, hogy valahol szemölcse is van, ha éppenséggel nem is szőrszállal a közepén; magas, csontos fiatalember: mint egy kiéheztetett, roppant intelligens tehén. Jól megértettük egymást. Időnként a kisujját koppantotta az asztallaphoz.

Az iroda szobának volt álcázva; azt természetesen nem állíthatom, hogy a rejtezkedés olyannyira sikerült volna, hogy bárki is valaha fölemelt karokkal felém, sőt hozzám futott volna (miután a kényelmesnek látszó műbőr fotelok hevenyészett, a nem túlságosan érdekes, de nem is merev képek pedáns elrendezése egy személyes akarat megnyugtató szeszélyeiről adott számot), s könnyes szemmel halk, bensőséges „Édes Frédi bátyám”-ot vagy ellenkezőleg, magából kikelve, de ugyanavval a családi elérzékenyüléssel „Te ganéj, mit tettél a lányommal!”-t mondott volna. Nem. Ez így nem történt meg soha, az viszont már igen, hogy jelzésemre, amely a belépő arcizmainak észrevehető ellágyulását követte, 8TÉPÉ egészen mást kérdezett, vagy ugyanazt, ám ragadozóbb hangsúllyal, vagy már nem is kellett kérdeznie.

– Heló.

– Heló.

Nagyon is elkerülhetetlenül alakult ki – a mellérendelt viszonylatúak között – a köszönésnek ez a vértelen formája; a szükségszerűség góca az, hogy nem ismerjük egymás nevét (hisz a „Jó reggelt!” úgy vonzza a „Janó”-t, mint…). Biztonsági okokból mindahányunkat egy alfanumerikus sorozat jelöl, betűk és számok tetszőleges sorozata.

– Főnök – rontottam be hozzá annak idején –, álljon a jel a polgári nevünk betűiből, sőt, a feltűnés elkerülése végett a betűk következzenek az ottani sorrendben. – Fölemelte a fejét, egy hajtincs belógott a homlokába: ej, az engedetlen.

– Kopogjon. – Érdeklődve vizsgálta az arcom, s ebbe belepirultam, mert tudni lehetett (tudtam is), hogy nem csodás arányaimat veszi szemügyre, amiket szavatolni tudok, hanem valami mást, és ez nem veszélytelen. – Hiszen eddig volt így.

Evvel meglehetősen kiszolgáltatta magát; hogy mennyire, arra jellemző a néhány nappal későbbi otrombaságom, amikor, többek előtt, ezt mondtam neki:

– Illetve, tudod, mit. Téged jelöljön a következő sorozat: RATATATATA. – Felkacagtam. Volt stílusérzéke, mert így vonult vissza:

– Nem „jelöljön”. Jelentsen.

Így megint egálban lettünk: jó példa arra, hogyan lehet pozíciós előnyt szójátékokba ölni. (Pedig akkorra már ragadt rám némi fogalmazási készség és szóhasználat: rutintalanságom sem mentett már.) Nyilván lenyomoztathattuk volna egymás nevét (így is tettünk): de csupán passzív szókincsünket növelendő, azért meg nem érdemes.

Tehát heló. Belevetettem magam a fotelba, avval a jóhiszeműséggel, amelyet feletteseim nagyra értékeltek, és igazat kell adnom nekik, mert a műbőr később kíméletlenül és az időjárástól függetlenül ragadni kezdett, az inget, a nadrág szövetét hozzám tapasztotta: a pórusok személyes kínja. Ez az ártatlanság munkaköri kötelességem, rendelkezem is a megkívánt adottságokkal: a bőröm ruganyos, regenerálódóképessége elsőrangú, mindazonáltal délutánonként, ha lejárt a munkaidő, és ott állok a zuhany alatt, kezem a melegvizes csapon, ha ekkor végigtekintek magamon, s köldökömben maszatos izzadság fénylik, s hátamat is, mint utálatos kabát, nyirkosság borítja, akkor érzek valami iránytalan keserűséget: a felelőtlenség megbosszulja magát talán.

A kihallgatás egy későbbi, fontosnak tetsző pontján jobb lábamat átvetettem a másikon, miáltal a combomhoz és a fotelhoz tapadó szövet kellemetlen feszültséget okozott az ágyékom táján (konkrétan: a herezacskót terelte ide-oda, hintázó jobb lábam ritmusában). A nő, aki nem tudhatta, hogy gyanúsított, vádlott vagy tanú, ekkor omlott össze: nem látványosan, nem kezdte tollba mondani a vallomását, de én 8TÉPÉ-re néztem, s láttam, hogy hátradől, és fúj egyet.

A kihallgatás kezdetén a szerepem nem különbözik egy vázáétól. Most is: kecsesen domborodtam, csöndben és mozdulatlanul; nehogy a nő megriadjon: egy aktív váza igen félelmetesnek bizonyulhat.

Kis fészkünket sötét, zöld függönyök fogták körbe, az anyagukba metszett világosabb téglalapok az ablakokat jelezték. (Ugyan öltönynadrágom rendszerint gyűrött, hogy ne legyek olyan, mintha skatulyából húztak volna elő, arra azért ügyeltem, hogy a nyakkendőm színe ne üsse a függönyökét.) A parasztbarokk kávézóasztalnál ült a nő és 8TÉPÉ. Az asztalon kicsiny hangulatlámpa állt (hányszor kértem már a kovácsoltvas állólámpát!), a lámpaernyő, mint valami pökhendi szalmakalap, billegett az égőn: ezért tojás alakú fényfolt keletkezett; ott, ahol a tojás sárgája – ültek ők. 8TÉPÉ nem csinált titkot abból, hogy ő nyomozó tiszt. (Én sem állítottam magamról mást, de nem törtem le a másféle értelmezési kísérleteket.)

Az asszony idegesen kattogtatta retikülje zárját. Egy nagyvilági nő maszkját viselte, óriási kalapja alól kiszámítottan bújtak elő hajfürtjei (huncutka!), a rúzsozás láthatóan gonddal készült: egyenletesen takarta a massza az ajkakat, a ruha zárkózott, konzervatív jellege is hivalkodó volt: én még ezt is vállalhatom); de a keze elárulta: háziasszony. Passzív voltam, bár már időnként rávillantottam odaadó tekintetemet.

8TÉPÉ mindenfélét kérdezett, ádámcsutkája flegmán csúszkált a nyakán: mintha egy hibbant vakondok turná permanensen a földet: ja igen: ez is értékelhető produkciója volt. A Főnöknek is van ádámcsutkája, ami nem kis teljesítmény akkora toka mellett, még ha ennek értékét csökkenti is az a tény, hogy csak nagy érzelmi fölindulásban födi fel magát: puhán megemelvén az áll alatti lagymatag bőrt, félelmetesen elhallgattatván az aktuális ordítást.

– Maga baro.

– M!

Ezt a fölfedezést közölte velem (akkor is), miután elolvasta az ügyről szóló jelentésünket.

(Eszembe jut első jelentéseim egyike; még súlyt kellett vetnem arra, hogy hülyébbnek látszódjam, mint valójában. – Azóta sikerült elérnem, hogy a saját nívómon vagyok ostoba, de úgy tűnik, mintha tenném magam. – Azt írtam: „Kérdésemre vádlott fejével igent intett, s azt mondta: nem!” A Főnök itt közbeszólt: „Utánanézni esetleges bolgár kapcsolatoknak.” Így folytattam, precízen: „Hangja háromféle csilingelésből tevődött össze: a félelem csilingeléséből, az árulás csilingeléséből és a csetneki csikós csikaja csengőjének a csilingeléséből.” A Főnök föl sem nézett, ott állt mellettem a papírba merülve, úgy mondta: „Szórakozzék a kedves mamával.” És megpaskolta a pofimat.)

 

JELENTÉS A FŐNÖKNEK

(belső használatra)

 

…asszony e hó …-án szürkületkor, férje társaságában, annak oldalán, kart karba öltve a tengerparton sétált. Szokásuk szerint a Hovanscsinából gyakoroltak egy részletet, az asszony többször is tévesztett. „Az istállóját, kedvesem”, mondta volna állítólag a férj, ám ezt alig tartjuk hihetőnek. Ekkor lépett eléjük a tündér, akiről nem sikerült használható személyleírást kapnunk (szereznünk), csakcsupán hanghordozásáról rendelkezünk valamelyes információval, amennyiben egy még taglalandó helyzetben hadarva mondta: „Nyugi.” Amint azt már máshonnan is tudjuk, három kérés teljesítését helyezte előtérbe. A kéréseket a férfi diktálta.

1. Én, valamint nejem legyünk boldogok.

2. Kérünk egy kis pénzt is, mert a pénz nem boldogít, amennyit akarunk, annyit.

A férj ekkor megtorpant, de a tündér sziszegő hangon és kapkodva, valamint, az asszony állítása szerint, kihívóan azt mondta: „Nyugi.” Kihallgatott rövid vonakodása után megtudtuk a harmadik kérést is.

3. Még három kérést kérünk.

Ennekutána a tündér eltűnt, a férfi meg beballagott a tengerbe. Az asszony, állítása szerint, ezt nem érzékelte: a Hovanscsinát énekelte, rá is fért, amint ezt szintúgy tőle tudjuk.

Részünkről a következő ellenőrizhető* kijelentések hangzottak el:

1. Kezét csókolom. Csak formaság.

2. Mondjon el mindent.

3. Az istállóját?

4. Mondja el a halált.

5. És a tündér? Az hogy?

6. Hagyjuk ezt a meghatódottságot, ezt le kell fejtenünk magunkról.

7. Azaz tehát nem hersegett?

8. És a harmadik?

9. És a harmadik.

 10. Az anyád kurv

10. Köszönjük a segítséget, köszönjük.

 

*Erre vonatkozólag legyen szabad előadnunk a következőket: Az asszony elbeszélésében egy bizonyos helyen ez a kifejezés szerepel: „talpak alatt kirsegett a homok”. Gondosan visszakérdeztünk: „Azaz tehát nem hersegett?” Jóllehet mindezt, Főnök utólagos engedelmével, csakcsupán időhúzásnak szántuk, mégsem érezzük magunkat abban a helyzetben**, hogy a „talpak alatt kirsegett a homok” kifejezéssel egyetértsünk. Kérjük e szerint Főnök hozzájárulását az említett szövegrész és környezete törléséhez.

**A sajtó részére ezt így gondoltuk fogalmazni: (stb., stb., mint rendesen). Pedig nekünk az a kötelességünk, hogy az ellenőrzés úgy formailag, mint lényegileg kifogásolható ne legyen, ha ezt elérni nem tudjuk, úgy ajánljuk magunkat, de statiszták ne legyünk!

 

*

 

Sok jóra nem számíthattam, ez már olvasás közben kiderült, a Főnök csak úgy rohant a sorokon végig, egyáltalán nem pihent meg csemegézni itt-ott, nem vetette oda fölületesen, lekezelően, mégis megnyugtatóan: „Hát ez nudli, fiam!”, kizárólag az információ érdekelte, a pucér hír. Nyugtalanságommal egyidejűleg örömmel láttam arcán a fáradtság jeleit, ezek intelligensebbé tették, s a kuszaságnak, zavartságnak olyan erőteljes hitelességet adtak, amit legegyszerűbb „szép”-nek nevezni. A Főnök szép volt.

– Barom. Őslény. – Arca elsápadt, nagyon felizgatta magát. – A tündér a mi emberünk! Érti, a mienk!

Duzzogva húzogattam a vállam.

– Nagy szó! Én is az vagyok.

Fáradtan lehunyta a szemét, egy parányi kék ér lüktetését írhattam a javára: a ritmus efféle elsőrendű megnyilatkozása értékes.

– Menjen, édesem. Majd.

Ádámcsutkája legördült a nyakán, majd pihenő nélkül föl, vissza…

A metódus lassan nekilódult: egyre többet néztem a nőt, a statisztikai esélyeknél lényegesen méltányosabban. A térde mögötti hajlatokban kallódtam: a két erős ín megteremtette a szokott statikus nyugalmat; egy vonal már elszáguldott a combok felé! A nő összébb zárta a térdeit: elpirultam, kezemet az arcom elé akartam kapni.

Kezem oly vékony, csonttalan, lebegő, magam – ezekben a pillanatokban – oly esetlen, elesett, hogy a kihallgatottak, szinte kivétel nélkül, egyfajta elkeseredett, negatív logikával azt hiszik: én vagyok a pofozóember. (Sőt: alternáló logikával: ami elől nem menekülhet semmi sem.) Pedig nem én vagyok a pofozóember. Amint ez kiderül – legrosszabb esetben az első pofonnál –: megerősödnek bennem. Tűz és víz, kevesen állják. Persze akárki (aki nem ad pofont) ezt a kétségbeesett fordulatot nem váltja ki: a logika alakváltozásairól beszéltem, nem összevisszaságáról.

Férfiak dolgában is hatásosnak bizonyulok. A homokosok, az egyszerű ügy: egyszerűbb, mint a nők, cserébe visszataszítóbb; fegyelmezett vagyok. A helyzet azért nehézkes, mert ugyan nem erotikával dolgozom, de a szépség ilyen fokon, ahogy én birtoklom, nem nélkülözi a testiséget, noha ennek az ellenkezőjét szokás állítani. Légies szépség: badarság. És micsoda szemfényvesztés!

Tekintete most a tarkómon pihent. Igaza látszott lenni: elsőre veszélytelen terepnek tűnik. Elnevettem magam (fehér fogaim szolidan csálék: nem vagyok reklámember), a manikűrkészletért nyúltam. A körömház rendben: a félholdak voltak. Tessék-lássék módon vagdosgattam a körmöm, az ívekből igazán szemrevaló ábrákat raktam ki. (Az asztal előnyösen fénylett.) Ekkor – végre! – fölemelhettem a ráspolyt, szeleburdin végigfutottam a körmök élén, aztán visszaejtettem. A koppanásra odanézett az asszony: kezemet a számhoz kaptam: a reszelés horzsolásait nyalogattam, olyasfajta önfeledt mozdulatokkal, amiket csak ha egymaga van az ember – valahol tökegyedül – akkor tesz. Hogy ne legyen átlátszó a manőver, hogy a trükk színvonaláról megemeljem (ez utóbbit már csak magam miatt: szakmai jó hírem végett), jobb lábamat fölényesen átvetettem a másikon.

A nő orrcimpái megremegtek, 8TÉPÉ hátradőlt, fújt egyet. Igaza volt: a nő kisvártatva felröhögött (majdnem hisztérikusan: ezt nem voltunk hajlandók észlelni!). Intettem 8TÉPÉ-nek, mintha fölöttese lennék. Sietni kellett: a játszma korántsem volt megnyerve, illetőleg meg volt nyerve, de ennek megmutatása precíz végjátékot kívánt. (Nem szívesen gondolok erre, de eszembe jutott, hogy esetleg már minden eleve meg van nyerve itt házon belül; hogy ez számomra ne derüljön ki, az számomra létkérdés; ha ügyesen forgatom magam, van is esélyem a tudatlanságra: jó helyzetből indulok, hisz az egy hónapra esedékes kérdéseim és bizonyos jellegű közbeszólásaim száma, hivatalból, limitálva van: sokat az időjárásról, sokat!)

8TÉPÉ persze a legkevésbé sem magunkra hagy: italért ment, és sajtos roládért. 8TÉPÉ, akár egy háziasszony, sürgött forgott: jó lesz ezt észben tartani: a fickó még szerezhet meglepetéseket. Ilyen csontozattal így kínálgatni! Teljesítmény.

– Ne kéressétek magatokat! Azt a sajtost, igen, azt, remek, magam is ekképp vélem, még édesanyám receptje szerint. Whisky, cognac, vodka. Csin, csin.

– Csin, csin.

– Csin, csin. – A mélyzöld poharat a fény felé fordítottam, a jégkocka koccant.

– Igen, a jó kép, mint ahogyan a jó étel is, ugyanazokból a tényezőkből áll, mint a rossz: minden a művészen múlik. – Lehunytam a szemem. – Delacroix-tól olvastam.

– Nagy művész.

– Nagy.

– Mindenütt az ízlés nagy hiányát tapasztalom ebben a városban. – Az asszony belenézett a pohárba. Azt láthatta, amit én: hidegen csillanó vodkát. – Hol csináltatta ezt a remek öltönyt?

– Gyűrhetetlen. Nosza, térjünk vissza eredeti témánkhoz.

– Igen. Ha Párizzsal hasonlítjuk össze, akkor bizony szinte mindenütt ezt érezzük.

– Kicsit még a sajtosból.

– Nos. A parkban, a díszítőelemeken kívül, talpazatokon álló alakokat is láttam a medence körül. Ezeket egymástól megfelelő távolságra kellett volna felállítani. Így, ahogyan itt állanak, félszeg és bárgyú benyomást tesznek az emberre. Szinte csevegni lehet itt ezekkel a lábnyi magas talpazatra helyezett, de általában embermagasságon túl méretezett istenekkel és félistenekkel. Mindez csupa aránytalanság…

– És mit szól Karajanhoz?

– Eredeti. Rajta hagyja a személyiség nyomát.

– Szabad?

A zene eddig is szólt, 8TÉPÉ zökkenőmentesen végezte új dolgát. Kezem nem kalandozott, a derékon tartottam, a derékon, amelyet már feltöltött a (folyó) évek hordaléka. Előnyére szolgált. Kezének tapintása nem volt sima, a kiszáradt, pikkelyes bőr szenvedélyes mosogatóra utalt.

8TÉPÉ szinte hangtalanul dünnyögte maga elé:

– A harmadik kérés.

A nő csillogó szemmel rám nézett.

– Igazán nem akarom megsérteni önt, asszonyom, éppen most, amikor megsértem, de ez nem igaz. – Hátraléptem, mintha új figurába kezdenék. Nem kell azt gondolni, hogy mondatom jeladás lett volna, mozdulatom pedig begyakorlás eredménye, nem: rutin és tehetség szép összhangja. 8TÉPÉ úgy szájon csapta a nőt, hogy orrán-száján folyt a vér. Elfordultam: a vért nem annyira szeretem, és ez a gyors foxtrott megviselte a vádlimat: keringőzni szinte órákig tudok, ezért kedvelem a dekadens kuncsaftokat, de ezek a hirtelen, erőszakos kitámasztások kicsinálnak. 8TÉPÉ összeszedte a poharakat.

Letérdeltem a nő mellé, nem törődve azzal, hogy mi lesz a nadrágom élével.

– No ne sírj, kedvesem, ne sírj, no, no, nem szabad, na: édes kicsikém.

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]